FELOLVASÁS ELŐTT.
I.
Légváry Artur, a kitünő iró – vagyis, a budapesti cim- és lakásjegyzék szerint: Langer Antal, gázgyári tisztviselő – reggeli nyolc órakor, amikor a nap a szemébe sütött, fölébredt, kinyujtózkodott, meglepetten tekintett a falra, ahol egy sohase látott női arcképet pillantott meg, dörzsölgetni kezdte a szemét, csodálkozva nézegette a körülötte lévő angol butorokat és a falat boritó, sárga rózsával telehintett tapétát, aztán megállapitva, hogy nem ott ébredt föl, ahol szokott, azt kérdezte magától:
– Hol vagyok?
Nagyon mély állomból ébredhetett föl, mert hirtelen nem találta meg a feleletet. Mint aki valami nagy betegség s hosszu öntudatlanság után tér magához, lassan szedte össze az emlékeit, és sok másodpercig eltartott, amig kideritette:
– Ahá!… Rác-Berzencén vagyok, ahol ma este kultur-estét fognak rendezni… Barta Lóránt alispán házának egyik vendégszobájában… a magyar Kánaán egyik kiskirályánál… Azért hát ez a nyugat-európai kényelem, amelyet én Budapesten sehol se láthatok… Pedig itt még messzebb volnánk Nyugat-Európától, mint Budapesten… de a legjobb közlekedő eszköz a pénz… és éppen a kényelem szerszámai azok, amelyeket nyugatról a legmesszebbre elvisz a kereslet.
Most már kergetőzni kezdtek agyában az utolsó emlékei:
– Amikor megérkeztem, az alispán nem volt itthon… valami hivatalos ügyben hirtelen el kellett utaznia… de azt mondták, reggelre már itthon lesz. Talán már egy pár perc mulva be fog nyitni hozzám. Gyönyörüen irt leveleiből s különösen a rendkivül kedves hangu meghivásból itélve, nagyon derék és művelt uriembernek kell lennie… Különös, hogy sehogy se jut eszembe, mikor és hol ismerkedtünk meg… Igaz, valahogy el ne felejtsem, amit Plojesti báró, a kulturest egyik rendezője, a helybeli Times főszerkesztője mondott!… Az alispánné született grófnő, tehát méltóságos asszony… jóvátehetetlen hiba volna, ha nagyságos asszonyomnak szólitanám, amikor majd bemutatnak neki…
Inas nyitott be a szobába s megkérdezte a nagyságos urat, hol parancsolja a reggelit: itt-e vagy az ebédlőben?
Légváry a lábbadozni kezdők nagy éhségét és szomjuságát érezte. Nem akart sakálként mutatkozni be, s az ebédlőben aligha maradna egyedül. Aztán, ha kérdik, alighanem ugy gondolják, hogy kényelmesebb lesz igy: neki is, talán nekik is.
Azt felelte, hogy jobb lesz, ha itt fog reggelizni, mert még sokáig eltarthat, amig tisztelegnie lehet őméltóságánál.
Amig az inassal értekezett, az a kellemetlen meglepetés érte, hogy maga se hallja a tulajdon hangját. A beszéd nehezére esett, kivált, amikor hangosabban iparkodott szólni, hogy az inas mégis csak megérthesse. Érezte, hogy a torka csupa daganat.
Alaposan meghülhetett a vasuton, mialatt aludt s az ablakokat meg a szellőztetőket valaki kinyitotta. Ezt a torokfájást kétségtelenül a viziló-testalkotásu Tapolcsányi hercegnek köszönheti, aki a csikorgó hidegben is folyton azon panaszkodott, hogy nem tudja állani a meleget. A nagyurakkal nem jó egy tálból cseresnyét enni… de, ugy látszik, a nagyurakkal találkozni is elég, hogy a szegény ember okvetetlenül valami kárát lássa ennek a találkozásnak.
– Nyulat látni, papot látni nem jó jel, – dörmögött magában, – de nagyurat látni kész balszerencse.
Ha estig még jobban bedagad a torka, vagy ha nem is lesz rosszabbul, de olyan rekedt marad, amilyen most – hogyan fog fölolvasni?
Végig fogja köhögni az egész kultur-estét? Mit fog szólni ehhez a közönség? Végre is mindenki nem lesz ott a Tapolcsányi herceg vacsoráján… lesznek, akik beállitanak meghallgatni a pesti fölolvasót s belépődijat fizetnek ezért a mulatságért… ezek valami egyebet is fognak kivánni a pénzükért, nemcsak köhögést.
– Eh, – vigasztalta magát, – estig majd csak jobban leszek s délután szorgalmasan fogom öblögetni a torkomat borvizzel vagy legalább teával!
Mire felöltözött, a reggeli már az asztalon várta. Kánaáni reggeli; minden, amit szem, száj megkivánhatott; csak éppen az óriási rudakon cipelt, embernagyságu szőlőfürtök hiányzottak. De nem hiányzott a szőlő sem, pedig tél közepén voltak.
Mialatt falt, igy mélázott:
– Micsoda kávé!… Ez a tej igazi tehénből, ez a kávé igazi kávébabból való… Micsoda vaj! Micsoda méz! Igazi vaj és igazi méz! Az ember nem hinné, hogy még ilyen is van, ha nem enné. Micsoda pecsenye! Ez már igazi állati életet élő állat volt, ép, egészséges sertés, és nem agyonhajszolt, munkás, elgyötört, bőrré aszott konflis-ló! Milyen remek eledelek! Ilyet Budapesten semmi áron se kaphat az ember, még az se, aki akármennyi pénzt adhat érte!… Boldog Kánaán! Itt még bőven van minden földi jó, ami az élet anyagi részéhez tartozik!… Milyen más élete is van annak, aki itt lakhatik, az áldott Kánaánban, és még pénze is van hozzá!…
Az inas ujra megjelent. Az alispán küldte, azzal a kérdéssel, hogy bejöhet-e?
Előkelő megjelenésü és nyájas arcu uriember lépett a szobába; még fiatal ember, harmincöt, legföljebb harminchat éves. Meleg szavakkal üdvözölte a vendéget, megint hivatkozva a régi ismeretségre s bocsánatot kérve, hogy csak most jelentkezhetik.
Egy angol gróf üdvözölheti igy Anglia külügyminiszterét, amikor ez megtiszteli őt a kastélyában.
De Légvárynak ugy tünt föl, mintha az alispánt most látná először.
Nem akarta firtatni az ismeretség kérdését; attól tartott, ki fog derülni, hogy az alispán téved.
Másról beszéltek. Légváry elmondta utikalandját s közölte aggodalmát. Az alispán rajta volt, hogy megnyugtassa, s a helyi viszonyokról mondott egyet-mást, olyasmit, ami a vendégnek csak jól eshetett:
Berzence város közönségének, s különösen intelligenciájának, sok hibája lehet… tagadhatatlanul van is… az emberek itt általában könnyelmüek, erejükön fölül költekezők, nagyon is mulatós kedvüek, szeretnek nagyobb uraknak látszani, mint amilyenek valójában, tulságosan sokat adnak a látszatra, a külsőségekre, s szivesen tüntetnek a hibáikkal… A berzencei közönségről sok rosszat lehet mondani, csak éppen azzal az egygyel nem lehet megvádolni, mintha nem tisztelné eléggé az irodalmat. És kivált Légváry Arturnak nagyon sok lelkes tisztelője van itt… Berzencén valamennyi iró közül Légváryt ismerik és becsülik meg a legjobban… mert itt, politikai okokból, mindenki azt az ujságot olvassa, amelyikbe Légváry Artur ir.
Ha tehát az a kis rekedtség estig nem mulnék el, csak az áhitatosan figyelő közönség veszitene… már amennyiben nem értené meg a kitünő iró mindenik szavát… de ha nem is értené meg a fölolvasást, akkor se mulasztaná el érdeme szerint ünnepelni azt az irót, akit már régen szeret és becsül, s akit végre-valahára szinről-szinre láthat.
Légváryt elbájolta a sok kedvesség és udvariasság, de még jobban: maga a házigazda. Hát ez csakugyan az a derék, eszes, kedves uriember, akit a levelek igértek, s még hozzá olyan föltünően művelt valaki, olyan széles látókörü, érdekes ember, aminőt keveset mutathat föl a magyar közigazgatás. Mert, végre is, sem ebben, sem a birtokos osztályban nem mindennapi jelenség az olyan nagyműveltségü férfi, akit a finomult izlés és a tudományszeretet nemcsak külsőségekben, hanem lélekben is előkelővé tett, az olyan kitünő egyéniség, aki még a pusztán is meg tudja találni az összeköttetést a siető Európával, a legelől haladók világával. A vidéken nem minduntalan botlik ilyenekbe az ember.
Ebben az egyben tehát semmiesetre se csalódott. Kezdett bizakodni, hogy még se fog pórul járni.
Vagy tiz percnyi beszélgetés után ugy tetszett neki, mintha csakugyan régóta ismerné ezt az urat, akinek az arcára sehogyse tud emlékezni. Nem tudta tovább türtőztetni a kiváncsiságát, s előállott vele, hogy már bocsánatot kér, de meg kell vallania, nem jut eszébe, pedig nagyon szeretné, ha eszébe jutna: mikor volt szerencséje először?
– Természetes, hogy nem emlékszik rám – felelt az alispán. – Tizennyolc év mult el s bizony egy kicsit megváltoztam azóta. De aligha is ügyelt rám; akkor még jogász voltam, csupaszarcu legényke, aki mint az egyetemi ifjuság egyik küldöttje jelent meg egy március tizenötödiki lakomán, az ujságirók egyesületében. Ön már akkor is az a jeles iró volt, aki ma…
Persze. Tizennyolc év éppen elég rá, hogy egy jó házból való fiatal jogász alispánná nőjje ki magát. És nem csoda, ha a jeles iró tizennyolc esztendő multán is ott marad, ahol volt – ha ugyan a megváltozott korszellem le nem rugta onnan.
Az alispán végül elmondta, milyen türelmetlenül várja a felesége, hogy a jeles iróval végre megismerkedhessék. A jeles iró természetesen sietett kimaszkolni magát dzsentlmenné és illő nekikészülődés után átsétált a grófnő szalónjába.
A grófnő egyenesen a Paul Bourget regényeiből lépett a jeles iró elé. Gyönyörü, kedves, elmés asszony volt, akinek a megjelenése, mozgása és egész viselkedése „a párisi nő“-re emlékeztetett.
De elég volt megmutatnia a finom, arisztokratikus kezét, sőt elég volt az első mosolya, és már elbájolta Légváryt.
Attól lehetett tartani, hogy a jeles iró egyszerüen elolvad. A jeles iró ugyanis az első perc multán azt képzelte, hogy az „Ezeregyéj“ világába került.
Csak egyetlenegy, icike-picike, sötét pont jelent meg a látóhatáron.
Az alispánné egyebek közt azt mondta:
– Nem is képzeli, hogy mi, berzencei asszonyok, mennyire rajongunk magáért! Minden sorát könyv nélkül tudjuk, és mikor egy-egy cikke megjelenik, kikapkodjuk egymás kezéből az ujságot. A multkor is majd meghaltunk nevettünkben, annyira mulattunk a sziú-indián-cikken.
– A sziú-indián cikken?
Légváry olyan ostoba arcot vágott, hogy a grófnő kénytelen volt egy kis magyarázattal állani elő:
– Mert, ugy-e, ön ir „Cid“ álnév alatt?
– Nem, grófnő. „Cid“ Koltay Balázs álneve.
– Nem baj, – felelt a grófnő. – Azért az a cikk mégis egészen jó volt.
II.
Légváry jól sejtett, amikor elkészült rá, hogy egész nap nem maradhat magára, és hogy a sok alkalmatlanságot, amelyet az elszállásolása okoz, sok figyelmességgel kell viszonoznia. Bár azt a szabadságot, amelyet a szálló kinál, mindennél kedvesebbnek találta volna, nem esett nehezére, hogy gyakorolnia kell magát a viszont udvariaskodásban és a szinpadiasan magas szinvonalu „társalgás“-ban, csak azon gyötrődött, hogy mennyire terhére lehet ezeknek a fölötte szives vendéglátóknak, akik őt minden áron s folyton szórakoztatni akarják.
Hanem déltájban egy kis meglepetés érte. Az alispán közölte vele, hogy most látogatásokat kell tenniök, legalább is három helyen: a főispánéknál, a képviselőnél és a nagy hazafi özvegyénél. De másutt is:
– Ha ugyan nem esik terhére!…
Erre már Légváry nem számitott, s a fölszólitás olyan készületlenül találta, hogy el kellett árulnia, milyen kevéssé szeret tisztelegni. Tudva, hogy a házigazdája nem fogja félreérteni – mert ez az európai ember a kisvárosi szokásokat bizonyosan ugyanolyan szemmel nézi, mint ő, – egy kis bátorságot meritett abból, hogy a grófnő nincs a szobában, s még azt a kérdést is megkockáztatta: vajjon nem lehetne-e a programnak ezt a pontját törölni?
– Megvallom, ez zavarba ejtene, – felelt az alispán. – Annyival inkább, mert őket is meghivtam ebédre, s azok, akik az ön tiszteletére jönnek össze nálam, okvetetlenül neheztelnének, ha ön nem tisztelné meg őket pár percnyi látogatással. Értem, hogy ezt robotnak találja, s kérem, bocsássa meg, ha mégis megismétlem a kérésemet… higyje el, gőgnek magyaráznák…
– Inkább talán neveletlenségnek, – szólt Légváry, megadva magát a végzetnek.
– Milyen ostoba is vagyok! – gondolta, mialatt utnak indultak. – Kitalálhattam volna, hogy ez a szereplésem fontosabbik része, s nem a fölolvasás! Engem ezek itt nem hallani akarnak, hanem látni. Látni, hogyan csetlek-botlok a teremben; milyen a pofám, mekkora az orrom, tudok-e tizig olvasni, s jól szabott frakkom van-e ha már kinyomtatják, amit irok. A kulturest csak középpontja, talán csak éppen ürügye a hozzáfüződő mulatságoknak. Nem a fölolvasás és a hangverseny a fődolog, hanem a bál, amely a kultur-estét befejezi, meg az ebéd, meg a délutáni tea, meg mindaz, ami ezzel a bállal, vagy az ugynevezett kulturestével velejár. Olyan ez, mint a vásár!… És tulajdonképpen igazuk van. Ha már idehozattak, megkivánhatják tőlem, hogy produkáljam magamat a pénzükért. Jó emberek ezek, liberálisak, szivesen látják az irodalmat is, mint bármit és bárkit, de ha már irodalmat rendelnek és nem cigányt, megkövetelik, hogy az irodalom legalább tisztelegjen náluk.
Útközben, mialatt a főispán lakásáig sétáltak, az alispán néhány bizalmasabb szót ejtett el a kultur-este előkészitésének nagy munkájáról, s ezekből a közlésekből kiderült, hogy a kultur-egyesület ügybuzgó elnökét mégis csak aggasztja egy kissé a Tapolcsányi herceg vacsorája. A herceg olyan sok előkelőséget invitált meg, hogy nem lehetett előre tudni, vajjon marad-e elég előkelőség a kultur-est számára? Világos, hogy – különösen ilyen körülmények közt – nagy hiba volna megbosszantani éppen azokat az előkelőségeket, akikre a kultur-egyesület máskor is, most is a leginkább számithat.
A jeles iró különben minden baj nélkül esett tul a sok viziten. Csak egy helyütt volt egy kis zavarban: a képviselőnél, akit már ismert, mert Berzence követje Budapesten igazgatósági tagja volt annak a gázgyárnak, amely minden hónap elsején a száraz kenyeret szállitotta Légvárynak az éléskamrájába.
Ez a hatalmasság tüntető leereszkedés nélkül, nyájasan s nagy jóakarattal fogadta a gázgyár alkalmazottját. De éppen ebben a nagy jóakaratban volt valami megzavaró. Olyan furcsán nézett a jeles iróra, mintha magában egy kissé mulatott volna azon, hogy Berzence előkelői ekkora ceremóniával fogadnak valakit, aki a gázgyárban az egyik legutolsó senki, mert ott bizony borzasztó sokat körmöl, borzasztó kevés pénzért. Amellett azonban mintha egy kissé szánakozott volna is ezen a szegény ördögön, aki a gázgyárban, ebben a nagyszerü intézetben, az élelmesek paradicsomában se tudott boldogulni s olyan kevésre vitte, hogy kénytelen volt iróvá lenni, csakhogy megélhessen. Valójában most nézte meg először a rég ismert tisztviselőt, aki iróvá züllött; de hamarosan leküzdötte a meghökkenését, s tekintetében, amelyben egy pár pillanatig csak részvét borongott, később egyre gyakrabban csillant föl a minden földi nyomoruságon felülemelkedő, égi humor derüje.
III.
Az ebéd pazar, a vendégkoszoru a nagyuriasságig előkelő, a grófnő elragadóan kedves és Légváry rendkivül ostoba volt.
Rendkivül – attól a pillanattól kezdve, amikor észrevette, hogy tulajdonképpen most kellene kitennie magáért s nem majd csak este… hogy az ő föllépése volna a fődolog s az ebéd ehhez csak keret… hogy ez ünnepi alkalommal ugy kellene sugároznia az elmésséget, amiképpen ezt a Dumas fils alakjai cselekszik, ellenben a szinpadon kivül állók – irók vagy nem irók – csak a legritkább esetekben.
Mihelyt szemben találta magát ezzel a várakozással, – amely, ha talán nem is volt általános, egyik-másik vendégről szinte lekiabált – tisztában volt vele, hogy az első csatát már akkor elvesztette, amikor nem jutott eszébe, hogy csatába megy.
Légvárynak a szereplés nem volt eleme; fázott minden tüntetéstől; az elméskedésben sohase talált semmi gyönyörüséget; nem szeretett szinészkedni.
A környezet talán besodorta volna a beszédességbe és abba, hogy akaratlanul is kiállja azt a vizsgálatot, amelyre nyilván többen várakoztak, s amelynek az ebéden – mint valami zártkörü társaság számára rendezett főpróbán – azt kellett volna kideritenie: vajjon van-e a fölolvasó urban nevezetesebb előadóképesség, s ha igen, mekkora? Mert Légváry hétköznap, rendes körülmények között nem volt se különösen szófukar, se különösen együgyü, s a társaságban szép asszonyok is voltak, akiknek egy-egy mosolya a lobbanékony lelkü gázgyári költőt könnyen beugrathatta volna bármi bolondságba. De annak a látása, hogy most az első hegedün kellene játszania, hogy voltaképpen ennie se volna szabad, csak szerepelnie, ragyognia s fáradhatatlanul munkálkodnia a szóvivő szerepében a személyes sikerért, az erkölcsi diadalért – a torkára fagyasztott minden olyan szót, amelyről azt hitte, hogy tetszetős lehet.
Nem érzett kedvet semmi efféle próbálkozáshoz s nem vállalta a neki szánt szerepet. Sajnálja, – gondolta, – hogy nem felelhet meg a talán jogos várakozásnak; sajnálja, ha ezzel a lemondással megfosztja az ebédet a különös érdekességétől s a vendégeket attól a mulatságtól, amely, meglehet, egyik főcélja az irodalom meginvitálásának; sajnálja végül, ha igy voltaképpen rászedte a kultur-egyesületet, ha nem válik dicsőségére a Barta-házban rendezett ünnepeknek, ha bosszuságot okoz a szives vendéglátóknak, akik talán egy kicsit röstelkednek is amiatt, hogy véletlenül éppen őt találták meghivni. Nagyon sajnálja – de fölolvasni jött ide, nem komédiásnak.
Elhatározta, hogy csak a föltünés kerülésével fog föltünni, hogy a szóvitelt átengedi azoknak, akiknek ehhez kedvök van – például Plojesti bárónak – hogy nem beszél a köznek, csak a legközelebb ülőkkel, s nem többet, mint akárki más, hogy igyekszik nem mondani se ostobaságot, se izléstelenséget, de egyéb dicsőségre nem pályázik.
Ez az elhatározás nagyon ostoba ötletnek bizonyult. Vannak helyzetek, amelyekben a bölcs tartózkodás az elképzelhető legnagyobb hiba.
Az ebéd félháromkor kezdődött s még nem mult három óra, amikor Légvárynak már látnia kellett, a legfinomabb udvariasság álarcain is, hogy ő itt rettenetesen sok csalódás okozója. A vendéglátók változatlan figyelmességgel gondoskodtak róla, hogy tejben-vajban fürödhessék s a maga számára foglalhassa le az irodalomnak járó elismerést, az irodalommal szemben köteles hódolatot, hanem a vendégek érdeklődését hamarosan elhóditották tőle a kultur-est más érdekességei, a politika, de leginkább a Tapolcsányi herceg vacsorája.
Csak a képviselő jóakaratát sikerült lekötnie. A képviselő a régi ismeretség jogán pártfogásába vette a gázgyár szerény munkását, tartós figyelmességgel tüntette ki és sok jelét adta annak, hogy – a gázgyárra a jótékony feledés fátyolát boritva – Légváryban most csak az irót akarja látni és tisztelni. Ez a tisztelet, a titkos részvéttel egyetemben, folyton ott ragyogott a szemében.
Légváry meg mert volna esküdni, hogy pártfogója olyankor, amikor hallgat, igy mélázik magában:
– Micsoda különös teremtményei vannak a jó istennek!… Tessék, egy ember, aki ir, ir, és azt akarná, hogy amit összefirkál, azt mások elolvassák!… Hiszen, igaz, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsei Ferenc is irtak. De azok tehették. Megéltek abból, amit a földjük termett, s ha éppen ez volt a kedvtelésük, hát megengedhették maguknak még ezt a fényüzést is. De egy szegény ember, egy ilyen szegény ember!…
IV.
Az ötórai „teá“-n már nyiltan beszéltek róla, hogy Tapolcsányi hercegnek a vacsorája a kultur-est sikerét nagyon kétségessé tette.
Ennek az ötórai „teá“-nak az volt a célja, hogy Berzence előkelő hölgyei személyében is megismerhessék a jeles irót, ha ugyan kiváncsiak rá.
De öt órára már hire terjedt, hogy a jeles iró nem érdekes ember, s az összejövetelen sokkal kevesebben jelentek meg, mint a grófnő várta. Csak két asszony és öt lány állitott be.
Légváry ezen a második szigorlaton se tett ki magáért. A rekedtsége egy kissé lehangolta, de még a tekintetéből is hiányzott az a hallgatag követelőzés, amely mindent jóvá tesz.
A kisasszony vendégek hamar le is tárgyalták. Jóformán csak arról esett szó, hogy kik azok a táncosok, akikre ma este számitani lehet. A jeles iróra nem igen vetettek ügyet. Csak éppen akkor, ha ez kiesdekelte vagy kierőszakolta a figyelmet.
Még a grófnőn is meglátszott, hogy már csak gyöngédségből foglalkozik a ház illusztris vendégével.
De a vendégek közül a legszebbik kisasszonyból, Valkányi Bubából, nemcsak a gyöngédség, hanem a kiméletesség is hiányzott. Valkányi Buba kétszer is megtette, hogy egyszerüen nem felelt a költőnek.
És a költő igy merengett magában:
– Még egy sort se olvastam föl és máris megbuktam!… Nem volna-e okosabb, ha beteget jelentenék s hazautaznám a hétórai vonattal?!…