VII. A zádorházi nagyasszony.
A gőzös becsikorgott a zádorházi állomásra… egyet-kettőt kaffantott a masina, aztán végkép elcsendesedett.
Zádor Miklós kiugrott a vonatból. Egy galambősz, sárgaliberiás aggastyán sietett eléje s erővel kezet akart neki csókolni.
– Nem engedem, Sándor bácsi… Tudja, hogy nem szeretem…
Az alázatos öregecske elszontyolodott. Mondani is akart valamit, de valahogy megbicsaklott a hangja: tagolatlan nyöszörgéssé nyomorodott a torkában. Ötven esztendő óta szolgálta a Zádor családot, magasabbrendű lényt látott minden egyes tagjában s oly érzékenynyé tette a kegyelete, hogy fogatlan szája mindig sirásra biggyedt, valahányszor Miklós ősei fészkébe hazajött. Pedig nem őt szolgálta. Immár húsz esztendeje, hogy atyjától átszegődött a nénjéhez, Zádor Ádám, a nagybátyja özvegyéhez. Miklós különben sem tartott háztartást, bérbeadta birtokát kastélyostul s valahányszor Zádorházára jött, nénjénél szállott meg. Az öreg Sándor annak megbizásából várta őt a vasútnál.
– Hogy vannak otthon? – kérdezte Miklós az öreget, mialatt a reá váró, sárga posztóval bélelt antidiliuviális csézába lépett.
– Jól, hál’ Istennek, a méltóságos báróné ma is csak olyan fürge, mint húsz éves korában.
Mondván, egy rengeteg lábzsákba akarta begyűrni a Miklós lábát, a mi ellen ez kézzel-lábbal tiltakozott.
– Nem fázom, öregem, hagyja…
– Akkor legalább a bundát, instállom, a méltóságos asszony igen lelkemre kötötte…
– Bunda se kell, azt vegye fel maga.
Az öreg inas úgy velte, hódprémes bundát így még meg nem sértettek, mióta világ a világ.
– Én-e, kezit csókolom? Inkább itt fagyok meg helyben. Nem métsztatott megösmerni: hisz ez az öreg Ádám úr bundája vót…
– Akkor – mondta Miklós, – üljön be legalább a kocsiba, megfagy a bakon.
– Nojszen majd adna nekem a méltóságos báróné, – s jóizűen elkaczagta magát az öreg szolga, mert inkább tréfának vette a kocsiba való beinvitálását; a bakra ült.
A kocsis csettintett, a két elhizott lovacska beledűlt a hámba s egy keserves nyögés után elkoczogott.
Épen leszállóban volt a nap, a világítás tisztét a fehér hómező vette át. Bár feljött a hold, de csak kiflialakban jelentkezett a csillagszöges égen. Miklós oda fordította tekintetét. A fővárosban sohasem jutott eszébe, hogy a csillagokat vizsgálja, itt, szülőfaluja határában, régi ösmerősként üdvözölte az eget; innen tudta az állását valamennyi csillagnak. (Az ott a kastély tornya irányában a gönczölszekere a kiskocsissal, a temető felett a fiastyúk húzódik meg csibéivel; az esthajnalcsillag amott az ég peremén csak olyan fényes, mint volt hajdanában, a mikor rövid nadrágban hajkurászta a kabóczákat a páston…) Hej, hiába, az egész életnek sincs akkora értéke, mint a gyermekkori emlékeknek, a melyeket tündéri távolból hajt fel a képzelet. Csak az az édes, csak az a drága, a mi utólérhetetlen, visszahozhatatlan. Isten a megmondhatója, miért olyan szivárványszerűek az emberek legboldogítóbb lelki kincsei!…
Miklós egész elszomorodott, mire a faluba ért a kocsi. Most különösen nagy oka volt a szomorúságra… Ám összeszedte magát, mire nénje kastélya elé ért, már mosolygott, hogy Marcsuskának, öreg dajkájának, a ki szokás szerint ott söndörgött, leskődött rá (hogy első lehessen, a ki üdvözölje) a ház sarkában, meg ne essen rajta a szive. Magához szólította az alázatos töpörödött anyókát, megölelte, megcsókolta az arczát, nem törődve ránczai közé szűrődő könnyeivel.
– Hogy van, daduska lelkem? Látom, ma is csak olyan menyecske, mint tavaly.
A menyecske csak tovább zokogott, érzései kifejezésére nem akadt szava…
Miklós belépett az előterembe, a melyben egyetlen kőolajlámpa világított. A kőkoczkák ismerősen kongtak súlyos léptei alatt. Az öreg Sándor előtte botrogott a félhomályban, s kitárta neki az ebédlő ajtaját. Itt is csak egy lámpa pislogott. Az ősök árnyékbavesző fejei neheztelőleg bólogattak le reá a falról… Nagy okuk volt a szomorúságra az ősöknek is. Miklós úgy hitte legalább. Kényelmetlenül érezte magát a gyéren butorozott boltives teremben. Több világosságra vágyott. Mintha dohszaga lett volna a komoly félhomálynak. Pedig még le is ültette az öreg inas, a miből megtudta Miklós, hogy nénje nem bocsátja egyhamar maga elé…
Különös asszony volt a Zádor Ádám özvegye. Beosztotta a napját apróra s ettől a beosztástól senki kedvéért nem tágított. Ha az állott a programmján, hogy hattól hétig harisnyát kell foltoznia, stoppolt, ha úgy kellett is a hozzávaló lyukas harisnyát kölcsönkérnie. S szót sem szólt senkihez, mialatt foglalatoskodott.
Aránylag elég szerencséje volt Miklósnak, alig ült öt perczig a barátságtalan, petroleumfüstös teremben, magához kérette a nénje, született Lilien Paulina bárónő, a thüringiai származású dáma.
A szoba, a melyben öccsét fogadta, már egész más képet mutatott, mint az ebédlő. Tizenkét vastag gyertya égett két szépmivű fali karos gyertyatartóban, további kettő az asztalon világított. Valóban volt mit megvilágítania. Valami ünnepies, szinte merev előkelőség jellemezte a női szalon egész berendezését, kezdve a cseresznyevörös selyemmel behúzott, világos keretes Biedermeyer garniturától le egész addig a két gyöngyvarrottas párnáig, a melyen jobbra és balra az asszony trónusától két hófehér angoramacska nyújtózkodott. Minden egyes butordarab (kép, szobrocska és egyéb apróság) a helyén volt, szinte szervesen illeszkedett bele a dámaszoba stiljébe a legjellegzetesebben maga a lakója. Finom arczélű, aggkora ellenére karcsú marquise-termetű dáma volt. Halántékán lógó ezüstszin vuklicskáival s negédes kontyára bigyesztett kukolájával úgy nézett ki, mint egy megelevenedett ó-szász porczellán figura. Nagyon szép volt, művésziesen előkelő még most is, csillogó sötétkék szeme s csudálatosan fekete szemöldöke meghazudtolták nyolczvan éves korát.
Egy kerekded, minétbevaló kézlejtéssel üdvözölte öccsét, a ki tiszteletteljes mély meghajlás után egy csókot lehellt újjai hegyére.
– Bonsoir, cher parent. (Jó estét, kedves rokon) – s egy újabb, de egész másforma gesztussal helyet mutatott neki.
Miklós leült s bocsánatot kért a finom dámától, hogy megháborgatta klasszikus, (így fejezte ki magát) szépséges nyugalmában.
– Úgy tudom, édes Miklós, – válaszolt a néni mentegetődzésére, – maga az én egyedüli élő magyar rokonom, de a nélkül is szivesen látnám, mert erősen emlékeztet az én boldogult uramra.
A fiatalember meghajolt székében.
– Néném mindig nagyon kegyes volt hozzám.
– Akkor kár volt a kegyes nénit annyira elhanyagolni, – jegyezte meg a galambősz dáma, mutatóújjával kaczér negédességgel fenyegetve meg öcscsét, – a néni különködő kissé, talán idegenszerű is, «az erős férfiak nemes hazájában» nem tudott stilszerűen elhelyezkedni, de az elhanyagolást azért talán nem érdemli meg, mert a szive: az magyar.
– A beszédje is, kedves néném, – jegyezte meg Miklós őszintén, – oly választékos és zengzetes nyelven ma már nem is igen társalognak az emberek.
– Hja, én még a Vörösmarty és Kisfaludy könyveiből tanultam meg magyarul, az ő nyelvük tiszta volt és finom, mint egy sainte vierge (szent szűz), nem olyan grácziátlan és meztelen, mint a melyen az ujságok s a mai irók szólnak hozzánk…
Az egyik angora macska, a kandúr, megunta a heverést, felült két hátsó lábára, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait s miután hatalmas ásítással könnyített a lelkén, merész szökéssel átugrott a Miklós ölébe, annak keze alá fúrva buksi fejét.
A néni elnevette magát. Üde, szinte dallamos volt a kaczagása, mint egy fiatal leányé.
– Czirógassa meg… Azt akarja a haszontalan, hogy megczirógassák.
– Ismerem a természetét, – mondta Miklós s megvakargatta a törlészkedő czicza fületövét, a mire az legott elkezdett fonni, oly hangosan dorombolt, hogy beillett volna hortyogásnak is…
Hamarosan komolyra fordult a beszéd sora a szép antikveretű nénike s erőtől duzzadó fiatal öccse között.
– Nemde a birtokot jött megnézni, cher Miklós?
Lecsuklott a fiatalember feje.
– Igen, – mondta, kínosan ejtve ki a szót. – Azaz – javította ki magát, – nem is annyira nézni jöttem én…
– Mint?
– El akarom adni a birtokomat. El kell adnom…
Egy pillanatra megcsuklott a fegyelmezett nagyúri dáma dereka, mintha megvonaglottak volna porcellán arczának idegei is. Hátradőlt székében s behúnyta szemét, ajaka szigorú lett, úgy elkeskenyedett, mint egy vonalzó. De csakis egy pillanatig tartott örökasszonyi bájosságának eme hirtelen elkeményedése, a másik pillanatban már ismét mosolygott a szeme.
– Ah, cher Miklós, el akarja adni?!…
– Ezer koronát igérnek holdjáért, – mondta Miklós száraz torokból – s négyszáznak is alig hozza meg a kamatját…
– Ne mentegesse magát, Miklós, ne… Önjogú… Mit akar venni a birtoka árán? Valami ideája van?
Hizelgő akart lenni a dáma hangja, de a tónust sehogysem találta el: végképen elvesztette melodiáját, úgy hangzott, mint a fakalapács.
– Igen, – válaszolta Miklós gyönge hangon, – egy ideám van. – Majd leküzdte gyöngeségét s bátran nénje szemébe nézett. – Annak a birtoknak az árán én egy egész országot akarok venni.
– Ah, – kérdezte a néni édeskés maszkot öltve, de gúnyt lehellve, – talán egy szigetet bánánfákkal és papagájokkal?
– Nem szigetet papagájokkal, – utasította vissza Miklós a gúnyt szerényen, de keserűen, – hanem egy kontinentális országot, magukról megfeledkezett bűnösökkel.
Finom és érzékeny volt az agg dáma elméje: rögtön kitalálta, hová czéloz az öccse.
– Nem is annyira kontinentális, mint szellemi birodalmat, – gúnyolódott, most már álarcz nélkül, – az szokott olyan olcsó lenni.
– Olcsó, a kinek olcsó, – mondta Miklós, – nekem igen drága, hisz mindenemet adom oda érte.
Olyan hangon mondta ezt a fiatalember, hogy egyszeribe elapadt az öreg dáma szatirája.
– Cher Miklós, – figyelmeztette öcscsét, – látom, hogy elérkezett a maga ideje is: rájött a Zádorok szent kisértete, hogy a haza nevében azt a talpalatnyi földet is kirántsa talpa alól, a mely (az általam szivem vérével őrzött birtokon kívül) még a család kezén maradt. Ez ellen nem lehet tenni: tudom. A maguk sorsa meg van pecsételve: a Zádoroknak el kell pusztulniok.
– A Zádorok elpusztulhatnak, de új élet fog kelni hamvaikból… A pusztulás természeti törvény, a megujhodás föltétele…
Egy pár pillanatra elhallgattak. Az ősz dáma törte meg a merengő csöndet.
– Egy ujság czéljaira kell a pénz.
– Hm. S kifutja a föld árából?
– Nem, az csak a fele költséget fedezi, a másik felet majd összekéregetem.
– Mennyit tesz ki az egész?
– Egy millió koronát.
– Épen egy milliót?
– Épen.
– S megegyezett már a vevőjével?
– Körülbelől. A helybeli jegyző régen unszol: adjam oda a birtokot a parasztoknak, jót teszek velük s magammal is.
– S miért nem adta el eddig?
– Oh, néném, – fakadt fel végre a fiatalember szivének nehezen titkolt sebe, – a dolog így is emberfeletti fájdalmat okoz nekem. Honfoglaló ősöm hősi munkájának utolsó földi emlékét pusztítom el, midőn az ezeréves családi birtokot eladom. Valójában egy megrázó tragédia ez… az utolsó jelenet…
Szaggatottan beszélt, keble zihált a megindultságtól.
Az öreg dámára ráragadt az izgatottsága.
– Nem az utolsó… az utolsó jelenetet én fogom lejátszani.
– A nagybátyám birtoka már nem Zádor vagyon, – jegyezte meg Miklós, – az a néném tulajdona.
A fehérhajú agg nő magasra emelte büszke, méltóságos fejét.
– Nagybátyád rám hagyta, – mondta, – de én sohasem tekintettem az én tulajdonomnak. Egy szent bizomány az az én kezemben… S azt hiszem, hiven sáfárkodtam vele. Megtartottam az utolsó rögig. Beczéztem, javítottam, gazdagítottam: ma mégegyszer annyit ér, mint mikor átvettem… a ti őseitek földje hálával fizetett nekem.
Miklós lehajolt nénje átlátszó kezére s egy áhítatos csókot lehellt reá. A szó, az a torkán akadt.
– Ám mi hasznom a sáfárkodásból, – folytatta az idegenből magyarba szakadt nagyasszony, – midőn, látom, ennek is csak az lesz a vége, a mi a többinek. – Te, – s egész törékeny testében megremegve fölemelkedett, – te el fogod ezt is adni, chimaerákat fogsz hajszolni az árán.
Erre fölállott a férfi is. A perspektiva, a mely nénje szavai nyomán megnyilt előtte, megrázta idegeit.
– Én? – kérdezte tájékozatlanul.
– Te, te, te! – erősítette a nagyasszony tragikai erővel. – Mert hiszen a tied lesz, még pedig sokkal korábban, mintsem gondolod!
– Az enyém?
– Te vagy az utolsó Zádor. Kire hagyhatnám?
Mondván, a nagyasszony kimerülten visszaroskadt a székébe s átható nézésű szeméből könnyek szivárogtak s hullottak alá az arczára némán, égető szemrehányással emelve vádat az utolsó Zádor fejére.
– Oh, néném, néném!…
Miklós mélyen meg volt rendülve. Az asszony összeszedte minden erejét.
– Legyen Isten akarata szerint, – szavallta ünnepiesen, – én mindenesetre megteszem a magamét. A család érdekét a síron túl is védeni fogom. Én, az idegen asszony, méltó utódja akarok lenni ősanyáitoknak. A birtokot rád hagyom, de esküdj meg itt nekem, hogy nem fogod elidegeníteni s megesketed erre, ha lesz, a fiadat is.
Akárcsak a Zádorok valamelyik tizenhatodik századbeli ősanyja elevenedett volna meg s szállott volna ki az ebédlőház egyik képkeretéből: úgy állott ott szemben az ükunokával az utolsó Zádorné, öregmódis fekete empire ruhájából misztikusan kivillanó hófehér arczczal, előrenyújtott reszkető kezekkel.
Miklós térdreesett a felséges jelenés előtt, úgy esküdött.
– Fogadom becsületszavamra, őseim emlékére… Esküszöm!
Az öreg dáma egy pillanatra elfordította fejét. Zokogott. Majd egy hirtelen kemény elhatározással beszüntette könnyeit.
– Keljen fel, Miklós.
A férfi nem mozdult. Mintha valami névtelen fájdalom odaszögezte volna a földhöz.
– Kelj fel Miklós, – ismételte meg kérését a nagyasszony. Gondold meg, hogy rám nézve már ebben a korban végzetes lehet minden elérzékenykedés. Holott még dolgunk van egymással; addig nem akarok elmúlni, míg földi kötelességemnek eleget nem tettem.
A férfi fölemelkedett.
Holnap elhivatjuk a közjegyzőt. Addig, míg vele nem végeztünk, ne add el a birtokodat…
Másnap megjött a közjegyző. A nagyasszony tollba mondta neki végrendeletét, a melynek erejénél fogva Miklós egy kétezer holdas birtok várományosa lett.
Azonkívül rögtön a kezéhez kilenczszázezer koronát kapott az utolsó Zádor készpénzben és értékpapirokban az utolsó Zádornétól, a nemzetség négy vármegyére szóló szállásbirtoka utolsó parczellájának nagyszivű sáfárjától, a thüringiai származású nemes dámától, a ki meg akarta mutatni, hogy méltó utódja nagynevű magyar elődeinek… Méltóbban nem mutathatta volna meg…
Természetes, hogy Miklós ezek után nem adta el a birtokát. Vagyonos ember lett egyszeribe. Ha akarja vala, legott elhozhatta volna ősei fészkébe édes kis szerelmetes madarát. De még nem akarta… A haza mindenek előtt! Ezt ő így érezte, így tanulta, így örökölte őseitől. S ment ment az ő nyomdokukon a sötét jövő felé, a múltból fölczikkázó fénysávok mutatták az útját… Ő látott a sötétségben is.