A vizityúkok, Izmail bég s egyebek
A tábor egy nagy hegyaljában állott a Lim-parton, néhány barák fából építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen; egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, meg egy másik kőház a maródi lovaknak. Az öszvérek hozták a postát a hátukra rakott vasnyeregben, a lovak nem csináltak semmit, a katonák együtt álltak posztot ő felsége Abdul Hamid szultán redifjeivel s olykor a hegyekbe mentek rablót kergetni. Unalmas élet volt nagyon, itthonvalóim jártak egyszer az ezredesnél, hogy helyeztetne vissza,—oh! mondta a vén mogorva katona—az angolok mennyi pénzt elköltenek, hogy Svájcot láthassák, ő meg ingyen van Novibazarban, hát csak maradjon ott. No, abban igaza is volt neki, hogy nagyon szép hegyek vannak ott, pár napi mászkálás rajtuk tökéletesen szétnyűtte a legkincstáribb csizmát és annyi tört puskaagyat talán egy egész hadtest nem liferál, amennyit akkor ez az egy zászlóalj szállított. Oly meredeken emelkedett a tábor mögött a Cadinje-Brdó, majd mint a fal s vele szemközt a Lim vizén túl a Rajnovics-Brdó, mintha a kettő egy volt volna valaha, időtlen idők előtt. Alighanem úgy is volt, hogy a Lim tajtékos vize vágta őket ketté. Azonban tökéletesen mindegy, hogy így igaz-e ez, vagy sem, arra nekünk ne is legyen gondunk, elég bajunk van magunkkal, inkább csak azt említsük föl, hogy Izmail bég háza ott volt a Cadinje-Brdó oldalában, szép ház és sok asszony volt benne selyemben, bár az ilyesmit talán elmondani sem illik.
Ez nagy úr volt, ez az Izmail bég, de rövidség okáért csak Szmail bégnek neveztetett, mint ahogy Jusszufot Juszónak, Ibrahimot Ibrónak szokás nevezni, de az mindegy, ugy-e bizony, bármiként nevezik az embert, mert azért az ember nem változik. És nyáron át, sőt még az őszi hűvöseken is mezítláb járt az Izmail bég, mert leteltek azok az idők, mikor a bégek az utas harácsolásából éltek s némi árpa- és zabvetésüket azokkal arattatták, őrködvén lóhátról és fegyverrel fölöttük. Mert ő még ama hatalmas urak közé tartozott, akik maguk is tarthattak volna csatába járó harcosokat, de nem volt miből és mert nem volt miből, nem is tartott, amiben ismét Izmail bégnek volt igaza, bárha lábai az év nagyobb felében nélkülözték is a babucsot.
Nem a babucs teszi a tekintélyt, mert ha az tenné, akkor a babucsos volna a legelső ember, mert annak van néha húsz pár is, de sőt negyven. A bég csak bég volt mindenféleképen és török grófnak hívták a »vizityúkok«, akiknek néha dohányt adott, hogy abból papirszivart csináljanak. Ezek a vízityúkok katonák voltak, ladikos katonák, akik a Limen át szállítgatják egyik partról a másikra a tiszteket. Volt ugyan a Limen egy török híd is, hatalmas derék kőlábai álltak a parton, ahogy még a római légiók készítették, de a közepét elvitte az idő s a törökök csak úgy fagerendákkal pótolták a hiányt, némely részét hosszában, más részét keresztbe rakva és még csak oda sem szegezték, mert ha Allah nem akarja, hogy leszakadjon, úgy sem szakad le, ha pedig akarja, hogy leszakadjon, ki merne vajjon mérkőzni a Hatalmassal? No így lopták is a katonák télen át a híd gerendáit fűtenivalónak s híd mégsem szakadt le, mert sorsában az volt az intézkedés, hogy ott álljon, ahova tették s ne kívánkozzon más helyre.
De mégis történhetett volna eset, hogy mérkőzik a török a Hatalmassal. Például összevesz velünk és hogy a túlsó oldalon levő mieink át ne juthassanak az innenső parton levőkhöz, fölgyújtja a hidat. Erre való előrelátásból volt aztán a Limen egy csajkás-szakasz, kiket rövidség és helyes kifejezés okáért vízityúkoknak nevezett a Regimentssprache. Ezeknek állandó szolgálatuk volt s hogy el ne felejtsék a mesterségüket, a tisztek mindig ezekkel jártak egyik partról a másikra. Mást senkit nem volt szabad ezen szállítani s e szabály alól az egyetlen kivételt Izmail bég urunk szolgáltatta, ami eléggé mutatja tekintélyét a török grófnak. Tetszett is neki a dolog nagyon és sűrűn ladikázott és ezért szerfölött tisztelték odaát a városban; ki csak látta a béget, szívére tette a kezét, azután az ajkához emelte, végül a homlokához üté jó erősen, mint illik.
Ezt idáig most már sikeresen kimagyarázván, áttérhetünk a Cadinje-Brdóra, amely mint említtetett, hegy volt, s az oldalába terraszokat építettünk, de a terraszokon nem jártak hanyagul sem bárók, sem hercegek, hanem burgonyát, hagymát és zöldséget termeltünk e terraszokon s meg is ettük, ha termett, levesben és paprikáshúsban. Még dinnyét is termeltünk három darabot, de kettőt elloptak, a harmadik mellett aztán fegyveres poszt állt, hogy el ne lopják, míg megérik s mondhatni, akkora kitüntetésben dinnye még nem részesült. Ama törvénynek megfelelőleg, hogy a kitüntetés mindig érdemetleneket ér, csakugyan uborkaízü volt a gyümölcs dinnyei szempontból, ellenben mint uborka, határozott közeledést mutatott a dinnyék felé. Ilyenek történtek tehát a terraszokon s azoktól fölfelé, egy fensíkon kezdődött Izmail bég birtoka, a piros cserepekkel kirakott ház, az udvar magas kerítése, azontúl pedig mindenféle veteményes helyek, szilvafa-erdő és szőllőskert. A napos oldalon a szőllő is megtermett és cselédei két novcáért teleadtak vele egy katonasapkát, tekintet nélkül a sapka űrméretére. A birtokhatár sarkában pedig kút volt, mély kerekes kút, de ritkaság az olyan magasságban és a hegyek közt szétszórtan lakó szerbek, törökök leányai esténként mind idejártak ivóvízért a veresrézbül vert karcsú korsókkal s az arrajáró akaratlanul is megleshette a fiatal leányok piros ajkát, fekete szemét, mikor az alkonyatkor támadni szokott szellő föllebegette arcukról a fátyolt.
Arra pedig jártak a svábák is, mert a völgyi tábor védelmére egy faház állott a hegyen egy szakasz gyalogossal, hogy ha esetleg a török arról felülről támadna, ne jöhessen le észrevétlen a hegyekből egész a táborig. Ez Vakkáz am Csadinyiburr-nak neveztetett, mi a művelt német nyelvre fordítva a Wachhaus am Cadinje-Brdóban leli értelmét. Innen vigyáztak a fanáléra is, amely egy igen hosszú fenyő volt a legnagyobb hegy tetején, körülrakva puskaporral, gyantával, kátránnyal és villamos drót vezetett hozzá, amivel támadás esetén az egészet meg lehetett volna gyújtani. Egy másik nagyobb táborból, Taslidza alól állandóan őrszem figyelte ezt a messzi hegyet, hogy mikor támad tűz a tetején, hogy akkor azonnal rohanjanak segítségére. Nem kell hát lenézni a Vakkázat a Csadinyiburron, mert arra komoly hivatalokat ruháztak, ép azért kötelessége volt az ügyeletes tisztnek, hogy oda mindennap fölmásszon és széttekintsen, vajjon minden rendben van-e? Volt két útja is, sőt három útja is. Akinek jó volt a lába, mehetett egyenesen a meredeknek, az volt a legrövidebb a föléréshez, valamint feleútjáról legrövidebben le is lehetett gurulni. Volt egy másik út a baloldalon, tekergős ösvény, amit a katonák vágtak s ott volt a jobboldalon a régi út, amelyen át Izmail ősei mord fegyvereseket vezettek a völgyekbe, ha már nagyon hencegtek a szerb gyaurok. Egyik ember hát egyik úton ment, a másik a másikon, egy fiatal vadászhadnagy pedig örökké csak arra tartott, amerre a bég kútja volt és igen pontos ügyeletes tiszt volt ez a hadnagy, mert minden alkonyatkor fölment a hegyre.
De meg kell adni, hogy nem sietett valami nagyon a Vakkázhoz, hanem settenkedett a kerekeskút körül, honnan szerb lányok, török lányok hordták a vizet s a bég tulajdon leánya is kijött a kerítéses nagy házból esténkint, régi ezüstös korsóval a kezében és vizet merített, mert szomjazott. De azonfölül szomjazott a hadnagyra is, mert a leányszív a farácsos háremablakok mögött is csak nyílandó. Kinyílt-e egészen, megértették-e már egymást vagy csak kezdetén voltak a titkos szerelem ez ugyancsak veszélyes játékának, az ép úgy nem tudatik, mint ahogy sok más dolgok nem tudatnak. De hogy találkoztak a kútnál, az bizonyos, mert meglepte Izmail bég ott a két fiatalt, kiknek külön volt a fajuk, külön volt az országuk, külön a hitük, csak a szívük volt egy és összeforrott. Ott lepte hát őket a bősz apa, a mohamedán nemes úr és nem kapott sem a szívéhez, sem az agyához, mint várni lehetett volna, hanem inkább előhúzta az övéből az irgalmatlan nagy revolvert (valóságos kéziágyúkat viselnek ezek) és célzott.
Melyiket lőjje le? Hite szerint abban bizonyos volt, hogy itt valakit le kell lőni, a férfit, vagy a leányt, vagy mindkettőt. Bajos azonban a svábákkal ily módon tréfálkozni, mert azoknak még nagyobb furulyájuk van, mint a bég kéziágyúja és jobban is tudnak rajta furulyázni. Egyszer történt csak, hogy a város külvárosában rálőttek a puskaművesre s másnap üzenet ment a kajmakamhoz, hogy még egy lövés s a külváros égni fog. A svábák nem tréfálnak, annyi szent, a bég hát a lányára lőtt, aki arccal bukott a kút kávájára, fiatal szerelmes vérével pirosítván meg a selyem-salavárit.
Azután aztán nem történt semmi, minthogy eltemették a leányt valahova a sziklák közé s a béget, ha a hegyről leereszkedve, a vízityúkok ladikján a városba ment, ott még nagyobb tisztelettel fogadták mindenek s jó erősen odaüték kezüket a homlokukhoz előtte az emberek. Ez bizonyosan jól esett neki s az általános elismerés erősítgette a hitét, hogy úgy cselekedett, mint tennie mohamedán vallása szerint kellett. De rágta a szivét a féreg, mert a szív és a vallás néha igen messze távolodnak egymástól és a bajrám ünnepein mindig szinültig volt telve szesszel az öreg. Olyanforma ünnep ez, mint a zsidók hosszúnapja, csakhogy tovább tart. Akkor mindenféle ellenséggel ki kell békülni és Bajrám első napján akik találkoznak, bárkik legyenek is, kétszer megölelik és megcsókolják egymást, mondván: Bajrám bimbajrattyu. És ment az öreg bég teljes díszes ruhában, sárga szattyán babucsban, oldalán az ősi görbe handzsárral, övében elefántcsontnyelű jatagánokkal, fején a kilenc rőf fehér turbánnal, melynek barna hímzései messziről hirdették, hogy Mekkát járt férfiú ő és megölelt mindenkit, akivel szemközt találkozott és orcán csókolta: Bajrám bimbajrattyu. Ilyenkor minden ellenségről meg kell emlékezni és a vadászhadnagyot is meg kellett volna ölelnie, ha ott lett volna, de már nem volt, más vidékre takarodott egész csapatával. És a leány is... la illa il Allah, a féreg mind a nyolc lábával ásta magát Szmail szívébe és Szmail benső szorongattatásaiban a sliwához folyamodott. Negyven napig tart az ünnep s mindennap annyira folyamodott a sliwához, hogy nem mert a vízityúkok ladikjával szállni át a folyón, hanem a nagy hídra került és bukdácsolt annak azon gerendáin, amiket fűtési célzatból még nem hordtak el a katonák. Egyre fogyott, az ünnep utolja felé már olyan volt, mint a száraz keszeg. Mert a Bajrám napjain sem enni, sem inni nem szabad, csak az éjjelein és Szmail nem evett sem éjjel, sem nappal, de azért cserébe ivott nappal is. Tekintélyes hasacskája egészen elveszett, vert ezüst tokjában az ősi handzsár csörrenve csapódott sovány lábszáraihoz, így haladt föl mindennap szomorúan a hegyre s a kút elé érvén, a kútra nézett.
—Bajrám bimbajrattyu...
A vályú
A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Igy történt, hogy a község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bármint volt ez a vályú hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott. Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.
Igy persze nem maradhat a bürge és a juhász be is üzent egy arrajáró embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.
—No, mondta a bíró az üzenetvivőnek—ez furcsa.
—Már miért volna furcsa?
—Hát hogy elromlott a vályú.
—De magam láttam, bíró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász. Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönben kell járnia.)
—Hm, vélte a bíró—az nem elég, az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még nem hivatalos ember.
—Ma még nem,—esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az egy szónak, amit politikából ejtett ki a bíró.—Azonban amit látok, azt csak látom.
—No igen,—hagyta rá a bíró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani, hogy miből építene akkor tornácos házat.
—Hanem—mondta a legyintés után a bíró—ide hivatalos szem szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a híradást, a többit pedig elintézi a község.
A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi felállott, mert a bíró most olykép nyújtotta ki a balabbik keze kisujját (suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos személyeket.
A kiküldetés... Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincs, ellenben vannak előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summarum számoltatnak el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt eleven. Nem lehet csodálni, annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a községnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek el. Eszerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a bíró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Karancsev Lyuba, aki bandzsal s ez okból nem néz oda, ahova akar. Csak oda nyúl).
Azt mondja a bíró:
—Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.
A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.
Erre így szól Drága Milos esküdt:
—Nem jól lesz az az írás.
—Már miért?—kérdezi a bíró, ama híres Obálics Obrád.
—Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt—mondja Drága Milos.—Egy ember nem ember. Hivatalban.
Obrád bíró a föltámadt zajt oly kép csendesíti, hogy kopog az asztalon a pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú szemrehányással:
—Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget lát azon a vályún. (Ez célzás volt Karancsev Lyubára, aki sanda létére sohasem tudott egyenesen a szolgabíró szemébe nézni. Már pedig az egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét is egyenesen szúrósra fésüli az ember.)—Ennélfogva Drága Milos kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása. Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott, s megrakván magát tarisznyával, kulaccsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.
Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal, azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak egy kicsit. Milos nyert három júhsajtot, meg egy feketére szívott pipát. Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a bírónak a vályú mibenállása tárgyában.
—E helyett újat kell csináltatni—intézkedett a bíró és azonnal elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén, hogy jól odamérje az itatót a kutak közé az ács. Továbbá azért a helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával—vélte a bíró. Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kímélik. A helyszínén továbbá azért is, hogy—különben senkinek semmi köze az indokoláshoz.
Az árlejtés meg is tartatott. A bíró volt kint meg két esküdt s el is vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez bizonyos, akiről itt szó most van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott ötforintos bankót egy szekercecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.
Fogadásból szokta ezt csinálni, aki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Vélity Pája, aki elvállalta a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a bíróék s rendben volna minden. De ép mikor a napidíjakat utalványoznák egymásnak, mondja a bíró:
—Baj van, mivelhogy a régi vályút pedig el kell újra árverezni.
E célból harmadnap újból kimentek negyednap visszajöttek, miután Vélity Páj megvette a régi vályút nyolc hatosért (tisztán csak a szép nagy szögek kedvéért, ami benne vannak. Mióta a sátoros cigányokat pusztítják, nincsen valamire való kovács az országban). Ezt így most már tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Vélity Pája csinálja-e a vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a munkát. No ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert ahogy Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Velity Paja dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben meg is nyugodott és referált otthon, hogy Vélity csakugyan maga dolgozik.
Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a bíró az örökké alvó Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal borítja Vélity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például fényes bádog ilyen helyre nem való, abban bámulja magát a birka, mint a tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán sem talál semmiféle hibát odakint, mert a bádog, amelylyel Vélity odakint dolgozott, nem volt fényes, sőt rozsdás, Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság, mert akkorra készen lesz a vályú.
Obrád bíró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre is nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Készen van és Vélity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal Vélity Pájától a tizenkilenc forintot.
Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád bíró bölcsessége így elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tűnik föl kissé ez a kiadási tétel:
Egy nagy új vályú a pusztai falkához 107 frt 40 kr.
—Százhét forint?—kérdezi a szolgabíró, mikor egyszer betekint.—Nem sok ez, bíró úr?
—Hát—mondja a politikus Obrád—vannak olcsóbbak is, főbíró úr. Ezt azonban Vélity Pája csinálta, a híres ács... aki a bankót úgy levágja a gerendáról, hogy semmi baja sem esik.
Obrád ennyire jólelkű ember. Dicséri Páját, s magamagát nem említi. Pedig ő is le tudja vágni a bankót (anélkül, hogy előbb a gerendára kellene ragasztani.)
Dugott bál
Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.
—Van-e bor?—kérdik.
—Hát van még,—mondja a gazda.
—Hát majd föltekintjük.
Föltekintik a pincében, de leginkább nem is pincében szokott az lenni, hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje, odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek. Igy vesznek aztán egy egész akót s kocsira téve, elviszik. De nem úgy viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a kocsioldalak közé teszik s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek. Szóval, mint mondani szokás: Lopdelmódon szállítják a hordót.
Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal borfináncait tisztelik és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott bálra viszik.
A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni, mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani, ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem mindenki szeret odamenni. Hogy miért, annak is okai vannak. Lehet, hogy rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Igy aztán összeállnak huszan-huszonöten legények s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hivogatván rá a környékből a lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla, mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson cigányos vigasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle bajok történtek az ilyen cécókon.
Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom daczára csak áll a dugott bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik, úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek. Különben is nem igen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.
Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a cimbalmát meg hozzá a maga tudományát fejenkint tíz pénzért szokta mérni egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat, csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező, ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig fejenkínt valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a bálra hatvanhat vasat. Persze úri helyen alighanem többe kerül az ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.
Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a lányok, meg a táncoskedvű menyecske-féle, minthogy ezeknek híradással voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál, körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nem igen lehet odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalu is, ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt fölvidámodik tőle.
Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon:—Barna legén mén el az gang alatt, Kiesött az fejibül az kalap—mondja a nóta, amely a lassú csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátul kötötte be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban és magasra fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart, míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára, fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Széll János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát, mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad, azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak, vagy jó nagyot ütnek egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból.
Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal, egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a lányok és megindulnak.
—Gyertök, no!—kiáltja egy és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része utánuk szalad, tartóztatás céljából. Az esti homályban messze elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)
A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a hordót.
—Van-e még benne?
A felső lyukon beledugnak valami botot s kihúzván, nézik, hogy meddig nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik tele a poharakat és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen János nem is keresi. A sok legény a hordó, meg az asztalok körül egyre jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani szokták ők: alighanem sok vót már bennünk a bor, mer mindönki beszélt egyszörre. Bár van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a borra és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa találkozni nem akarnak.
A többi összeüti a poharak talpát, meg az alját s úgy a bortól föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök, vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban. Ilyenkor mind annyira tele van vele, hogy szinte kicsapni készül. Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit, vagy engem valaki. Miért akarna verekedni? Tudja is ő.—Ugrál benne az ideg,—mint mondani szokták és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.
—Igy mulasson az úr—kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.
Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az »úr.« Sok van vele mondva nagyon, régi hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely ma is él.—A paraszt olyan mint a krumpli: csak sülve jó—tartja némely »úr«; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag, sunyi és nehéz ötletével: Nem tom mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink őket mögnyúzni—egyszörre. (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben, illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi Illés juhászbojtár azt mondja:
—Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.
A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szavall, bizonyosan juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is a falakon kívül, csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:
—Körösztapád térgye.
—Már mér?—fakad ki Kothenc.
—Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra?—kérdi amaz.
—Hát hunnan tudjam én azt?—szól vissza a juhász.—De láttam.
—Hun láttad?—adódik fel nagy gúnnyal a szó.
—Hun láttam? Hát a városba láttam, a kávéházba—erősíti a bürgés.—Csontot hánytak a kűasztalra.
Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép:
—Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.
Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először igazat s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy »legelteti nyáját, fújja furulyáját«, csakugyan járni is kezdi középen a juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik. Vidámság ez, nagy vidámság s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt, amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált egyszer így Ábrahám Fekete Mihály s eltántorodik. Akkor látja a többi, hogy bicska van a hátában.
—Jaj, mögszúrt!—kiáltja jeladáskép Mihály s ahogy a tánc hirtelen megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas fölhúzásához. De nem az, épen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak ki, hogy kézbe vegyék.
A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad és azonnal elalszik. Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját s arra dühödt erővel veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma; itt is, ott is megmártódik az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jut, hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabajodott s meredten egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél János pedig viszi kifelé a cimbalmát...
Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomók. Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamely éjszaka a feje. Ebben egyeznek meg s még ami imitt-amott ital van, kiiszszák és eloszlik a vendég, a tanyában maradván az üres hordó s a vérnyom, amit majd egyszinűre mosnak a szoba tapasztott földjével. Igy az egész dologról tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy előadódik. Jelenti is az orvos és mozogni kezdenek a kardos pusztázó legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt? Járják a tanyákat, keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.
Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely, Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak s őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja sincs, legalább nem árulja, a Szilajék Miklósa pedig már korán reggel kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit. Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No ez már, amint utánamennek a tanyába, csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mert most is karonfogva tartja a karját.
—Hát legény,—kérdezi tőle a lórul a vén pusztázó, bizonyos nevezetű Vér Ferencz,—hát veled mi vót?
—Mi vót?—buszmog vissza a Vízhúzó gyerök,—ami vót, az barátságbul vót, aztán kinek mi köze hozzá?
A Holló meg a Hattyú
Az udvarunkban volt egy másik, kisebb udvar, abban lakott egy cukrász. Nem olyan mostani fajta cukrász, akiket magyarul neveznek, hanem ez valóságos cukrász volt, olasz névvel, s a talián művészi tudásával formálta ki cukorból a huszárt, aki a lakodalmas torták szörnyű állványai fölött állt szobrot s amellett, hogy glazurból való a kicsi ember, úgy járt a feje egy vékony réz-zsinegen előre-hátra, hogy azt a menyasszonynak valósággal gyönyörűség volt nézni. Ebben az udvarban sok mindenféle más szerszámok is voltak, csodálatos nagy dobok, amikben habot szokás verni, azután gépek, amiken a fagylaltot gyártották, ime emitt hosszú gipszrudak, amikben a húsvéti bárányokat öntik s nagy veres márványtáblák, amik nélkül szaloncukor nem készülhet el ezen a kerek világon.
Volt azonfelül sok minden. A »mon cousin« ágya párnája alá a legényszobában el volt dugva egy pipa, egy csúnya nagy pipa bámulatosan rövid szárral, az az enyim volt s a mi udvarunkból az ő udvarukba átjártam, hogy abból én pipáljak. Ma nem bírom el a pipát, de még a szivart sem, egyedül a vékonyra vágott és papírba öltöztetett dohány az, ami kell. Akkor kellett, fújtam és szipákoltam a füstöt, nem annyira a füst, mint a társaság kedvéért. Az olaszok nem voltak olaszok igazság szerint, hanem helvétek, Graubündenből, iskoláikat Churban járták s beszélték mindahárom nyelvet, amely Svájcban otthonos. Ez föltétlen tetszett. Azon időben rohammal száguldott végig a francia tudás az országban s mi, kicsiny diákok, a református algimnázium ódon szobáiban tanultuk ezt alkotmánytannal, könyvvitellel és—váltóismével együtt. Az utóbbit tisztán teoretikus alapon. A praktikus oldalára, a kibocsátó, az elfogadó és, mind akkor mondták, a forgatmányos jogaira és kötelességeire később tanít egy sokkal különb professzor. Semmiként sem akarom ezzel a boldogult öreg emlékét bántani. Jó ember volt szegény s tanított bennünket németül, bár ő nem tudott jól magyarul. Ennek sem oka ő. Zsidó tanító volt, de a kisváros félgimnáziumának büszke tanárai kénytelenek voltak őt felhívni maguk közé, mert nem akadt a puritán és ó-magyar tudósok között, aki németet, könyvvitelt és—Isten bocsásd meg—még váltót is taníthatott volna. Ellenben más volt a francia. Azt tanultuk keményen s e nyelven kérdeztük az utcán egymástól, hogy hol van a bicskám. A bicskánk ugyan a zsebünkben volt, ezt tudtuk, meg is tapogattuk, de azért kérdeztük egymást s azt hiszem, társalgásunkkal a polgármesternek is imponáltunk volna, ha azon időtájban a polgármester nem hallott volna nagyot. Vele is jár a polgármesterséggel, hogy csak azt hallja meg az ember, amit épen akar.
E tudománnyal fölszerelten járultam mindig az olaszok elébe. Sohase tettem ezt bizonyos alázkodás nélkül. Szent Isten, ők már mennyi földet jártak be, hol mindenütt hagyták lépteik nyomát: magam akkor nagyobb hegyet nem láttam még, mint a város lapos oldalában levő akasztófadombot. Attól is féltem, mert mondatik, hogy a fán veszejtett rablók csontjaiból mérges virágok nőnek (bár ennek ellene mond, hogy Saverda Kálmán, mikor bérbe vette a dombot, akkora búzakalászok duródtak ki a földből, hogy például abban a tehénhátig érő ember el is tévedhetett). No és tetszett ott minden. Az az ember, aki olyan vidéken nőtt fel, ahol több nyelven beszélnek, nem érti meg azt, hogy mi az, amidőn én az anyám szavától teljesen elütő idegen kiejtéseket hallok s ezen szavak mégis csak azt mondják, amit az anyám mondott. Ha otthon valamely fontos családi ügyben németül halottam beszélni, elállt a lélekzetem, hogy óh uram és én Istenem, mit mondhattak most egymásnak ők? S ime egyszerre egy família, amely négyféle nyelvet beszél s azok közibe vetődöm, akik gyakran öt szavat három nyelven mondták ki. Tessék ehhez hozzáadni a Vadölőt, Sólyomszemet, az Utolsó Mohikánt s Fenimoore Cooper egyéb dolgait az ifjú rajongásával az emberek iránt, akik már annyi tájat jártak be, amíg mihozzánkig vetődtek... Igen, ők igen derék család voltak, egy bájos szép barna leány, azután csontos, nagy helvét fiúk, akikkel viharosan dudolásztuk bele a porba, amit a legelőről hazatért marhák a főutcán fölvertek, hogy el re d'Italia, el re di maccaron és szidtuk közösen a Sárganyakot, miután ez a Sárganyak volt akkoriban az olasz finánc, aki a szép zöld Graubünden és a virágzó Olaszország között megtagadott minden vámcsempészeti összeköttetést.
*
Volt egy kutyájuk is, ennek a neve meg az volt, hogy Holló.
Útszéli cigányok hajában látni nagynéha azt ez acélkékfényű hollófeketeséget, amilyen volt az a Holló. Amúgy testállásra pedig igen szép, vastag nyakú, széles mellű, erős lábizmokkal, a nyakán bőrkötél, azon valami rézkilincs-forma cifraság, ami lépten-nyomon zörgött s ez a zörgés annyira velejárt Hollóval, minő a lovassal a sarkantyú.
Önmagával évődő és komor állat volt, amikor megismertem. Nem volt már fiatal, hanem a kedélye inkább a körül járt, amire még embernél is azt szokás mondani: öregkutya-kedvű. Hát kutyában ő maga is eléggé öregkedvű gyanánt viselkedett. Abból a kicsi udvarból, amely neki a csukrászéknál adatott, ki nem járt, ha csak nem akkor, amidőn az inas fagylaltot vitt a gőzmalmosékhoz, akik hivatásuknak megfelelően a város oldalában laktak. Hiszem, hogy Holló ilyenkor sem az inas kedvéért ment (mert hiszen azzal mehetett volna máshova is), hanem kísérte a zöldre festett bádogedényeket, amelyek az ő tudása szerint a gazdája tulajdonai voltak.
Másként nem törődött semmivel; ami nem tetszett neki, azt megugatta, rázva dühösen a nyakán a csörgettyűt, ha pedig igen haragudott, meg is harapta az embereket. Szerencsére arrafelé az emberiség nagyobb része csizmában jár.
Igy élt a mogorva eb abban a szűk udvarban, amely az ő világa volt. Nem érdekelte semmi, csak olykor, ha nagy üstökben verték a habot, közeledett a munka színhelyéhez s ami cukros tojáshab elébe esett, megette. De ez nem sok öröm.
Történt aztán egy napon, hogy a mi udvarunkba a többi kutyák és macskák közé még egy kutya vetődött. A nagyvendéglő udvara volt ez s vidéken a csavargó ebek szokása, hogy e helyen húzzák meg magukat, mert ott nem esik bántódásuk. Az udvar folyton tele van idegen szekerekkel, kocsikkal és sohasem lehet tudni, hogy az ebek nem-e a kocsikhoz tartozók. Igy aztán nem űzi őket senki s békességben megvannak, mert a kocsi tetején tarisznyázó emberek barátságából kerül mindig nekik való étel. Volt már akkor pedig ott sok mindenféle szabadon járókelő állat. Egy hizott poca, azt úgy hivták, hogy Kicsi. Egy csacsi, a nevén nevezve: Liszka. Továbbá egy gólya Napóleon s egy mátyás madár Gambetta névvel. Azonfelül következtek igen sok macskák s egy egész had kutya, az ostoba nagy meláktól le egész az uszkárig, amelyet vándor cirkuszosok feledtek ottan. Végezetül volt egy vak tyúk is, amelynek télen lefagyott a szeme s ennek köszönhette az életét, mert a cselédek irtóztak attól, hogy egy vak állat nyakát elvágják.
A Kicsi arról volt nevezetes, hogy hízó volt már tavaly télen is s le is kellett volna vágni a többivel, de olyan tisztán tartotta magát mindig, olyan szép szőke szőre s fehér arca volt, oly kedves volt a maga elhízott állapotában s oly szelíden tudott röfögni, hogy megkegyelmeztek neki s beosztották az állatseregletbe. A Liszka pedig penzionált szamár volt, egy rettenetes öreg állat. Már az a vendéglős, akitől az öregek átvették a vendéglőt, mint nyugállománybeli tárgyat adta át, mondván, hogy valamikor régen, mikor egy másik vendéglőstől ő vette át a vendéglőt, szintén így kapta. Liszka semmi egyéb kötelemmel nem bírt, mint hogy vízért menjen, ha a lovak nincsenek otthon. Ezt ő sok buzgalommal tette is és ha látta, hogy a lovak valamerre dologba mennek, arányosan otthon tartózkodott, illetve mint ma mondani szokás, készenlétbe helyezte magát. Máskor ellenben az utcákon csavargott s ha trombitaszóval valamely lakodalom haladt végig előtte, táncra perdült és csatakiáltásokba tört ki. Ez okból igen kedvelték és szabad bejárata volt neki mindenüvé. A fényképe még ma is megvan.
Ez állatsokadalom igen barátságos egyetértésben élt egymással. Nem egyszer láttam, hogy Cézár cirkuszkutya ledőlt a konyhában a fal mellé aludni, a hátára feküdt egy nagy fehér macska s miután akkor a vak tyúkot is a konyha melegén tartották, hogy hátha ott kienged szegénynek a szeme, fölibük tipegett a világtalan jószág s szunyókáltak nagy nyugalommal együtt: tyúk, kutya meg macska.
E szokások tették lehetővé, hogy amidőn egy nap gyönyörű nagy fehér eb vetődik az udvarra, azt a többi meg nem marta. Sőt jól fogadták. Bizonyosan az jutott az eszükbe, hogy ahol annyian vannak, ott meglehet még egy. De nem is bántott senkit. Szelíden lézengett a falak oldalában, mert le volt soványodva nagyon. A nagy udvarban itt-ott került valami csontféle, azt elvitte magával a sarokba s ha megette, még annyi bátorsága sem jutott, hogy a galambok fürdőjének menjen inni. Megvárta, amíg lovat itatnak s a kút rossz vizét nyelte.
Holló eddig, ha a kis udvarából a fagylaltos bádogok kíséretére indult, udvarunkon áthaladtában soha ügyet sem vetett a kollegákra. Sem közibük nem állt, amikor négyen-öten orraikat összedugva beszélgetnek, sem a macskákat nem kergette meg, csak Liszkára mordult dühösen, ha valami utcai táncból haza kerülve, kergetni merészelte.
Most végigmenvén az udvaron, tekintete egy helyen a sarokba esett. Látta a fehér ebet. Holló tünődve megállt. Azután oldalt fordult a fekete állat s odament a fehérhez. Az, bár valamivel nagyobb volt, de igen elsoványodott, ijedten vonult vissza a csontdarabtól, amibe az éhes étvágyával ép most kezdett volna belé.
—Ümm, üüümm, mondta Holló. Nálunk emberek nyelvén ez azt jelenti: nem, nem, ne szaladj.
A fehér ekkor hallott az udvarban barátságos szót először. Nagyranyitotta a szemeit. Csodálatos szép szemei voltak; kutyában csak az említett Czézárnál láttam eddig hasonlót. A szemegolyóját ép olyan fehérség övezte, mint ahogy az az emberi szemnél van s hófehér tiszta fejéből az a két emberszem beszélve tekintett elő. Le is tudta sütni a szemeit. Most, hogy a föltétlen komoly fekete eb így szólt hozzá, bámulva tekintett vissza.
Holló a csonthoz ment, megszagolta s az orrával a fehér felé lökte. Ő maga úgy is tortaféléket szokott enni. Újból közeledett. Összeértették az orrukat. Holló a maga fekete orrát amannak a rózsaszín fehér orrával.
—Hupp! mondta egyszerre a Holló és ugrott egyet.
Három alacsony, kevert fajta rattler, akik patkányfogásra voltak szerződve, kissé oldalt bámulva nézték Hollót, a mérges, komor agglegényt.
A cukrászinas a maguk ajtajából kiáltott neki:
—Holló! Takomher!
Holló azonban ezúttal a kutyák nemzetközi nyelvét nem volt hajlandó megérteni. Ugrált, játszadozott s elfeledett egy drótost megugatni. Pedig mondják csak meg, ha már egy drótostótot sem ugat meg a kutya, akkor mi van vajjon még ugatni való voltakép.
Így lőn. Lassan lépegetve ment a fehérrel végig az udvaron egészen az ő kapujukig, ezt az orrával kinyitotta, bement, de már a másik percben künn volt megint. Együtt sétáltak, végig a kocsik alatt, majd pedig megálltak s beszélgettek ismét.
E naptól kezdve együtt jártak és keltek. A fehér, húsra kapván, pompás állat lőn. Hosszú szőréből kiszedte a beleragadt bogáncsot, fürdés és eső hófehérre mosta. Valami fajállat lehetett, mert uszóhártyái voltak a lábán, bár egyébként nem hasonlított a newfoundlandihoz. A feje hosszú és vékony, mint az agáré, testben karcsú és erős, a fülei pedig vizslafülek. Soha a kapun kívül nem ment, pedig a kapu örökké nyitva volt. Hamar megkedvelte mindenki, mert minden szokása teljesen elütött a többiétől. A rattlerek elvégezték ugyan a dolgukat, de loptak s néha napján odakódorogtak egy hétig is, hogy tökéletesen összemarva kerüljenek haza, amikor aztán jött a der Herr Curschmied s rendelte kenőcsül a tojássárgával kevert ólomcukros vizet. A macska mind hizelgő volt, e mellett a fülemüléket fenyegették, de hízelgő volt a Kicsi is, ez a hizott poca, amely egész létalapját az udvarlásainak köszönhette s ezért röfögött oly bájosan. A nyugalmazott szamár a táncával hódított, a cirkuszkutya pedig az országútról nagy kavicsköveket hordott haza s negéddel rakta le az asszonyok, lányok lába elé. A mészáros melák, ha egy kocsi kiment az udvarból, a kerék küllőjébe akaszkodott. (Valószínű, hogy a helypénzt követelte.) Napóleon a cselédségnek szerzett örömet, mert ha valaki hátul összetett kezekkel járt-kelt az udvaron, Napóleon utána ment s a tenyerébe ütötte a csőrét, ami mindenkor igen humoros jelenet volt. Gambetta kiváló szemtelenséggel nevezett mindenkit lacibetyárnak s utána a postilion nótáját fújta. Szóval, valamely irányban stréber volt mindannyi, csak épen a fehérsége miatt Hattyúnak nevezett ebet nem lehetett ennek hinni. Az soha semmi különös dolgot nem csinált, csak épen egy nap kezdett el az udvar közepén a nagy napvilágosságban vonyítani, amidőn azt mondták reá, hogy lelket lát. Másnap meg is halt a mángorlókamrában az öreg Jóska bácsi, aki negyvennyolcban huszár volt, azóta pedig konyhaudvaros.
Ha a Hattyút hívta valaki, megjelent vele együtt a Holló is, ha a Hollót kiáltották, az acélfekete állat a fehér párjával futott arrafelé. Így voltak sokáig, tovább egy évnél, teljes pari mivoltukban s ügyet sem vetettek a többire. Tőlük jöhettek medvetáncoltató oláhok az udvarba hálásra, amikor a medveszagra minden eb elbujt valami zugba, ők csak együtt sétáltak, s esti alkonyatkor a kapuhoz mentek, hogy szétnézzenek kissé a világban. Fülöp bácsi, a csabai gyolcsos tót, aki minden héten egyszer lejött vásznat árulni s a maga ormótlan kocsijával odaszállt, gyakran mondta:
—Egesz varossaban csak ezt a kit kutyat irigylek tületeknak...
Lám mégis, egyszer a Hattyú eltűnt. Hova lett, ki tudná megmondani? Valaki megirigyelhette tületunknak s elkezelte. Mikor soha a kapun ki nem lépett. Mégis elveszett. Elvitte valaki orozva. Vagy beköté a kocsiba, vagy tarisznyát húzott a fejébe, vagy pálinkás kenyérrel étette meg s éjszakának évadján elhajtott vele az udvarból.
Az udvar azután sokáig igen nagyon üres volt. A Hattyú hiányzott a többi közül. Holló szomorúan járta végig minden zugát, azután megállt az állás alatt s nagyokat kiáltott:
—Uú, uú.
A »benff, benff, benff« válasz, mivel Hattyú szokta a közeledtét jelezni, elmaradt mindörökre. Az eb szomorúan tért a kis udvarra vissza. Hozzájárult ehhez, hogy rosszlelkű emberek kínozni kezdték. Volt ott valami Kacska Miska, az elzüllött gazdaember, akinek Boszniában nyomorékká lőtték a kezét s attól fogva italnak adta magát. Nagy dologidőben bejárt segíteni az udvarosoknak s az elkérgesült ember, ha végigment az udvaron, nagyokat kiáltott:
—Hattyú, Hattyú!
Ilyenkor a kisudvarból, ha nem volt a csaptatóba csukva a kis kapu zavarja, kirohant a Holló; ha pedig másként nem lehetett, átugorta az alacsony kerítést. Végigfutott az udvaron, a kocsik alatt, az orrlyukai tágra nyíltak, a szemével és orrával egyaránt kereste a párját. De nem találta, mert hiszen nem is találhatta. Az újból morózus eb megugatta a kínzóját s hazament.
Utolsó napjaiban ki sem ment az udvarukból. Feküdt a földön.
—Hol a Hattyú? kérdeztem egyszer tőle.
Fölemelte a fejét, széjjelnézett, de már nem ugrott. Már nem hitt s kételkedett. A soványsága nőttön-nőtt, szőre elvesztette az acélkék színét, nem evett s csúnya, mérges, öreg kuvasszá változott. Egy este az inas keresgélt valami után az ócska kamrában, ahol az elhasznált fagylaltos bádogok voltak rakásra hányva, s a fekete ebbe botlott. Már hideg volt és semmi módon sem lehetett fölkelteni.