VIII. A fejedelemasszony.
– Kilenczszázezer koronát hoztam magammal…
Bodonyi még a kést sem tette le, a mivel szalonnáját szabdalta: folytatta a falatozást.
– Ühüm, – dünnyögte, – szép pénz, megér kilenczezret.
– Annyit ér, mint a mennyit mondtam.
– Csak lesd…
– Miért lessem, mikor itt van a szekrényemben.
– Az ám, az aláirási ív.
– Nem aláirási ív. Pénz és értékpapir.
De erre már csakugyan abbahagyta Napi a szalonnázást.
– Készpénzzel fizettek volna? A kaszinó urai? Hihetetlen.
– Nem a kaszinó uraitól hoztam a pénzt.
– Hát kitől?
S nyitva maradt a Napi szája a csodálkozástól.
– A nagynénémtől.
– A német bárónétól?
– Tőle.
Még nagyobbat csodálkozni úgy sem tudott volna Napi, hát egyáltalában nem csodálkozott többé. Kopott nadrágjába dörgölte a kezét és belenevetett a levegőbe.
– Ejnye, ejnye…
– Meglep a dolog, ugy-e? – kérdezte Miklós barátja vállára hajolva és ő is nevetett.
– Ejnye, ejnye…
– Térj magadhoz, Napi.
– Várjál egy kicsit… Olyan váratlanul jött a dolog… S az én szivem úgy elszokott az örömtől… Várjál egy kicsit…
Napi igen sápadt volt csakugyan. Úgy látszott, dermedt szivének valóban megártott az öröm láza, mint éhenhalódó gyomrának a zsiros falat.
– Ejnye, ejnye, – hajtogatta egyre; csak negyedszerre tudta befejezni az ajkán csüggő mondatot. – Ejnye, ejnye, hisz akkor az egy szent a te nénéd, a te német nénéd…
– Szent, – hagyta helyben mély meggyőződéssel Miklós. – Úgyszólván semmit sem költött magára az utolsó huszonöt esztendőben, (mióta az ura meghalt); egy szobában lakott a kastélyban, hogy csaknem egész jövedelmét félretehesse az ura véreinek…
Most már meg a fejét lóggatta váltig a nagyszivű proletár.
– Csudálatos, csudálatos, – motyogta, – mi most megszentelt pénzből fogjuk a lapot megindítani!…
– Megindítjuk – jelentette ki Miklós, – minél hamarabb, azonnal, ha lehet. Gondoskodjál kiadóról, állítsd össze a szerkesztőséget: ez a te dolgod lesz.
Bodonyi egyszeribe elemébe jött. Szögletes arcza kigömbölyödött, végtagjai elkezdtek rángatódzni, ugrált, hadonázott gorilla-karjaival, buzgalmában nem találta helyét.
– Azt rám bízhatod, pajtás. Én ismerem az embereket… Micsoda társaság lesz itt együtt!… Megállj, kóstolóba felsorolok neked egynehányat. Főszerkesztőnek Lombos Keresztélyt csipem meg, a nazarénust. Egész Magyarországon nincs még egy oly tiszteletet parancsoló pofa. Aztán nem is üres ember: kilencz nyelven ir és beszél, van tanári, mérnöki, orvosi diplomája, úgy versel, mint a záporeső, pingál, hegedül, egyszóval mindenhez ért.
– S hol van jelenleg alkalmazva? – kérdezte Miklós kiváncsian.
– Hogy hol? Jelenleg?… Hát jelenleg szabó.
– Szabó!
– Persze hogy persze. Éhen csak nem halhat az ember: a tudománya nem kellett senkinek, hát a szabómesterségre adta a fejét s mondhatom, ezen a téren se kontár.
Miklós megcsóválta fejét. Napi folytatta:
– Egyszóval Keresztély koma jó lesz főszerkesztőnek. Szerkesztőnek ellenben Deéry Ferkét bazsaltam ki magamnak. Ő praktikus ember és szörnyen munkabiró. Egyidőben egyszerre hét laphoz volt szerződtetve. Csinált politikát, közgazdaságot, sportot, novellát, regényt, rövid hirt, talányt és halálozási rovatot.
– Akkor az sokat keres, – vélte Miklós, – drága lesz nekünk.
– Bízd rám, – s jóizűen elkaczagta magát Napi, – száz forintot adunk neki havonta.
– S ezért az összegért otthagyja mind a hét lapját?
– Azokat ő rég otthagyta, – világosította fel Napi még jobban kaczagva. – Immár két éve, hogy irnok a rendőrségnél.
– Tréfálsz?
– Nem. Jön a segédszerkesztő. Ez most kifutó a Kiss és Nagy czégnél. De ne gondold, nem közönséges kifutó, nélküle rég kridát mondott volna Kiss és Nagy, nem fejtegetem neked bővebben, hogy miért, egyelőre csak annyit a barátomról, hogy három hetilapot ir, – nem szerkeszt, hanem maga irja a lapokat az elsőtől az utolsó betűig.
– S nem boldogul? – vágott Miklós a Napi szavába.
– Nem, – válaszolt ez gyermekes egyszerűséggel, – mert nem népszerű lapokat csinál. A Keresztények Lapjának hetvenöt előfizetője van, Árpád Népének hatvan, a Magyar Virtusnak pláne csak huszonkilencz… De ne beszélj közbe, – folytatta az extanár lelkesen. – Jönnek a főmunkatársak. A politikai rovatot Belki Jancsi fogja vezetni. Annak ugyan most igen jól megy a dolga, korcsmáros a Külső Váczi-úton, de a milyen lelkes ember, biztosan bezárja a bótot s testtel-lélekkel felcsap közénk…
– S ért a politikához? – kérdezte Miklós elhülve, szinte roszkedvűen.
– Valamikor ő irta ebben az országban a legemelkedettebb politikai vezető czikkelyeket, – mondta Napi a legmélyebb meggyőződés hangján. – Persze nem a napi politika szalmáját csépelte, az ilyes hülye pitykézésre nem volt kapható, ő mindig a nagy konczepciók embere volt. Kezdeményező elme, távolbalátó bölcs, a ki a kis dolgokból nagy következtetéseket tud levonni, nem mint ezek a mai divatos napszámosok, a kik úgy széjjel elemzik a legnagyobb államjóléti kérdéseket is, hogy ember legyen, a ki kikeresi belőlük a lényeget.
– De hiszen ez végtelenül szomorú, – fakadt ki Zádor, – hogy ezek a te embereid így deplaszirozva vannak.
– Hát nem azért akarjuk mi ezt az országot revizió alá venni, – kérdezte az extanár naivságot mimelő gúnynyal, – mert az emberek nincsenek benne a helyükön? Nem azt akarjuk, hogy az erők teljes érvényesülési lehetősége minden vonalon biztosítva legyen? Hogy parlagon ne heverjen az ész és munkatőke; ki-ki annyit érjen, mint a mennyi értéket képvisel!
Zádor kissé zavarba jött.
– Jó, – mondta, – de te, azt hiszem, túlzasz.
– Én túlzok? – heveskedett Napoleon. – Én, a két diplomás proletár, a ki egyszer eszik napjában (nem panaszképen mondom), akkor is csak szalonnát; a ki mindent megtanultam, a mit megtanulni lehetett; a ki soha senkit meg nem bántottam, de csekély erőmtől telhetőleg mindenkin segítettem, a ki hozzam folyamodott… Én túlzok, – folytatta szenvedelmes, rikácsoló hangon, – a ki a tudásommal, ha alkalom adódnék, szégyenbe borítanám a legtöbb akadémikust; a ki különbül eladminisztrálnám akármelyik miniszteriumot, mint a mai nagyfejűek bármelyike; a ki teljes életemben dolgoztam, küzködtem, égő szenvedelemmel törtem a magasságokba, mert úgy teremtett meg Isten, hogy fent legyek!… És hol vagyok? – fejezte be hosszúlélekzetű tirádáját tragikusan lefokozott tompa hangon. – Járdataposó, létnélküli kétes egyén vagyok, a rendőrség szemében megfigyelendő veszedelmes proletár, hulladékon tengődő féreg… S miért? Mert ember akarok lenni elsősorban, nem tányérnyaló ripők, csúszó-mászó hüllő, mint a siker jegyében működő élősdiek. Ember vagyok! Az maradok!
Mondván, nyomatékul az asztalba csapott öklével a kopott proletár.
Miklós meg volt győzve… Ennek a sokat szenvedett, viharvert, nyomorban edzett lelkű férfinek ismernie kell az embereit. A társadalmat is. Hiszen átfúrta magát annak minden rétegén, mielőtt a legalsóbbig jutott. Az, a mit ő csak egy bizonyos távlatból láthat, hozzá olyan közel fekszik, hogy megfoghatja akár puszta kézzel is… Az intézmények, a közszellem vétkei nemcsak rút látvány az ő szemében, de kínzókerék is, a mely megropogtatta tagjait… Odanyújtotta jobbját a proletárnak.
– Igazad lehet, barátom, te jobban ismerheted a világot, mint én. Vezess, követni foglak.
Még át akart neki adni egy pár ezer koronát a lap szerződtetendő munkatársainak leelőzésére, de a proletár csak ötven koronát fogadott el tőle egy öltő ruhára, hogy ne szégyelljék magukat, a kikkel a lap érdekében tárgyalnia kell.
– A pénz irányában, – jelentette ki, – míg nincs kiadónk, hozzád utasítom a feleket; én pénzt nem kezelek.
S emelt fővel, dagadó kebellel távozott barátja lakásáról, a nagy igazságok martirja, a fenkölt szellemű úri koldus, a kinek oly végtelen volt az ambicziója: elsősorban erővel ember akart lenni szegény…
Miklós magára maradt dolgozószobájában, szemlélődő elméjű ember létére fölidézte, összegyűjtötte utolsó három napja változatos eseményeit, megdöbbentő benyomásait. Érezte, hogy a picziny időkeretben roppant meggazdagodott a lelke, de érezte a gazdagodása terhét is. Elméjében új megfogalmazatlan kötelességek jelentkeztek szigorú erővel, parancsolón: nem vagy többé a magadé, ezentúl másoknak élj! Egy-egy pillanatra szinte megijedt a rámeredő felelősségek árnyaitól, de csak leküzdte gyöngeségét, eszébe jutott egy amerikai dollárkirály mondása: Mennél több terhet vállalok, annál erősebb vagyok.
Azért mégis, mintha megkönnyebbedett volna a szive, midőn Lórika többszöri félénk kopogás után belépett a szobájába.
– Méltóságos úr, – kezdte a kis fitosorrú leányka, – a néni leszaladt a grajzlerhoz vajért, nekem kellett ajtót nyitnom.
– Keres valaki? – kérdezte Miklós mosolyogva.
– Igen, egy bácsi.
– Ismerős bácsi?
– Nem ösmerős, de finom úr azért.
– Hogy tudod, hogy finom? – évődött Miklós a gyerekkel.
– Onnat, hogy lakkos topánka van a lábán, a fején meg pincs.
– Pincs? Czilinderkalap talán?
– Olyan kéményformájú.
– No ha kéményformájú, – nevetett Miklós, – kérd el a névjegyét és hozd be.
– Már kértem, – jelentette a kislány fontoskodva, – de nem adta ide. Aszondta, hogy aszongya, ugyis örülni fog neki a méltóságos úr.
– Hát ereszd be.
Egy percz mulva önérzetes magatartású pofaszakállas úr lépett a szobába. Kurtán levágta fejét, mint a ki fölötte áll a meghajlás konvencziójának.
– Van szerencsém magamat bemutatni: báró Langer Viktor vagyok.
A házigazda felállott s visszonozta az üdvözlést, de kezet nem nyújtott vendégének. Az igen ki volt pomádézva, monokli ült a balszemében, hepcziás volt egész magatartása. Miklós ösztönszerűleg fázott az efféle alakoktól.
– Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?
Az idegen úr leült, meghúzogatta nyakát a gallérjában s keresztbecsapta lábát.
– Mindenekelőtt exkuzálnom kell magamat, hogy a kis cseléd előtt megtartottam inkognitómat… Én nevezetesen igen exponált ember vagyok.
– Mennyiben? – kérdezte Miklós gépiesen.
– Üldöznek.
– Ah!
– Orosz alattvaló vagyok, azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
Miklós úgy vélte, hogy biz az semmit sem magyaráz meg, de nem tett megjegyzést az ellenszenves úr szavaira.
– Muszka kémek ólálkodnak körülöttem, – folytatta a pofaszakállas, – s elkeserítik az életemet. S mindez – magyarázta, – egyetlen liberális politikai czikk miatt. A rendőrség fekete könyvében mint veszedelmes anarchistát tartanak nyilván.
– Kellemetlen, – jegyezte meg Miklós szárazon.
– Ám mindez – jegyezte meg az idegen, – azt hiszem, kevéssé érdekelheti Méltóságodat. Nem is azért tettem tiszteletemet, hogy elnyafogjam a bajaimat. Egy világraszóló találmánynak vagyok a résztulajdonosa.
– Oh, kérem, – tiltakozott a házigazda a további szó ellen, – ha az a czélja, hogy velem financziroztassa a találmányát, ne is menjünk tovább… Arra nekem nincs pénzem, punktum.
A pofaszakállas úr markába ejtette monokliját s finom battiszt kendőjével megdörzsölgette annak nyomát az orra nyergén.
– Ön nem koczkáztat semmit, – mondta, inpertinensül farkasszemet nézve a házigazdával, – holott milliókat nyerhet.
– Köszönöm.
A jövevény felhúzta az orrát.
– Ön nem őszinte hozzám, uram.
Ennyi szemtelenség már mégis fellázította Miklóst.
– Semmi okom rá, – mondta s a levegőbe nézett vendége feje fölött.
– Önnek van pénze, – állította ez, ügyet sem vetve a Miklós visszautasító magatartására. – Annak a pénznek a tizedrészével két hónapon belől megnégyszerezheti a vagyonát.
Miklós most már teljesen tisztában volt vele, hogy szélhámossal van dolga. Nem sokat teketóriázott, nem tartotta magához méltónak a gyáva türelmet, a melylyel az eféle tolakodást általában honorálni szokás, felugrott székéből s a szó szoros értelmében ajtót mutatott a gyanus embernek.
– Uram, volt szerencsém. Drága az időm.
Szempillája se rezdült meg a tolakodó embernek.
– A hogy parancsolja, – mondta, – majd eljövök másszor, addig is – s egy nyomtatott füzetet vett ki zsebéből, – itt hagyom ezt az expozét, tessék áttanulmányozni.
Mondván, meghajtotta magát, még kurtábban, dölyfösebben, mint jöttekor, s viszontüdvözlést sem várva, távozott.
Miklós elnevette magát, mert nem akart bosszankodni.
– Honnan tudja ez az existenczia, – kérdezte önmagától, – hogy neki pénze van? Mikor Bodonyit kivéve, senkinek sem szólt a nénjétől kapott pénzről! S mindössze egy pár órája, hogy Budapestre érkezett!
Nem sokáig törte fejét a csudán, átöltözködött feketébe, czilindert tett a fejére s kiment az utczára. A legelső virágkereskedésben pár szál gyöngyvirágot vett a gomblyukába. Aztán gyors, szilárd lépésben elindult a Nemzeti Kaszinó felé. Csábrághot akarta felkeresni, a ki rendszerint ott szokott ilyen időtájt villásreggelizni. Ám a sors könyvében úgy volt megirva, hogy ne jusson el aznap a Kaszinóba. A Baross-utcza és Mária-utcza sarkán majd elgázolta egy szelesen hajtott automobil. Folytatni akarta útját, mintha mi sem történt volna, de megállította egy női hang. A nevén szólították; csak francziául.
– Monsieur de Zadorre!
Zádor arrafelé fordult, a merről a hang a füléhez ütődött.
A veszedelmes automobil ott állott öt lépésnyire tőle oldalt, a Mária-utcza túlsó sarkán. Épen egy drága prémbe burkolt magas női alak lépett ki belőle látható sietséggel.
Miklós legott ráismert. Elsápadt. Szinte gyökeret vert a lába a döbbenettől. Alig ocsudott fel, a dáma már ott állott előtte és fogta a kezét.
– Ah, Zádor, – mondta francziául, – mily kedves, hogy találkoztunk egymással.
Szeme mosolygott, buja piros szája negédesen összecsucsorodott, a mint nézte a sasarczú férfit, szinte műértő kedvvel, mint a hogy egy szép lovat mustrálni szokás. Annál komorabb volt Miklós. Ő már ismerte ezt a mosolyt.
– Madame itt Budapesten? Hogy került ide?
A szép asszony most már kaczagott is.
– Miért kérdezi, mikor ugyis tudja. Nicolas? Oh petit Niclas! – tette hozzá, s egy kaczér mozdulattal melléje termett s a férfi karjába kapaszkodott.
Miklós érezte, hogy nevetségessé válnék, ha tiltakoznék megfogatása ellen: jó arczot igyekezett vágni a kelletlen játékhoz.
– Egyedül van, madame? – kérdezte udvariasan.
– Csak a komornám van velem. Kimondhatatlan gyönyörűség az nekem, hogy végre ismét egyedül lehetek a komornámmal egy nagy városban ismeretlenül.
Gondolta magában Miklós, bár én sem ismernélek, de persze kifejezést nem adott a gondolatának.
– S hol van most, Juliette? – kérdezte gépiesen, csak hogy mondjon valamit.
– Az autóban… Várjon, hazaküldjük, mi meg, ha maga is úgy akarja, sétálunk egy kicsit. Kettesben, mint régen, tudja, az algeri pálmák alatt. Oh, que ça sera gentil! (Oh, de szép lesz!) S a szép asszony teste minden ízében megreszketett.
Az automobil haza száguldott a dáma parancsára a komornával. Miklósnak minden erejére szüksége volt, hogy rászánja magát az idegen nő feltűnést keltő magaviseletének brüszkirozására. Elég feltűnő volt már magában véve a megjelenése is, az ezreket érő hermelin prém, a mely fejedelmi termetét takarta, érdekes idegenszerű arczának eleven játéka s karjainak merész mozdulatai.
– Nem sétálhatunk karonfogva, – mondta határozottan s kiméletlenül leejtette karját, a melyen a dáma keztyűs keze pihent.
Az asszonynak egy szempillantásra sem hagyott alább a jókedve, egy hunczutka grimaszt vágott s karmantyújába sülyesztette kezét.
– Haragszik rám a petit Niclas?… C’est bien. Jól tudja, hogy én semmiért sem neheztelek. Ce n’est pas mon affaire, ças. Hát menjünk egymás mellett, – csevegte, – mint két engedelmes gyermek, a kiknek nevetniök sem szabad. Ugy-e, ne nevessek?… No, ne legyen olyan medve, szóljon Nicolas.
Miklós szórakozottan haladt a bizarr nő mellett. Láthatólag ingerült volt, bár arczára nyugalmat erőltetett.
– De csak nevessen, madame; jobb, ha nevet.
Ám a szeszélyes dáma épen hogy elkomolyodott. Még meg is állott egy pillanatra, hogy szemébe nézhessen az elfogott férfinak.
– Niclas?
– Parancsol?
A férfi nem szólt, az asszony folytatta:
– Hallgat, tehát úgy van. Csak az okát szeretném tudni, miért. Talán szégyelli a társaságomat?
Szuverén gúny árnyékolta be lebiggyedt szája szélét, villogó szeme nem eresztette a férfiét.
– Menjünk talán, – vélte az, – így megállani az utczán feltünő.
– Addig nem, – makacskodott az asszony, – míg nem válaszol.
– Csak banális választ adhatnék… Ha megelégszik vele.
– Halljuk a banális választ.
– Az a válaszom, hogy úriember létemre vigyáznom kell annak a nőnek a jó hirere, a kivel együtt vagyok. Ennyi az egész.
– Allons, – mondta a dáma s újra kilépett. – Kénytelen vagyok beérni a válaszával, – folytatta előbbi évődő modorában, – bár érzem, hogy becsapott, oh petit polliçon. A gondolatának csak a felét mondta el… Várjon csak, kitalálom-e a másik felét!… Ide hallgasson, megfogalmazom szebben, mint a hogy maga tudná. Ime, az ön gondolatának második fele: Miért jött a nyakamra, miért kompromittál engem, oh herczegné – vagy kicsi Maud – mikor jól tudja, hogy már nem szeretem magát? Megmentettem az életét; a vipera mérgét kiszíttam fehér vállából, a melybe egy kis időre, három esztendőre, úgy belevesztem, hogy azt hittem, soha többé nem menekülök a bűvköréből – de azt már ne kivánja tőlem, hogy örök életemre a rabszolgája legyek. Különben is megmondtam magának, midőn utóljára szakítottunk, hogy nevetséges szerepet játszani nem akarok maga mellett, egy olyan nő szolgálatában, a ki szabad s mégse lehet a feleségem ostoba házi törvényei miatt… Ugy-e így beszélne a bon Nicolas volt kedvesével, Babenberg özvegy herczegnőjével, ha volna hozzá szive?…
– Körülbelől, – vágta ki a férfi, minden udvariasságot félretéve, elszántan.
A fönséges dámának megvonaglott az arcza, mintha kigyó marta volna meg, de a szava az édes maradt. Annál kínosabban hatott a férfira.
– És ha én most azt mondanám magának, mon Nicolas, hogy nem vagyok többé Babenberg koronás herczegnője, csak egy egyszerű szerelmes polgárasszony, a ki asszonyi méltóságát félretéve eljött a férfi után, a kit imádott, hogy neki újra felkinálja magát, most már feleségül persze, mert igen szubtilisak az ő ártatlan bolond embere erkölcsi érzései… Mit szólna ehhez az én Nicolasom?
Az érdekes pár a Calvin-térre ért. Vigyázniok kellett magukra a nagy kocsiforgalom miatt. Abbahagyták a beszédet, hogy zavartalanul surranhassanak át a robogó fogatok s villamoskocsik forgatagán. A Kecskeméti-utcza szögletén megállottak. A férfi sápadt volt, az asszony arcza ellenkezőleg, vérpiros szint öltött, mint a kicsattant pünkösdi rózsa. Egy ideig némán, görcsös merevséggel néztek egymásra a régi szerelmesek. A férfi szólalt meg először.
– Remélem, herczegnő, tréfa volt.
– Ne remélje, – mondta az asszony.
Hangja olyan tompa volt, mint a kalapácsütés.
– Akkor – nyögte ki Miklós kínosan, – én vigasztalan vagyok.
– Azaz nem kellek.
– Herczegnő, alázatosan bocsánatot kérek, de…
– Bátran, mondja csak… Valami libája van, ugy-e? Mert azt, hogy nem házas, tudom; volt annyi eszem, hogy informáltassam magamat.
– Herczegnő, ez a tonus nem illik magához.
– A herczegnőhöz nem, de nem vagyok az. Egyszerűen Wallheim Magda vagyok. Lemondtam minden jogomról s összes rangomról.
– Valóban?…
– Valóban… De jó lesz, ha járunk… Úgy látszik, nincs egész magánál, egy kis mozgás jót fog tenni az idegeinek.
Most már nyers volt a koronás dáma hangja, mint csakugyan egy féltékeny polgárasszonyé.
A különös pár folytatta sétáját.
– Liba van a játékban, – mondta az asszony inkább magának, mintsem a férfinak, – különben kezesebb lenne… Szegény liba!
A férfi kijött a sodrából.
– Herczegnő, – fakadt ki emelt hangon, – ne fenyegesse s ne sajnálgassa az én menyasszonyomat. A maga hatalma nem ér odáig, hogy kárt tehessen bennünk, még ha az uralkodásról nem is mondott volna le.
– Tehát csakugyan szerelmes, – konstatálta az exherczegnő s egy idétlen hiszteriás kaczaj fakadt fel a torkából, – a liba él, csak az a kérdés, kiféle, miféle.
Miklós megelégelte a kínos játékot. Az Egyetem-térre érve intett egy bérkocsisnak.
– Madame, tessék beszállani.
Ám a dáma nem hagyta magát.
– Après vous, monsieur. (Ön után, uram.)
– Haza kisérem, – súgta a férfi a fülébe, – csak ne csináljon feltünést. Engedje, hogy besegítsem a kocsiba.
Megfogta az asszony karját szinte erőszakosan. Az végre is engedett a nyomásnak, felszállott. Miklós utánna ugrott.
– Hol vett szállást?
– Hôtel Bristol…
A bérkocsi elrobogott. Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét. Újból kezdte kegyetlen játékait.
– Nicolas, haragos kis Niclas, mondok magának valamit.
– Semmit se mondjon, herczegnő, mindent tudok…
– Nana, hátha nem jól tudja… Mégis megmondom, látja jobb az úgy, ha nem keverem vizzel a bort. Niclas, én semmiesetre sem mondok le magáról.
– Tudom, – mondta a férfi, merőn farkasszemet nézve a dámával, – de azt is tudom, hogy nem megy velem semmire.
– Nem jól tudja, drága Nicolas. Még egyet mondok magának, Nicolas, hogy jobban megértse a helyzetet. Én mindenre kész vagyok, a lehetetlenre is.
S mosolygott az asszony, de az arcza oly merev volt, mint egy Medusa-fej.
A férfi vállat vont.
– Ha csak el nem pusztít…
– Min-den-re kész vagyok, – ismételte a dáma, tagolva ejtve ki a szót, hogy nagyobb nyomatéka legyen. – Ne is próbáljon az én kisértésemnek ellentállni, mert ugyis hiába minden, – folytatta folyékonyan, – mert én azok közé tartozom, a kiket nem szabad megúnni… Mondja Nicolas, hogy nem únt meg, mondja hamar.
– Vőlegény vagyok, nincs egyéb szavam.
Az asszony megrázogatta fejét, látszólag minden indulat nélkül.
– Hagyja ott a menyasszonyát, mondjon le róla, Nicolas.
– Soha!
– Akkor, – mondta a dáma, – én igen sajnálom a menyasszonyát, szegény Nicolas.
A kocsi a Bristol-szálló elé ért. Miklós kiugrott belőle s segített a herczegnőnek leszállani.
– Au revoir, mon cher ami.
– Madame!…
Elváltak a nélkül, hogy kezet fogtak volna egymással.
Azt mondják, az erős fizikumú emberek nehezebben állják a lelki katasztrófákat, mint a gyengék. Annyi bizonyos, hogy Miklós magára maradván az utczán, alig birt a lábán megállani. A szerelmes asszonynyal lezajlott párbeszéde olyan hatással volt reá, mintha egy egész világrenddel jött volna összeütközésbe.
Nem kicsinyelhette az asszony burkolt fenyegetődzését, mert ismerte őt. Határt nem ismerő energiájával három évig tartotta jármában, jóllehet nem szerette őt igazában épen erőszakos természete miatt. Tizszer búcsúzott el tőle örökre s az asszony tizszer követelte őt vissza magának. A válások és visszahódítások persze nem múlhattak el tragikus jelenetek nélkül. Az asszony mindig beváltotta vele szemben minden fenyegetését. De nem a félelem erőszakolta vissza a férfit az asszony karjaiba, inkább a szánalom ejtette meg a szivét. Ám most megfordítva állott a dolog. A szánalomnak semmi köze sem volt többé ahhoz a levertséghez, a mely a férfit szinte levette a lábáról. Végkép meggyűlölte a nőt, a ki az ő szive bálványát megmerte csúfolni, – de immár félni kezdett tőle, hiszen nemcsak magát kellett a boszújától féltenie.
– Sajnálom a menyasszonyát, szegény Nicolas! – zúgtak fejében az asszony utolsó titokzatos szavai. Mi volt ez, ha nem a legvakmerőbb fenyegetés?
Délben még az volt a szándéka, hogy meglátogatja délután kicsiny várakozó párját a maga fészkében (azért öltött redingoteot), most egy hirtelen támadt sejtelme nyügében lemondott erről a szándékáról. Hátha detektivekkel leseti a visszautasított asszony lépéseit s látogatása nyomra vezetné őket… Nem, a herczegnőnek nem szabad sejtenie sem, kit választott ki örökös párjának. Legalább egyelőre nem. Annak nem árthatunk, a kit nem ismerünk, – vélte Miklós s elhatározta, hogy valameddig el nem távolítja a szenvedélyes asszonyt valami úton-módon, nem fog a menyasszonyával csak indifferens helyen találkozni. Például a Bélteky grófné szalonjában. Az olyan zárt kör különben is, hogy oda detektivforma ember be nem furakodhatik…
A mint így tépelődött magában, eszébe jutott, hogy épen aznapra esett a grófné zsurja. Megnézte óráját. Két óra volt. A feje szédült az izgalomtól, talán az éhségtől is, a kaszinóig se ment, betért a Hungária nyilvános éttermébe, hogy összeszedje magát. Megebédelt. A tüzes Chateau Lafite valahogyan rendbehozta, felbátorította megzavart gondolatait. Föltette magában, hogy nem fogja kicsinyelni a fenyegető veszedelmet, de nyugodtan és bátran néz a szemébe. Fegyverei neki is vannak a herczegnővel szemben, gavallér keze csak addig van megkötve, valameddig ellene irányul a bosszútőr éle; ártatlan menyasszonyát kötelessége megvédelmezni a herczegnő kiszolgáltatása árán is. Igen, ha oda kényszeríti őt az asszony, igénybe fogja ellene venni akár a rendőrség segítségét is.
Azonban mégis összeborzadt Miklós ettől a gondolattól, jobban mondva a kínos dilemmától, melybe a sors épen élete emelkedő pontján ily kiméletlenül beleszorította, mintha csak össze akarná zsugorítani nagy akarásait, szent terveit s szerelmével együtt egész érzésvilágát: Vissza a sutba, oh emberfia; ha szép életet akarsz élni, kerüld az embert, magadnak élj!
Tépelődései most már nem hangolták le a fiatalembert, inkább daczot, harczvágyat szítottak a lelkében. Hovatovább hozzászoktatta magát ahhoz a gondolathoz is, hogy ez még csak az eleje, újabb és újabb nehézségek és veszedelmek fognak a feje felé kerekedni, hogy kerékbetörjék akaratát. Idáig csak a szive ellen intézett támadást az Élet, a társadalom elleni harczában talán testi épségét, becsületét is ki fogja kezdeni. Lehet, kálváriajárás lesz egész élete, a siker gyönyörében nem lesz soha része, boldogságát is teljesen fölemésztik vállalt kötelességei… Mindegy, ő nem fog tágítani, végig harczolja a harczot, leéli élnivalóját, addig meg nem pihen. Et si fractus illabatur orbis… Mert hiszen ki legyen erős magyarok sorában, ha nem ő, ezeréves hősi példák vérbeni és szellembeni letéteményese, az akrobata fizikumú, most már anyagilag is erős vezérivadék!
Megerősítvén magát hitben és akaratban, legközelebbi teendőinek sorrendjét állapította meg Zádor Miklós. Kidolgozta a programmot. Az ujság gondját ráhárította egyelőre Bodonyira, de mitevő legyen a herczegnővel? Nyilt harczra nem szállhatott vele, mert kötve volt a keze. Megkötötték az úri konvenczió s az erkölcsileg kötelező kiméletesség, a melylyel titkos mátkástársa fönséges szűziességének tartozott. Úgy érezte, hogy már idáig is megillette annak épségét, midőn a herczegnővel nyilvánosan mutatta magát az utczán. Tápot adott holmi mende-mondának, a mely ha az ártatlan leány füléig talál jutni, mély sebet fogna ütni annak nemes szivén s kínos kimagyarázásokra kényszerítené őt. Csak abban bizott, hogy ismerősei közül senki sem látta őt együtt a bizarr dámával. S föltette magában, hogy ha már végképen ki nem kerülheti a tolakodását, többé (a nyilvánosság előtt legalább) sohasem fog vele mutatkozni. Megszökik tőle, brüszkirozni fogja, ha ezzel nevetségessé is teszi magát… Ámde, ha ezt megteszi is, hogy kontrakarirozza a dáma egyéb támadásait, esetleges titkos manövereit? Ő személyesen nem ellenőrizheti a cselekedeteit, a nélkül, hogy ki ne pattanna a vele való régi viszonyának a titka. S a társaság nyelvére kerülne a nagy szenzió: Babenberg herczegnője s egy magyar úr szerelmi regénye… Oh nem, ennek nem szabad megtörténnie. Inkább egy ember tudja meg, mint egy társadalom. Miklós elhatározta, hogy valamelyik diszkrét barátja segítségét fogja igénybe venni a herczegnővel szemben, ha meg is sérti ezzel a köteles úri diszkrécziót. A vis majorral szemben nem állanak meg a törvények…
Miklós legelőször Bodonyira gondolt, de hamarosan elejtette ezt a gondolatát. A köz elszánt munkását ilyes személyes ügyek útvesztőjébe nem hajtja bele. Munkaerejének legkisebb hányadát sem vonja el a közügyektől; ő mostantól fogva kizárólag a Nemzeté.
Bizalmasa megválasztásának kérdését egyszeribe megoldotta egy kedves, nem remélt meglepetés. Az étterem ajtajában meglátta Csábrághot, a mint szemlét tartott a vendégek seregén; nyilván társaságot keresett magának.
Miklósnak intenie se kellett, a jóbarát hamarosan észrevette s egyenesen feléje tartott. Persze leült az asztalához s igen sajnálkozott, hogy Miklós már a feketekávénál tart.
– Ha tudtam volna, előbb jövök, hogy együtt ebédelhessünk.
– Megvárlak, – örvendeztette meg Miklós, – egész hatig szabad vagyok.
– S hatkor?
– Megiszom egy csésze theát Bélteky grófnénál.
– Topp, – örvendezett Csábrágh gróf, – akkor el se váljunk egymástól erre a kis időre: én is oda megyek.
– Kitünő. Veled maradok.
– Iszol egy pohár pezsgőt?
– A kedvedért. Bár már bennem van egy palaczk Lafite.
– Mi az egy ilyen Tuhutumnak.
Csábrágh meghozatta a pezsgőt és töltetett. Igen jó kedvében volt, úgy örült az életnek, mint egy kálomista káplán.
– Annak egészségére, a kit szeretünk, – s poharat emelvén, kocczintott Miklóssal.
– A ki a legdrágább nekünk, – tódította meg ez a rövid köszöntőt.
Ha tudta volna a két férfi, hogy egy és ugyanazon leányra gondoltak, de másképen fejlődött volna köztük a társalgás sora!…
Miklós azonmód megragadta a megpendített húrokat.
– Ideje is volna, hogy megházasodjál Én a te helyedben várat építtetnék magamnak a gellérthegyi barlang fölött, onnan szemlélném a fellegeket és csillagokat egy meleg kis feleség oldalán. Persze – tette hozzá, – beleszólnék a fellegek járásába, nekik szögezném a viharágyút, ha túlszaporán szórnák villámaikat.
– Poéta! Mindig képletekben beszélsz.
– És te megérted a képletes beszédet.
– Magyar vagyok.
Ismét poharat emelt a két barát.
– Éljen a haza!…
– Én most lapot alapítok, – jelentette Miklós, midőn letette poharát.
Csábrágh feléje nyújtotta kezét.
– Állok rendelkezésedre.
– Köszönöm s annak idején igénybe is fogom venni erkölcsi támogatásodat, – mondta Miklós, megrázva barátja jobbját.
Csábrágh elnevette magát, annyira elemében volt, minden csekélységen tudott nevetni.
– A bugyellárist is, pajtás. Felcsaptam neked: nem árulok pejló helyett fakó szamarat.
– Egyelőre nincs szükségem pénzre, – jegyezte meg Miklós szerényen.
– Hogyan? – csodálkozott Csábrágh. – Multkor azt mondtad, hogy szegény vagy. Vagy mások adták össze a pénzt, mielőtt rám gondoltál volna? Vagy gyémántmezőre bukkantál a birtokodon? Hogy áll a bál?
– Úgy, hogy pénzt kaptam a nagynénémtől,
– A Frau Baronintól? (Csábrágh ismerte barátja családi viszonyait.) A csajbókos Tantétól? Nohát, mondhatom, ez a csodapump dicséretedre válik.
Miklós elkomolyodott. Nemes nénjének léha megitélése igen megillette szivét.
– Azt az asszonyt ne bántsd, Ödön. Nem csajbókos az az asszony, de szent.
A nagyúr nem tudott kizökkenni frivol hangulatából.
– Pláne szent! – tréfálkozott. – Akkor biztosan rád hagyja a birtokát is.
– Úgy van, de kérlek, ne űzz belőle tréfát, engem sebzel meg vele.
– Pardon, – mentegette magát Csábrágh. – Különben láthatod, egész bolond vagyok… Tudod, mikor szoktak az okos emberek megbolondulni? Nem tudod, mert nem vagy benne, hát majd megmondom én: mikor szerelmesek.
– Komoly szerelem? – kérdezte Miklós felvidulva.
– A legkomolyabb. Elfogadom tőled a felajánlott gellérthegyi várat, a meleg asszonykának való már megvan hozzá. Tavaszszal megházasodom… Mit szólsz hozzá?
– Szivből örvendek.
– Hátha még tudnád, kicsoda! Szinte sajnálom, hogy a nevét nem mondhatom meg neked, legjobb barátomnak sem, de még nem kértem meg a szülőktől a kezét.
– S vele már tisztában vagy?
– Nna, pajtás, – s boldogan kaczagott a daliás gavallér, – hát hogyne volnék tisztában. Olyan átlátszó annak a leánynak a lelke, mint a kristály, bárhonnan nézed, a legmélyére lehet látni, beszél annak a szeme is, a homloka is, a kis gödröcske is beszél az állában, a ringó őzjárása is: sohase láttam én olyan tökéletes nyiltságot, mint a milyen az ő lényéből kisugárzik…
Miklós megragadta poharát, egész ráragadt barátja boldog jókedve.
– Fogadd magas megelégedésemet. Úgy illik az, hogy ha szerelmes az ember, hát fülig legyen az.
Kocczintottak. Nem is hangosan s a Miklós kezében valahogy mégis meghasadt a pohár. Mintha valami láthatatlan őrszellem figyelmeztetni akarta volna, hogy hagyja abba az örvendezést, mert nem tudja, minek örül.
A szinte megmagyarázhatatlan mozzanatnak nem is maradt el a hatása. Megbabonázta s egy időre lehangolta a barátok kedvét.
– Rosz omen, – kezdte Miklós, – de csak nekem az, – tette hozzá tapintatosan, – a te poharad kibirta.
– Bolondság! – mondta Csábrágh, de már nem nevetett hozzá. – Pohár, hát pohár: az a sorsa, hogy eltörjék.
– Az enyém nem tört el, csak meghasadt, – jegyezte meg Miklós, – az pedig nagy különbség.
– Ha jósolni akarsz a jelenségekből, mint ama bizonyos vénasszony, a Kasszandra, – tért vissza Csábrágh a tréfa mezejére, – akkor van különbség a hasadás és a törés között, de az ivás szempontjából egy a kávé. Egy másik poharat kell rendelni.
Miklóson valami megmagyarázhatatlan babonás makacsság vett erőt.
– Én megmaradok a hasadt poharam mellett; a kezemből ki nem adom.
Csábrágh nevetett rajta.
– Akkor drótoztasd meg, mert kifolyik belőle a bor.
– Majd jól megmarkolom, összeszorítom a hasadékot, hogy ki ne folyjék.
Csábrágh úgy látta, hogy megvonaglott barátja ajka, midőn elhallgatott.
– Csak nem vagy igazán babonás, Niki?
Miklós hátradőlt a széken s mély lélekzetet vett, mint a ki egy hosszú beszédbe kezd.
– Barátom, mindenki babonás, a ki hisz, mert a hitnek határa nincs. Az emberi tudomány végtelenül arrogáns, midőn azt állítja, hogy nincsenek kisértetek. Honnan tudhatja azt emberfia, midőn gyarló öt érzékével még azt sem képes felfogni, a minek a létezését megállapította az agyveleje. Mennyi minden titka lehet a természetnek, a minek fölfedezéséhez száz érzék kellene. De csak öt van s ebből ugyan nem lehet arra következtetni, hogy csak olyan dolgok léteznek, a melyek ezzel az öt érzékkel konstatálhatók.
– Én – folytatta Miklós, – odáig megyek mindenség megitélésében, hogy hajlandó vagyok azt is elhinni, hogy az ember és Isten között tökéletességi fokok szerint a nálunknál felsőbb lények egész hierarchiája áll és uralkodik a szervetlen természeten. Miért volna lehetetlen, hogy ezek a lények, jó vagy gonosz szellemek, beleszóljanak az emberek dolgába, föl nem fogható s mégis szuggeráló erejű jelekkel figyelmeztetvén őket, hogy résen legyenek. Ezt a hitet mi, gőgös férgek, gúnyosan babonának mondjuk, de nem kaczagtatóbb szatira-e azt hinni, hogy semmi sincs, csak a mit én, a teremtés koronája meglátok, meghallok, megszagolok, megtapintok, megizlelek…
Csábrághnak nem izlett a transcendentalis metafizika.
– Ühüm, – dünnyögte, – egyszóval babonás vagy.
Miklós nem akarta barátja jókedvét elrontani, vidámságot erőltetett az arczára s töltött neki a pezsgőből; magának is.
– Igyuk ki ezt a kis italt, majd aztán mesélek neked egy különös mesét.
– Idejét látta, hogy a herczegnőről beszéljen vele… Kocczintottak, ittak… Csábrágh megrendelte a kávéját. Miklós hozzáfogott a mesemondáshoz.
– Volt egyszer egy német herczegnő; nem uralkodott, mert Bismarck beolvasztotta még az apja koronáját a császáréba, de udvartartását azért nem oszlatta fel. Egyszóval elvették tőle a hatalmat, csak a nyügöt hagyták meg neki: a cerimóniát. A herczegnő okos volt, asszony volt. Azonfelül szép is volt, szeretett élni. Rájött, hogy nagy bolondságot követ el, midőn fény nélkül vállalja az árnyat, holott vannak az életnek oly árnyai is, a melyeknek fényességek felelnek meg, oly drágaságok, a melyeket államférfiak, czezárok el nem vehetnek tőle, hogy gyarapítsák koronájuk ékességét.
«Kapta magát az okos szép herczegnő, felmondott a főudvarmesternek és társainak s egyetlen komorna kiséretében otthagyta rezidencziáját, hogy megtanulná az életnek az alattvalók számára tartogatott örömeit. Először a kozmopoliszokat vette sorra. A modern Babylonokat. Elvegyült Páris, London, Róma szédítő forgatagába, mohó vágygyal hajszolta az élvezetet, de nem találta fel sehol.
«Még nagyobbat gondolt az okos és szép herczegnő: hajóra szállott és átrándult Afrikába. Hátha megtalálja ott a keresett boldogságot bronzarczú, fehérburnuszos arabok palotájában, fekete göndör négertörzsek nádkunyhói közt…
Miklós elhallgatott egy pillanatra: talán szavakat keresett a történet folytatásához. Csábrágh elégedetten bólintott a fejével.
– Kezd a meséd érdekelni, fölteszem rólad, hogy igaz mese.
– Annyira igaz, hogy én vagyok az egyik hőse.
Mondván, így folytatta az érdekes mesemondó, hallgatójának nem kis élvezetére.
– Magam is épen Algeriát barangoltam, midőn a herczegnő odaérkezett. A komornájából, tiz arabus harczosból s ugyanannyi néger szolgából állott a kisérete. Sohasem felejtem el azt a hatást, a mit reám tett, midőn először megláttam a fejedelmi, szőke germán asszonyt, sötétbőrű, villogó szemű, félmeztelen cselédei között. Hosszú fehér lepel fedte junói testét, a mely egy hordszéken pihent, homloka fölött rubin diadém csillogott rozsdavörös hajkoronáján. Kaczér volt, tetszeni akart a sivatagban is. A primitiv lelkekre hatott is a kaczérsága: feketék, bronzbőrűek imádattal vették körül, a négerek térdenállva, az arabus harczosok mellükön keresztbefont karral udvarolták s fogadták parancsait.
Csábrágh nem állotta meg, hogy közbe ne szúrjon egy kérdést.
– Mit kerestél te a Szaharán?
– Nem a Szaharán játszódott le a regény, – folytatta Miklós, – vannak egyéb sivatagok is. Az, a hol a herczegnőt megláttam, Algir nyugati részén terült el s tele volt pompásabbnál pompásabb oázissal. Csodásabb földet én annál nem láttam soha. Franczia tisztek tettek rá figyelmessé (alighanem a herczegnőt is) s annyi elragadtatással beszéltek róla, hogy én, a ki tulajdonképen csak egy egész rövid kirándulást terveztem az exotikus országba, nem állhattam meg: odautaztam egy ezredes barátom croquis-ja nyomán s ott is maradtam az esős évszak beálltáig, kerek három hónapig.
– S a herczegnőnek mennyi jutott belőle? – okvetetlenkedett Csábrágh, a ki természetes, hogy kitalálta a történet elejéből a végét.
– Két és fél, – elégítette ki kiváncsiságát Miklós rövidesen. Majd folytatta a történetet:
«Tudod, hogy jó amatőr fényképész vagyok, de festek is. Európai fehér embernek teljesen átlényegül a pszikhéje, ha a megszokott életviszonyok nyügéből kiszabadul: nem feszélyezi semmi konvenczió; ott, a hol a természet erőit önző igájába nem hajtotta, akaratának, vágyainak a természet szabja meg a korlátjait. Engem sem feszélyezett semminemű tekintet, leszállottam a kopár szikláról, a honnan megláttam a karavánt, a völgybe s bemutatkoztam a fényes kékszemű, fehér asszonynak: «… Madame, engedje meg, hogy lefényképezzem önöket.» Megkaptam az engedélyt: levettem a festői csoportot, aztán együtt ebédeltem a szép asszonynyal. Ott ragadtam a kiséretében. Lefestettem. Tetszett a festményem. A szép asszony kinevezett udvari festőjének s fizetést igért. Azt hittem, tréfál, jót nevettem a bohóságán. De ő komolyan vette a kinevezésemet, ő úgy látszik, végképen a sivatagban sem tudott leszokni uralkodói allürjeiről. Megsértődtem. Csupa gőgből hasonlóval viszonoztam a dáma kegyét. Kineveztem őt leendő feleségem várományos udvarmesternőjének. Csak akkor tudtam meg valójában, hogy igazi herczegnővel hozott össze a sors. A komornája rámrippent, dühösen, mint egy hörcsög, hogy felségsértés volt, a mit elkövettem. A herczegnő kedélyesebb volt, ő jót nevetett a «szemtelenségemen». Száz szónak egy a vége: ott maradtam a dáma kiséretében. Tetszett nekem a rozsdaszin haja izgatott. Észrevettem, hogy ő sem maradt közömbös irányomban… Egyszer földhöz vertem egy óriási testű négerét, mert nem akart nekem engedelmeskedni. A szőke nő meghivott a hordszékébe és megtapogatta a karomat. A szeme ragyogott. Fizikai erőm imponált neki. Hovatovább folyton vele kellett lennem. Rövid kirándulásokat tettünk kettesben, minden kiséret nélkül. A csábító szirén a karavántáborban hagyta még a komornáját is. Egyszer aztán megcsókolt, minden bevezetés nélkül, el sem fogódott, nyilván egy alsóbbrendű lénynek tekintett magához képest, a kivel szégyenkezés nélkül elégíttetheti ki szeszélyes vágyait.
– Ez a lekicsinylés vérig sértette férfiúi hiúságomat. «Majd én! – vágtam a szemébe szenvedelmesen s úgy viszonoztam a kapott csókot, hogy majd belefojtottam a lelket. A him gőgje kicsapott a véremből oly erővel, hogy az asszony kénytelen volt magát megadni. Idővel teljesen alárendelte magát az akaratomnak, parancsoltam vele. S nem fájt neki a parancsom, elfelejtette a rangját, az urát látta bennem, a kinek nem emberi intézmények, de a természet rendje szerint engedelmeskednie kell…
Csábrágh módfelett élvezte az exotikus regényt, majd kiugrott a szeme, úgy figyelt.
– Egyszóval – jegyezte meg, – megtalálta benned a herczegnő a keresett boldogságot.
– Meg.
S ismét felvette Miklós regénye fonalát:
– De boldog voltam magam is. Véremnek minden cseppje óhajtotta a rendkívüli asszonyt. Mert az volt. Itéld meg magad… Egy kirándulásunk alkalmával valahogy rálépett egy mérges kigyóra; a kigyó beleharapott a bokájába. Szerencse, hogy megláttam, mert ő letagadta volna a katasztrófát. Mosolyogva, gyönyört lehellve borúlt reám: «Csókolj meg én egyetlen emberem, mert ki tudja, mit hoz a következő óra.» Egyszóval nem bánta, ha a kínos halál utóléri, csak a karjaimban múlhasson ki… Én persze, a helyett hogy teljesítettem volna a vágyát, lerángattam a harisnyáját és kiszíttam a sebét. Ő még csak nem is igen örült neki, hogy megmentettem az életét. «Talán jobb lett volna, ha meg hagysz halni», – mondta s zokogva keblemre vetette magát… Ebből megéreztem, hogy ennek a szerelemnek rám nézve csak tragikus vége lehet, holott én viszonyunkat csak egy érdekes kalandnak szerettem volna tekinteni, a mely kölcsönös megegyezéssel bármikor felbontható… Vérem szerette az izzó teremtést, de a lelkem sohasem tudott az övével összeforrni, talán mert idegen volt, azonfelül fejedelemasszony is. Mindegy. Még két hónapot együtt töltöttem vele a magam kedvéből az afríkai csodaoázison, aztán – különösen miután megkezdődtek a nagy esőzések – el akartam tőle bucsúzni… Jól sejtettem. Az asszony nem eresztett. Talán képes lett volna lehuzatni a négerjeivel, ha szökni merészelek. A behódolt asszonyból a zsarnokom lett idővel. Görcsösen ragaszkodott hozzám akkor is, mikor vége szakadt az afrikai idillnek s visszahajóztunk Európába. Nyomon követett mindenüvé. Négy álló esztendeig üldözött a szerelmével, tizszer sikerült tőle megmenekülnöm, tizszer kényszerített vissza a jármába. Az utolsó esztendőben békét hagyott végre, azt hittem, örökre…
Keserű, mély sohaj fakadt fel a mesemondó kebléből, szinte kapkodott a levegő után, midőn befejezte a történetet.
– Csalódtam. Most itt van újra, mint valami vészes üstökös, megjelent az egemen, épen mikor virradni kezd reám s visszakövetel magának, nagyobb energiával, mint valaha.
Csábrághot az utolsó szavakból csak az kapta meg, hogy itt van Ő. A bűbájos szirén, a regényhős fejedelemasszony. Tehát megláthatja őt.
– Hova szállott? – kérdezte mohón. – Mi a neve?
– Az igazi nevét természetesen nem mondom meg, – csillapította Zádor barátja lelkesedését, – csak az álnevét, a melyen itt szerepel.
Csábrágh észrevette magát.
– Ne gondold, hogy indiskréczióból kérdeztem… de miután te elmondtad a történetet, úgy gondoltam…
Miklós a szavába vágott.
– Meg lehetsz róla győződve, hogy az én indiskrécziómnak igen nagy oka van. Te vagy az első ember, a kivel közöltem ezt a titkomat, veled is csak azért, mert szükségem van a segítségedre.
– Hohó, hát fenyeget?
– Szót sem szóltam volna, – felelt Miklós, – ha csak engem fenyegetne. Az ő szempontjából talán joga is van hozzám, de nemcsak engem fenyeget.
– Hohó, hát kit még?
– Egy ártatlan harmadikat, a ki sohasem vétett sem neki, sem senkinek: azt a nőt, a kit a lelkemmel szeretek.
– Hohó!…
Eme harmadik hohó után már torkán akadt a jó grófnak a további szó. Mielőtt folytatta volna, csak úgy szárazon beletrombitált a zsebkendőjébe.
– Nini, hát te is házasodol?
– Igen, – válaszolt Miklós őszintén. – Most már néném kegyéből nincs is egyéb akadálya a házasságomnak, mint ez a nő.
A gróf lelkesen bólintott.
– Értem. Nekem kell a veszedelmes vetélytárs kirohanásait kontrakarriroznom. De tudnám, hogy kezdjem, – tette hozzá komikus grimászt vágva, – ha szerelmes nem volnék.
Miklós megértette barátja czélzását.
– Csalódol, – mondta, – az a nő nem lesz másé soha: nem olyan.
A gróf megvakarta tokáját.
– Hm… Akkor mi lesz tulajdonképen az én teendőm?
– Azt – válaszolt neki Miklós, – a körülmények fogják meghatározni. Egyelőre csak arra kérlek, tudd meg valahogy, hogy nem leset-e reám? Nem-e kutattat az én titkos menyasszonyom után?
– Nem tudja a nevét?
– Nem.
– Nekem sem mondhatod meg? Úgy könnyebben menne a proczedura.
Miklós tagadólag rázta fejét.
– Én sem kértem még meg a kezét szüleitől.
– Ah, pardon… Egyremegy különben, mindent megteszek az érdekedben, egyrészt, mert szeretlek, másrészt meg izgat is a história…
Miklós közölte barátjával a herczegnő inkognito nevét és lakását, aztán megkoczogtatta a meghasadt poharát, hogy kiegyenlítse a számláját. A pohár diszharmonikus zenéje eszébe juttatta előbbeni themáját.
– Tudod-e most már, miért nem akartam kicserélni ezt a poharat? – kérdezte jelentősen barátjától.
Az nem értette, hova czéloz a hasadt pohárral. Miklós felvilágosította.
– Magamra vettem a csudamód meghasadt pohár sorsát, mintha csak az én életemet jelképezné, s annak ötletéből babonás hitem jósszavára erős fogadalmat tettem, hogy maradok, a ki vagyok, soha föl nem cserélem magamat, repeszszék bár be a természet titkos erői, vagy akár a viszonyok bárdja, csontjaimat. Megmarkolom a lelkemet, hogy el ne hagyjon, de a míg élek, csak abból fogok meríteni.
Csábrágh egy meleg pillantást vetett barátjára.
– Mégis jó valamire – mondta, – a babona is…
A két jó barát fizetett s karöltve hagyta el az éttermet. Öt óra volt. Mit csináljanak hatig?… Beültek a Csábrágh automobiljába és kirobogtak a füstös fővárosból Kerepes felé. A sebesiramú sétakocsizás, a friss levegő élenye pezsgésbe hozta vérüket s fölemésztette az idegeikben vibráló izgalmakat. Ám a Miklós helyreállott nyugalma csak nem volt tartós. Lelkét ismét kibillentette egyensulyából egy meglepő jelenet. Visszajövet ugyanis a barosstéri Keleti kávéházban megpillantotta véletlenül Bodonyit, a mint egy ablakfülkébe húzódva, nagy buzgósággal tárgyalt egy monoklis, pofaszakállas úrral. Langer báró volt, az állítólag üldözött orosz alattvaló. Magán a tényen alig volt valami csudálkozni való. A kalandor faiseur, a kit ő oly mereven visszautasított egyszerüen egyik intim emberére vetette rá magát, hogy találmánya értékesítése érdekében általa lopja be magát az ő bizalmába. A tétel egyszerű volt, szinte rikított rajta a valószinüség látszata, de a Miklós túlcsigázott agyát újabb hyper-kombinácziókra zaklatta a kalandor látása… Hátha csupa ürügy a találmányhistória a gyanus ember kezében, arra való, hogy annak révén könnyebben hozzáférhessen s kivallassa környezetét? Ha pedig így van, – fűzte tovább a logikai fonalat – akkor csak a herczegnő bérencze lehet. Ki másnak lehetne érdekében, hogy belehatoljon élete titkos intimitásaiba?… A különös föltevést nem is ejtette el Miklós. A gyanu megrögződött az agyában s szórakozottá tette. Alig reflektált a Csábrágh derült megjegyzéseire.
– Miklós, mi bajod megint?
– Apropós – mondta a gróf hirtelen – nekem is eszembe jutott valami. Annak a bizalmas beszélgetésnek a nyomán, a melyet a Hungáriában folytattunk, alighanem rá fogsz jönni Béltekynénél, hogy kit választottam páromul. Túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy bujócskát tudjak játszani veled is. Elég, ha a társaságot félrevezetem annyira a mennyire. Erre már vigyázok, mert nem kivánom hogy időelőtt szapuljanak bennünket az irigy mamák…
– Nos? – kérdezte Miklós.
– Az utóbb felhozott szempontból arra kérlek, ne végy tudomást semmiről.
– Az csak természetes, – mosolygott Miklós, – a bizalmaddal nem fogok visszaélni.
– No, én sem a tieddel, öregem… Ha valahogy megtudnám is, hogy kit szeretsz…
– Ezen a ponton nincs veszedelem, – jegyezte meg Miklós elkomolyodva. Mert nekem már csakugyan az az érdekem, hogy lélek se tudja meg az eljegyzés előtt, hogy kit szemeltem ki magamnak feleségül és én szigoruan ahhoz tartom magamat, megkértem a menyasszonyomat is, hogy társaságban ne igen foglalkozzék velem.
– Talán túlzasz, – vélte Csábrágh – miért volna több okod bujócskázni, mint nekem.
– Elfelejted, hogy szegény ember vagyok s mint ilyen természetszerüleg provokálom az irigységet, másodszor meg, hogy a herczegnő személyében ott kereng a lidércz a fejünk felett.
– Talán a te menyasszonyod is ott lesz Béltekynénél? – kérdezte Csábrágh nem annyira kiváncsiságból, mint hogy mondjon valamit.
– Ott – felelte Miklós egyszerüen – s meglátod, sejteni sem fogod, hogy ki az; udvarolni különben sem tudok, – tette hozzá, – igen komoly dolognak tartom a szerelmet, mókázni vele képtelen vagyok…
Ebben a pillanatban fékezett a sofför: az automobil megállott a Bélteky-palota előtt. Az urak kiszállottak belőle…
… Negyedóra mulva tisztában volt Miklós, hogy ő és Csábrágh egy leányt szeretnek. Senki más a világon nem tudta ezt rajta kivül. Legkevésbbé a leány. Csábrágh egy szót sem ejtett vele szerelemről, csak mulatott vele; tréfáiból, kaczagásából hogy tudta volna kihámozni a férfi-pszikhe titokban tartott rejtelmeit az ártatlan, fehérlelkű leány!
A társaság sem vette komolyan a latifundiumos úr udvarlását, keveselték neki a szegény grófkisasszonyt. Mulat a bakfissal, mert tetszik neki s úgy hozza magával nagyuri szeszélye, punktum.
Csábrágh meg épen vak volt. Eszébe sem jutott, hogy más is udvarolhat a kis Romhányi Erzsikének rajta kivül. Pedig ugyan nem lett volna csuda.
A csuda az volt, a mit Zádor Miklós mívelt a jour-prién. Csupa kedv és ötlet volt. Úgy sziporkázott a szelleme, mint még soha. A dámák mohón lesték férfias ajkáról lelke szines röppentyűit, le sem vették róla fényes szemüket.
Őszike, a kit teljesen lefoglalt magának a grófja, oly elfogulatlanul gyönyörködött az ő kiváltságos fényestalentumu szerelmesében, midőn néha-néha füléhez értek a szelleme által felvert kedvhullámok, hogy Csábrághnak esze ágába sem juthatott, miszerint benne keresse barátja titkos menyasszonyát…
Csábrágh és Miklós utolsóknak távoztak az estélyről. Miklósnak volt annyi ereje, hogy végig játssza a komédiát vérző szivével a dermesztő homályban, a mely megállítja még a gondolatot is. Azt sem tudhatta, hányadán áll Erzsikével, a fölesküdt párjával. Biznia kellett a hűségében de a látszat ellene szólt. Láthatólag szivesen fogadta a nagyúr széptevését, viszont teljesen elfogulatlan volt vele szemben, ha néha-néha hozzászólt, örömet ragyogott az arcza, mintha semmi változást nem szenvedett volna a viszonyuk… Nem, nem, a remek leányról nem tételezhetett fel képmutatást, az ő áttetsző lelkében ilyen salaknak helye nem lehetett… De akkor meg hova számítsa a Csábrágh önbizalmát? Azt a biztonságot, a melylyel máris leendő párjának tekintette a leányt?! Valamiből csak merítenie kellett a hitét. S honnan merítette volna, ha nem a leány magatartásából?…
Csupa kinos dilemma. De a Miklós rendkivüli akaratereje, ha már megoldani nem tudta, legyűrte valamennyit. Lelke kinja nem birt erőt venni magára erőszakolt elfogulatlanságán. Távozásakor mintha mi sem történt volna, diszkrét megértő mosolylyal bucsúzott Erzsikétől, visszavágott a Csábrágh tréfáira s lebilincselő kedvességgel köszönte meg a háziasszonynak az élvezetet, a melyben estelyén részesült.
… Megmarkolta, összefogta a repedt poharat, megsebzett szivét, hogy ki ne folyjon belőle pezsgő vére – de megtartotta. Maradt a ki volt. A társaságnak nem volt szabad megtudnia, hogy mi megy véghez a lelkében. Legkevésbbé Csábrághnak.
Az volt a Miklós érzése, hogy a legkisebb hirtelenkedéssel mindent egyszeribe széjjelromból a szive körül; reményeit, terveit, egész jövőjét, az Őszike boldogságát, baráti hitelét, mindent, mindent, a mi ezen a világon még becses neki. És az volt az elhatározása, hogy küzdeni fog végfogytig a pálmáért, lépésről-lépésre fogja bevenni a pályáján keresztbehuzott sánczokat, de ha a győzelem nem megy nagyobb vérveszteség nélkül: önmagát fogja legyőzni s visszavonul.
Ember akart lenni, mint Bodonyi. Ember volt. Még csak nehezére sem esett vetélytársával kezet fognia, midőn elvált tőle, miután elkisérte a legközelebbi utczasarokig. A leányról szót sem szólt hozzá. Czélzást sem tett reá. Magatartásának szilárdságából csak akkor engedett egy pillanatra, midőn Csábrágh a válaszuton beszállott autojába. Megragadta a boldog ember kezét s így szóllott hozzá:
– Bármi történjék is, régi barátom, Csábrágh Ödön, mi együtt maradunk…