VENDÉGSÉGBEN.
I.
Barta Lóránt alispán rác-berzencei házának egyik vendégszobájában Légváry Artur, a jeles fővárosi iró, akinek felolvasását vörös plakátok hirdették Berzence főutcáján, immár tizedszer vette föl és tizedszer vetette le a frakkját. Bátran viselkedhetett ilyen bolondul: egyedül volt a szobában, senki se nevethette ki.
– Negyed hét, – szólt magában. – Még van rá idő… Még szépen el is bucsuzhatnám… Öt percen belül ki lehet hajtani a vasuthoz… Még ki is sétálhatnék addig… Csak valami ügyesebb hazugság jutna hamar eszembe!… Eh, gondoljanak és mondjanak, amit akarnak! Annyi bizonyos, hogy sok bosszuság elől menekülnék… Azzal már tisztában lehetek, hogy itt csak a balsiker várakozik rám… Hol van az megirva, hogy azért, mert ide bolondultam, el kell követnem egy másik bolondságot is és meg kell tennem valamit, aminek előreláthatóan csak kárát vallhatom?!… És érdemes azért az egypár garasért, elnyelnem egy sereg mindenféle apró megalázást, amire most már bizton számithatok?!…
Végül mégis csak rajta maradt a frakk. Urrá lett rajta a csüggedtség, s igy vetett véget ideges tanakodásának.
– Nagyon jó volna megszökni, de ez most már erkölcsi lehetetlenség. A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni. Ki kell üriteni a poharat… le kell hajtani az egészet, akármilyen rossz is az ital…
Megállott a nagy állótükör előtt és hangosan vonta kérdőre az ott felbukkanó, diszbe öltözött alakot:
– Kellett ez neked?!…
De nem ért rá kiveszekednie magát a nyilvánosság elé készülő figurával. Kopogtak s a bátoritó szózatra Plojesti báró nyitott be, a kultur-ünnep egyik főrendezője.
– Kedves kolléga ur, – szólalt meg „Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli főjegyzője, a Szilas-Bodrog vármegye Közmüvelődési Kör ügyvezető-igazgatója s a Rác-Berzencei Hiradó főszerkesztője“ – közölnöm kell önnel valamit… Már az ebéden meg akartam mondani… de az igazat megvallva, a sok baj közepett elfelejtettem… A programmunkat egy kissé meg kell változtatnunk és ehhez képest a felolvasásnak nem kell hosszunak lennie… jobban mondva: a felolvasás nem lehet hosszu.
– No hallja!… – tört ki Légváryból a bosszankodás.
– Tessék?!… – álmélkodott a báró. – Én azt hittem, hogy ön ennek örülni fog.
– De hiszen ön azt mondta, hogy valamelyik leghosszabb, vagy több rövidebb munkámat olvassam fel!… Hogy szeretné, ha a felolvasás kiadós volna, ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig!… Hogy a közönség a kulturestéken belépődijat fizet s legalább sokat akar hallani a pénzéért!… Hogy ezen a kulturestén a közönség egypár énekszámon meg egy-két szavalaton, néhány rövid dolgon kivül nem kap egyebet, csak az én felolvasásomat, s hogy ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie!… Hogy a felolvasás szólhat akármiről, lehet komoly vagy vidám, csak hosszu legyen!… Hogy igazolnia kell, mért csőditették össze a közönséget!… Hogy senki se mondhassa: „Már vége?!… Ez volt az egész?!…“ Hogy a közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi, de ha egyszer pénzt adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal!… Vagy nem ön mondta mindezt?
– Aj, jaj! – nyögött Plojesti. – Csak nem valami hosszu litániát hozott magával?
– És ha azt hoztam? Ha csakis azt hoztam?
– Akkor, sajnos, meg kell huzgálni, ugy, hogy csak tiz percnyi, legfeljebb egy negyedórányi maradjon belőle. Idő még van rá, hogy tetszése szerint megröviditse; fogjon hozzá azonnal! Sőt még arra is van idő, hogy valami ujat irjon. Hogy mit? – azzal ne törődjék! Itt akármi jó lesz; ugy se fogja hallani egy lélek se!
– Köszönöm!
– Vagy ha maga nem akar fáradni vele, megkérjük az alispánt, hogy a litániát röviditse meg ő!… irtson ki belőle mindent, amit lehet… s ne hagyjon meg belőle mást, mint a legszükségesebbet. Az alispánnak ebben nagy gyakorlata van.
– Köszönöm!
– Nem értem, hogy miért haragszik. Azt képzeltem, hogy a nyakamba fog borulni. Hiszen ezzel csak megkönnyitem a dolgát! Önnek is jobb, ha egy kicsit kimélheti magát; hisz olyan rekedt, hogy alig tud beszélni! És ilyen rekedten akar ön beadni a közönségnek nem tudom micsoda szentiváni éneket?!… Senki se fogja érteni, senki se fog oda hallgatni, egy lelket se fog érdekelni, kivált, ha észreveszik, hogy ez még isten tudja meddig eltart!…
– Akkorára ki fogok rekedni. Amint láthatja, a sok teától máris engedett a rekedtségem. És orditozni fogok… amilyen jókedvemben vagyok, szivesen orditozom. Különben önök, akik már ismerik a vicinálison uralkodó viszonyokat, előre kiszámithatnák, hogy a felolvasó az uton meg fog hülni… és önt ahelyett, hogy minél hosszabb felolvasást kivánt tőlem, inkább arra biztatott volna, hogy minél rövidebb dologra készüljek.
– Én előrelátó voltam, mert a hosszu dolgot könnyü megröviditeni, ellenben a rövidet már nehezebb hosszuvá fujni föl. És mit tehetek én róla, hogy igy fordul a dolog?! Én két rövid énekszámra és két rövid szavalatra számitottam… joggal… mert a fővárosi, ugynevezett művésznők olyan szüken szokták mérni az áldást, mintha ez nekik is pénzbe kerülne. Azt hittem, a hangverseny nem tarthat tovább egy félóránál. Csak ma délelőtt derült ki, mikor a hölgyek megérkeztek, hogy az énekesnő szintén litániákat óhajt elkántálni, a szinésznő pedig előbb kabaré-apróságokat, majd egy hosszu elbeszélő költeményt szaval el. Mért nem szavalja el mindjárt Klopstocknak a „Messiás“-át?!… És próbáljon beszélni velök! Én nem próbálom meg, mert tudom, hogy ugyis hiába!… Már most kérdem, nem könnyü-e elképzelni a közönség jogos türelmetlenségét, ha egy ötnegyedóráig vagy másfél óráig tartó hangversenyhez ráadásul még egy hosszu felolvasást kell végigszenvednie!… mikor, valljuk meg, az egész kulturest csak ürügy ahhoz, hogy utána a helybeli hölgyek egy egész hónapra kitáncolhassák magukat?!… Különben, már bocsásson meg, de minden bajnak ön maga az oka, mert – amint jól emlékszik – én kifejezetten kértem, hogy egy hosszu és több rövid munkáját hozza magával. Ha ön szót fogad, akkor most könnyü volna kiválasztani egyet a legrövidebbek közül.
– Hát tudja mit!… Válasszon ki közülök egyet, amely az ön mértékének a leginkább megfelel!… Mert hoztam én magammal mindenfélét: hosszut, rövidet, legrövidebbet… egy egész kötetre valót.
– Aj, jaj! – siránkozott Plojesti. – Annyi a dolgom, hogy négyfelé kellene szakadnom!… és ön azt kivánja, hogy feküdjem neki a munkái tanulmányozásának!… Még éppen ez hiányzik! Látszik, hogy sejtelme sincs róla, mennyi dolgot ad egy kulturest rendezése, kivált ilyen mostoha körülmények között! Azt se tudom, hol van a fejem… hát csak nem őrültem meg, hogy éppen most kezdjem olvasgatni az ön műveit?!… Válasszon közülök ön maga!… vagy kérje meg az alispánt s válogassanak egyesült erővel! Válassza ki a legrövidebbet! Én látatlanban a legrövidebbre szavazok.
– De nem tudom, hogy éppen ez alkalmas lesz-e?… Ön jobban ismeri a kulturest közönségének az izlését, mint én, s előre meg tudná mondani, hogy melyiknek lehet nagyobb hatása. A hosszu dolog hatásában biztam, de arra nem gondoltam, hogy hamarjában a rövidek közül kell válogatnom. Hallgatná meg legalább a cimeket… talán lesz közöttük olyan is, amelyet már ismer és a felolvasásra alkalmasnak tart…
– Aj, jaj! – nyöszörgött Plojesti. – Nem olvastam én, kérem, önnek soha egy sorát se!… Ne vegye rossz néven!… magunk közt vagyunk… és ugyan mondja meg, kedves kolléga ur, hogy közülünk, irók közül, ki olvassa a másik munkáját?!… Talán inkább az alispánt kérhetné meg erre. Határozottan emlékszem, hogy az alispán olvasta önnek nem tudom melyik elbeszélését. Még a könyvei közül is megvan itt valahol nem tudom melyik. De bizony Isten nem érdemes ezen töprengenie. Olvassa föl azt, amelyik a legrövidebb, vagy amelyik a leghamarabb akad a kezébe. Fölolvashat ön bármi bolondot; senki se fogja tudni, hogy mit olvasott föl… a közönség csak arra fog figyelni, hogy: mikor lesz már vége?… Magunk közt vagyunk, kolléga ur; egészen nyiltan beszélhetünk. Itt egy árva lélek se kiváncsi arra, hogy mit eszelt ön ki Berzence számára, vagy hogy mit szokott költögetni az üres óráiban… Talán az alispán máskor kiváncsi volna rá, de most az is mással van elfoglalva. Csak az ön személyére kiváncsi egy pár öreg kisasszony. A többiek?… a többiek nagyon szivesen látják önt s meg fognak barátkozni önnel, ha kedvükre való embernek találják. De csak aszerint és annyira fogják becsülni, amennyire módját tudja ejteni, hogy az izlésük szerint viselkedjék. Ha ön vidám lesz és agyonbeszéli az urakat, ha a táncteremben ügyesen fog forgolódni a hölgyek körül, ha a megjelenése, a hangja és a viselkedése megtetszik a közönségnek, akkor megbocsátják azt, amit ir; és megbocsátják, akármit irt! De hogy érdeklődjenek az iránt, amit be akar adni nekik: ezt már nem kivánhatja tőlük!
– Gyönyörü kilátások!
– Nekem mondja?! Ön nem nézheti le Berzence közönségét annyira, mint én, mert én mindenkinél jobban ismerem ezt a közönséget. Önnek könnyü. Ön holnap tovább megy s kitörli az emlékéből az egész kalandot. De én már tiz év óta élek itt és még most se tudtam beletörődni a berzencei viszonyokba. Remélem, észrevette rajtam, hogy én nem vagyok benszülött és hogy semmiképen se vagyok idevaló ember. Most nem érek rá, de az éj folyamán majd elbeszélem önnek, hogyan került a családom erre a vidékre. Önt, az irót érdekelni fogja ez, mert a családom története olyan gazdag különös eseményekben, hogy ön ehhez fogható izgalmas regényt sohase olvasott.
– Ne hagyja nagyon későre az elbeszélést, mert megvallva az igazat, az a szándékom, hogy nem fogom agyonbeszélni az urakat és a táncteremben sehogyan se fogok forgolódni a hölgyek körül, hanem, mihelyt tulestem a felolvasáson, haza jövök és pakolok, aztán kialszom magamat, hogy holnap reggel támolygás nélkül indulhassak utnak.
– Aj, jaj, jaj, jaj!… – vinnyogott Plojesti, mintha hirtelen a tyukszemére lépett volna valaki. – De hisz ez egyszerüen lehetetlen!
– Mért volna lehetetlen? – kérdezte Légváry.
– Mert végre is ön az alispánék vendége!… és kinos feltünés nélkül nem válhatnék el tőlük, mielőtt ők hazatérhetnek… azt hiszem, nem is akarja megbántani őket… Már pedig az alispán, aki elnöke a kulturegyesületnek, nem hagyhatja ott a mulatságot idejekorán… nem is beszélve arról, hogy a grófnő szeret táncolni… És még hozzá, ha ő maga véletlenül nem is akarna táncolni, nem jöhet el a bálból egyhamar, mert a Valkányi Bubát kell gardiroznia. A Valkányi Buba árvaleány és a grófnőt kérte meg, hogy vigye el magával… máskor is a grófnő szokta gardirozni ilyen nagyobb mulatságokban… no és a Valkányi Buba nem szivesen hagyja ott a táncot.
– Szóval nekem meg kell várnom, mig a Valkányi Buba is megelégli a mulatságot?… és előbb nem fekhetem le?
– Ki gondolt volna rá, hogy ön a felolvasás után mindjárt el akar tünni?! Hiszen kitalálhatta volna, hogy a felolvasás csak ürügy s hogy az ön igazi szereplése csak azután kezdődnék! Itt nem ugy értik az irodalommal való barátkozást, ahogyan ön képzelte. Már Budapesten mondtam önnek, hogy itt kétszáz koronáért jól akarnak lakni az irodalommal. Persze nem kényszerithetjük önre a szokásainkat… ön végre is azt teszi, ami önnek kényelmesebb… de biztosithatom, hogy az alispán nem fog örülni, ha ön megszökik… és ha nem akarja őt zavarba ejteni, ha nem akar neki egy kis… hogy is mondjam?… kellemetlenséget okozni…
– Már addig maradok, ameddig Valkányi Buba.
– De ha ön a felolvasás után mindjárt le akart pihenni, ha azt mondta magában: „Bánom is én a berzencei szokásokat! Felolvasok nekik a pénzükért és punktum! Még a vacsorájukat is csak egyék meg ők maguk!“ – mért szállott ön az alispánhoz?… mért nem ment inkább szállóba? Akkor minden zsén nélkül ott hagyhatta volna a kompániát, amikor kedve tartja. A berzencei intelligencia akkor is azt mondta volna: „Ez nem iró, ez medve!… valami obskurus, faragatlan firkász!“ – de ön a markába nevet s kétszáz koronával a zsebében vigan tovább áll… és vissza se néz Berzencére. Mennyivel szabadabb az ember a szállóban! A legegyszerübb szálló is kényelmesebb minden királyi palotánál, ha az ember csak vendég. Elképzelem, milyen rettenetes lehetett önnek, a fővárosi embernek, hogy itt, csupa nagy figyelmességből, egész nap nem hagyták magára. Elképzelem, mert én lélekben még ma is fővárosi ember vagyok. És ha már erről beszélünk, ugyan, kérem, mondja meg… magyarázza meg nekem, hogyan történhetett… mert én megfoghatatlannak találom… hogy egy olyan kényelemszerető és finomlelkü ember, mint ön… akinél a takarékoskodás egyáltalán nem szerepelhet… hogyan fogadhatta el az alispán meghivását?!
Légváry vén legény létére is elpirult.
– Teringettét, önnek igaza van!… – felelt. – Most már magam sem értem… Mit mondjak?… Beugrottam… ostobaságot követtem el. Őszintén szólva, én előre is fáztam ettől a sok figyelmességtől… ettől a magyarosan szives és határtalanul előzékeny vendéglátástól… ettől az engem meg nem illető ünnepléstől, amelyre sohase szolgáltam rá és amelyet soha se tudok megszolgálni… De a meghivás annyira szives hangu volt… olyan kedves formában ismétlődött meg… olyan lebilincselő gyöngédséggel hivatkozott a munkáimmal szemben való kivételes – nekem szokatlan – érdeklődésre, s azonkivül valami régóta ápolt szimpátiára, személyes vonatkozásokra, egy tizennyolc évvel ezelőtt történt találkozásra, amelyre sehogy se tudtam emlékezni… hogy attól tartottam… valósággal féltem attól, hogy megbánthatom az alispánt, ha nem élek ezzel a szerencsével, ha közömbösen huzódom félre a barátságosan kinált előzékenység elől… Végre is, vannak irók, akiknek az isten annyira elvette az eszét, hogy nevetni való elbizakodottságukban képesek ignorálni még egy alispánt is.
– Ugyan kérem, kedves kolléga ur, de hisz ez csupa formaság volt!… egyszerü udvariaskodás, amelyet az iróhoz intézünk, de amely inkább az irodalomnak szól, mint magának az irónak. Régi magyar szokás… és itt ragaszkodunk minden régi szokáshoz… hogy az irodalmat – még az irókban is, ha ezek az irodalom képviseletében kerülnek hozzánk – a lehető legnagyobb tiszteletben kell részesiteni… minden tisztességet meg kell adni neki… már csak azért is, mert hiszen a magyar irodalom olyan árva, olyan elhagyatott, annyira szegény, hogy egyébben ugy se részesülhet, csak éppen tiszteletben. Ennek a formaságnak ugyan kár volt felülni!
Inas nyitott be és jelentette:
– A méltóságos asszony nagyon fog örülni, ha szerencséje lesz a szalonban.
– A viszontlátásra Phillippinél!… – bucsuzott Plojesti. – Már csak a csatamezőn találkozhatunk, annyit kell még szaladgálnom!… Nem képzeli, hogy egy öklömnyi szinésznő meg egy énekesnő, aki csak most kezd gőgicsélni, mennyi dolgot tud adni az embernek! A szegény alispán igyekszik mindenütt ott lenni, de ezt a két budapesti fehércselédet mégis kénytelen volt a nyakamba varrni… A viszontlátásra!… De ne felejtse el kérem!… Vacsora után juttassa eszembe, hogy okvetetlenül elmondjam önnek a családom történetét. Nagyon fogja érdekelni… s felpakolhat belőle annyi megirni valót, amennyi három kötetre is elég. Legalább visz valamit Berzencéről!… Olyan különös históriát fog hallani tőlem, aminőt a legizgalmasabb angol regényben sem olvasott. Kár, hogy nem mondhatom el egy angol irónak; az ilyesmit csak az angolok tudják megirni.
II.
Az alispánné még nem volt a szalonban. De kimentette magát. Egy szobaleány jelentette, hogy a méltóságos asszony pár percnyi türelmet kér. Valami hiba támadt a toalettje körül s még nem készülhetett el az öltözködésével.
Sőt arról is gondoskodott, hogy a vendég ne unatkozzék addig, amig várakoznia kell. Átküldte neki az este megjelenő berzencei lapokat, amelyek legujabb számukban mindannyian bőven foglalkoztak a kulturest előkészületeivel, s külön cikkben emlékeztek meg a fővárosi vendégekről, kiváltképen a jeles iróról, aki valamennyi lapban diszhelyet kapott.
Különösen Plojesti lapja meg még egy másik ujság tettek ki magukért. Ezek már nem is csak cikket, hanem egész tárcát szenteltek a kitünő vendégnek.
Légvárynak legjobban a Plojesti tárcacikke tetszett.
– Ahhoz képest, – szólt magában, – hogy soha egy soromat se olvasta, igazán gyönyörüen ir rólam! Vagy éppen ezért?!… Kegyetlen talány!
Az ujságokat Lilike adta a kezébe, az alispánék tiz éves leánykája, egy rendkivül bájos, komoly kis teremtés, akivel Légváry még délután – kevéssel az ötórai tea előtt – megbarátkozott.
Mialatt a vendég buzgón nyelte a róla szóló dicséreteket, Lilike leült egy karosszékbe, felnyitotta a könyvet, amelyet magával hozott, s hozzálátott, hogy – mint jó kis gyermekhez illik – addig is, amig mást parancsolnak neki, szorgalmasan folytassa a tanulást.
De nem tudott oda figyelni. A tekintete minduntalan felrebbent a könyvről az idegenre s ugy szökdécselt oda meg vissza, mint egy kis madár, amely most próbálgatja a szárnyait s messzire még nem mer elkalandozni, de már csupa mozgékonyság és félénk érdeklődés. Utóbb a szeme egészen ott felejtkezett az emberen, s Légvárynak, amint hirtelen felpillantott az ujságból, észre kellett vennie, hogy a kis leány már percek óta nézi.
Valami olyan sajátságos álmodozást lepett meg ebben a mélytüzü tekintetben, a szép, nagy, fekete szempár olyan leplezetlen csodálkozással tapadt rá, hogy Légváryt elfogta a kiváncsiság: ugyan mivel vonta magára ezt a kitartó figyelmet?
– Mit olvas, Lilike? – kérdezte.
– Világtörténelmet, – felelt a kis leány.
– Maga már világtörténelmet tanul?
– Igen. Azt is.
– És most elgondolkozott valamin, amit olvasott?
– Nem. Hanem szeretnék valamit kérdezni a bácsitól… és azon gondolkoztam, hogy illik-e ezt megkérdezni?…
– Mit akar kérdezni, lelkem?…
Lilike hirtelen elhatározta magát.
– Bácsi, kérem, sokat szokott maga éhezni? – kérdezte.
– Nem… azaz, hogy régebben… fiatal koromban… – felelt Légváry meglepetten. – De miért kérdi ezt Lilike?
– Mert egy könyvben azt olvastam, hogy a költők sokat szoktak éhezni. Ő, bácsi, én ugy sajnálom a költőket!… Legjobban a koldusokat és a költőket sajnálom!
– Isten tartsa meg sokáig ezt a szép érzését! – szólt magában Légváry megindultan. – Mert hiszen Magyarországon a költők jóformán csak az ilyen jó kis leányoknak a nemesszivüségéből élnek!…
De Lilikének hamarjában nem tudott mást mondani, csak azt, hogy a költőknek most már sokkal jobb dolguk van.
Zavarából a grófnő mentette ki, aki Lilikét kiküldte a szobából, s a leggondosabb figyelmességnek egy ujabb jelével tüntette ki az ünnepelt vendéget.
– Azért kérettem, – szólt, – hogy megkérdezzem: van-e kedve velünk tartani?… velem meg a Bubával… és eljönni velünk a hangversenyre? Vagy kényelmesebbnek találja megvárni, amig a felolvasásra kerül a sor, s csak akkor indulni el hazulról? Ha untatja a hangverseny, a férjem kilenc órakor kocsit fog küldeni… mert a kör helyisége elég messzire van… csakhogy ezt meg kell telefonoznom neki… annyi a dolga, hogy már nem jöhet haza… De ha van kedve s eljön a mi kocsinkon…
Légváry természetesen a hölgyekkel tartott s megköszönte a grófnő kegyességét.
– Iszik velem egy csésze teát? – kérdezte a grófnő. – Azt hiszem, nem fog ártani még egy csésze tea… bár a rekedtsége, ugy látszik, már egészen elmult… A Buba azonnal itt lesz, s egy félóra mulva, ha ugy tetszik, indulhatunk.
A grófnő már nagy toalettben volt, s Légváry ezt az esti öltözéket épp oly vakitónak találta, mint azt, aki viselte. Eszébe jutott, hogy ma már harmadszor kell megcsodálnia, mily rendkivül finom izléssel, sőt igazi művészettel öltözködik a grófnő, s valami félénk megjegyzést kockáztatott meg, amely elárulta az elragadtatását. Utóbb, mikor látta, hogy hódolatának kifejezése nem volt tapintatlan, még azt is megkérdezte, hogy az esti öltözék nem Drecolltól való-e?… egy párisi divatujságban Légváry egy ehhez nagyon hasonló esti ruhának a szines fényképét látta… s az a ruha Drecollnak a kreációja volt.
A grófnő esti öltözékét nem Drecoll készitette, de az ilyen tévedés mindig menthető. S a szép asszony, aki a jeles irót egyre élénkebben emlékeztette azokra az előkelő párisi hölgyekre, akiket csak a Paul Bourget regényeiből ismert, kegyes figyelmességgel viszonozta a vendég hódolatát. Meglátszott rajta, hogy ezt gondolja magában:
– Lám, lám, ennek az embernek, bár nem éppen vonzó külsejü… és a frakkjának az ujja egy kissé rövid… azért nagyon jó szeme van!
A beszélgetés hangja egy kissé melegebbre vált, s a jeles irónak, aki ebből bátorságot meritett, az jutott eszébe, hogy: hátha felhasználhatná a kedvező alkalmat?!… hátha megpróbálná illő és finom formában elsóhajtani, elsóhajtozni, mennyire meghatotta s milyen végtelen hálára kötelezte őt a vendéglátók nagy szivessége?!… az alispán páratlanul kedves figyelmessége s az a meghálálhatatlan kegyesség, amelylyel a grófnő is kitünteti!…
Magasztalni kezdte az alispánt s nem titkolta el, milyen kellemesen lepte meg, hogy az alispánban olyan kitünő embert ismert meg, akinek aligha van párja a magyar közigazgatásban.
– A széles látókör, – szólt, – az igazán európai műveltség, a nagy tudás, a gondolkodás emelkedettsége s a magas nézőpontok Magyarországon, sajnos, még nem olyan mindennapos dolgok, hogy ne volna különös öröm, ha az ember olyan kitünő és erős egyéniséggel ismerkedhetik meg, akiben megvannak mindezek a tulajdonságok, és az a nagyfoku lelki finomultság is, mely ezek természetes kisérője.
– Igen, – felelt a grófnő, – a férjem nagyon jó ember, nagyon nemeslelkü, igazi minta-ember, akinek csak egyetlen-egy hibája van, az, hogy nagyon is komoly… hogy tulságosan sokat olvas. De ezen már nem lehet változtatni. Mindig hiába kértem, hogy ne rontsa a szemét… Ő maga se tudná megmondani, hogy mért olvas össze annyi ostobaságot… De erről már nem tud leszokni.
A jeles iró egy kissé megrőkönyödött. Hirtelen nem tudott mit szólni.
– Önnek mindenben igaza van, – folytatta a grófnő, – egészen jól itélte meg a férjemet. Igen, az a hibája, hogy nagyon is komoly.
– Ha más nem, – gondolta a jeles iró, – a grófnő mindenesetre meg fogja bocsátani a felolvasásomat. Végre egy ostobaság, amelylyel a férje legalább nem rontja a szemét!