Ez álmok világából rövid időszakra kikapta a szerelem s most minden héten új szerelmes verset olvasott tőle a közönség. 1846 őszén, miután kiadás alá rendezte összes költeményeit, vidékre rándult. Szatmármegyében viharos természete egész szenvedélyességével bele szeretett egy ifju leányba, Szendrey Juliába, ki egy év mulva a szülék makacs ellenzése daczára is neje lőn. 1847 szeptemberében a hosszas küzdelmek közt véghezment esküvő után tüstént oda hagyta ipa házát. «Az első éjet nőmmel – irja egy barátjához intézett levelében – Nagybányán egy vendéglőben töltém, nem hiába vagyok a csárdák költője». Nősülése körülményeit s viszonyait nejéhez most nem rajzolhatom. Annyi bizonyos, hogy kedélye nagy változáson ment át. A szilaj ifjuból csendes, hű s a pedánsságig gondos férj lett. Ritkán látogatta barátait, s nem örvendett, ha ezek látogatták. Elvonulva élt. Nejét szenvedélyesen szerette s talán féltette is, s úgy látszék, hogy a világon csak két dolog érdekli: neje mosolya s politikai álmai.
A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán, az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb aristokrata független gazdagságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafi-tisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz a báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről híres fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt épen oly pajtásának nézheti, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmármegye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai. Koltón nem is sokáig időzött. Kolozsváron keresztül, hol tiszteletére fáklyászenét s lakomát rendeztek, visszaindult Pestre. Útjába ejté Szalontát, hogy Arany Jánossal megismerkedhessék. E tájt házassága után ez új baráti viszony a legnevezetesebb mozzanat életében.
Arany Jánost 1847 elején a Kisfaludy-Társaság által megkoszorúzott «Toldi» czímű pályaműve egyszerre a legelső magyar költők sorába emelte. Kik művét kéziratban olvasták, el voltak ragadtatva. Nagyobb népköltő mint Petőfi, mondák sokan s némi kárörömmel. Petőfit ingerelte e mendemonda. Megszerezte magának «Toldi»-t, mielőtt nyomtatás alá került volna s egy ültében elolvasá. Legelső dolga volt üdvözlő levelet irni Aranyhoz s egy költeményt, mely másnap az «Életképek»-ben megjelent. Aztán tudakolá: hány éves? s midőn hallotta, hogy harmincz felé jár, így szólott: nem félek.
Mindez igen jellemzi őt. Őszintén bevallotta tiszteletét az iránt, kit versenytársának hitt s nem titkolta el, hogy bízik önmagában, ifjusága erejében. Hiusága mások méltánylatával többször jelent meg ily vegyületben. De e vegyület itt azon örömben olvadt föl, hogy íme a legnagyobb tehetség, ki az újabb időben föllép, a népies költészethez csatlakozik, azon irodalmi párthoz, melyet hite szerint ő teremtett.
S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette őket. Arany epikus, a mesealkotás, plastika és jellemfestésben kitünő s annyira objectiv, minő egy magyar költő sem. Petőfi lyrikus, a közvetlen érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé és subjectivitása, noha a legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn odahagyja az idylli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól megszünik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és lázadt gondolat Kain-jegye, mint a Byronén, s önmagát emésztve űzi a szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealismusától, egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve föl az alkotó phantasia nagyszerű építményeit s népesítve meg eredeti alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott genius szülöttei.
Csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi így sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlama, vágyai, mult és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete, míg egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak a lyrában nyilatkozik s csak dalai vannak, nem egyszersmind epostöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte s ott élt benne mindaz, mi a közélet törekvéseiben nagy és magasztos, korlátolt és nevetséges volt. Vele népszerűségben a leglángeszűbb eposz-, regény-, drámaíró sem mérkőzhetett volna.
Petőfi alig sejté ezt, s mégis a versenytársául kikiáltott költőnek ő lett legjobb barátja. Tartós barátság fűzte őket együvé, melyet semmi sem zavart meg. Mily érdekes lehetett e két férfiu együtt. Ugyanazon költői korszak, de más irányban képviselve, különböző természet s ugyanazon hű baráti indulat, ugyanazon koszorus pálya s a féltékenységnek alig valami színe. Mily engedékenyen hajolhatott meg e nemes szívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen becsvágyó jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kimélte, hibáit nem bálványozta s őt mint költőt és embert teljesen felfogni képes volt. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt Aranynak mindvégig nagy tisztelője, tartós barátja, noha maga felett senkit el nem tűrt s ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt széttépett.
A barátság és szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos év. Áldozata lőn…
VI.
Petőfit sokképen fogják föl s itélik meg. Mindenki elismeri költői nagyságát, de nem ugyanazon okból. Neki is megvan az a szerencsétlensége, mi sok nagy költővel közös: nem azon oldalról becsülik legtöbben, hol valóban nagy s utánzói mindinkább emelik ki gyöngéit, melyeket eddig az eredetiség s összes költészetének varázsa takart.
Az a jurátusi szilajság és nemes hév, az a hegyke dacz és szeretetreméltóság, az a vidám gondatlanság s mély erkölcsi érzés, az a lelkesült szabadságszeretet s erős fajbüszkeség, mi mindjárt fölléptével költeményei egy részén feltünt, csakhamar az ifjuság kedvenczévé emelte. S ő valóban eszménye volt az akkori ifjuságnak s az még a mainak is. Minden megvolt benne, mi a magyar ifjuságot jellemzé, mikép az otthon, a megyegyüléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utczai és kávéházi életben megjelent. Költészete központjául saját egyéniségét kellett vennie, hogy e szellemnek hangot adhasson. De az ő egyénisége sokkal eredetibb volt, mint a legtöbb magyar ifjué. Ő katonáskodott, szinész volt, járta az élet útait, ma mint úr, holnap mint koldus, kalandjai, fájdalmai s örömei voltak, mikről sok embernek alig lehet fogalma. Mint huszonkét éves ifjú egy harmincz éves férfiu élményeivel birt, a nélkül, hogy kedélye elvesztette volna ruganyosságát. Mindez bizonyos keserűség és jókedvvel ruházta föl, mi egyéniségéből folyt s humorban kereste költői formáját.
Természetesen jogosítva érezte magát egyéniségét oly mértékben vinni be a költészetbe, mikép azt még magyar költő nem merészlé. Csak elbámultak, midőn egy költő olyanokat vallott be magáról, melyeket igen sok ember szégyelt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli, mikép hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és szinész, mint fázott Debreczenben, mily jó estéket töltött barátaival bor mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott és pénze nincs, sokkal érdekesebb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom szemérme és magas eszméi.
Költészetének e nyilatkozata nemcsak ujdonságával hatott, hanem jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely épen úgy harczot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomoruságainak, mint visszahatáskép tünik fel széptanunk azon különös követelése ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből s egyenruhakép valami köz jelleggel ellátni. Épen ezért szemére vetik Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez művelt embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, mit értsen a költő a mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is míveltség gyanánt árultatnak. A költészet tárgya az emberi legegyénibb árnyalataiban, mit többé-kevésbbé minden ember megért a műveltség bármely fokán s épen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső szalonban.
Heinet utánozza: mondják másfelől s tőle tanulta el az untalan kaczérkodást egyéniségével. De vajon Heine-e Petőfi? Igaz, egyetlen költő sem foglalkoztatja egyéniségével oly sokat az olvasót, mint ők ketten, azonban minő nagy különbség a két egyéniség közt. Heineban minden szeretetreméltósága mellett van valami dæmoni, mi kellemetlen hatást tesz a kedélyre: Petőfi egyéniségén derült humor ömlik el s legfölebb csak nyerseségén botránkozhatnánk meg. Heine érzésekkel kaczérkodik, melyeket többé nem érez, Petőfi mindig lelkéből veszi a hangot. Heine költészete a blazirtság, csalódott idealismus s a legkeserűbb irónia hatalmas költészete, Petőfiben a természet fia szól, ki nyomora és csalódásai közepett is megőrizte hitét s remélni tud az emberiség, szerelem és szabadságba. Heine a legköltőibb álmok s a legridegebb próza közt hánykódva sárral dobál minden szentet, Petőfi soha sem megy túl egy bizonyos határon s mindenüvé elárasztja a szeretet melegét. Mindaz, mi Petőfiben Heinera emlékeztet, egy pár érzelmesen kezdődő s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és élcz, sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heineé.
Az egyéninek jogát a lyrában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak a körül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? A Petőfié az volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott életet. De látni lehetett, hogy túl megy a netovábbon. Önvallomásait sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne ragadja őt. Negédelnie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról s belé vegyítenie ingerlékeny hiusága kitöréseit. Annyira megszokta mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni, hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképen nem költészet.
S mi történt? a közönség ez oldalról találta leggeniálisabbnak, s utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt képzeli, hogy a mit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi neki nem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi csak azért született volna, hogy a genialitást divatba hozza. Minden különczség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra, ma már nem költő, ki nem átkozza a mennyet és a földet hitelezői és kritikusaival egyetemben; mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden költő az akar lenni; mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel sonett helyett. Mindenik ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át s mindenik ugyanegy egyéniséget tár fel előttünk.
Négy rövid év alatt a magyar lyra ez irányban nagy haladást tőn. A házi költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre képet ad, hogy csodálkozunk: mi szükség lerajzoltatnia magát s életrajzát iratni meg. Elmondja, hol született, mikép nőtt fel, mily csinos fiú, hogy adós, hogy beteg s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs. Mindezt a legapróbb részletekig olvasnunk kell, még azt is: hol történt, melyik napon? s ha megházasodik, untalan feleségével kínoz, hogy óhajtanunk kell nőtlenségét, s ha mindezt valaki unalmasnak találja s kételkedni kezd a lángelme istenségében, minő önvallomásokat s az öndicsőítés minő polemikus verseit kell hallanunk!
E hiú öntetszelgés, ez ízetlen kaczérkodás, és prózai felfogás majdnem kiállhatlanná kezd válni, s mindinkább viszi be lyránkat a torzítottba. Ez előtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a próza mocsarába fojtja. S mindez nem elég. Azon gyöngék és esetlegességekből, mik nélkül Petőfi épen oly nagy költő lett volna, a költők és közönség egy része valami különös eszményt alkot. Csak vad kalandor ficzkókép tudják már képzelni az eredeti magyar költőt, ki kívül esik a nemesebb társasélet körén, és csak bizarr vagy primitiv dolgok iránt van érzéke. Vagy ha ennyire nem mennek, egyedül a Petőfi utánzását tartják költészetnek, s minő ellenmondás! épen akkor, midőn az egyéniség jogát kivánják tiszteltetni, s az eredetiségnek gyújtanak tömjént. De ez mindig így volt. A lángelme hatása nagy s bizonyos ideig csaknem kizáró. Még árnyoldalait is, melyek kora és életviszonyaiból folytak, varázs övedzi, az epigónok pedig, kik soha egy költői stylt sem tudtak tökélyesíteni, először is ezeket tanulják el, hogy túlságig fejlesztve, mielőbb elhasználják.
De Petőfinek nemcsak költészete lel követőkre. A maga idejében Byron öltözetét, modorát sem utánozták többen. Nem volna nagy kár, ha Petőfi életéből még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége tanulmányra, s ez új tan nem találna igen buzgó hívőkre még irodalmi közlönyeink közt is. Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt emleget s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme, nem tehetség, nem költő. Nagy bűnt követett el, melyért halhatatlanságával kell lakolnia. Erre itélik a halhatatlanok, kik még élni sem kezdtek.
S mi az a tanulmány? Vajon értik-e, kik emlegetik, s Petőfire mernek hivatkozni? Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjaink kritikai phraseologiája, mely az értelmet meg zavarni s az izlést kioltani igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki e három iskolából ne került volna ki s Petőfi is, mikép élete és művei bizonyítják, járta mind e hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy épen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egykép minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genialitás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?
Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbbé erős oldala. Bölcsészeti kisérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi nem tartozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon nyugszik, kik tisztában vannak magokkal, mennyiben ember tisztában lehet s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmükön zavartalan tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki ilyen legyen, s a csak tiszta lyra szűk kör is erre. Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is egy lidércznyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kisérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen, tiszta lyrájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága, eszméiben nincs annyi mélység és fönség, mint képzeletében erő s érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végczélját, az örökkévalóság titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s visszapillant a multra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vigad bor mellett, czigányzenével, fölkeresi szüleit, megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül számára nem létezik semmi s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli a magyar népet s mintha a népszellem geniusává válnék, ott zeng dalaiban minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő a magyar lyra legkitünőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a nagy hatást, mit hazájában s a külföldön tett. A magyar önkedélyét hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik fel.
Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen lyrai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az őt utánzók tévedéseit.
Petőfi táj-, csendélet- és genreképei a magyar költészet örök remekei lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák felhasználatlanul ez ugy szólva kész compositiókat. Petőfi fölfedezte a pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése megnépesíté. Szabad szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvenczebb folyója, mert e hazában születik s hal meg, s tetőtől talpig magyar, épen mint ő. Petőfi érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van az iránt, mi fő, lényeges vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza. Érti miként kell odavetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban csekélységnek látszanak jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt láttassa, mit akar, s oly világításban, minő hangulata s a merészen kivitt képek az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl s visszahat reá, sohasem önkényes, hazudott. Érezzük, hogy a tájt látva csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a szabadság levegőjét, mi oly jól összhangzik a végtelen térrel? Van-e az unalom és elhagyottságnak költőibb megtestesítése, mint a «Kutyakaparó» czímű költeménye. A «Csárda romjai» mindenik sorában nem egy elegia zeng-e? pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi genialitása, ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté varázsolja.
Genreképei és néprománczai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly eredeti és geniális. Objectivitása épen oly erővel nyilatkozik. Itt is mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja: oly oldalról fogja fel, a mint czéljára szükséges, s oly vonásokat és színeket használ, mik eszméinek életet adhatnak. Humoros vagy satirai hangulata s az epigrammai él, melyben némely ily költeménye kikerekedik, mind oly eredeti, oly ép, oly művészi, hogy kérdenünk kell: az a költő írta-e ezeket is, ki a tulsó lapon kedélybeteg, gyűlöli a világot, mert valami kritikaster megbántotta, noha az egész nemzet tapsa kiséri; vagy bölcsészeti ötletekben áradoz, s oly furcsákat mond, hogy nem tudja az ember: tréfa-e mind ez vagy komoly szó? «Pál mester» egyike legszebb költeményeinek. Mindenik strophája a legköltőibben s a legtermészetesebb fokozattal fest kedélyállapotot. Pál mester elébb hegykén csapja félre kalapját, kiokoskodja, hogy elcsapja feleségét s megteszi. Később nem nyúl kalapjához, megbánja tettét s kiokoskodja, hogy most már gazdasága elpusztul, úgy történik. Majd újra hegykén csapja félre kalapját s kiokoskodja, hogy mire a bánat, úgy sincs már sokja, jobb ha túlad rajta s megteszi. Végre keservesen húzza szemére kalapját s kiokoskodja, hogy nincs semmije s bizonyosan fel fogja kötni magát s megteszi. Itt a kalap a legművésziebben van felhasználva s abban, hogy az okoskodó Pál mester mindent előre megmond, mi vele történik s mégis megteszi, a leglélektanibb felfogás nyilatkozik. A «Megy a juhász szamáron» czímű költeményében, a juhász fájdalma, ki nagyot üt botjával a szamár fejére, mélyen és igazán van kifejezve. Valódi humor. Az «Alku» czíműben, midőn a juhász legényt erszénynyel kínálják, szegénységét akarják megvenni s ráadásul szeretőjét kérik s ő így felel reá:
S még száz ennyi lenne borravaló,
S id’adnák a világot rá’dásnak,
Még sem adnám szeretőmet másnak.
oly lángolón és jellemzetesen festi a juhász szerelmét, mint csak oly költő teheti, ki tárgyától egészen áthatva s mélyére merülve teremt. S mit mondjak «Téli esték» czímű költeményéről, mely a családi boldogságot egy esti mulatság keretében oly elragadóan rajzolja?
Petőfi után a festő költemény, néprománcz és genrekép nagy divatba jött. Régibb és újabb költők egész serege neki esett a pusztának. A délibáb valóságos «purpureus pannus» lett. Majd minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanulmányt látunk, mint Petőfi-utánzást, melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: az iránt, mi lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép- és tájban, fény- és ragyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel; a költő csak azon vonásokat szedheti össze, melyek czéljára szükségesek. Tájképeikben minden le van írva, kifestve, mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden össze van halmozva, a mi úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy fölfedezni, a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy-egy szebb kép, kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni, nem a divatos lyra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség művészetének lehetne nevezni.
Hasonló bővében vagyunk a genreképek- és néprománczoknak. A balladák s a nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el. Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész phantastikus világa. Jó, ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem oly eseményeket a jó magyar nép életéből, melyek valóságos hetyke ráfogások vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok és betyárokon csak a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiscentia Petőfiből, kész a néprománcz. A genreképek, népi jelenetek és szokások leírásaivá váltak, s bennök épen azon apró részletezés és tespedtséggel találkozunk, mint tájképeinkben. Úgy látszik, mintha a népköltőket nem valami belső ösztön, rokonszenv vonná a néphez, hanem divat, negédlés. Valami öntudatlan urias leereszkedés vonúl el rajtok. Mintha mulatni akarnák magokat a nép együgyűségén, tetszenék szeszélyöknek a tréfás szerep, s ezért igen természetesen könnyen hajlanak a póriasságra, mint azon úrficskák, kik a nép közé elegyedve, túltesznek rajta a legénykedésben. S épen itt azon pont, mi a valódi népköltőt megkülönbözteti azoktól, kik csak játszanak a néppel. A népköltő egészen népe világában él, érzéseit hordozza keblében, de egyszersmind annyival nagyobb és nemesebb, mennyiben költő. S épen ez erős subjectiv érzés adja meg a felfogás objectivitását, s őrzi meg a torzítástól. Előtte, mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát, s eszménye a nép szeretete, érzületében gyökeredzvén, mi a szív dolga s mit elmélet soha nem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhöz a salonok nem szokvák, de sohasem bántóan nyerset; lehet gyermeteg, hogy a túlfinom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de sohasem gyermekes; ellökheti magától az illedéket, de sohasem a szív szemérmét; s midőn saját eszményeit akarja a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét ugyan azokat épen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a napsugár, mindenhova elhat, hogy mindent megaranyozzon, a nélkül, hogy beszennyezze magát.
Midőn Petőfi népdalaival föllépett, valódi esemény volt. Soha magyar dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki elismeré, hogy ő írja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal Petőfinek igazi eleme. Míg egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete, gondolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok szaggatottságát, mely a nyugotiakkal ellentétben, nem annyira az eszme, mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet képeire, az erős festőiséget, a csillogó színek játékát, annyi eredetiség- és művészettel olvasztá egy újdon és ragyogó költészetté, hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé: ilyet könnyű írni, ez nem is művészet. De utánzói leginkább megmutatták, hogy Petőfi öntudatosan vagy öntudatlanúl – egyre megy – mennyire művész. Mostani népköltőink dalai élnek-e a nép ajkán? Megzendűlnek-e lelkünkön jó vagy rossz kedvünkben, mint a hogy a jó népdal szokott? Nem fogjuk-e rájok azt mondani: ilyet nagyon bajos írni, ez fejtörő művészet, ez kínos költészet: a költőnek is abba kerűl, az olvasónak is.
Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt s népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete népies színt váltott szellem-, tartalom és verselésben. Vádolni kezdék, hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbbé utánzói rakonczátlanságát, de e vádat sohasem értettem egészen. Ha a forma alatt nemcsak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és kivitel egységét, tehát a styl szabatosságát: Petőfi e tekintetben igen erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás, veríték nyomai. Mintha gondolatai együtt születnének a formával, s azon érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e Petőfi népdalaiban csak egy sort is, mi fölösleges volna? Arra használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velök? Zavarja-e valami a hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze naivságával, darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé, s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S a mi a legfőbb, nem merűl-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés, egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban érzékítse meg? Természetesen, midőn Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit igazságosan csak önmagából lehet megitélni. A kérdésnek leginkább a körül kell forognia: megtestesítette-e Petőfi költeményeiben azt, mit akart s azon eszmény szerint, melynek költői szelleméből következtetve, előtte kellett lebegnie?
A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. Ő népdalokat írván, elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A közönség és krítikusok egy része nem találván bennök azt, mit megszokott, hajlandó volt felettök pálczát törni. Azonban a nép könnyen énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és gondatlanság szüleménye volt. S vajon Arany balladáira, Erdélyi újabb dalaira, melyek szintén nem jambus vagy trocheus lábakon lejtenek, mondhatjuk-e, hogy nincs bennök mérték, midőn könnyen kimutathatni a népdalokból szabályosan lehúzott formákat, melyek mintegy énekszó után vannak alakítva? Ha azon költők, kik a görög, latin, franczia és német formákat nálunk meghonosíták, köszönetet érdemelnek, mert nyelvünk hajlékonyságát új oldalról tüntették föl, s költői világukat általok fejezték ki legjobban: vádolhatjuk-e azon költőt, ki eredeti magyar formákkal küzdött meg többször s nagyobb változatosság-, könnyűséggel, mint az eddigi magyar költők, s ezeket hitte gondolatjai legméltóbb köntösének.
Továbbá Petőfi érezte, hogy a magyar népdal néha oly rímeket is használ, melyek nem tiszta rímek ugyan, de igen jól összehangzanak, s bizonyos rendszerök van. Gyakrabban kezdett használni assonánczot, mint eddig szokásban volt, de mindig szabályosan. Érezte, hogy azon tárgyakhoz, melyeket megénekel, nem mindig illik a Vörösmarty méltóságos nyelve, vagy azon túlfinom és enervált költői nyelv, mely a középszerűség conventionális nyelvévé alakúlt. Népies szavakat, kifejezéseket, összehuzásokat s nyelvfordulatokat kezde használni, de mindig elég ízléssel. Épen úgy tett, mint Vörösmarty, ki nem használhatván eléggé Kazinczy költői nyelvét, visszatért Zrínyihez, s a régibb nyelvemlékekhez, s úgy teremtett magának egy újat. Petőfi nyelvünk még eddig eléggé ki nem bányászott aknáihoz fordúlt, a nép nyelvéhez s magának költészetéhez méltó nyelvet teremtett. Tágított valamit az irodalmi nyelv merev rendszerén, s a költői nyelv egy új formáját alkotta meg, mely épen annyi szépséggel bír, mint a Vörösmartyé, sőt az irodalmi fejlődés szerint épen a Vörösmartyé után kellett következnie. Megmutatta, miként lehet egyszerűen, gyermetegen, s mégis a legköltőibben szólani, miként lehet magyarúl s jellemzetesen szólani oly dolgokról is, melyekről eddig mesterkélten vagy idegenszerűleg szólottak. Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint, de benne a nemzet geniusa szökel s mintegy visszahatásként nyilatkozik az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami varázszsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak. Az a mi a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenűl hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert, s megszépült. Az nem az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az irodalmi nyelvet tájszólássá akarják lealacsonyítani, s a helyett, hogy fordulatok-, könnyűség- és változatosságban gazdagítanák, a korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.
Igaz, Petőfi néha túlmerész, de legalább tárgyaiban mindig némi indokot találunk; igaz, van egy pár dala, melyekben szembetünő gondatlanságot árul el, de azt megint csak utánzói terjesztik róla, hogy hanyag verselő, mert az úgynevezett Petőfi-iskola hívei azok, kik Petőfi újításaiban csak korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak, az assonánczot szabálytalanul használják s a legtöbbször sem az újabb, sem a régibb formák szerint nem verselnek s küzdeni a külformával általában pedánsságnak tartják, mely lenyügözi a szellemet, mintha annak, kinek a vers nyüg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem találkoznék itt is egy új nyüggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty pathetikus dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a kellem a hangulat nyugodtságában, a forma szabatosságában s a rhythmus plasticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző hullámos lüktetését, mintha a lábak- és sorokban az érzések hangzanának össze és rímelnének.
Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette, mert ez épen úgy kimutatható már Horváth Ádám- és Csokonainál, mint a Kisfaludyaknál, Vörösmartynál és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben s irodalomtörténeti fontosságra emelkedve. Az a változás, melyen lyránk az utolsó évtizedben átment, nagy részében az ő műve. Sok ok munkált ugyan együvé erre, életben és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrat eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az országos szónokokról az írókra is elragadt, a kritikusok és népkutatók munkássága, egyes költők kisérletei: de mégis Petőfi vala a költészetben az összes hatásoknak eleinte mintegy központja. Azon irodalmi mozgalom, költői iskola, mely «népies»-nek nevezi magát, nem azt czélozta, hogy költészetünk visszatérjen a nemzet primitiv állapotára s egészen a népköltészeti hagyományok eszmeköre s érzésvilágának képviselője legyen, hanem hogy segédforrást vegyen s megújítsa magát a népszellem által, mert csak így lehetett igaz hangja a kor hangulatának, a fejlődő nemzeti szellemnek. A «népies» egy új phasisa vala a nemzeti költészet fejlődésének, a nemzeti szellem új hódítmánya erősebb alapon, tágabb láthatárral. Vágy szállotta meg a költőket nemcsak az irodalmi köröknek, a míveltebbeknek, hanem az egész közönségnek írni. Érezni kezdék, hogy a népköltészet némiekben szabályt is adhat a műköltészetnek. Hatni akarván, ösztönszerűleg megtalálták a tárgyakat s az eszközt, melyek iránt a közönség élénken érdeklődött. Mindez válhatlan kapcsolatban volt egy csoport széptani és politikai nézettel, magába olvasztott valamit a külföld modern irányaiból s a lyrából átment az eposba, színműbe és regénybe. A népies, mint minden irodalmi pártszó, nem fejezi ki eléggé a mozgalom jellemét s épen azért tévednek mind a kritikusok, mind a költők, kik azt szó szerint veszik s nem érzik alatta a szellemet.
A nép-elem sokképen hatott jótékonyan költészetünkre. Míg egyfelől a nyelvet eredeti sajátságaihoz visszavezetni segíté, új formákkal gazdagítá s nemcsak ösztönt ada a költészet oly fajai mívelésére, melyek eddig nem míveltettek eléggé, de azokat eredeti alakban is teremté meg: mint a népdalt, népszínművet, románczot, regét, eposzt, addig másfelől közelebb hozta az irodalmat az élethez. A közönség növekedett, az irodalom hatása élénkebb lőn. Már felderülni láttuk azon korszak hajnalát, midőn a magyar szellem önállóbban, eredetibben teremt. A költészet a nemzeti életbe kezdé beereszteni gyökerét, onnan szívni táplálékát, levegőjén virágzani s érlelni meg gyümölcseit, nem egy választott kör, hanem az egész nagyközönség számára. A költők azért szállottak le a néphez, hogy magokhoz emeljék, hangján szólaljanak meg s eszményeit örökítsék. Ez irodalmi változás ugyan még azon tisztulatlanságában forrongott, de a szellem mindenütt mutatta erejét, életrevalóságát. Kitünő s örökbecsű műveket említhetni, melyek e szellem szülöttei s a külföld egyrészt azóta van nagyobb figyelemmel költészetünk iránt. Talán máris némi önérzettel mondhatjuk el, hogy költészetünk népnemzeti alapja jobban megerősödött, mintsem félthetnők az idegen irodalmak káros befolyásától. Azonban a népelem hatása épen úgy kifejlett jóra, mint rosszra s a közelebbi években ez utóbbi sokkal erősebben nyilatkozott, mintsem ne tarthatnók kórjelnek.
Költők állottak elő, ifjak és nem ifjak, kik nem arra törekedtek, hogy a népelemet előbbre vigyék, fejleszszék, hanem hogy alább sülyeszszék. Nekik nem volt elég a népköltészet: tájköltészetet alkottak. S mi az a tájköltészet? Sem több, sem kevesebb, mint tájszólás, tájviselet, tájszokás. A tájszavak általánosítása, a tájszokások leírása czélul tüzetik elméletben és gyakorlatban. S még jó, ha a tájszavak igazi tájszavak s a népszokások nem költöttek. Összehalmoztatik minden úgynevezett kelmeszerű adalék, mik helyet foglalhatnak ugyan, mint népismei, történeti és nyelvtani adalékok a népi kutatók gyűjteményeiben, melyek nem egyedül költészeti elvek nyomán szerkesztvék, de költészetben, melyet az irodalom állít elé, soha. Oly költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére, mely képtelen új genre-t alkotni s nem nyújthat semmit, mi akár a költőnek, akár a kritikusnak szempontul szolgáljon. A népköltészet sem tájszólás, sem népisme: valamivel több, mert költészet. Ha szemlét tartunk a világ összes népköltészete fölött s összehasonlítjuk a mi most született tájköltészetünkkel, látni fogjuk, minő tévedésben vannak az új tan emberei. Mindaz, mire ők fősúlyt helyeznek, mellékszerepet sem játszik, legfölebb néha színezetül szolgál, kivált a humorban, de sohasem czélul: költői érdeket pedig épen nem föltételez. Az összes magyar népdalgyűjteményben nincs annyi tájszó, mint mennyit műköltészetünk tájköltői költeményeikben s mi több, lyrai költeményeikben összehalmoznak. Elméletökhöz híven ebben keresik a népköltészet erős oldalát. De az nem költészet, mely művészi alakítás helyett tájszavak és szokások registrálásával akar hatni s a népdal nevét nem érdemelheti meg azon költemény, melyet csak kommentárral lehet megértenünk, s ha megértettük, lelkesülés fejében megtanulunk egy tájszót vagy tájszokást. Az egész tájköltészet, mint ilyen, egyetlen hangot sem adott, mely új dallamként vegyült volna a magyar népköltészet harmoniájába, s ha alkalmazni fogjuk az új tant a költészet minden nemére, előállanak palócz regények, barkó drámák, hiencz eposok. Írni fogunk hatféle tájszóláson s lassan-lassan elérünk oda, hol költői nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott. A tájköltészet nem egyéb, mint a népelem sülyedése, költők szeszélye, kik nem birván eredetiséggel, eredetiséget hajhásznak, hiú erőlködés az ízlés ellen mely megboszulja magát, játékszer, nagy gyermekek játékszere.
Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panaczéává emelték. A lyrában feltünőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája. Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies, szükségeskép szépnek és egészségesnek kell lennie. Ez lőn a kenet, mely minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek minden kihágásra jogot adott. Hajdan a latin iskola idejében a klasszikus költeményhez elég volt pár mythologiai hasonlat, most a magyar dalhoz elég pár kiteremtettézett kifejezés. Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal egy-egy remekmű s minden szeszély a népnemzeti genius szökelése: mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a salonnak. A népdalok hiányait látjuk utánozni, a Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha ezenkívül nem volna a magyar költőnek más pályája. Úgy rémlik, mintha veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, a forma körül, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ minden költője lelkesült. Lyránk annyira magyar lett, hogy csak sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt, mesterkélt lőn és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem aléltsága.
E rajz talán sötétnek, túlszigorúnak tetszhetik, de a napisajtó annyi fényoldalát mutatta be az újabb lyrának, hogy nem fölösleges az árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy szükséges legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb lyrában kevés vigasztaló van. Sem tartalomban, sem formában nem adott kitünőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével írt műveket olvasunk, melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányászszák érzéseit, eszméit, eltanulják szavait, hangját s oly költészet áll elő, mely nagy igényt tart az eredetiséghez, de sem az irodalmat, sem a szivet új kincscsel nem gazdagítja. Azonban a viszonyokban is van némi mentség. A forradalom, melyet átéltünk, talán tehetségeket sodrott el, talán tehetségeket akadályozott meg fejlődésökben. Egy rázkódtató viharos korszak után, mely minden régibb viszonyt alapjában feldúlt, nem egyhamar alakul meg új költői irány s lesz élénk a közfogékonyság. A költő nem könnyen találhatja meg a közszellemben a nagy eszmét, érzést, mely lelkesítse, vehet költői benyomásokat s lelheti meg kora üterét. Hoz-e az idő lyránkra új lendületet vagy általában a lyra lesz-e az a tér, hol a szellem alkotóbb erővel teremt? Kérdések, melyekre ki sem felelhet. Történjék bármi, nincs okunk kétségbeesni. A magyar lyrában nincs visszaesés, csak pangás s a visszahatás, mely a népelem kinövései ellen fog nyilatkozni, meghozza költőit. E visszahatás jelensége még magokban a par excellence népies költőkben is kezd mutatkozni, legalább jelenségeket látunk, melyek ilyesmit sejtetnek. De a kritikának nem szabad elnémulnia. Hallatnia kell szavát a jelenért és jövendőért egyaránt.
Részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom álmait körüllebegte, addig másfelől mintegy megkönnyülve érzem magamat, hogy szót emeltem lyrai költészetünk bajairól akkor, midőn a hivatottabbak hallgatnak.