V. A talált gyermek.
A Nemzeti Kaszinó vörös szalonjában kedvesen folyt a pletyka. A czentrumban (nem a pletyka, de a társaság czentrumában) maga a miniszterelnök állott, egy kevésbbé tehetséges, de igen őszinte gavallér úriember. A luxusról folyt a társalgás, különösen a drága női harisnyákról. Brenday Gekszi gróf azt állította, hogy Tilly kisasszony, az Opera primaballerinája, százötven koronás harisnyát visel. A tényt azzal a lelkesedéssel tálalta fel, a melylyel egy nyert csatáról szokás beszélni.
A thema és a fiatal gróf modora sehogy sem tetszett Sáromberky grófnak, egy keserű öreg kegyelmesnek. (Senki se tudta, mitől lett kegyelmes.)
– A lábánál fogva kell azt a nőt felakasztani, a ki 150 koronás harisnyát visel, – mondta, s még föl is emelte hozzá a lábát, mintha meg akarta volna mutatni, hogy hogyan érti.
Gekszi gróf indignálódva suhintott bele a levegőbe.
– Te azt nem érted, mert nincs finom érzésed.
– Neked. Az egész kaszinó levegőjét megmérgezed a britannikáddal, holott százezer forint évi jövedelmedből havannát is szívhatnál a kedvünkért.
– A ti kedvetekért? Hát nektek szivok én, vagy magamnak?
Ezen mindenki nevetett. Heller báró, a kaszinó humoristája újra felvette a harisnyathéma elejtett fonalát.
– Uraim, ne posványosítsuk el a tételt. Térjünk vissza a harisnyára. Majd felteszem a kérdést, szóljatok hozzá. Joga van-e egy nőnek 150 koronás harisnyában járni, vagy nincs joga?
A kérdés komoly tárgyalás alá került.
Először Sáromberky ismételte meg a nézetét, csak lapidárisabban, mint az előbb.
– Disznóság! – ordította dühösen.
– Ha szép a nő, különösen ha kecses lába van, – vélte Klimanóczy, a vén rué, a kinek legalább egy milliójába kerültek a szép lábak, – megérdemli a 150 koronás harisnyát.
Marjay Géza általánosságban osztotta előtte szóló véleményét, mindössze egy kivétellel erősítette meg a szabályt.
– Megérdemlik, de nem a férj kontójára.
Erre még jobban nevetett a társaság, mert mindenki tudta, hogy a jó urat a felesége igényei tették tönkre.
Herendy Friczi báró azt tartotta, hogy férjes nőnek egyáltalában nem dukál a láthatatlan luxus, az ott deplaszirozva van, tehát mauvais genre.
Egy szó mint száz, két pártra oszlott a társaság a luxus-harisnya kérdése körül. S oly szivósan védelmezte a maga álláspontját mind a kettő, hogy tömeges párbajozástól lehetett tartani.
Az izgalmas hangulatot a miniszterelnök csöndesítette le a tekintélyével.
– A kérdést – jelentette ki síri csendben, – legjobb nemzetgazdasági oldaláról pertraktálni: legjobb és legfidelisebb. Gouldné vagy Rockfellerné megérdemlik a 150 koronás harisnyát, akár formás a lábuk, akár bütykös, egyszerűen mert telik nekik; ha pedig telik, – folytatta merész következtetéssel, – kötelesek is iparfejlesztési szempontból a legdrágábbat viselni. Persze, ha egy középvagyonú asszony a milliárdosokat követi ezen a téren s anyagi zavarokba keveri érte magát vagy a férjét: az léhaság, akármilyen szép legyen is a lába.
A miniszterelnök tulajdonképen semmit sem mondott (mert egy banális igazság a semminél is kevesebb), de a társaság belenyugodott a semmibe.
Más beszédtárgy került napirendre. Az irodalom. Még pedig specziálisan a drámairodalom.
A szélsőbaloldalt ezen a téren is a roszmájú Sáromberky képviselte.
– Komiszság, a mit manapság a brettlin művelnek. Múltkor megnéztem egy darabot (valami franczia zsidógyerek szopta az újjából), hát egy herczegkisasszonyt csábít el benne holmi fiskális vagy ügyész. Nem vérlázító butaság!
– Ismerem, – dicsekedett a tudományával Gekszi gróf, – azt a drámát bizonyos Bernstein irta; de vannak annál butább dolgok is. Teszem «Az ösztön». Egy orvos megtudja, hogy elcsábították a feleségét. Keresi, hogy megfojtsa a csábítót. Meg is találja a felesége szobájában félhalottan; fojtania se kellett, megfult volna magától is. S mit tesz az orvos? Megoperálja, megmenti a csábítót. Nem hülyeség?
– Nem, – vélte Heller báró, a nagy ugrató, – mert hátha azért mentette meg az orvos a csábító életét, mert nem akarta, hogy komótosan haljon meg, az ő előirányzott beavatkozása nélkül! Hátha oly intenziv volt benne a bosszúvágy, hogy mindenáron fojtani akart!?
– Azt megtehette volna az operáczió előtt is, – védte a maga álláspontját Gekszi.
– Az nem lett volna viczcz, – jegyezte meg Heller.
– Van benne valami, – mondta Klimanóczy hótt komolysággal. – Miklós, – fordult Zádor felé, a ki láthatólag unatkozva, félig hátat fordítva a társaságnak, egy mély zsöllyében elnyúltan, a kandalló tüzét piszkálta, – Miklós, mi a te véleményed?
– Semmi, – volt a válasz.
– Nem hallgattál ide?
– Nem, de azért mindent hallottam.
Klimanóczy kordiálisan a szűkszavú ember vállára csapott.
– Ne légy savanyú, Niki. Egy pár nap óta nem lehet rádismerni, olyan unalmas vagy.
– Igazad van, – s fölemelkedett Zádor Miklós, – nem is kellene nekem most idejárnom.
– Hát hova?
– Valami műhelybe, a hol dolgoznak az emberek.
A társaság egy része a beszélgetők felé fordult. Mindég érdekes volt, a mit Zádor Miklós mondott.
– Műhelybe? – nevetett Klimanóczy. – Nincs izzasztóbb műhely, mint a bakk-szoba, az pedig van a kaszinóban is.
– Nem olyan műhelyt értek. Olyat, a hol a dinamitot gyártják, a mely felrobbantja a bakkszobákat…
Mondván, köszönés nélkül távozott.
Az urak csodálkozva néztek utána.
– Mi lelte ezt? – szólalt meg Pepszi, midőn Zádor betette maga után az ajtót. – Hiszen ő is szokott néha bakkozni.
– Megbánta bűneit és most vezekel, – gúnyolódott Heller báró. – Alighanem hazafiúi gondok nyomják a lelkét.
– Az rájön néha, – mondta Belényessy gróf, – azért nem kell őt kinevetni; ennek az embernek a lelkében egész forradalmak vajúdnak.
– Hát ezt az országot nem fogja a forradalmaival sem újjáteremteni, – jegyezte meg az epés Sáromberky.
Egy páran helyeslőleg bólogattak neki.
– Nem ezt, – tódította Brenday, – ez mán nem a mienk. A nagy köveket mi hengergettük össze, de a palotában más lakik.
– Kérlek, – idegeskedett a miniszterelnök, – az én jelenlétemben ne antiszemitáskodjatok… Ez szűkkeblűség, megalázkodás. Elismerése annak, hogy féltek a kisebbségtől, erősebbnek tartjátok magatoknál… Ha úgy lenne, szégyellenünk kellene magunkat. Ne jajgassatok, ne simfeljetek, de dolgozzatok ti is. Krisztus is azt mondta Szent Péternek (a kit egyszer elkapott az ár, de fülebotját se mozgatta, hogy kimeneküljön a veszedelemből, csak váltig Isten segítségét kérte): Hisz megsegít az Isten, de rugdalódz magad is.
Senki sem értette a kormányférfiú kifakadását.
– Ki beszélt itt antiszemitizmusról? – kérdezte Brenday.
A kérdéstől még idegesebb lett a hatalmas úr, belesuhintott a levegőbe és távozott.
Miután csupa független, illetve politikai szempontból hasznavehetetlen ember volt a társaságban, általános kaczagás követte az óvatos államférfi sikerületlen föllépését.
A társaság ezzel oszladozni is kezdett. Tarokkparthiek állottak össze, néhányan bakkozni mentek, néhányan haza…
Tizenegy óra volt. A szolidabb urak hazamenetelének ideje. Bérkocsik és automobilok robogtak-búgtak keresztül-kasul a kaszinóépület kapuin. Kemény február volt.
Zádor Miklós mindazonáltal gyalogosan lépett ki a kaszinó széputczai kapuján, könnyű rövid télikabátban, bot nélkül, keztyűtelenül. Majd legázolta egy automobil.
– Hó, Miklós! – kiabált rá a villammotoros edény tulajdonosa szibériai iltiszbundájából, a melyből a füle se látszott ki, – Miklós, te vagy az?…
Az utczára érve megállott a masina. A bundás úr kilépett belőle. Zádor ismergette, de nem tudta kitalálni, kicsoda, csak mikor egészen a közelébe ért. Legintimebb barátja volt Csábrágh Edmond.
– Edmond! Végrevalahára! Hol csavarogtál ennyi ideig?
A fiatal gróf két kézre fogta, úgy rázta rég nem látott intimusa jobbját.
– Ülj be az autómba, hazaviszlek.
– Nem lenne jobb, ha te is gyalog jönnél velem?… Elbeszélgetünk…
Csábrágh elbocsátotta a soffőrt.
– Hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdezte Zádortól, miközben annak karjába öltötte a magáét. Így sétáltak tovább.
– Először te referálj, – mondta Miklós. – Haragszom rád, hogy az időd nagyobb részét külföldön töltöd. Vannak kötelességek is.
– Igazad van. De látod, fiatal vagyok, élvezni szeretem az életet s ez a mi fővárosunk mit nyújt nekem?
– Semmit, abban egyezek veled. A társaság léha, gyáva és szűk látókörű. Az embernek szinte nincs kivel beszélnie. A harczos apák, zászlósurak ivadékai elveszekesznek egy selyemstrimflin, vagy a napi politikai kérdéseken kérődznek, a mi még roszabb; mert a strimfli-kérdést el lehet intézni komolyság nélkül is, holott a politikában utálatos minden kontárság és frivolitás. Én diszkvalifikálnám a könnyelműen politizáló urakat. A footballban kiállítja a biró a szabálytalan játékost, a könnyelműen lovagoló jockeynak elveszi kenyerét a steward, a regattán szinte diffamáló a roszindulatú manőverezés, csak a haza rovására lehet szabadon és büntetlenül kontárkodni: a közszellem meghamisítása, elmérgesítése gentleman-like dolog.
– Hm.
– Min csodálkozol?
Csábrágh megállott s barátja szemébe nézett, mintha olvasni akart volna a lelkében.
– Miklós, tavaly ilyenkor nem voltál te ilyen.
Most Zádor öltötte karját a barátjáéba.
– Ne álljunk meg, majd elmondom, mióta változtam meg így. Mindezideig – mindössze egy hónapja, hogy magamba szállottam, – ennek az évnek az elejéig, magamnak és magamért éltem, mert miként te, én is szeretem az életet élvezni. Ösztönszerűleg távol tartottam magamat a nyilvánosságtól, mert ez nálunk piszkol. Az exponált ember egy eleven czégtábla, a mire sárgolyóval dobálóznak: a politikai vetélytárs, a zsurnaliszta, a zsaroló szélhámos, a stréber. Untam ezt a piszkot, mert szeretem a tisztaságot és a szépet, holott nincs szebb, mint a gondolat, a tett többnyire csunya.
– Ekkora pesszimizmus! – kiáltott fel a gróf.
– Azóta változtam meg, – folytatta Zádor, nem reflektálva barátja megjegyzésére, – mióta kiléptem a porondra, illetve mióta közszereplésem útját egyengetem.
– Nos?
– Rájöttem, hogy ebben az országban, a melynek legalább egy tizedrészét az én ősöm hódította meg magyarok számára, nincs helyem. Minden ülő- és állóhely elfoglalva, olyanok által pedig, a kiknek úgyszólván semmi közük az államépülethez, a melynek köveit mi, a történelmi nemzet hordoztunk össze saját költségünkön. Ebben az épületben a mi vérünk az összetartó malter, őseink verejtéke, altruizmusa, virtusa a vakolat s mégsem mi lakunk benne, hanem a mi liberalizmusunk kegyeiből fölhizott, elkapatott elem, a melyre nézve a haza alig jelent többet, mint egy boldogulási alapot, Operations-bazist.
Csábrágh elszontyolodott. Nem annyira a bemutatott kép sötétségén (annak az élethűségében nem hitt), mint inkább barátja pesszimizmusán. Nem tett rá megjegyzést. A két fiatalember egyideig hallgatagon rótta a sikos járdát, míglen újra megszólalt Zádor.
– Te nem látod a helyzetet, mert gazdag vagy és nem álltál a középen. Idáig én sem láttam, mert én is félreállottam, pedig szegény vagyok. Rájöttem, hogy nincs jogom finnyáskodni. A közélet torturáit ki kell állani, miként őseink kiállottak a harczok zivatarának. A csatamező, a sárral kevert vér, a halálhörgés is undorító, ha helyszini szemle alapján itéljük meg, de micsoda érzéseket sarjaztat, mily eszményeket termel s erényeket nevel az emberi magaslatok perspektiváján át nézve!… Nekünk nem szabad magunkat kivonnunk a küzdelemből azért, mert bepiszkoljuk kezünket, különben lassanként minden befolyást és pozicziót elcsikarnak tőlünk az újmagyarok. Vedd példának – folytatta Miklós szenvedelemmel – az én nemzetségemet. A XVI. században még százhuszonöt birtokunk volt, ma hat hitvány parczella van a család kezén. Hová lett a többi? A fele a Karaffa-törvényszék biráinak, illetve azok utódjainak tulajdonába ment át (a hóhérkötelet kellett vele megfizetni), egy negyedrészét németországi honosságú mágnások birják, a többit széjjelkapkodták potom áron az újmagyarok…
– Nem vigyáztatok, rosszúl gazdálkodtatok, – jegyezte meg Csábrágh nyugtalankodva.
– Persze nem, – s keserűen felkaczagott Zádor, – de hol van az megirva, hogy a te utódaid valamennyien vigyázni fognak a te latifundumaidra, mint okos elődeid?
– Az hitbizomány, – mondta Csábrágh önkéntelenül összerezzenve, – azt az én utódaim el nem költhetik.
– Gondolod?!…
Csábrágh nagyot nézett.
– Persze hogy gondolom.
– Hát ne gondold. Ujmagyarország a liberalizmus s szabadságjogok nevében ki fogja vivni a kötött birtok felszabadítását, mert pályázik arra is. Nem látod a jelenségeket? A holt kézen fekvő vagyont máris megtámadták elméletben. A sajtó tele van idevágó rabulisztikával, magántudósok, egyetemi tanárok tudományos könyvekben döntögetik a tulajdon szentségének dogmáját, érlelik a földfelosztás elméletének talaját.
A gróf újra megállott. A hátán lúdbőr támadt, igen le volt hangolva…
– Nos, – kérdezte barátját, – hová lyukadsz ki? Mit kell tennünk?
– Szervezkednünk kell. Össze kell tartanunk. Vegyünk példát azoktól, a kik megmutatták nekünk, hogy az összetartásban mennyi erő rejlik, hogy a szervezetben tiz ember száz magabiró széthúzó egyént legyűr.
– Hogy érted? – kérdezte Csábrágh? – A konzervativ elemek szervezkedjenek?
– Az egész régi tősgyökeres tradicziós magyar nemzet, mind a kiknek elődei együtt dolgoztak és harczoltak velünk: nemes, polgár, paraszt egyaránt.
– Nem értem. Milyen formában szervezkedjünk?
– Úgy, a hogy a szabadkőmívesek.
– Ah, – rettent meg Csábrágh. – Titkosan?
– Dobbal verebet fogni nem lehet. A czél nagy, emberfeletti erőt kiván, úgyszólván egy természetessé lett természetellenes fejlődési folyamatot van hivatva megállítani és új irányba terelni. A társadalom, az egész nemzet reformjáról van szó. Mit határoz itt az eszközök ethikája? A czélt tekintve, minden eszköz jogosultságát annak hatékonysága adja meg.
A két barát a Bajza-utcza sarkáig ért az Andrássy-úton. Csábrágh láthatólag izgatott volt.
– S te vállalod a szervezés munkáját? – kérdezte, miközben búcsúzóul kezet nyújtott Miklósnak.
– Vállalom. A tervezete már kész az agyamban, csak ember kell még hozzá…
– Veled tartok, – ajánlta fel magát a hitbizományos úr. – Szólj, ha szükséged lesz reám.
– Köszönöm és számítok reád. A haza nevében!
– A haza nevében!…
A két férfi megrázta egymás kezét, aztán elvált a csikorgó hideg éjben. Csábrágh visszatért a belváros felé, Miklós befordult a Bajza-utczába. Arcza égett a dermesztő hidegben lelke lángjától, szinte lekivánkozott róla az a vékony télikabát is, a mely rajta volt. Aczéllá volt edzve a teste. De az akarata is…
Alig ment Zádor száz lépést lakása felé, szeme megakadt valamiben. Egy ház kapuja sarkában meghatározhatatlan szürke tömeget pillantott meg. Kezdetben azt hitte, hogy valami eldobott ruhadarab. De ki dobhatta el és miért? Már csak megnézi, mi lehet igazában. Elég világos volt az éj, de a kapu mélyedése árnyékot vetett eléje. Gyufát gyújtott s az alaktalan tömeg felé tartotta… Alig hitt a szemének. Egy tiz-tizenegy éves leányka gunyasztott a kapuban, nagykendőkbe bugyolálva, a melyekből csak az arcza látszott ki.
– Kisleány!
Semmi válasz.
– Kisleány, mi bajod? Hogy kerültél ide?
S hogy újra nem felelt a gyermek, megfogta Miklós a karját, hogy fölébreszsze. Azt hitte, hogy aludt… Nemcsak aludt a gyermek, meg volt dermedve. Ujjai kemények és szárazak voltak, mint az üveg.
Zádor nem sokat okoskodott, felkapta az elhagyott leánykát s elkezdett vele hazafelé szaladni. Majd megtudja otthon, hullát visz-e az ölében, vagy van-e még lélek a gyermekben… A harmadik ház kapuján becsengetett. Ott lakott. A házmesternek, meglátván az előkelő urat szomorú, rongyos terhével, tágranyílt a szeme.
– Mit visz a méltóságos úr?… Tessék, majd én fölviszem.
Zádor nem adta oda a gyermeket.
– Köszönöm házmester… Hanem ha szivességet akar nekem tenni, szaladjon előre s költse fel a gazdasszonyomat, aztán szóljon be a harmadik emeletre, a doktorhoz, azonnal kéretem: egy megfagyott gyermeket hoztam magammal.
A becsületes háziburkus kettesével vette a lépcsőt, hogy a parancsnak eleget tegyen. Gábrinét, a gazdasszonyát már a kivilágított előszobában találta Miklós, midőn a kis koldussal ölében lakásához ért…
– Jesszusom, mit hoz a méltóságos úr?
– Gyújtson tüzet, Gábriné s melegítsen vizet,
Zádor a cselédszobába vitte a megfagyott kis teremtést s letette a gazdasszony ágyára.
– Gábriné, vetkőztesse le.
– Isten, ki vagy a mennyekben, egy leányka!
Többet nem óbégatott a jó asszony, gyors, bátor kézzel hozzáfogott a gyermek levetkőztetéséhez. Aztán ösztönszerűleg dörzsölni kezdte annak merev tagjait, de gazdája beszüntette az igyekezetét.
– Hagyja Gábriné, menjen a konyhába s gyújtson tüzet. Az élesztéshez jobban ért a doktor.
Lupus in fabula: a doktor megérkezett, a házmester társaságában.
– Parancsol, méltóságos uram?
– Vizsgálja meg kérem ezt a gyereket: él-e.
Az orvos azonnal munkához látott: az ágyra hajolt s a kis koldus mellére tapasztotta fülét.
– Él, – mondta egy pillanat mulva. – Szaladjon a házmester a lakásomra s kérjen a feleségemtől aethert…
Alig tiz percznyi kezelés után fölengedtek a kis leány dermedt tagjai, szeme kinyilt, ajkai megvonaglottak.
– Meg van mentve, – mondta az orvos, s miután megadta Gábrinének utasításait, ajánlotta magát.
A jó asszony akkorára már fel is forralta a vizet, majd felgyújtotta a házat, oly nagy tüzet csinált… Mindenekelőtt megfürdette a gyermeket, dohszagú, ványadt kis testét megszappanozta, leöblítette langyos vizzel.
Miklós szobájába ment. Világosságot csinált s szokása ellenére fölcsavarta a villamos kályha gombját is. Öt percz mulva kellemes meleg áram járta át a hálószobát. Miklós egy bőrzsöllébe vetette magát s merő szemmel, mozdulatlanul bámult bele a kályha izzó rézdobjába, míg meg nem zsibbadtak érzékei. Annyira uralkodott magán, hogy ha akarta, be tudta szüntetni agya működését is. Most is beszüntette. Ez a nirvana-szerű lethárgia (öntudatos léttelenség) jótékony hatással volt a szellemére. Friss ötletek, meglepő képzetek támadtak az agyában. De nem adta át magát a sajátszerű mámornak, csak egy negyedórára. Akkor hirtelen elhatározással elűzte magától a rózsaszin ködöt, a mely lelkére szállott. Lecsavarta a kályhát és iróasztalához ült. Először megcsókolta édesanyja odaállított arczképét, aztán munkához látott. Irt. Olyan ünnepies volt az arcza, mintha egy nemzetet reprezentált volna milliók nevében. Viharos sietséggel rótta a sorokat, szinte kényszerítette a tollát, hogy lépést tartson automatikusan tornyosodó gondolataival… Egyszerre csak lecsapta a tollat egy sor, egy mondat közepén. Hátradőlt székében, mintha meglökte volna valaki, vagy valami súlyos életbevágó mulasztás jutott volna eszébe. Csengetett.
Gábriné belépett.
– Parancsol, méltóságos uram?
– Hogy van a gyerek?
– Jól, hál’ Istennek. Megfürdettem, adtam neki forró kávét; egy literre valót bevett szegényke, úgy ki volt éheztetve; aztán megágyaztam neki a kanapéra…
– Nem. Nem tud elaludni. Az a bogara szegény pelécskének, hogy elviszik tőlem s újra kiteszik a fagyba a kapu alá.
– Mit mond? Ki tette oda?
– Nem mondja meg. Faggattam, de fél vallani.
Miklós gondolkozott egy pillanatig, aztán elhatározta magát.
– Gábriné, én bemegyek hozzá. Látni akarom…
A kis lelencz egy szivettépő sikolyt hallatott, midőn meglátta a Gábriné nyomában belépő férfit.
A gazdasszony hozzá sietett, átkarolta s megnyugtató szavakkal lecsillapította beteg gyermekidegeit.
– Ne félj, csacsika. Senki se bánt. A méltóságos úr az, a ki megmentett, ölében hozott ide a kapu alól.
A kislány tágra nyitotta szemét. Az ijedtség kifejezése egyszeribe eltűnt arczáról s merő, szinte állatias csudálatnak adott helyet.
– A méltóságos úr? – hebegte. – Akkor nem félek. – S szinte pajzán sietséggel leugrott a kanapéról s úgy a hogy volt, a Gábriné hosszú ingében, megmentőjéhez szaladt, megragadta annak kezét s egy alázatos csókot czuppantott reá.
Miklós megsimogatta a gyermek haját, szintelen, durva, vöröses sörényét.
– Jól érzed magad, kislány? Nem fáj semmi?
– Semmi. A néni igen jó, nagyon szeretem. Megkértem, ne adjon oda senkinek… Ő megigérte, hogy nem – s félénken Miklósra sandított a szerencsétlen kis teremtés.
– Maradhatsz tőlem is, – válaszolt Zádor a gyermek riadt, esdeklő tekintetére, – holnap majd bejelentem a hatóságnál, hogy vállalom a nevelésedet.
A kisleány erre már le is térdelt s így térdenállva ismét megcsókolta a Miklós kezét. Miklós nem állhatta meg: felkarolta a gyermeket s homlokon csókolta.
– Légy jó s szeretni fogunk… Szoktál imádkozni?
– Nem.
– Nem? Hát nem tanított meg rá mamád vagy a tanító néni?
– Én nem jártam iskolába, nincs anyám, nekem egész nap kéregetni kellett…
Zádor visszatért szobájába iróasztala mellé. Ám az egyszer sehogysem engedelmeskedett akaratának a feje. Gondolatait elmélyítette a végletekig, oly képzetei támadtak, a melyeknek kifejezésére nem talált szavakat. Elméje a legáltalánosabb s ennélfogva a legelvontabb, talán még soha nem érintett emberi problemák körül forgott, züremlett… A khaoszban egyetlen társadalommá folyt össze az egész emberiség s a monstre-társadalom minden egyes egyedének egyforma joga és értéke volt. A határoló, szétválasztó, megkülönböztető distinkcziók megszüntek: minden szabad volt mindenkinek, a bűn is, a mi ennélfogva nem volt abszolut bűn, mert jog is volt: az élet kényszerjoga.