IV. A majoresko a családban marad.
– Rettenetes! Hol késik az a kocsi!… Biztos szerencsétlenség!… Tudom, látom: elragadták a lovak!… Ah, minek is él az ember!…
A rapszodia a grófnétól származott s a kastély emeleti erkélyéről zúgott széjjel, a hol is a kétségbeesett dáma, övéitől körülvéve, rengeteg szivszorongások között a vőlegényes kocsit leste. Az ősflegmájú Guido gróf nem rapszódiázott, ő felesége parancsára egy messzelátóval vesződött, a mit sehogyse tudott akkurátosan beigazítani.
– Nem látom, csak az eget, – referált párjának, vesződsége eredményéről. – Most meg csak a földet… Most meg csupa fát…
Az országutat, a melyen a vőlegénynek jönnie kellett, sehogysem tudta megcsipni.
– Ügyetlen voltál teljes életedben, – konstatálta a grófnő sipogó hangon, – Erzsi, – szólt rá Őszikére, a ki szüleitől elhúzódva, réveteg szemekkel nézte a napsugár-aranyos uszkáló bárányfellegeket az égen. – Erzsi, vedd át apától a gépet s nézz te bele.
A parancs teljesítve lett. Őszike előrelépett, az apja meg hátra. Szerepet cseréltek.
Az országút hamarosan kijött a leánykának, de a vőlegényes kocsit már sehogysem mutatta meg a látócső neki sem.
A mama kezét tördelte. Biztosan megtépte volna a haját is, de az frizérozva volt.
– Rettenetes! Hány óra van? – hujjantott rá urára olyan hangon, hogy a kis embernek megcsuklott a térde. Kapdosott az órája után, de oly ügyetlenül, hogy a földre ejtette. Majd utána esett, midőn fölemelte. – Háromnegyed hét, drágám, – mondta, s sietve visszadugta az órát nadrágzsebébe, hogy kedvelt párja ne konstatálhassa rajta, hogy egy negyedórát svindlizett. A kocsi félórát késett volt a nélkül is…
– Hol van a gyerek? – jutott hirtelen a grófné eszébe, hogy Margitka után tudakozódjék. Bántotta őt, hogy a gyermek életének eme nehéz perczeiben nem lebzsel körölötte izgalomlevezető médiumnak, mint férje és Erzsike.
Nem tudott a gyermekről sem az apja, sem a nénje.
– Hol a missz? – telefonált le az ideges dáma az erkély alatt elvonuló komornyikra. – Nézzen a szobájába.
Egy percz mulva jelentette a komornyik, hogy nincs otthon a missz, a komteszka szobájában sincs senki.
– Bezárom a haszontalan gyereket, nem adok neki vacsorát, a misszt meg elcsapom!
A további létániát nem énekelhette el a grófné, leánya közbekiáltott a messzelátó mellől:
– Ah, mama, jön a kocsi!
– Végrevalahára! – A mama misszt, Margitkát, mérget felejtve, úgy felengedett a dicső hirre, mint nap sugarától a májusi fagy. Félrelökte férjét, a ki az erkélyajtóban bambáskodott s massziv termetétől alig föltételezhető fürgeséggel leviharzott a hallba, ellenőrzendő, hogy a drága vőlegény fogadtatására megtétetett-e minden előkészület.
Rendben talált mindent. Ott állott glédában a komornyik, a nagyinas, a kisinas, ugrásra készen, hogy egy szempillantást se késsenek, ha előállott a vőlegényes fogat.
A dáma nyugodtan rugtatott vissza az emeleti szalonba, hogy egy-egy bizonyos székre elhelyezze urát és menyasszony-leányát s megadja nekik utolsó utasításait. (Úgy szerette, hogy az ő házában minden zsinórra menjen. Különben nem tudta volna magát feltalálni, mert ki volt számítva apróra legkisebb kézmozdulata is.)
Apa és leánya ezalatt ott maradtak az erkélyen. Szokva voltak hozzá, hogy nem mozdultak arról a helyről, a hol utoljára hagyta őket a rendszerető mama.
A következő párbeszéd folyt le apa és leánya között azalatt a három percz alatt, míg a grófné a Hallban intézkedett:
– Apám!
– Tessék, édes Őszikém?
– Csábrágh nem ül egyedül a kocsiban.
– Nem? Hát kivel?
– Csak merd. Én nem vagyok ijedős, sem mást nem szoktam megijeszteni.
– Margitka ül mellette.
– Margitka?!
A grófot – annyira furcsállotta az ujságot, – egy pillanatra elhagyta jellegzetes ősflegmája.
– Az lehetetlen!
– Jól látom, úgy van apám…
S minden ízében reszketett a menyasszony a bizonytalanságtól, a mely előtt a Margitka komolyan nem vett s mégis megvalósított beavatkozása folytán állott. (Hát csakugyan beszélt a kislány a vőlegényével… Úgy erőszakolta ki az alkalmat, hogy megleste s a kocsijába kérezkedett. Szülei háta mögött! Istenem, mit ért el vele! Mi következik el még rája!?) Nem reménykedett. Nem volt magával tisztában, haragot vagy hálát érezzen-e huga iránt. Nagyon oda volt.
Apjába azonban visszatért a családi ősflegma.
– Nojszen, – vélte, – lesz ebből hadd el hadd. Csak legalább annyi esze lenne a gyereknek, hogy leszálljon a falu végén.
Erzsike igazított a messzelátón és belenézett. Úgy látszik, rögtön megtalálta a kocsit, mert igy referált apjának:
– Most fordulnak be a faluba… Margitka nem szállott le… Csendesen ülnek egymás mellett… Mosolyognak egymásra… Mosolyognak, – ismételte, – s halvány pirosság jegyében gyönyörű arczába szállott az első remény. (Hiszen ha mosolyog, jól végzett a kisleány!) Persze arról fogalma sem lehetett, hogy mennyire jól végzett.
Nem is igen gondolkozhatott rajta, mert betoppant a mama.
– Erzsi, aztán kedves légy a vőlegényedhez… ne vágj mindig olyan elegikus arczokat, mint a fancsali feszület; az ma már nem nagyvilági divat, mint az én koromban. Ma azt követelik a menyasszonytól, hogy szeles, bolondos legyen. Naivságot kell mutatni, nem méltóságot. Érted?
– Igen…
– Te meg – fordult férjéhez a nagy rendelkező, – szedd össze magadat. Ne ropogtasd ki az r-et, mint egy kanász, ne beszélj folyton gyermekkori éleményeidről, mint egy református pap és ne vedd kezedbe a rákot, hanem nyomd le a rákkéssel, úgy piszkáld ki a belét.
– Ühüm, – mondta Guido, de gondolt is hozzá valamit. Azt, hogy álljon csak elő a fogat a vőlegénynyel s Margitkával, be furcsát fognak látni valamennyien…
Már hallani is lehetett az olajtengely méla búgását… Guido elfordult, hogy egy torzképet vágjon önmulattatására, Őszike idegesen babrált a zsebkendőjével, a mama arcza kigyúlt, mint a fáklya.
– Szaladj Guido, fogadd a vőlegényt, – rendelkezett. – A lépcső közepén megállsz, mert mégse fejedelem; bevárod ott és rokonilag megöleled. Értetted?
– Ühüm. – S ment Guido, hogy a parancsot teljesítené.
– Erzsébet, – s fölvetette a grófné fejét, – mi az erkélyen leszünk. Ints, ha meglátod vőlegényedet, ints és mosolyogj. Ha nem tudod hogy, nézz rám s utánozz szóról-szóra, én is inteni és mosolyogni fogok… Ne félj, légy szeles és sokat nevess…
A kocsi befordult az udvarra. A három lesben álló díszszolga nekiuszult a Hallból, akárcsak három indiánus, midőn barlangjából a fehér zsákmányra kitör. A diplomata pofájú Ferdinánd komornyiknak arczizma se rándult, midőn a gróf oldalán észrevette Margitkát, hozzálátott a kocsi kiürítéséhez: megfogta a takarót, odadobta Józsefnek, az inasnak, a gróf necessaire-bőröndjét meg a Pityu markába nyomta. Nevezett Pityu, a kisinas, még nem volt egészen bedrillirozva: Margitka felé csikkantott a szemével s egy egészséges fintort vágott ki neki, a mi körülbelül azt jelentette, hogy: jól csináltad, komteszka, de megiszod a levit.
Az erkélyen ezalatt drámai előjátékot játszott a mama, a melyben néma partnerként részt vett Erzsike is. Persze Margitka adta hozzá az inspirácziót.
– Jesszuss Mária, ki az a nő? (Pedig beh ráismert legott!) Hogy került melléje az a nő? Erzsébet, az angolsót!… Mi történhetett?… Erzsébet, mondd, hogy ki az, mert elájulok… Letérdepeltetem. Lenyiratom a haját!
Őszike anyja orrához tartotta az angolsavas üvegcsét.
– Vigyázz, mamácska, jönnek.
Az ideges dáma összeszedte minden erejét, a szalonba támolygott az épen belépő Csábrágh elé, szinte hiszterikusan kaczagva, mert előkelően mosolyogni nem tudott az izgalom miatt. Örülnie pedig muszáj volt valahogy.
– Isten hozta, kedves gróf Csábrágh. Oly nagyot késett, hogy már félni kezdtünk maga miatt… A menyasszonyka egészen oda volt… Aáá…
A nagy úr mérsékelt, megbocsátó mosolylyal fogadta a kedveskedést s a menyasszonyára vonatkozó hazugságot. Egész tisztában volt a mamával, a család helyzetével, tehát azzal is, mekkora értéket képvisel itt az ő házassága. De fegyelmezett ember létére nem árulta el a visszatetszését. Szive tele volt szerelemmel, de azt sem jelezte az arcza. A szava sem. A látogatás első czerimóniás óráját nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a megváltozott helyzetet feltárja a szülőknek. Egy szebb, intimebb alkalomra várt.
– Kezét csókolom, grófné.
Mélyen meghajtotta magát, de a kézcsók irányában az igéret mellett maradt. Régi menyasszonyával kezet fogott. Nem szólt hozzá, de jelentősen bólintott neki. Erzsike nem merte ezt a bólintást jóra magyarázni s mégis hálát érzett érte a gróf iránt. (Egész rosszat talán mégsem jelenthetett.) Ő is bólintott. Alig észrevehetőleg, bizonytalanul, de egy, bár gyönge mosoly is kisérte kecses fejvetését.
– Hol szedte fel Margitkát? – kérdezte, hogy a kérdés nyomán tovább haladhasson a világosság felé.
Ám a mama útját állotta a világosságnak, nem hagyta szóhoz jutni a vőlegényt.
– Ne itéljen el, édes gróf a kisebbik leányom miatt. Jószivű gyermek, de fékezhetetlen. Nem tudom, hogy került maga mellé a kocsiba, bizonyosan eléje ment és fölkérezkedett, mert a kocsikázás a mindene. Bocsásson meg neki, hisz még egész gyermek.
– No nem egészen, – vélte Csábrágh s fölragyogott az arcza, nem annyira a helyzet humorától, mint inkább szive megujuló érzéseitől.
– Ah, – sápítozott a mama, – legalább nem volt-e nagyon alkalmatlan, kedves gróf? Jól viselte-e magát a kocsiban?
– A kocsiban igen jól viselte magát, – biztosította a gróf az aggódó mamát, majd egy jelentős pillantást vetve Őszikére, így folytatta: – Erzsike legalább nagyon meg lesz vele elégedve. Engem meg – tette hozzá, – valósággal elbájolt, megbabonázott.
– ? ? ?
A hölgyek szeme tele volt kérdéssel. A papa azonban nem feszélyeztette magát: a szájával kérdezett.
– Ugy-e helyes kis kölyök? Mit csacsogott neked?
– Ha megengeded, – kérte Csábrágh, – erre majd később felelek… Majd ha ő is itt lesz.
– Ah, bocsánat, – sipogta a mama. – Maga túlságosan elnéző, édes Csábrágh; a gyermeknek gyermekszobában a helye a missz mellett. Még ha jól viselte volna magát, tehettünk volna kivételt, mert maga volt a szószólója, de így!…
– Ismételten biztosíthatom, grófné, – mondta a fiatal gróf s most már szivből kaczagott a helyzet humorán, – biztosíthatom, hogy az édes kis gyermek igen jól viselte magát. Boldoggá tett engemet.
– ? ? ?
Erzsike közeledett a világossághoz. Az ő szeme már nem is kérdezett, csak hálát ragyogott.
A papa ellenben ismét megkottyant.
– Boldoggá tett? Téged? Mivel?
– Majd ha itt lesz. – S jókedvében, gyönyörűségében folyton nevetett a gróf.
– Hivd hát be, Livia, – kérte feleségét Guido papa, – mert igen kiváncsi vagyok.
– Ah! – intette le urát Livia szinte mérgesen.
Csábrágh gróf ekkor felállott. Abbahagyta a nevetést, inkább ünnepiesen komolylyá vált az arcza.
– Bocsánatot kérek, grófné, – kezdte a beszédet, – ha olyasmibe avatkozom, a mi tisztán a szülők hatáskörébe tartozik. Ha úgy látja jónak, hogy a kis Margit ne jelenjék meg közöttünk, mert a gyermeknek a missz mellett a helye, ám legyen meg az akarata. De – folytatta bensőséges hangon, – ahhoz már bátorságot veszek magamnak, hogy arra kérjem, ne illesse szemrehányással, a miért velem kocsizott. Nagyon fél szegényke, biztosan elbújt valahova a büntetéstől, pedig én vagyok a hibás, ha egyáltalában hibáról szó lehet…
A mama olyan zavarba jött, hogy elejtette zsebkendőjét, a mivel idegességében játszadozott. Csábrágh felkapta és visszaadta neki. Ám ettől sem lett okosabb a mama. Mit csináljon? Honorálja-e a gróf protekczióját, avagy udvariassági formának tekintse, a minek nem szokás jelentőséget tulajdonítani? Mi kell az értékes embernek? Hogy esik jobban neki? A világért sem akart tetszése ellenére cselekedni, de beugrani sem akart neki, mint valami liba.
Végre is Guido papa vágta ketté tépelődése gordiusi csomóját.
– Tegyünk úgy, mintha mitsem tudnánk a kalandjáról, – javasolta. – Ha bekukkan, jó, ha elbújt, úgy is jó, vacsorázni, ha éhes lesz, majd csak bejön.
E mellett maradtak. De Guido papa nem várt vacsoráig, motoszkálni kezdett valami az ő férfi eszében (fiatalkorában ő is bomlott a bakfisek után), meg akart róla győződni, hogy ennek a motosznak van-e annyi alapja, mint a mennyit az ő megfigyelő és analizáló esze a megfigyelhető jelenségekből leszűrt. (Miért kaczagott a gróf szokása ellenére annyit? Miért vette oltalmába oly buzgón a kis bűnöst? Miért mondta, hogy egész boldoggá tette? És mitől lett az Erzsike arcza oly nyugodt s elégedett? stb.)
Guido gróf kapta magát s az alatt az ürügy alatt, hogy egy kedvencz lovának a lábát bliszterezni fogják, távozott a szalonból, hogy megkeresse Margitkát. Hamarosan ráakadt a missz szobájában. Vizes borogatásokat rakott az ángolna fejére bűnbánata jeléül, mert hiszen ő fájdította meg az ángolna fejét.
– Mit csinálsz, Margitka?
– Umslágolok, a szegény jó missz beteg.
– Hogy jutottál Csábrágh mellé a kocsiba?
A kis bűnös fülig pirult.
– Be… bekérezkedtem.
– Nem féltél a mamától? Miért kérezkedtél be?
– Szeretek kocsizni.
– Hm. És mit beszéltetek egymással?… Velem ne komédiázz, én nem harapom le az orrodat.
– Oh, apám! Édes jó apám…
A kislány kezébe temette az arczát. Roppantul szégyellette magát.
– Beszélj hát, – bátorította a kiváncsi apa, – hozatok neked egy félkiló Kuglert.
– Ne kérdezzen apám, – könyörgött Margitka pityeregve, – akkor inkább Csábrágh bácsit kérdezze meg.
A papa orra új szimatot kapott a leányka magatartásától.
– Bácsit? Úgy mondtad neki, hogy bácsi?
– Néha úgy.
– Hát nem akarsz vallani apádnak?
Erre már csakugyan sirva fakadt a kisleány.
– Rosz vagyok, hiszen tudom, hogy rosz vagyok, – zokogta, – bocsáss meg nekem, apám.
– Az ördögöt vagy te rosz, – vigasztalta az apa, szeretettel simogatva lánykája puha haját. – Nono, ne bőgj… Nem vallatlak no, ha nem akarod… Csitulj hát! Ki bánt?
A missz, a ki eddig nem mert résztvenni a párbeszédben, most szintén megszólalt.
– Sokat hibázik, – mondta gyöngéd szeretettel szorongatva kedvencze dundi kezét, – de mindig meg kell neki bocsátani… Nincs ebben annyi roszaság sem, mint egy ma született gyermekben, csak sok a temperamentuma.
A nevelőnő s tanítványa összeölelkeztek, úgy folytatták az édes keserves zokogást az egymás kebelén. A Margitka búja különösen édes volt, mert volt benne egy oly elem is, a mi a misszéből teljesen hiányzott.
Guidó gróf azonban únta a női lelkek ilyetén passziózását, attól is tartott, hogy ráragad a szentimentalizmus: megráspolyozta a torkát s dünnyögve távozott. Nem lett sokkal okosabb, de kombináczióinak továbbfűzésére egy pár fonalat kapott azért.
– A gyerek alighanem szerelmes, – konstatálta visszaskándálva a lépcsőn. – Már most csak az a kérdés, mi van Csábrághgal s mi lesz Erzsivel?… Egye kánya, – s belevágott a levegőbe, – akár így lesz, akár úgy lesz, csak a familiában maradjon a majoresko s senkit se üssön meg a guta.
A feleségére gondolt persze, magát nem féltette a gutától…
– Mi van a lóval? – kérdezte a grófné, midőn ura a szalonba lépett.
– A lóval? A lóval? Hát megblisztereztük.
– Nem láttad Margitkát?
– Margitkát? Margitkát? De őt is láttam.
– Mit csinál?
– Hogy mit? Gyógyítja a misszt. A missznek ugyanis migrénje van.
Guidó azért adott ilyen félszeg feleleteket, mert folyton figyelte Csábrághot. Olvasni akart az arczából. Szaporítani akarta logikai lánczszemeit. Magában igen mulatott rajta, hogy a családban annak látható kormányzó feje, a mama az egyedüli, a ki semmit se sejt, holott a környülállások (ez kedvencz szava volt) csaknem ordítanak. – No, – jegyezte meg ugyancsak magában, – az eszire nem igen lehet büszke, hiába van oly nagyra vele…
A vacsoráig még theázni kellett, de azon is túlesett a társaság szerencsésen. Azaz hogy a grófné szerencsétlennek érezte magát, bár nem a theától, hanem mert Csábrágh nem foglalkozott eleget a menyasszonyával. És annak az arczában is talált valami kellemetlenül nyugodt, elégedett vonást. Valami igen szokatlant. És hiába csikkantott rá a szemével, intését tudomásul sem vette a menyasszony. Kellemetlen menyasszony volt a mamára nézve, olyan elfogulatlanul csevegett, mintha elfelejtette volna családi állapotát. (Nojszen majd eszébe juttatja alkalomadtán.)
A five-oclock után sétálni kellett a parkban. Általánosan feltűnt, hogy István, a főkertész, ünneplőben dolgozik. Fején kemény kalap, mellényében óraláncz. De ünneplőben gyomláltak és öntöztek a bojtárok is, kettő közülök czigarettázott.
– Mi lelte ezeket? – morfondirozott Guidó gróf. – Hisz nincs vasárnap.
Ezt az újabb különös jelenséget sehogyse tudta kombinácziói lánczába beleilleszteni, csak sejdítette, hogy ez is egy szemet jelent. Különösen mikor Jánoson, az igáskocsison is konstatálta az ünneplőt, sőt Matyin, az udvaroson és Ferkón, a kiskondáson is. Több cseléddel nem találkozott, de mérget vett volna rá, hogy valamennyien ünneplőben vannak. Nem állhatta meg, megkérdezte a főkertészt:
– Bál lesz ma, István, vagy mi?
– Nem lesz bál, kezét csókolom, – válaszolt István pirulva.
Többet nem kérdezett Guidó gróf. Megcsóválta a fejét és magyarázni kezdte Csábrághnak a díszbokrokat…
Telt az idő és Csábrágh a parkban sem mutatkozott menyasszonya iránt melegebbnek, mint a szobában. A grófnénak ennek folytán igen megártott a séta. Úgy érezte, hogy az utakon temérdek tű ágaskodik, hegygyel fölfelé s valamennyi az ő talpába fúródik. Legalább egy minden lépésénél. Most már az ő fejében is megkezdődött a motoszkálás… (Valami történt a jegyesek között! De mi, – gyötörte a fejét, – mikor egy szót sem válthattak egymással négyszem között! Hiszen úgy vigyázott rájuk, mint a szeme fényire.) Az ő kombinácziója nem terjedt Margitkáig, neki nem volt, mint férje urának hajdan, érzéke a bakfisekhez, igen kevésre becsülte a rövidruhás női nemet. Ilyesformán persze nem lyukadhatott ki sehova se, a feje oly sötét maradt mindvégig, mint az éjszaka.
Az este szerencsére meghozta a világosságot az ő fejének is. Drasztikusan, de alaposan.
… Egy órával az estebéd ideje előtt a grófné kiadta a komornának a rendeletet, hogy a kis grófnőt öltöztesse fel rangosan, mert a vacsoránál okvetlen meg kell jelennie. Tudta, hogy a kis bűnös magától nem fog a nagyok közé merészkedni a suskus után, melyet elkövetett, azt meg nem tudta, hogy a grófi vőlegény a leányka kimaradása esetén nem fogja-e elitélni az ő anyai szigorát. Úgy vélte, kedvezőbb hatást fog elérni a túlságos engedékenységgel, mint a túlzott keménységgel.
– Mondja meg a leánynak, Náni, hogy tekintettel a vendégre, máskorra halasztom a számadást. Adja fel rá a rózsaszin ruhát s à la grècque fésülje a haját. Parfümöt ne merjen venni, se ékszert, selyem szalagot is csak egyet. Értette?
– Értettem, kezét csókolom.
A komorna útjára ment, a mama visszatért a pipázóba, a hol a férfiak és Erzsike, az ő ötperczes távollétét felhasználva, a legnagyobb fesztelenséggel társalogtok. Azaz hogy csak Guidó gróf beszélt s Csábrágh és Erzsike nevettek neki. A gróf előadásának thémája egy stikli volt, a melyet előadó therezianista diák korában követett el egy török herczeggel. A novella egy csöppet sem volt érdekes, de Guido oly tűzzel adta elő, hogy muszáj volt rajta kaczagni. Nem a novellán, hanem Guido grófon.
Livia grófné ajkába harapott, a helyett, hogy versenyt nevetett volna a jámbor mulatozókkal, Leintette férje urát. (Megint nevetségessé teszed magad, vén bajazzo!) Az megszeppenve a szigorú szemektől, menten elkuksolt… Csábrágh Margitka után kérdezősködött.
– Épen most küldtem érte, – elégítette ki érdeklődését édeskeserű hangon a mama. (Megbomlott ez az ember a Margitkájával?… Csupa Margitka az egész ház, mintha más nem is laknék benne rajta kivül!)
Úgy is volt valahogy, mert újabb galiba kerekedett Margitka körül. A komornyik bekigyózott és diszkréten megsúgta a grófnénak, hogy a Náni komornával azt üzenteti a Margitka komtesz, nem jöhet fel, mert nem hagyhatja a misszt, a kinek is igen fáj a feje.
Nojszen majd ad ő a missz fájós fejének!… A grófné összekapta a fogát és a sleppjét s leviharzott a renitensekhez…
A missz alig látszott ki egy rengeteg karosszékből, fején hatalmas turbán ékeskedett bolyhos törülközőből.
– Mi baja, missz?
– Migrénem van, madam.
– S e miatt visszatartja a gyereket?… Öltözködj! – parancsolt rá az erélyes mama a gyerekre, – velünk vacsorázol. Ne halljak kifogást.
A kislány oda volt félelmében.
– Jaj, mama, veres a szemem, – jegyezte meg bátortalanul.
– Mitől veres?
– Sirtam.
– Miért sirtál?
– Féltem.
– Mitől féltél?
– A büntetéstől.
A mama megnyugtatta a szepegő kis lányt, de csak a maga methodusa szerint.
– Rosz voltál, haszontalan voltál, de az egyszer elengedem a büntetést, az Erzsike vőlegénye kedvéért. Légy víg, nevess.
Margitka nem tudott nevetni, de megadta magát.
– Felöltözöm mama, vacsorára kész leszek.
– Majd visszaküldöm a Nánit. A la grècque fésülködjél és a rózsaszin ruhát vedd fel.
– Az rövid, mama, – jegyezte meg félénken a leányka.
– Rövid?! – pattant fel a mama. – Tacskó vagy! Nem illet meg a hosszú ruha.
– Igen, mama…
A grófné visszaskándált a pipázóba, miután Nánit újból Margitkához utasította. Legnagyobb boszúságára ismét általános kaczagásra érkezett. Ki nem állhatta a jókedvű embereket. Pedig most ugyancsak ki kellett belőlük vennie a részét. Csábrágh beszélt; őt nem csikkanthatta agyon a szemével, mint az urát. Sőt maga is kénytelen volt nevetni, hogy honorálja a drága vő szellemességeit…
Végre elérkezett a vacsora ideje. A csengettyű megszólalt az udvaron. A komornyik kitárta az ebédlőbe vezető szárnyasajtót, hogy helyet csináljon a páros menetnek. Ám nem a párok használták először a nyitott ajtót. Előbb még egy magányos csupa rózsaszin hölgyecske lépegetett be rajta, oly szégyenlősen, szemlesütve, mintha engedelmet készült volna kérni a nagyok díszes társaságától, hogy egyáltalában létezik. Arczocskája biborszinben égett, picziny íves ajka remegett.
A gróf gyönyörködve és meghatottan nézte egy pillanatig, aztán eléje ment s megfogta a kezét.
– Margitka! – susogta. – Én Margitkám, ne féljen; azonnal megkérem a kezét, ha megengedi.
A kis lány forró kezecskéje görcsösen szorongatta a fiatal grófét, mint a vizbefúló a megmentőjéét.
– Félek, – mondta alig hallhatóan.
– Bátorság! – biztatta a szerelmes férfi, s a kis leány karját a magáéba öltve, arczczal a szülők felé fordult.
– Méltóságos grófné asszonyom! Tisztelt atyai barátom, Guido!…
Eme Guido most már pontosan tudta, hogy mi fog következni. Tehát jól kombinált. Bevált a bakfis-elmélete. E feletti örömében jóizűen elkrákogta magát.
De tudott már mindent Őszike is. Kipirult az örömtől és hálától, a miből bőven juttatott régi vőlegényének is; szülei háta mögött kitárta karját, majd csókokat hányt kis húga felé, a ki riadtan kapaszkodott meg az erős férfikarba, a melyre ettől a pillanattól kezdve teljesen rábízta asszony-sorsát.
Csak a grófné állott tájékozatlanul a kanapé sarkánál, mint valami megrémült antik szobor, a mit ideiglenesen állítottak oda. Kezét előretartotta, mint az operatőröknek szokás s mind a tiz újja a levegőbe meredt. Száját is nyitva felejtette, igen ragyogtak benne az aranyfogak. Inai végkép meg voltak merevedve, csak az agya kerekei berregtek össze-vissza, mint valami bomlott óra, a mi egy napot igyekszik lejárni egy óra alatt. Görbe vonalak s tarka szinsávok kigyóztak a szeme előtt a Csábrágh gróf további beszéde folyamán:
– Méltóságos grófné! Ez a drága kis lélek itt a karomon egy végzetes lépéstől tartott vissza engem. Vak voltam és léha; elbizakodottságomban megkértem az Erzsike grófnő kezét, a nélkül, hogy tisztában lettem volna irántam való érzéseivel. Margitka kinyitotta a szememet. Megtudtam tőle, hogy Erzsike nem szeret úgy, mint a hogy egy férjet szeretni kell. Ezennel jóvá teszem bűnömet s bocsánatot kérek tőle a lelki fájdalmakért, a mit neki okoztam. Visszaadom jegygyűrűjét… Egyben (sietett a beszéddel, mert már igen ingadozott a grófné)… egyben van szerencsém ünnepiesen megkérni a Margitka kezét, a ki talán úgy fog engem szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kell.
– Tudtam! – pukkant ki Guido papa szájából a szó. – Tőlem viheted a kisebbiket is.
A grófné nem nyilatkozott. Csak állt. Kissé ferdén, mint a pizai torony, de le nem zuhant.
– Beszélj hát, Livia, – biztatta a férje.
Őszike is anyja mellett termett s összetett kézzel bocsánatot kért tőle a maga számára s áldást az ifjú párra.
Az ifjú pár is közeledett a mamához, de arra se reagált a mama.
Kisült, hogy egyálltóhelyében elvesztette eszméletét. Energiája fentartotta a lábán, de arra már nem volt elég, hogy megakadályozza agya bomladozását.
Mire Csábrágh a Margitka megkéréséig jutott, már be volt fagyva mind az öt érzéke. A megkérésből semmit sem hallott.
Először Guido gróf fedezte fel kedvelt neje csudálatos állapotát.
– Erzsike, a rikzalcot, elájult a mamád, – figyelmezteté nagyobbik leányát kedélyesen, mert tisztelt neje ájulásának nem tulajdonított nagyobb fontosságot. Sokkal érdekesebbnek találta a családjában végbement hölgycserét. Oda lépett a grófnéért aggódó szerelmes párhoz: – Ej te, – s vigan a vőlegény vállára csapott, – hát mégis jobb lesz a kicsi? – Majd megpaskolta a kicsi forró arczocskáját. – Na, Manczika, ezt jól csináltad, ennyit még én sem néztem ki belőled… Bravo kicsike! – S harsányan felkaczagott. – Addssza egy czvikipuszit.
A czvikipuszira végre föleszmélt a grófné is, hála az angolsónak, a mit Erzsike folyton az orránál tartott.
– Mi történik itt? – károgta rekedten.
– Megkérték a gyerek kezét, világosította fel Guido papa.
– A gyermekét? Kicsoda?
– Ébredezz, oh Livia, – humorizált a férje, – ki kérhette volna meg más, mint az, a ki fogja.
– Csábrágh gróf?… És Erzsike?!
– Erzsike visszakapja a jegygyűrűt.
– Aaáh!
Tisztult már a khaosz a grófné fejében, de az esze még nem volt mérlegképes. Nem értette, hogy lehet feleségül kérni egy gyereket. Aztán meg boszantotta, hogy a háta mögött csinálódott a dolog, a nélkül, hogy csak sejtelme is lett volna róla; hogy kárbaveszett minden erőlködése, a melylyel összecsinálta s együtt tartotta a parthiet. Máskép lesz, mint a hogy ő akarta s az új alakulás létrehozásában neki semmi érdeme nincs. A gyerek nevetségessé tette őt!…
– Örülj hát, mama, – piszkálta párját a gróf. – Change de dames és punktum. Add rájuk az áldásodat.
No hiszen az áldást, azt nem tagadta meg a mama a grófnak. Az áldás készen volt benne, csak nem tudta illő páthosszal leadni. Előbb még szeretett volna titokban a Margitka karjába belecsípni. Persze nem csípett bele, mert eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha úgy üt vala ki a dolog, hogy a majoresko kiereszti Erzsikét, Margitka meg nem hódítja vissza a család számára. (Mégis csak élelmes teremtés az a gyerek.) Hirtelen kinyújtotta kezét a csereberés vőlegény felé.
– Vigye Csábrágh gróf, a magáé.
Csábrágh egy kövér csókot czuppantott a mama kezére, kis menyasszonyáéra meg egy kisebbfajtát lehellt.
Őszike hozzálépett.
– Kedves gróf Csábrágh, – mondta hálától túláradó szivvel, – úgy nem tudtam szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kötelesség, de úgy, a hogy egy kedves testvért szeretni kell, szeretni tudom és fogom.
Kezet fogtak. A két leányka összecsókolódzott. A csupaszszájú Ferdinánd komornyik megjelent az ajtóban.
– Tálalva van.
– Ideje, – motyogta magában Guido gróf, kezeit elégedetten dörzsölve, – mert szörnyen megéheztem az utolsó jelenettől.
(Éjfél után két órakor.)
– Livia!
– Hm?
– Nem alszol?
– Nem.
– Miért nem alszol?
– Felizgatott a szemtelen gyerek!
– Azért te izgulsz? Hát nem mindegy az nekünk, akár Panka, akár Hanka, csak a családban maradjon az aranyborju.
A grófné, talán először életében, elfogadta férje mondását demokritoszi bölcseségnek, átfordult a másik oldalára s elaludt.
(Másnap délután, közvetlenül a vőlegény elutazása után.)
– Te Manczi!
– Tessék apa?
– Miért voltak tegnap a cselédek ünneplőben?
– Jaj, észrevette apa?
– Nincs a dolog semmi összefüggésben a vőlegényed megtérítésével?
A kis menyasszony elfordította fejét.
– De igen, – mondta pirulva, szégyenlősen.
– Tudtam, – örvendezett az apa éles szemének, – csak azt nem vagyok képes kitalálni, mi czélod lehetett a cselédekkel?
– Nem került rá a sor, – világosította fel apját a kis szervező zseni, – de ha szükség lett volna rájuk, ha Sándor nem tágít az én szavamra Őszikétől, ők következtek volna. Készek voltak István bácsival az élükön letérdelni Sándor előtt, kérve őt, ne vigye el az ő drága grófkisasszonyukat.
– És ezt az összeesküvést te szervezted?
– Én, – válaszolt a kisleány büszkén.
– Hallod-e, – tréfált vele az apja, – a jövő alkalommal majd én szervezek egy ilyesfajta összeesküvést a te érdekedben.
– Jaj, azt ne tegye, apus, – kérte apját a kislány, majd elszégyellve magát, hogy így beugrott neki, a szobájába szaladt.
Varrónők jöttek a házhoz, kieresztették a Margitka ruháit, újakat varrtak neki, különféle szinűeket, de csupa hosszúkat, a mi helyénvaló is volt, mert Margitka ugyancsak rászolgált a hosszú ruhára.
A kelengye kérdése egyszerű és rövid megoldást nyert. Kész volt az már, ha nem is Margitkának készült, csak a monogrammokat kellett újakkal fölcserélni. Az esküvő napja e miatt nem szenvedett halasztást. Az Erzsike számára kitűzött határidő a régi maradt, csak épen hogy Erzsike helyett Margitkának kellett az oltár elé lépnie.
– Mindegy, – mondta Guido papa, tudja Isten hanyadszor, – akár Hanka, akár Panka, csak meglegyen valahára az esküvő.
S a mama, a Sonderhausen (másodszor életében) igazat adott neki.