Öreg embör napáldozatja
Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No adott is ötven esztendő úta ölég epröt a malacoknak.
Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.
Leesött a faág. Mönyhért nészte.
—Legyüttél?—kérdözte tülle.
A faág a leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.
—No mondta Mönyhért—ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is elúntam itt magamat végképp.
A faág zizögött tovább, hogy az de bízisten jó lössz.
Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végül, mögnézte másik végül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.
De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lött belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú.
Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben Isten áldásáért. Óh Mária légy üdvöz.
Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és olyforman néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:
—A Marcié lössz—mondja neki.—Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.
Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:
—Kár.
—Kár beléd az étel, kutya—fakad haragra nagyapó.—No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer.
—Kár—kiabál vissza a Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.
Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszölte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.
Hattyú egy lábával sebössen fejön ütötte Matyót, hogy mönnyön az útbul. Matyó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.
—Én nem védlek,—mondta most nagyapó—mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?
Hattyú nem is tudta, hogy Matyó ijen rossz. Most csudálkozik is rajta.
—Aú!—így szól.
—De ügön—felel neki nagyapó—ilyen vót.
No ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a homokot.
—De söpörsz,—véli nagyapó—pedig messzi van még a szombat délután.
Ezzel a vilojenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matyó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire bicskavéggel, de Matyó nem mozdul.
—No—mongya nagyapó, belegyőződve a dologba—csakugyan ojan vagy, akar a kullancs. (Bánnya is Matyó az ijen beszédöt.)
Még kész sincsen tökéletössen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édös jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.
—Hozom a paszúrt, öregapám!—kiáltya.
—Ó, jó kis lelköm—mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved.—Hát hozod?
—Ahán—feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz a nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt ami jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.
Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattya a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú sejömszőrű, egész takaródzásra való töröttbűrű subán szokott ott aludni nagyapó. Előbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.
Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, ép most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször nagyapó fehér haját végig öntse piros sugarajival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végkép, mert az ijen vén embör röttentő halandó.
Matyó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó, hogy csinálták mög titokba a Marcinak a kanalat.
Vidám magyarok
Asszonyi ok...
János idevaló ember s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból való lányt vett el s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.
Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint épen nem volt munka s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ez elől födél alá megy az ember. Ott van ép útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világit, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.
—Ki az?—kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.
—Én!—feleli János önérzettel.
—Hejnye, kutya akasztófára való betyárja!—kiabál az asszony,—hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.
—Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót!—rendeli János.
—Nem nyitom én!—pöntyög vissza az asszony.—Ide be nem eresztelek, akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!
Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az eleven halottnál.
—Aszonták otthon,—mondja,—hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.
Hát jól van. János leül az asztalhoz s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot és könyörög, hogy menne be a városba és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megigéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az eleven-halott mellett és kihallatszik János danolása. Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő s most ép annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt az Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János épen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig brúder mög az vékony szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg s így szól mérgesen:
—No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
—Gyék kend ide, édös apám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kinálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
—De várjék kend csak—biztatja János—majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek!
—Hát...—kezd a beszédbe az öreg.
—Hát—vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre—tudom, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják törelni az embört! Kenddel is csak azt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
—Én?—szól az öreg.—Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mer nem ű parancsol.
—Persze hogy nem ű—hagyja rá János jóakaró biztatással.—Az természeti dolog. Ne is engeggyön kend neki sohase.
—Nem is...—mondja amaz s önt a poharakba.
—Maga magának minek önt kend?—kérdezi János.
—Már mér ne öntenék?
—Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Igy évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg intézkedik és okvetlen »hangászokat« akar. Valami darabban marad bandából kerül is három cigány. De hiszen elég az épen. A klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát.—Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibirni. Az öreg a juhászost járja és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.
Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kúnos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószeöllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szavall: Bort hozz, kutyafülű...
Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbiró előtt állnak a csendháborítás miatt.
—Ejnye, ejnye—feddi a biró Jánost—már hogy lehetett ekkora italozást csapni?
János szigorú haptákot áll és szól:
—Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.
Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...
Horvát Ádám előnevei
Az utcasarkon áll egy tábornok, meg egy magasabb rangú tiszt s beszélgetnek. Arra halad egy munkás magyar, boros állapotban. Mikor meglátja a tábornokot, föltámad benne a katona, odaférkőzik s kemény haptákot állva, mozdulatlan marad. Bár egy kicsit hajladozik, mint jegenye-nyár szél idején. A tiszteknek persze ez kellemetlen, mert aki csak ott elmegy, megnézi a jelenetet. Szerencsére arra jön a rendőrbiró s látva a helyzetet, szól az embernek:
—Gyöjjön el maga, barátom, innen.
—Nem mék én!—mondja amaz.
—De nézze már, nem illik így zavarni a más embert.
—Nem zavarok én sönkit—mondja az ember.—Tudom én a regulát, állom a haptákot. Ebbe az akszfaltba pedig én is beleadództam, hát állhatok rajta. Aztán kicsoda maga?
—A kapitány vagyok.
—Azt maga mongya—szól az ember—én mög, tuggya, nem hiszöm.
A magyar kezd okvetetlenkedni, a bíró is elmegy, mindenki elmegy, csak ő marad ott. Most már egész lelkesen állja a haptákat, azon igazság alapján, hogy ő is beleadódzott az akszfaltba. A bíró egy rendőrt küld érte, de az nem bír vele. Még egy másikat, az sem bír vele. Utoljára négyen mennek érte, az összefogott kezükre teszik és viszik, bár a férfiú e gyaloghintót semmi módon sem szereti. A rendőrségnél kihallgatják, de közben igen haragszik. Mindenkit agyon akar ütni s fogni kell kezét-lábát, mert veri a rendőröket.
—Ereszd mán el a kezemet, öcsém—mondja egynek őszintén—hagy ütnélek orron egy kicsit.
Viszik a szalmazsákra, hogy aludja ki a mámort. De előbb föl kell írni a nevét.
—Mi a neve kendnek?—kérdezi az őrmester.
—Többmintkanász Horváth Ádám!—feleli büszkén az ember.
—Micsoda?
—Több mint kanász Horváth Ádám!
Nem is mondott mást. Jelentik a feljebbvalóknak, de azok sem bírnak belőle más nevet kivenni. Többmintkanász Horváth Ádám végül a szalmazsákon büszkén és boldogan elalszik.
Másnap már korán reggel keresik, a gazdája jön érte. Valami nagyon jó, rendes munkásember a furcsa predikátumos a városszéli földeken, csak az a baja, hogyha néha a városba vetődik, nagyon elidőzik a bor fölött. A gazdája sejtette is, hogy merre lehet, mert mingyárt a rendőrségen kereste. Viheti azonnal, csak előbb a rendőrbíró elé állítják fejmosdatás szempontjából.
—Mi a neve kendnek most már igazán?—szól a bíró.
—Horváth Ádám—feleli az ember.
—De tegnap mást beszélt kend. Azt mondta kend, hogy Többmintkanász Horváth Ádám.
—Jaj kéröm szépen—magyarázza az ember,—ez úgy van. Mert kéröm szépen, a Horváth Ádám név nagyon szép név parasztembörnek. Arra én büszke vagyok nagyon. Azért mondom én, hogy paraszti sorban több a kanász, mint a Horváth Ádám. Mert az csak én vagyok.
—Így már értjük. Alapos magyarázat után, a jóeszű ember minden dolgot meg bír érteni.
Az anticucilista
Áll a cucilista-gyűlés. Vasárnap délután lévén, a tejfelesképű szónokot hallgatja is vagy kétszáz ember a vásárpiacon. Ha valamely élelmes vándorkereskedő fehér cserkesz sipkát nyom a fejébe, hozzá piros színű bundát ölt nyárderékon s mint »muszka« árulja a világ legjobb kaszakövét, amely »a szibériai bányákban találtatódik«, annak is van ekkora hallgatása. A szónok a padról fújja a nótát, a pad körül álló törzskar, esküdt ellenségei a társadalomnak, fésűnek és borotvának, zúg és helyesel, a többi meg csak áll.
—Nézzük no, ugyan mire végzik?
A beszéd tart tovább, míg egyszer a közönségből előtörtet egy alacsony, őszes ember s rákiált a beszélőre:
—Nem hallgatsz mingyárt? még mer a lepénylesőd járni? Le arrul a padrul sebössen! Majd én mondom mög az igazat!
Igen nagy tűzzel van a kis férfiú s a padhoz érvén, rángatni kezdi lefelé a szónok urat. A közönség örvendez, hogy lesz már mégis egy kis látnivaló, de a rendőrbíró attól tart, hogy verekedés támad a dologból. Vállon fogja a kis öreget:
—Lassabban, atyafi—mondja neki—nem kell okvetetlenkedni.
—Micsoda atyafi?—fortyan föl az öreg—micsoda maga? Hogy mer így beszélni velem.
—A kapitány vagyok.
—Hát aztán?—dünnyögte amaz.—Neköm nem parancsol! Megyei embör vagyok én, nem városi embör! Neköm nem parancsol sömmiféle városi kapitány! Neköm csak a járási szolgabíró úr parancsol!
S újból neki áll, hogy legyűri a szónokot a padról s majd ő beszél a népnek. Hogy ne hallgassa ezt a sok léhűtőt. Dulakodás támad s végül a kis embert elvezetik a tömegből. A biró elé is áll később, ott öt forint bírságban részesül a gabajodásért, amit okozott. Abba ő semmiképen nem állapodik bele. Már miért? Mikor ő oktatni akarja a népet? Megyei ember ő, kéri alássan, s azért, hogy egy kis bort ivott, nincsen rajta kivetni való. Nem nyugszik meg az ítéletben, hanem igen mérgesen és lármásan távozik.
Idő multán becitálják az öreget a megyéből, mert a második bíró is rendben találta az ötforintos büntetést. Bejön, hanem nézzük csak meg jól, ki jön be az ajtón? Egy igen megborotvált és megnyiratkozott öreg ember, ünneplő fekete ruhában, selyemkendő a nyakán, a csizmái fényesebbek, mint a hatosos tükör, a fekete kabát bal mellére pedig föl van tűzve a hadi érem, továbbá a jubileumi érem és mind a két medália igen fényesre van tisztogatva és a két kemény csizmaszár, amint egymáshoz csapja őket, olyant szól, hogy ezen megjelenés már igen határozott megjelenésnek nevezhető.
—Jelentem alássan, én vagyok az a belomári Buday Istvány, akit hivattak abban az elmult ügyben.
Az asztalig elmegy, a cédulát átnyújtja, aztán kimérvén a bíró személyétől a három lépés távolságot, odáig hátrál és ott cövekformába igazodik. Fölolvassák az aktát, hogy a fölebbezés helyben hagyatott. Fizetni kell az öt forintot.
—Jaj kéröm szépen—jelenti az ember—nem is panaszkodtam én az ellen akkor sem.
—De nem akarja kend vállalni.
—Hát akkor kéröm szépen nem vót helyén az eszöm. Jól van az nagyon, szerdára be is hozom. Mert nem olyan embör vagyok én. Még a király is szeretött engöm. Kéröm szépen.
—Jól van—mondja a bíró—akkor most elmehet.
—De nem mögyök ám kéröm szépen—szól az öreg—mert szóm van. Mert tuggya, nem tudtam ám én azt akkor, hogy maga maga. Mert ha tudom, hogy maga csakugyan maga, nem úgy beszélök magával.
Az öreg a hatóság iránt való tiszteletét ezen beszéd által kifejezvén, sarkon fordul, hogy összecsengnek mellén a réz és bronz medáliák s halad kifelé. Az ajtónál azonban még visszaszól:
—Csak legalább, alássan kéröm, azt a cucilistát le bírtam vóna lükni a padrul...
A tornácon az ácsorgó népek között emelt fejjel tekint szét. A csizmasarkok büszkén kopognak a kövön, a medáliák ragyognak fényesen s mindenféle fiatal hajdúk és rendőrök, akiknek csak amolyan polgári érmük van, tisztelettel nyitnak utat előtte. Mégis csak szép az élet.
Délután
A nap már egészen másként szolgál be az ablakon, mint nyáron szokott. Lassan elbúcsúzkodik a falaktól, a falakon a képek kereteitől, mert tavaszig azokat most már a sugarai nem keresik föl. Kijebb szorul szegény, járása az égen oldalfabbra esik egyre és hamarább is elmegy aludni. Melege langyos, már állni lehet, nem forralja föl az ablakkilincs rezét sem. Sugaraiban kint az utcán, az akácok fölött apró muslincák játszanak; ezek is életük utolsó idejét élik. Körülbelül tudják, hogy napjaik ide s tova elmúlnak, azért ugrálnak ilyen nagy tömegekben, járván a haláltáncot. A szobában néhány öreg légy röpdös, de menésük és szállásuk is lassú, nem mérgesek, inkább oly betegformának látszanak és leperegnek a cserépbeli csodafa leveléről, ha véletlen rászállnak. De hullajtja a levelét már ez a Krisztusfa is, nagyon szomorú a szegény. Társa, amely véletlenül a kertbe jutott, karónyira dagadt, míg emez épen csak hogy él az ablak mellett és leveleit oly kétségbeesetten nyújtogatja a nap felé, mintha el akarná velük fogni, hogy ne szálljon le sohasem a föld alá, sötétséget reá ne hagyjon. A földből táplálkozó élet mind szereti a napot, de így talán egy sem. Sötét pincében a burgonya fölküldi szárát az ablakig; a kerítés árnyékos oldalára jutott folyondárnövény meg tudja keresni a kerítésen az egyetlen hasadékot, melyen át legalább egyetlen virágát nyújthassa a túlsó oldali nap felé. De ez az Isten-fája minden levelét ő felé adja, hosszú szárra ereszti. Olyan minden levele, mint az ember öt újja: olykor csakugyan úgy tetszik, mintha fogná, húzná, szívná velük magához a napot.
—Ne menj el, maradj itt.
De nem marad, megy. Vasárnap délután van, szólnak a harangok. A szomszédban van egy ócska torony, abban szólnak. A törökök idején mecset volt, aztán romnak maradt, most újból torony, benne laknak a harangok, a harangozó és a denevérek. A denevérek csak éjjel jönnek elő, itt röpdösnek az ablak előtt a lég hangtalan fattyai, volt már köztük, aki be is jött a lámpavilágra, szétnézett s ismét kiment. Nappal a denevér helyett a harangok szava látogat el, lebegvén szelíden a háztetők fölött. Szól a nagy harang, továbbá a második és a kis második. Olyanforma, mintha ezek is mind a napnak beszélnének. Annak búcsúztatói.
A papírosra följön egy öreg légy. Őszi már ez is nagyon. Ilyenkor már nem vigyáz magára, ügyessége elveszett, bágyadt az állat. Úgy kell a tollal bökdösni, hogy odább menjen, de még erre sem igen hajlandó. Haldoklásában már mivel sem törődik, s csak mikor a toll hegyéről tintafolt jut a szárnyaira, halad egy kicsit tova.
Halad az utcán is kifelé a városból a nép. Ki kocsin, ki gyalog, kinek hogy jut. Mert kevés idő marad már olyan, amin ki is menni lehetne városszéli helyekre, hát ami kevés idő van, az még kihasználandó. Addig, amíg szól a muzsika, áll a tánc; de így szent Mihály után, amikor már esti hetet harangoznak, hamar vége szokott annak lenni. Elmúlik a lassú, el a friss, el a lippentős, a toppantós, a mártogatós, a röszketős, a hátravágós—ezen tudományok hirtelenében mind elmúlnak. Addig kell tehát alkalmazni a tudományokat, amíg lehet. Mennek hát kifelé a lányok, legények, odakint szól a muzsika és muzsikás tánchellyel szemközt hullatják levelüket temetői bokrok.
Az odavezető úton pedig—mert az út mind a két helyre egyformán vezet, vígasság völgyébe épp úgy, mint siralomnak ölébe—hát az úton pedig asszonynénémék és anyámasszonyék kiteszik a széket az utcára a kiskapu mellé és öreges módon elszórakoznak a járókelőkön. Föltekintik a ruházatokat, amik a lányokon suhognak. No bizony, van is rajtuk mit nézni. A selymes-papucsok kikopnak a divatból, és helyükbe következtek ez otromba sárgacipők, mikről alighanem mondani lehet, hogy bizonyosan bolond volt, aki föltalálta. És azután szép Ilkakendőt hol látni, mondják meg, ha tudják, hol? Valódi szép Ilka-kendőt, amellyel egymagával tele volt egy nagy kátulya, amelynek selyemrojtjai a földig leértek és olyan szépen libegtek, hogy az valóságos gyönyörűség? A hajat is hogy kétágra fonnák és hosszú selyempántlikát fűznének bele: az is egyre ritkább.
A gyerekek pedig eresztik a sárkányt, a szép nagy álló-sárkányokat, amik úgy úsznak fönt a magas égen, mint valamely öregebbfajta madár. Az nagy dicsőség, magasra ereszteni a sárkányt, mert az ellátszik a hatodik utcába és még ott is mondogatják:—Gisguczi Gergőék Pistájának fönt van már a sárkánya megint.—Tűnő játék már ez, csak a város szélén van még belőle, de ott is egyre kevesebb. Ahogy szaporodik a telefondrót, úgy fogy a sárkány.
A nap lassankint lemenőre hajlik, az akác alváshoz készül. A házakból megindulnak így késő délután azok az emberek, akik vasárnap nem vágynak a mező fái közé. Akik egész héten kint vannak úgyis vagy a földben, vagy a víz tetején. Nekik a vasárnap délután az otthonlétel ideje. Délben rendes időben, asztalnál esznek tányérból, nem mint köznapon a tarisznyából. Továbbá köznapon csak egy félóra alvás jár ki étel után, míg vasárnap ez hosszabra nyúlhat és kényelmes heverés esik az otthoni kanapén, mi egyébként csak karos deszkapad, zöldre festve.
Azután egy kis széttekintgetés van az udvarban, hogy mi hogy áll, a kerítés romlik-e. Ha a bicska éle kopott, ilyenkor az is kiköszörülődik. Végezetül előszedik az ünneplő ruhát, abba beleöltözködnek, különös gonddal lévén a csizma szárának fényességére. A mellénybe az ezüstgombokat gombolják és ugyancsak ráakasztják az órára az ezüstláncot, amelyen tallér kevélykedik, vagy ezüstből való potyka, az utóbbi a lánc gazdájának halászmesterségét példázván. Előkerül az ünneplő tajtékpipa vagy inkább a hosszú és tajtékból való szivarszívó szopóka, amelynek a finom szívás adja meg az értékét. A szép barnasárga az igen szép, azonban bármit beszéljünk, a piros meggyszínű a legelőbbvaló.
Igy azután már lehet menni a polgári bormérőbe. Mert ez a rendes hely. Délelőtt a templom, délben az otthon, délután pedig a csöndes, mindössze egy-egy szobás polgári bormérések, amelyekbe a maguk csendes vasárnap délutáni közönségén felül több ember már nem is férne be. Négy-öt asztal, barnára, vagy zöldre festve, itt-ott beterítve viaszkos vászonnal. Az asztaloknál mindenki megtalálja a magáét. Ez itt a gazdálkodóké, amaz hajósoké, míg emennél halászok ülnek, rajtuk túl baggerosok, kik a kotrógépről, meg gőzhajókról valók. Amodébb iparosok. Mert itt mindent el lehet intézni és a héten történt dolgokról tudomást szerezhet az ember. Igy: hogy Tóth Máté fia bejutott vitorlásnak a gőzhajóra. Hogy Oláhországban már megint becsapták a kubikosokat a vállalkozók, mert forintban egyezkedtek, de frankban és leiben fizetnek. Az ázsióban való különbségeket ez asztaloknál úgy kiszámítják, hogy a tőzsdén sem különben. Érkezett hajósok induló hajósoknak elmondják, hol sekély a víz, hogy például a Maroson félteherrel sem lehet menni, ami hajó pedig a Kőrösbe bement, mind áll, mert nem tud lejönni. Ugyancsak itt kőmívessel is lehet beszélni, ha valaki épen úgy gondolkozik, hogy új falat húzatna a kamra oldalára. Téglák árában, hogy ezrét hogy adják, szintén teljes bizonyosság uralkodik. Abban a tekintetben, hogy ki lenne a képviselő, nem sok beszéd van, mert a vélemények teljesen egyazonok, azaz hogy aki más véleményen van, nem jön ide.
Gazdálkodók asztalánál némi indulatos, panaszos beszéd folyik. A katonasággal van bajuk, hogy még a nyáron kárt tett a vetésekben, de nem akarja fizetni az árát.
—Kárt tétetni tudnak—mondja Rákóczi Pál—de még azonfölül igérni is borzasztó tudnak. Hogy így a kincstár, amúgy a kincstár, az majd megfizet. De nem fizet. Nincsen olyan pénze, amelyik mifelénk akarna gurulni.
—Ha nem fizetnek: nem fizetnek—üt az asztalra egy fiatalosabb gazda.—Ne fizessenek. Maradjon koporsószögre.
E beszédre némely rész nevet, más rész elhallgat. Az öreg gazda csillapítólag szól bele: Majd megfizetnek, csak ki köll várni...
Vizenjáró emberek asztalánál máson társalkodnak. Ott afelől jár a szó, hogy ugyan ki hány embert húzott már ki a vízből: holtat, elevent egyremásra. Mind a két asztal benne van a tárgyalásban, egyiktől át is beszélnek a másikhoz, mert alig van köztük, akinek ilyesmivel dolga ne akadt volna világéletében. A szó lassú, mert némelyik már régen jár a vizeken s hirtelen nem emlékezik minden eseményre, amely az ő járáskelése alatt előfordult.
—Tán ötöt vagy hatot húztam ki—véli elgondolkozva egy alacsony, öreges ember.—Abból volt tán három halott, a többi eleven... de alighanem több volt az eleven, mint három... Az első még a hatvanas évekbe volt, mert hetvenben házasodtam...
Egy fiatal szerényen szól:
—Tán harmadéve gyüvök fölfelé a Boszorkány-sziget alul, hát egy kisasszonyforma itt mingyárt a hid alatt csak begyün a partrul a vízbe, azt elveti benne magát, azt sikit. Bevöttem a ladikba, össze is karmolt. Egyre azt kiabálta, hogy hagyjam möghalni.
Egy másik nyugodtan mondja neki:
—Ugyan mért nem dobtad vissza a vízbe?
Mellette egy kékszemű, hegyes bajuszú, nyírott ősz szakállú hajós csendesen felel:
—Beszélsz már mögint bolondokat...
—Mért, Pista bácsi?—pattan föl amaz.—A halottat én is kihúzom, pedig azt se érdemös. Nézze kend, legutoljára Pestön vöttem ki egyet a Dunábul. A Margit-híd alatt voltunk épen. A konstábler kiabált le a hidrul, hogy ott mén a halott, vögyük ki. Utána möntem, kivöttem, partra töttem. Még koporsóba is én töttem, mert a konstábler rabokkal gyütt érte, az a sok rab közül egy se merte mögfogni, attul féltek, hogy mögharapja űket. No aztán ezért öt forint jár, úgy-e?
—Annyi.
—No az én öt pöngőm még ma is csak gyün, pedig ennek mán két esztendeje.
Megint más szól a beszédbe:
—Hát pedig Pestön kifizetik. Neköm is kifizették.
—Jó, jó—felel amaz ember—az én nevemet is fölírta a konstábler, de minket másnap onnan fölhúzott a gőzös a bányába, mert küvet hoztunk. Löhet, hogy kerestek a parton a pénzzel, de akkor nem voltam ott... Más zsebibe maradt... Hanem én azt azért nem panaszolom. A holtat a partra csak kitöszöm. Hanem tudja kend, Pista bácsi, ha én ma este a hajórul azt látom, hogy valaki a hídrul a vizbe ugrott, nem mék utána. Nem én. Ha belekívánkozott, maradjon benne.
A hirtelen beállott csönd, amely a szavakat követte, mutatta nyilvánvalólag, hogy nincsenek a többiek a beszélővel egy véleményen.
Megint csak az ősz ember szólt:
—Az nem úgy van, János. Az urak életiben is van keserűség. A sors egyformán látogat mög mindönkit. Aki beleugrik, valamin elkeserödött, halálra szánta magát. De ha kivöszöd, újbul csak amellett marad, hogy tovább él. Azért hajós a hajós, mönnyön utánna. Ki mönnyön utánna, ha a hajós se mén utánna?
Szótalan, helybenhagyó bólintások voltak a a felelet erre a beszédre. Hogy ez így van; ez csakugyan így van.
A másik védekezve felel vissza:
—Jaj, Pista bácsi, nem jól ért kend engöm. Kend okos embör. Pista bácsi, kend katona is volt. No. Hát én csak arra a bolondra mondom, hogy nem mék utánna, aki szerelömből ugrik a vízbe. Mert van olyan fiatal bolond ölég. Sok rossz kölök. Mert nem úgy mén a szerelöm, ahogy neki tetszik, mán mén neki a Tiszának. Hát ha nekimögy, maradjon benne! Én nem mék utánna.
A Pista bácsi csöndesen mosolyogva kérdezi:
—Hát ha valaki esik a hidrul lefelé: hunnan tudod, hogy szerelőmből esik-e, vagy szomoruságbul?
Amaz zavarodottan elhallgat. Antalfi Józsep azt mondja:
—Egy kutya az valamennyi. Ha ki bírod: csak ki köll vönni...
Időn túl
Matiász Sós, mint aféle fiatal katona, a szombat délutáni dolgok alkalmával különféle gondolatokkal foglalkozott. Szombat délután nincs más dolog, mint takarítás, a padokat és az asztalokat az udvaron megmossák, ellenben a szoba suroltatik a szárazsúrolás módszere szerint. Szárazon esnek neki kefékkel az emberek. Előbb azonban a szobában lepedőkkel minden holmit betakarnak. Ez azért alkalmatos, mert ahogy a kefék szárazon kezdik súrolni a padlót, olyan istentelen lebegő por támad, hogy nem látják benne egymást. A súrolás ezen módja tart egy óra hosszat, tart másfél óra hosszat, ezen idő alatt a kefés társaság benne él és lélekzik, mindenük elfehéredvén a por nyomán. Ezt úgy hívják, hogy tisztasági és egészségügyi intézkedés. Aki föltalálta, azt is bele kellene állítani minden szombaton, leginkább talán a fejével lefelé. E porban tehát Mathiász Sós, míg kefélte a padlót, gondolkozott. Tehette, mert fiatal katona lévén, új volt még a keféje, nem kopott el, míg korosabb kefékkel már nem járhat együtt az elgondolkozás. mert közel esvén a kéz a padlóhoz, a padló szálkákkal ékesíti föl a kezet. Ily előnyök esnek néha az új katona javára az ó katonával szemben.
Tüsszögött Matiász is a por miatt, de közben egész határozottan eljutott gondolataiban odáig, ahova akart. Ez nem volt más, mert más mi is lehetett volna, mint hogy a fiatal katona a holnapi vasárnapon raportra megy és időn túl való kimaradásra engedélyt kér, ha ég-föld összeszakad is. Ez nagy sor. Ilyesmit még Matiász Sós nem kért, zsenge koránál fogva nem is kérhetett. De most úgy határozott, hogy megteszi. Pedig esti kilenc órán túl a városban a nem odavalónak mi keresni valója sincsen. Mégis—az embereket vonzzák az ismeretlen gyönyörök s úgy lehet, kilenc óra után egész más világ van az utcákon.
Ezt nem lehet tudni. Matiász azonban akarta, hogy tudja. Estére kelve, mikor a szobában minden rendbe volt és a mosott asztal tetejét szalmazsákkal annak rendje szerint kipolitúrozták volna s a káplár megelégedéssel tekintett a rendbeszedett tisztaság-és egészségügyre, ugyanezen káplár elébe állott tisztelettel, mondván: káplár úr kérőm alásan, írasson be engöm holnap raportra. Míg Matiász e kérelmet tette, haptákot állott; a káplár nem állt haptákot, nem állhatott, mert lelopta valaki az ingaóra sétálóját és annak a helyébe kellett csinálni mását egy fénymázas doboz bádogtetejéből. Igaza van annak, aki azt mondta, hogy nem vész el a természetben semmi, bár hiszen, ha más oldalról keressük, az ingaóra sétálója is a természetben volt, mégis elveszett.
Szigorú sors és szorgos gond a káplári sors, sokfelé kell ügyelettel lenni. Azért jobb a frájteri vitézlet, mert bár ezen rangról tartatik, hogy kevésbé okosnak véljék, de semmire sem tartozik ügyelettel s él, mint az angyal. Igy állván a dolgok, kérdezte a káplár a Matiászt:
—Mit akarsz a raporton?
Felelte a fiatal katona (mindössze öt hónapos) félő tisztelettel:
—Szeretnék kimaradni időn túl.
A szobában lakók közül többen csodálattal tekintettek Matiász Sósra, sőt némely aggabb harcosok, a hős atyák, a vén szentségek már-már zuhogni kezdtek volna az erdőből szalasztott ifjú vadállat ezen viselkedése fölött, de nem lehetett, mert a káplár újra szólt:
—Színházba?
—Nem.
—Bálba?
—Nem.
—Hát—kérdé ismét szelíden a káplár—a fatornyos hazádba üssön a ménkű kilenc oldalról október tizedikén: hát miért?
Matiász Sós felelt:
—Jelöntöm alásan: csak.
A »csak« nagy szó, amire nagyon bajos szólni valamit. Ebben az esetben épen azt jelenti, hogy Matiász Sós nem hajlandó annak a megmondására, miért kell neki az engedély. Hisz ha hazudni akar, hazudhatta volna azt, hogy színházba megy, de nem tette, mivelhogy egyenes az ember; de azt meg ismét nem akarta megmondani, hogy hová szándékozik. Ez becsülendő; és nyilvánvaló, hogy szeretője van neki—nézd el, nézd a kölyköt, még meg sem melegedett, már is.
Mondta is ezek után a káplár, hogy: jól van, Matiász Sóst raportra beíratja, azonban Matiászon a derékszíj a raport alkalmával oly ragyogó legyen, hogy ha rászálna valamely légymadár, lecsússzon róla azonnal a rettentő nagy fényessége következtében. Ezt azonban a káplártól zokon venni nem lehet, mert a fődolog mindig az, hogy lehetőleg a lehetetlent kell követni, amely esetben a lehető lehetőleg megtörténik
A légymadár nem is maradhatott volna meg egy állapotban másnap Matiász Sós derékszíján, de hiszen nincs is télvíz idején légymadár, legföljebb amely meleg szobában idő előtt kikel, az pedig kongó és hideg kaszárnyafolyosókra nem megy a kályha mellől. Ha azonban oda szállt volna is, akkor is hiába szállt volna, mert csak lecsúszott volna a szóbanforgó derékszíjról. Mert Matiász a szíjat nemcsak maga fényesítette; e munkában s minden egyéb rendes öltöztetésében foglalkoztak a hős atyák és vén szentségek is, mit minden más esetben hat órai vasakkal kellene beleírni a regiment történetébe—de itt másként kellett felfogni az ügyet. Im, alig öt hónapos s—a szél hordja el a kölykit—már szeretője van neki. Még a káplár is, e komoly férfiú, kit, mióta egyszer a szalmazsákja testállását az ezredes úr megdicsérte, az egész regimentben szakembernek ismertek el a strózsáktömés terén, még a zord ember is tulajdon viaszkját vetette oda a derékszíjpucolóknak segítségül. Mert bizony bármilyen legyen a derékszíj, ha nem vág hozzá a dugó és a viaszk, sohasem lesz belőle prédikációs halott, bár hiszen, akár ítéletnapig beszéljünk is róla, írásból az ilyen tudományokat megérteni alig lehet.
Nincs is itt most már más mondanivaló, mint hogy a raporton kikapta a lajbisájnt Matiász Sós és délután két órakor teljes kimenői fényességben vonult le az udvarra a parancskiadáshoz. Vasárnap korábban van parancskiadás, mint máskor, oh, jóval korábban van s ennek ellenében némi fővetési gyakorlatok tartatnak, mert kell, hogy a fejét mindenki jól tudja vetni. Itt főkívánalom, hogy a balfelé való fővetésnél a jobb szem fusson végig a kabátgombokon, míg a jobbfelé való fővetés e föltételt a balszemtől kívánja, illetve követeli. Mindezt végezte a merészen fényes derékszíjban Matiász, jól megszolgálván az engedélyt, amely a bevégzett munka után neki írásban is kiadatott.
Ment Matiász Sós ki a városba. Sétált és tokos cigarettát vásárolván, rágyújtott. Lassan járt és kelt, mert szokatlan érzelmei voltak afölött, hogy neki mai napon a kilenc órai duda nem szól. Ő, mint a sapkába helyezett írásos levél hitelesen bizonyítja, sokkal később ideig, egészen tizenegy óráig járhat és kelhet s mikor kilenc órakor a fülébe ér a »hátra, csak csöndesen hátra«, ő arra ügyet sem vet. Boldogság ez, mi Matiásznál abban nyilvánult, hogy a sok séta után korcsmába ment s bort ivott. Míg ezt tette volna, számolta magában, hogy mit tesz a következő órák alatt? így elhatározta, hogy sötétedéskor az utcára megy és pereceket vásárol, mert a sarkon a gájsicc kettőt ád három krajcárért. Megvette a pereceket s míg az utcán, a sötétebb részeken ette, a gyönyörök további folytatására gondolt.
Hirtelen eszébe jutott a Halál. Nem a kisbetűs halál, hanem a nagybetűs halál, amely tánchely és ott katonák szoktak összegyülekezni. Beszélni hallott már róla, tudta is, hogy merre van, mert az út a gyakorlótérre arra vezetett, de benne még nem volt. De vert róla a szó a kaszárnya szobáiban, hogy múlt vasárnap egy huszárt, előtte való héten két gyalogost vittek el onnan a háborúból. El kellene oda menni. Nem mert; előbb még tanulmányozván a pénzbeli készséget, megint egy pohár borra máshová betért. Így jött csak meg a bátorsága. Többé nem félt öreg katonák mérges és mustráló tekintetétől, pedig e vén harcosok az ifjú »még meleg« katonát minden mozdulatáról megismerik. Bátran nyitotta be az üvegajtót, amely fölött nagy kaszájával kifestve áll a csontos Halál.
Bent már nagy forgatag volt. Különféle cselédszemélyek táncoltak a katonákkal és egy civil rezesbanda fújta rettentő módon a fújnivalót. Az asztaloknál komoran húzódtak együvé a fegyvernemek, utászok, lovasok, honvédek, császári infanteristák és pékkatonák. A császári infanteristák, köztük pár degradált ember, örömmel mondták:
—Gyün egy suba! Mög köll hurrázni a subát. A suba fizet egy liter bort.
Rá is hurráztak Matiász Sósra, kit hirtelen elöntött a belső melegség, hogy im e dicső hős atyák mily szeretettel fogadják és ölelik magukhoz. A bort kiparancsolta és koccintott az iszonyatosan öreg csontokkal. Bele is melegedett e sorba, a szeme tévetegen járt már, midőn a túlsó sorból, a pékek közül valaki szivarcsutkával arcon találta. A pék büszke nép, mert pantallóban jár, a fizetése több, nem rukkol és a bajonétja hosszú. Ellenben Matiász Sósnak pedig nem görbe a lába, ennélfogva a padot maga alól kirúgván, egy péket magához ragadott s miután magához ragadta, ellökte a táncosok közé, hogy menten bonyadalom támadt s a muzsika megállt.
Mindíg ilyenkor szokott az ajtó kinyílni. Most is kinyílt, bejött rajta az őrjárat, már hogy a készenlét a tizenharmadik századtól és a manipulás őrmester úr Vanyuga, akinek két ballába van. No és mert a szoba közepén Matiász Sós állott és Matiász Sós kezében az oldalbicska állott, közre is fogták azonnal, a többi népet a fegyverek hatalmával csendre intvén.
Vitték befelé Matiász Sóst a szolgálati emberek. Legelől Vanyuga, oldalán a szentjánoskenyérrel, oly komolyan illegette bal lábait, mintha búrkokat hozna a Zafrikábul. A patrull behaladt a kaszárnyakapun és Matiászt behelyezték a börtönbe. Kinek is, midőn derékszíját a vártakomendás átvenné, monda:
—Ejnye, öcsém, a szíjjad de röndös.
Matiász nem szól semmit, csak elaludt azonnal, mert álmos volt nagyon. Odafent pedig a szobában már újságolta a napos káplár, hogy Matiász Sós hazaérkezett, odalent van, nem tudni, mit tett, de alighanem brigádba megy.
Kik még fönt voltak az ágyakban—mert vasárnap este nem alhatós a vendég—gondolkoztak a hallomás fölött. Hejnye a kölykit. Ez alighanem már biliárdon táncolt otthon is. Mit csinálhatott?
Álmosan szól bele a szobabeli káplár:
—Akármit csinált, nem rabolt, nem gyilkolt. Ami történt, bizonyosan lány miatt történt.