KÁNAÁN.
I.
– Ez már valami, – szólt Légváry Arthur és a már elolvasott levelet átnyujtotta a feleségének.
A levelet Szilas-Bodrog vármegye alispánja, mint a rác-berzenci kulturegyesület elnöke irta. Arra kéri a mélyen tisztelt hazafit, tartana fölolvasást azon a kulturestén, amelyet az egyesület a jövő hónap első szombatján rendez. Csak röviden vázolhatja, milyen nagy föladatai vannak a nemzetiségek lakta vidéken törhetetlen kitartással müködő ifju egyesületnek, milyen nagy erkölcsi hasznára volna ennek a kitünő iró közremüködése, s milyen rajongó tisztelettel viseltetik Rác-Berzence egész magyar közönsége az iránt a Légváry Artur iránt, akinek a magyar drámairodalom „A hazáért“ cimü remekművét köszöni. A levél irója vakmerő kérésének mentségéül hivatkozik arra, hogy ő már volt olyan szerencsés és bemutatkozhatott hazánk nagynevü drámairójának, az ujságirók körének egyik lakomáján; reménykedik benne, hogy nem fog elutasitó választ kapni; tehát ugy intézkedett, hogy az egyesület egy megbizottja már legközelebb jelentkezzék a mélyen tisztelt hazafinál, mindenekelőtt a kegyes feleletért, de kedvező válasz esetén azért is, hogy megtudja – ha szabad igy mondani – nagynevü vendégünk föltételeit.
A levél hosszu volt és sokkal szebb, mint ez a rövid kivonat sejtetheti.
Még Légvárynét is kielégitette, pedig Légváryné kivétel nélkül mindig keveselte, amit az irodalom eddig nyujtott a Légváry-családnak.
– Látszik, hogy uriember irta, – jegyezte meg röviden, de a hangjában az is benne volt, hogy az ajánlatot el kell fogadni.
Légváryt ez egyszer nem kellett biztatni.
– A francia akadémiának a negyven halhatatlanja között nincs egy se, aki szebben tudna irni, mint ez az alispán, – közölte feleségével a lelkesedését. – Látszik, hogy ritka nagymüveltségü és igen finomlelkü ember. De – érdekes! – bár a neve nem ismeretlen előttem, sehogy se jut eszembe, hogy mikor ismerkedtünk meg?!… Pedig az ilyen embert nem szoktam elfelejteni.
Még ki se élvezték azt az örömöt, hogy végre találkozik valaki, aki Légváry Arturt érdeme szerint megbecsüli, s az egyesület megbizottja már jelentkezett.
A cseléd egy névjegyet hozott be, amelyen ez volt olvasható: Dr. báró Plojesti Ervin, Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli főjegyzője, a Szilas-Bodrog vármegyei Közművelődési Kör ügyvezető igazgatója, a „Rác-Berzencei Hiradó“ főszerkesztője.“
Légváryné köddé vált, Légváry pedig kisietett az előszobába.
Az előszobában mindenekelőtt egy gyönyörü városi bundát pillantott meg – azt a városi bundát, amelyet eddig csak álmaiban látott. De nem volt ideje elmerengeni a tündéri jelenségen, mert a bunda tulajdonosa felé kellett fordulnia, aki nyomban lefoglalta egész figyelmét.
Egy monoklis fiatalember állott előtte – olyan előkelő jelenség, aminő még sohase fordult meg ebben a negyedik emeleti lakásban.
– Kedves kolléga ur, – sietett beszélgetni a vendég, mialatt Légváry betessékelte a szalónnak nevezett sirgödörbe, – remélem, hamar végezhetünk… Eljön? Igen? Nem? Nos, ha igen, annál jobb. Miért is ne jönne el?! A mi vidékünk nagyon mulatságos; érdemes egyszer megnézni. Nagyon örülök, hogy nem kell hosszasan kapacitálnom… Az igazat megvallva, sietek a kaszinóba… várnak rám és egy kicsit már elkéstem. De csak egy perc, ugy-e?… Minden egyébről ugyis értesült a fölszólitó levélből; még csak az anyagi kérdésen kell tulesnünk. De magunk közt vagyunk… a kolléga előtt, remélem, nem feszélyezi semmi… Nos, mennyi pénz kell? Csak mondja meg őszintén!
Légváry, aki egészen más szónoklatot várt, kissé zavartan felelt:
– A meghivás olyan kedvesen szólt… aztán a kulturális cél… az egyesület hazafias müködése… mindez arra késztet, hogy lehetőleg mérsékeljem az igényeimet… átlátom, hogy a közös célra tőlem is megvárhatnak némi áldozatot… és ennyi figyelmességgel szemben bizonyára hálásnak kell lennem… De Rác-Berzence egy kicsit messze van; az ut oda-vissza két nap, sőt három, ha kényelemben akarom megtenni… tehát a kirándulás nem kevés időveszteséggel jár… aztán költségeim is lesznek… jókora utat kell tenni vicinálison… legalább ötórai utat, csak oda… s a vicinálison nincs szabadjegy… Szóval, azt hiszem, nem leszek nagyon követelő, ha a szokásos kétszáz koronát kérem.
Angyal repült a szobán keresztül.
Plojesti arcán hirtelen valami árnyék vonult végig. De ekkor is meglátszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta szemhunyoritás nélkül nézni, mint uszik tova a bakk-asztalon az ezerkoronás tét; meglátszott rajta, hogy fegyelmezett lélek, az önuralom embere. És néhány másodperc után, amelyek talán kicsit hosszuak voltak, mint a párbajban számolt másodpercek, arcáról elsimultak a redők.
– Hát kérem, – szólalt meg végre, – kétszáz korona sok pénz, nagyon sok pénz. De legyen. Ezen nem fogunk sokáig vitatkozni… az igazat megvallva, nagyon sietek a kaszinóba… nem is érnék rá sokáig vitatkozni. A legrosszabb esetben… ha valami baj lenne a dologból… személyesen vállalom az anyagi felelősséget… no, de remélem, nem lesz baj… Csakhogy ezzel szemben kérnem kell valamit. Szeretném, ha a fölolvasás legalább kiadós volna… ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig… ha valamelyik leghosszabb, vagy több rövidebb munkáját olvasná föl.
– Nem fogja a közönség az ilyen sokáig tartó fölolvasást kissé untatónak találni?
– Az ön munkáit?!… amelyekről annyi szépet beszélnek!… Dehogy! Ellenkezőleg. A közönség meg fogja követelni, hogy legalább eleget halljon a pénzéért. Mert a kulturestéken belépődijat szoktunk szedni… az egyesületnek is élnie kell!… és annyi a tennivalója!… olyan sok mindenfélére kell a pénz! Megjegyzem, a belépődijért a közönség egy pár énekszámon és egy-két szavalaton, csupa rövid dolgon kivül nem kap egyebet, csak az ön fölolvasását. Ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie. Lehet régi… ki ismeri az ön régibb munkáit?!… Lehet komoly vagy vidám… senki se fogja ellenőrizni, hogy ön mit olvas föl… a messzebb ülők meg se fogják érteni, sokan nem is fognak oda figyelni… csak hosszu legyen!… hogy azt ne mondhassa a közönség: „Már vége?!… Ez az egész?!…“ Igazolnia kell, hogy miért csőditettük össze a közönséget… A közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi… de ha egyszer pénzt adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal… és ez érthető.
– Persze. De hogy egészen őszinte legyek, én azt képzeltem, hogy azon a vidéken sok a gazdag ember… hogy önöknek nagy, előkelő, finom izlésü közönségük van… hogy ez a közönség érdeklődik az irodalom iránt, de éppen azért válogatós… hogy nem esik nehezére olykor-olykor valami irodalmi dolgot is meghallgatni, de a türelmével visszaélni nem volna helyes…
– A mi közönségünk?… No, majd meglátja! Ha a kaszinóban nem várnának, sokat beszélhetnék erről… Most csak annyit, hogy: igen, nálunk sok a gazdag ember… az is igaz, hogy ezek nem szokták a fogukhoz verni a garast… Csak éppen akkor verik a fogukhoz a garast, ha az irodalomról van szó. Kétszáz korona – irodalomért!… ez nálunk nem megy az emberek fejébe. Ne felejtse el, kérem, hogy Magyarországon vagyunk! És ne sértődjék meg. Kollégák közt el lehet mondani ennyit…
Szólt s elviharzott a kaszinójába.
Plojesti látogatása egy kicsit lehütötte azt a lelkesedést, amelyet Légváryban az alispán levele keltett. Eddig egy fölolvasása se tartozott a legkellemesebb emlékei közé, s egyszerre eszébe jutottak mindazok a szomoru tapasztalatok, amelyeket más városokban szerzett.
De azzal vigasztalta magát:
– Eh, sehol se egyformák az emberek!… Lám, milyen nagy a különbség a közt, ahogy Plojesti és a közt, ahogy az alispán szól hozzám!… Mért hivnának, ha senki se akarna meghallgatni?!…
Légváryné az ajkát biggyesztette, mikor megtudta, hogy férje, első ijedtségében, csak kétszáz koronát kért.
– Kétszáz korona – számitgatott – amelyből talán száznegyven se fog megmaradni… Ugyan mikor tanulsz már egy kis élelmességet?!…
Légváry, hogy elejét vegye a további vitának, az angol közmondással sáncolta el magát:
– A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni.
Néhány nap multán Légváryné is megbékült a helyzettel. Az alispán ugyanis ujabb levelet irt, mely kedvesség dolgában még az elsőn is tultett. Örömmel értesült róla, hogy hazánk kitünő irója igent mondott. Reméli, a régi ismeretség jogán: Légváry Artur nem fogja megfosztani őt és a feleségét attól a szerencsétől, hogy vendégül láthassák… Aztán még sok jó szó és sok magyaros szivesség.
A levél olyan szép volt, hogy sirni lehetett rajta.
– Ha én ugy tudnék irni, mint ez az alispán! – sóhajtott Légváry.
Még Légvárynénak is tetszett a levél. Ez pedig irásmüvel még nem igen történt meg, ha magától Shakespearetől eredt is.
De maga a meghivás Légváryt nem örvendeztette meg.
– Nem elég, hogy az ember sok alkalmatlanságot okoz… a sok szivességet sok figyelmességgel kell viszonozni… a szállóban sokkal szabadabb az ember. Ha ugy tudnék irni, mint ez az alispán, a legokosabb volna: szépen megköszönni ezt a sok jóságot, de megirni, hogy nem élhetek vissza a szivességükkel…
Hanem az asszony letorkolta:
– Végre, valahára, találkozik egy ember, aki ugy szól hozzád, ahogy illik, ahogy megérdemled… és ezt a ritka embert, ezt az egyetlen embert meg akarod sérteni?!… Csak egy iró lehet ilyen ostoba!
II.
Egy zord januári napon Légváry megindult Rác-Berzencére, a podgyászában egy frakköltözettel meg annyi irásművel, amennyit tavaszig se tudott volna fölolvasni. Volt nála minden, mint a jó boltban: hosszabb, rövidebb, komoly, vidám és sirva vigadó… Rábizza a kolléga urra, válogasson belőle.
A gyorsvonat a gyümölcs- és gabonatermő Alföldön röpitette keresztül. Légváry, aki a gázgyárban és a dolgozószobájának nevezett vacokban már rég elfelejtette, hogy természet is van a világon, kibámult a zuzmarás fákra meg a hólepte vagy csatakos földekre és igy mélázott:
– Milyen furcsa is a természet! Elvetik a magot és nemsokára sok, sok gabona lesz belőle. Ez a szilvafa egyetlenegy szilvamagból lett és most miriádnyi szilva terem rajta. A szellemi világban meg éppen forditva van. Mennyi magot kell elvetni, mig valami kevés kikel belőle! És mennyit kell elvetni egészen hiába!… Aztán emitt, alig hogy vetettek, máris aratnak; a szellemi magvető pedig egész életén át várhat: aratni mások fognak! A kertész megérheti, hogy gyümölcsöt szed arról a fáról, amelyet maga ültetett el, de te, szegény Légváry!… sic vos, non vobis mellificatis apes!
Egypár óra multán a fák elmaradoznak. Itt már csak gabonát termesztenek; mindenféle, jófajta gabonát; hálás, jól fizető gabonát. Még egy pár óra… s már a buza birodalmán száguldanak keresztül. A merre a szem lát, csak havas, sáros földet látni. Ezen a zsiros földön terem a világ legacélosabb, legkövérebb buzája. Ez már itt a tejjel és mézzel folyó Kánaán.
Légváry ujra kibámul az ablakon. Arra gondol, hogy már egy óra óta, ami földet lát, az mind a Tapolcsányi hercegé. És még órákig gyönyörködhetik ugyanebben a látványban, ha nem unja el: utja egyre beljebb viszi a herceg uradalmába.
Időközben beesteledett s egy nagy állomáson a gyorsvonatról át kell szállnia a vicinálisra.
Elsőosztályu jegyet vált; ha véletlenül várni találják a berzencei állomáson, ne mondhassák róla, hogy mindent meg akar takaritani a pénzükből, amit csak lehet. Nem magáért teszi; de ügyelnie kell a dekorumra, mert akármilyen kis pont a világban ő, Légváry Artur, mégis az irodalmat képviseli itt… az irodalmat, a Berzsenyi Dánielek, a Kisfaludy Károlyok, a Kölcsey Ferencek irodalmát, amelyhez való hozzáfüződését ő nagyratartja… megbecsüli azt a tisztességet, hogy néha ezeknek a nagyoknak a nyomdokain járhat, és ezt alkalom adtán, amilyen ez a mai, kifejezi külsőségekben is.
A vicinális vonaton most csak egyetlen kocsi áll az első és második osztályon utazók rendelkezésére. A kocsi egyik fele, az elsőosztályu rész, nincs fülkékre osztva; egyetlen szalónból áll, amely még üres. A szalonban rémes hideg van; a fütőkészülék nem a legjobban működik. Légváry „meleg“-re igazitja a szabályozót; fölveszi a télikabátját, lefekszik egy divánra s betakarózik pléddel.
A kalauz már előbb látta a jegyét; alig hogy a vonat elindul, Légváry már alszik.
Álmában a berzencei állomás perronján áll s az üdvözlő küldöttség szónokát hallgatja. A szónok háta mögött nagy néptömeg szorong, s mialatt ő azokat nézegeti, akik a messzeségből kalapot vagy zsebkendőt lobogtatnak feléje, ezt az üdvözlő beszédet hallja:
– Hazánk jeles fia, vitéz Légváry Artur! Eljöttél közénk, hogy megtudd, végre-valahára, miért is irsz te voltaképpen?!… mi célja annak, hogy immár husz év óta sok csunya, fekete betüt vetsz a szép, tiszta, fehér papirosra?… és kinek, mire jó az, ha te egy ökör csöndes kitartásával képzelt mezőket szántogatsz, ahelyett, hogy az áldott, zsiros, barna földet munkálnád, ekével s boronával?! Mert dolgozószobád magánosságában, jeles Légváry Artur, gyakorta el szokott fogni a magadban való kételkedés… a reménytelenség nem egyszer kegyetlen szavakat suttog a füledbe… s olykor elhiteti veled, hogy csupán azért végzesz semmire nem jó, senkinek se kellő munkát… hogy hosszu idő óta csupán azért fáradozol hiába, mert élhetetlen ember vagy s annak idején nem volt elég eszed valami okosabbat kezdeni!… Hát mi megnyugtatunk téged, jeles Légváry Artur, és megmondjuk neked: nem, nemcsak azért fáradozol, mert élhetetlen ember vagy és nem tudsz okosabbat, hanem mindenekelőtt abból a célból, hogy azok az igazságok, amelyeket te igazságoknak érzesz, megujhodva, nagyobb erőben keljenek ki a földből, hogy gondolataid okulásunkra szolgáljanak és végül hasznára legyenek az egész emberiségnek! Légy üdvöz, álmodozó Artur, itt, a hasznos bizonyosságok hazájában!… erősödjél meg körünkben abban a gyermeki hitedben, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is!… a Kenyér birodalma meghajtja előtted zászlaját, vitéz Légváry Artur!… mert bizony mondom neked, hogy azoknál, akik tudták, hogy miért halnak meg, vitézebb az, aki nem tudja, hogy miért él, de azért küzd, fárad, dolgozik tovább!…
Arra ébred föl, hogy a takarója alatt is rettenetesen fázik. Szétnéz és három embert pillant meg a szalonban. Három, tökéletesen egyforma arcu, egyforma alaku és egyforma öltözetü embert. Három simára beretvált arcu, vöröshaju, feketeruhás óriást. Egypár pillanatig azt hiszi, hogy még most is álmodik. Három, ennyire egyforma ember nem lehet a világon. És még hozzá: együtt! Milyen furcsa álomkép!
Aztán látja, hogy: de bizony nem álomkép ez, hanem valóság. A három egyforma óriás közül az egyik a szemközt levő divánon ül; a másik balra, egy karosszéken; a harmadik áll, az elsőtől jobbra, a szalon asztalkája mellett. Az ülő óriások németül beszélgetnek.
Légváry azt gondolja:
– Derék asszony lehetett, aki ezt a három ikret a világra hozta!…
De annyira fázik, hogy nem tud másra gondolni. Ekkor észreveszi, hogy a szalonnak minden ablaka nyitva van; még a szellőztető ablakok is. Fölkel, német nyelven bocsánatot kér, s beteszi az ablakokat. Senki se felel s Légváry visszafekszik.
Csak most pillant rá a meleg-szabályozóra. Látja, hogy az is „hideg“-re van igazitva. Megint fölkel, másodszor is bocsánatot kér, s visszaigazitja a „meleg“-re. Aztán a plédje alá buvik s reménykedik, hogy most már egy kicsit föl fog melegedni.
Szeretne, de nem tud ujra elaludni, s kénytelen meghallgatni az óriások társalgását. Jóformán csak a karosszéken ülő óriás beszél: azt mondja el, mi ujság a megyében, – mintha jelentést tenne a divánon ülő óriásnak, aki néha egypár szót kérdez, de többnyire csak bólintgat. Végre a divánon ülő is nézetet nyilvánit és azt mondja németül, hogy:
– Pfü, be meleg van!
Az álló óriás odaront a szabályozóhoz és szó nélkül „hideg“-re igazitja.
Légváry belenyugszik sorsába. Fölteszi magában, hogy akármilyen álmos, most már ébren marad. Igy, ha egy kicsit fázódik is, legalább nem fog meghülni.
A karosszékben ülő folytatja az előadását. Hiresztelésekről számol be, pletykákat és anekdotákat mond el, végül arra tér át, hogy mi történt az utolsó megyegyülésen.
Ez, ugylátszik, a divánon ülőt nem érdekli annyira, mint az anekdoták. Mert egyszerre csak megszólal:
– A könyvemet!…
Az álló óriás szolgálatra készen ugrik egyet, de a karosszéken ülő gyorsabb s közelebb is van ahhoz a táskához, amelyből a könyvet ki kell venni.
A könyv: Hendschel nagy vasuti utmutatója.
– Albert, – szól a divánon ülő – keresd ki, hogy ha az Orient Express-szel megyek vissza, mikor kell indulnom Berzencéről?
Albert beledől az utmutatóba, de a másik óriás, aki előbb a karosszéken ült, fölöslegessé akarja tenni Albert fáradozását. Kikapja Albert kezéből a könyvet s szinte belepirul a boldogságba, mikor azonnal megtalálja a keresett vonatot.
– Pfü, be meleg van! – szólal meg ujra a divánon ülő.
Albert nekiesik az ablakoknak meg a szellőztetőknek; a másik szintén. A másik annyira igyekszik, hogy két ablakot nyit ki addig, mig Albert egygyel végez.
Mikor aztán kinyitottak mindent, ami csak kinyitható, Albert visszaáll a helyére, a másik pedig leül a karosszékbe s ujra mulattatni kezdi a divánon ülőt.
Ez nem igen füszerezi egyébbel a társalgást, mint hogy még egypárszor elmondja:
– Pfü, de meleg van!…
De a karosszéken ülő annál közlékenyebb. És Légvárynak, néhány percnyi önkéntelen figyelem után, meg kell tudnia, hogy kikkel utazik. A divánon ülő: ő kegyelmessége, Tapolcsányi herceg. A karosszéken ülő: a berzencei plébános. S Albert, az álló óriás? Az talán a főkomornyik, talán csak egyszerü lakáj.
– Érdekes társaság! – szól magában Légváry.
De már nem tudja állni a hideget, s minthogy ilyen nagyurnak lehetetlen megmondania, hogy ő bizony fázik: átköltözködik a szalonból a kocsi tulsó oldalára, a második osztályba.
Miközben elhelyezgeti a podgyászát, még folyvást arra gondol, amit az imént hallott.
– Szép, szép, – tünődik – ha valakinek a gondolatai a halála után még századokig foglalkoztatják az emberiséget… de Tapolcsányi hercegnek lenni szintén nem utolsó dolog.
A vonat állomáshoz ér és megáll. Légváry kitekint az ablakon. Kivül feketeség; időközben öreg este lett. Csak egy sötét épületet lát, amely nem lehet maga az állomás, csak szertár vagy rakodóház. Megnézi az óráját. Mindjárt tizenegy. Már régen Berzencén kellene lennie. De a vicinális mindig késik. Vajjon hol járnak?
A vonat ujra megindul, s Légvárynak, aki most már a tulsó oldalon kémlelődik, végre sikerül fölfedeznie az állomás főépületét. Amint elhaladnak mellette, a két lámpás gyér világánál is ki tudja betüzni az állomás nevét. Ez volt az utolsó megálló; most már Berzence következik.
Légváry megint kibámészkodik a sötétbe. A hó valamennyire világit; ennél a gyönge világitásnál is kivehet annyit, hogy itt ugyan délben sem látna semmit, mert roppant sikságon haladnak keresztül. De Légváry áhitattal nézi ezt a semmit. Ez a havas sikság: Magyarország legjobb szántóföldjei. Itt vannak azok a buzatermő földek, amelyekből egy-egy hold egész kis vagyon. Itt laknak az ország leggazdagabb parasztjai. Ez a birodalma azoknak az uraknak, akiknek még megvan a módjuk hozzá, hogy a régi virtusaiknak élhessenek. Itt nincs szegény; itt a nagybirtokos kiskirály, de még a kisbirtokos se küzd gonddal. Ez a gazdagok világa. Kánaán kellős közepén járnak…
Még egy negyedórai várakozás… füttyszó amely már Berzencét jelenti… valami fényesség csapja meg a szemét… megérkezett.
A vonat szépen kivilágitott pályaház előtt áll meg.
– Nini! – csodálkozik Légváry, – mekkora tömeg tolong a perronon! csak nem engem várnak?!…
Nem, a herceget várták. Két ur beugrik az első osztályba, nyilván, hogy minél korábban üdvözölhessék ő kegyelmességét. Az állomás szolgái is mind oda sietnek. Légváry hiába integet akármelyiknek; nem kap embert, aki kivigye a podgyászát.
Összeszedi a holmiját s kicihelődik a második osztály ajtaján. Jobbra pillantva, látja, hogy egy kövér, kopasz ur, bizonnyal a mögötte szorongó tisztelgők legelőkelőbbje, német üdvözlő beszéddel köszönti a herceget, aki időközben leszállott, s intve a szónoknak, hogy hagyja abba, csak annyit felel az üdvözlésre:
– Pfü, be meleg van!
Légváry a podgyászát lerakja a perronra és körülnéz. Hát ő érte nem jött senki?
Végre a nevét hallja s fölfedezi Plojestit. A báró valahol elül szaladgál; ott, ahol a harmadik osztályu kocsik állnak. Bekukkan minden ajtón, ahonnan utasok szállnak ki, s torkaszakadtából orditozik:
– Légváry! Légváry!
– Itt vagyok! – felelne Légváry, de hang nem, csak valami suttogás-féle szabadul ki a száján. Most érzi csak, hogy a torka össze van dagadva.
Megindul a báró felé s ekközben az is megpillantja őt. Lelkendezve siet a vendég elé s messziről kiabálja:
– Már azt hittem, nem jött el!
– S az alispán? – hápog Légváry.
– Ezerszer kér bocsánatot, de rendkivül fontos hivatalos ügyben hirtelen el kellett utaznia. Különben reggel már itthon lesz és ki fogja menteni magát. Engem bizott meg, hogy vigyem el önt a szállására. Az alispán tudniillik nem a megyeházán lakik, hanem a saját házában. Ami a kényelmet illeti, abban nem lesz semmi hiányossága; de a házigazdát ma este nekem kell helyettesitenem… egyelőre be kell érnie az én társaságommal…
– Ó, kérem…
– Igyekszem majd ugy képviselni a házigazdát, hogy ne legyen oka panaszra… rajta leszek, hogy szórakoztassam önt… Mert a grófnőt is ki kell mentenem. Nagyon szerette volna önt megvárni, de a vicinális mindig egy-két órai késéssel érkezik, s a grófnő ilyen sokáig nem tud fönnmaradni.
– A grófnő?
– Igen, az alispán felesége. Nagyon kedves, szép asszony; majd meglátja. A multkor olvasta önnek egy cikkét… tudja, a sziuindiánokról!… A könnyezésig kacagott rajta s azóta valósággal rajong önért…
– A sziuindiánokról?… Nem emlékszem.
– Az nem tesz semmit. Ő emlékszik s ez a fő. De mi baja önnek? Olyan rekedt, hogy alig érteni a szavát!
– Ugy látszik, hogy meghültem az uton. És ez egy kicsit aggaszt. Mert ha holnap estére még jobban berekedek, mi lesz a fölolvasással? Végigkrákogni és köhögni ötnegyed-másfél órát… borzasztó volna.
– Az nem baj. Köztünk szólva: ki figyel oda a fölolvasásra?!… A legrosszabb esetben a közönség sajnálni fogja a szegény fölolvasót s ön megiszik nyolc vagy tiz pohár vizet, aztán valahogy tul lesz rajta. Ez a legkevesebb. A baj az, hogy a herceg megérkezett.
– Mért?
– Mert a herceg csak két-három napot tölt itt s holnap nagy vacsorát ad. Már most azt kérdem öntől, hogy ha holnap este az egész intelligencia esze nélkül rohan a herceghez: ki jön el a kulturestére?!
– Mit tudom én?! Én nem tehetek róla.
– Persze, hogy ön ártatlan benne, ha a hercegnek éppen most kellett megérkeznie.
Csak ugy mondom. Magunk közt… kollégák közt…
Egy szolga, akit Plojesti röptében fogott el, kiviszi a podgyászt az alispán kocsijára. A nyitott kocsi láttára Légváryn egy kis borzongás fut végig, de mikor a báró tessékeli, szó nélkül nyugszik bele sorsába. A herceg és kisérete éppen akkor száguldanak el az állomásról; a herceg meg a plébános automobilon, a többiek kocsin.
Ők is megindulnak.
Légváry egy kissé hallgatag.
– Fáj a torka, mi?… – érdeklődik Plojesti. – Már csak ezért is kellemesebb lesz önnek, hogy ma este az én társaságommal kell megelégednie… legalább nem kell előre agyonbeszélnie magát. Hosszu, kimeritő utazás után… kivált, ha az ember még meg is hült az uton… nincs rémesebb robot, mint: megpihenés helyett mindenekelőtt átöltözködni és aztán még másfél vagy két óra hosszat mulattatni egy csupa idegenből álló társaságot, melynek minden tagja természetesen csak a vendéget óhajtja hallani. Igy kettesben szépen megvacsorálunk, aztán magára hagyom, s reggelig alaposan kipiheni magát. Holnapra talán elmulik a rekedtsége is.
Légváry azt köhögi, hogy: nagyon jó lesz igy…
A hintó végighalad a városon s egy palotaszerü villa előtt áll meg. A kapu megnyilik s két liberiás inas jön ki az utcára. Az egyik a podgyászt szedi le a kocsiról; a másik a kivilágitott előcsarnokon és folyosón át bevezeti őket a vendégszobába.
A vendégszoba olyan nagy és olyan fényüzéssel butorozott, hogy egy király is ellakhatnék benne. A villamos csillárnak minden körtéje ég… a gázkályhában már ott vereslik a tüz… Légváry nagyot lélekzik.
Egy kicsit megmosdik, s aztán átmennek a másik szobába, hogy megvacsoráljanak.
Három inas szolgál föl. A vacsora pazar. Az italok fejedelmiek. A szivarok a legjobb fajta havannák.
Amig a vendég elszivja a szivarját, Plojesti is rágyujt egy-két cigarettára és még néhány anekdotát beszél el azokról az irókról, akik Rác-Berzencén legutóbb megfordultak.
Az egyik mindenkit megrevolverezett, hogy fizessen elő a lapjára. A másik beleütközött minden butordarabba.
Aztán visszavezeti Légváryt a vendégszobába és elbucsuzik tőle:
– A viszontlátásra holnap!…
A vendégszobában már olyan meleg van, hogy Légváry, magára maradva, jónak látja kinyitni az ablakot, legalább egy pár percre.
Megint a nagy feketeséget látja maga előtt. A palota a város végén áll. Azok a csatakos földek, ott, a távolban… azok már a hires buzaföldek… az istenáldotta föld!… A nagy tápláló!… Az a föld, amelyik igazán megérdemli az anyaföld nevet!…
És Légváry fölsóhajt:
– Mit keresek én, szegény ördög, éjjeli egy órakor, itt Kánaánban?!…