KULTUR-EST FÜZÉRTÁNCCAL.
I.
Mikor Valkányi Buba, esti félnyolc felé, jegyben-gyürüben, vagyis: báli ruhában, a fölismerhetetlenségig kiékesitve, vizi tündérnek, hableánynak, avagy tengerszemben fürdő napfénynek öltözötten besugárzott Barta Lórántné őméltósága szalonjába: Légváry Arturnak valami olyanforma látomása támadt, aminő olykor-olykor azokat a nagy játékosokat lepi meg, akik életük legnagyobb részét a roulette-asztal mellett őrlik le. A gyógyithatatlan roulette-játékos, néha, nagyritkán, olyan erős sejtelemmel, mely már bizonyosságnak tünik föl, előre megérzi, hogy a következő percben melyik szám lesz a nyerő, s ha ilyenkor, hirtelen elhatározással, minden pénzét fölteszi erre az egy számra: nemcsak busás nyereséget söpör be’ hanem egyszersmind olyan győzelmes nyugalomra tesz szert, amely jó időre rabjává teszi a szerencsét. A megfeszitett idegek szolgálnak időnkint, egy-egy jó órában, efféle látomással.
A hóditó jelenés láttára Légvárynak a fejében is ilyes látomás villant meg. Egyszerre az az érzés fogta el, hogy mai vállalkozásának a sorsa ettől a tengerzöldszin-ruhás kisasszonytól függ, és ha – aminek megkisérlését eddig elmulasztotta, – hamarosan meg tudja nyerni a szép hölgy figyelmét, tetszését és pártfogását: akármilyen rosszra fordult is a dolga, sok ügyetlensége következtében, és akármilyen kevés a reménye a legkisebb sikerre is ebben a pillanatban, épp oly bizonyosan hozzá fog jutni a titkon mégis csak hőn óhajtott „erkölcsi győzelem“-hez, az illő elismeréshez, mint amilyen bizonyos bukásnak néz elébe most, amikor még annyit se érhetett el, hogy a szép Buba egy érdeklődő pillantásra méltassa.
Egy másodpercnyi gondolkodás után ez az érzés meggyőződéssé erősödött benne.
– Nem is olyan bolondság ez! – tanakodott magában, mialatt Buba és a grófnő buzgón cserélgették ki egymás megjelenésén érzett elragadtatásuknak a kifejezéseit. – A Buba ennek a Kánaánnak a leggazdagabb árvalánya. Ráadásul nagyon csinos is. Tehát jobb parti, mint a többiek: mint azok a lányok, akiknek a vagyonban vagy a szépségben való jelentéktelenségét egészséges szülők, sok testvér, rokonok sulyosbitják. Világos, hogy a Bubának egész udvara van és hogy az udvarában ott vannak mindazok, akik a környék leggazdagabb és legszebb leányát óhajtják feleségül. A legjobb házból való és a legszebb korban lévő urak forognak körülötte; a tehetősebbek, a rangosabbak; azok, akiknek a fiatalos ereje és fiatalos viselkedése itt törvényt szab; éppen a hangadók. És ezek a hangadók szeretnek a Buba kedvében járni; kis dolgokban szivesen alkalmazkodnak az akaratához; a Buba izlése, jó vagy rossz kedve, még a szeszélye is – Berzencén „tényező“. Ha tehát a Buba észre se veszi a szegény fölolvasót, ugy jaj a fölolvasónak! De ha a Buba szeme megakad az idegenen s az idegennek még a fölolvasását is komolyan veszi: ez Berzencén a sikert jelenti, az „erkölcsi siker“-t.
Már pedig a Buba figyelmét, tetszését és pártfogását nem lehetetlen megszereznie. Ami a legfontosabb, csak a tizenkettedik órában jutott eszébe; de még nem késett el vele.
Eddig – az „öt órai teá“-n – csak asszonyok és leányok társaságában látta a Bubát, az udvarlói közt nem; mégis észrevette, hogy a Buba azok közé a sokat igérő ifju hölgyek közé tartozik, akiket semmi se szórakoztat annyira, mint a szerelmes pillantások… a megigézettség pillantásai is, de az igéző pillantások még jobban… az a tekintet, amely a férfit oly érdekessé teszi!… a tüzes tekintet… akár a szemtelen tekintet is… szóval a szemnek az a játéka, mely százszor többet tud mondani, mint bármilyen s bármennyi szó… Roppant gazdag fejezet ez, s mindazt, ami ez alá a fejezet alá tartozik, Légváry igy szokta kifejezni: a „kigyóbűvölő tekintet“.
Ami ezt a kigyóbűvölő tekintetet illeti: ebben a játékban Légvárynak egyszer nagy gyakorlata volt. Hiszen még nem sok idő mult el azóta, hogy egészen fiatal volt, s fiatal korában, csinos hölgyekkel szemben, ő se vetett meg minden szinészkedést. Valamikor ő is nagy mulatságot talált ebben a játékban; mint most a Buba.
Az igaz, hogy egy idő óta elszokott minden kigyóbűvöléstől. Légvárynak hét gyermeket kellett eltartania. És akinek minden második hónapban hét pár kisebb-nagyobb cipőt kell kifizetnie egyszerre, az nem tartja többé olyan nagy tiszteletben a természetnek azt a legfenségesebb erejét, amely élőlényekkel tudja benépesiteni a világot, – mint amilyenben a gondtalan fiatalság… Meggyűlölte a kigyó-bűvölést, amely végül is oda juttatja az embert, hogy nem tud elég kenyeret keresni a sok kisebb-nagyobb szájnak… És ha kigyóbűvölőket látott, nevetett rajtok; kárörömmel, vagy sajnálkozva nézte őket, a jó vagy rossz kedve szerint.
Hanem aki egyszer szinész volt, abban mindig megmarad valami a szinészből. Hiszen ha csak arról van szó, hogy egy akármilyen jószemü, csinos hölgy előtt érdekesnek tünjék föl az ember!… Ez nem olyan nagy dolog, amig az ember megmaradt fiatalnak!… Ezt, amig nem öregszik meg, nem felejti el az ember, ahogy a korcsolyázást nem lehet elfelejteni… És Légváry még nem volt öreg; elég jóképü és elég jóalaku maradt; aztán meg ő benne is rejtőzött még egy kis betyárság… ha ezt pórázon tartotta is életének sok szigorusága… az élet komolysága…
Érezte, bizonyos volt benne, előre látta, hogy az a negyedóra, amelyet még elbeszélgetnek, az az öt perc, amig a grófnő künn jár rendelkezni és magára hagyja a Bubával, meg az a tiz perc a kocsiban, amig a körbe hajtattatnak, tökéletesen elég volna rá, hogy fölkeltse a Buba érdeklődését és meghóditsa nemcsak a jóakaratát, hanem a tetszését is. Tehát a sikert; Berzence egész közönségének a figyelmességét és elismerését.
De nem volt elég jókedve ahhoz, hogy hirtelen elhatározással, erre az egy számra játszva biztositsa az „erkölcsi“ nyereséget.
Nem a lenyelt bosszuságok tették idegessé, hanem az az érzés, hogy itt bizony egy kissé megalázták, és az irodalmat alázták meg benne. Az irodalmat, a melyet itt csak a szavaikkal tisztelnek, de valójában lenéznek; az irodalmat, amely neki kedves.
És most ő is ugyanazt tegye, amit a Buba és – talán az egy alispánt kivéve – a többiek mindnyájan? Ő is kivegye a részét abból a komédiázásból, amelylyel itt az irodalmat megalázzák? Mert hiszen, ha ő itt főképpen szinészkedik s az irodalmat csak eszköznek használja föl a maga érdekének, kényelemszeretetének és hiuságának a kielégitésére, akkor valójában ugyanazt teszi, amit ezek, akiknek az irodalom csak ürügy a mulatozásra. Akkor ő is hozzájárul ahhoz, segit ezeknek abban, hogy egyesült erővel csúfot üzzenek az irodalomból, s még nagyobbat vét, mint ezek, akik az irodalmat csak jelszónak használják, de titokban ősrégi, nevetnivaló bálvány-alaknak tekintik és lesajnálják, lenézik, mert ő azt árulja el, ami neki kedves, az egyetlent, amit még szentnek tart.
Nem, Berzsenyi Dániel vagy Kölcsey Ferenc, olyankor, amikor az irót keresték fel bennök, nem gondoltak egyébbel, csak az irodalommal. Nem, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc nem szinészkedtek volna egy elkényeztetett, léha, üresfejü kisasszony előtt, hogy egy kis személyes sikert biztositsanak maguknak.
Ő pedig az ilyen nagyok munkálkodásának s nem a maga világhirének köszöni, ha itt kenyérre és gyerekcipőre válthatja föl a mondanivalóit, amelyek voltaképpen senkit se érdekelnek; és ha itt legalább udvarias szólamokkal fogadták, ez tulajdonképpen nem neki szól, hanem a jelszónak, az irodalomnak, a nagy elődök szerezte tekintélynek, amely az alattomban közömbösekre is rákényszeriti a tiszteletnek legalább a külső jeleit; azt, hogy Langer Antal itt mint Légváry Artur rövid ideig tartó komolyságot és egy kevés figyelmet követelve léphet ez elé a mulatozni vágyó sokaság elé, annak az erkölcsi tőkének köszöni, amelyet amazok, a nagyok szereztek, nemcsak a műveikkel, hanem az egész, minden álságtól ment, tiszta életükkel. Bár csak mulatozók közé érkezett, tisztesség érte őt, amikor, ha ezek közt is, de annak az irodalomnak a nevében szólalhat meg, amelynek nevében egykor a Berzsenyi Dánielek és a Kölcsey Ferencek szóltak, s ha tehetségben nem is lehet méltó a nagy elődökhöz, méltó lehet hozzájuk tisztességben.
– Nem! – szólt magában határozottan.
Galilei kiálthatott ilyen kemény „nem!“-et, amikor, hosszas lelki tusakodás után, elvégezte magában, hogy fölfedezésének az igazságát nem fogja lehazudni, semmiféle érdekből, még akkor se, ha ezért el kell vesznie.
Rögtön eszébe jutott, hogy: ha ő az irodalom szekeréhez hozzá akarja kötni a maga gyerekkocsiját, ez tulajdonképpen igen kómikus dolog. És hogy mindig igen kómikus az olyan ember, aki a maga személyének, vagy éppen a szereplésének, valami nagy komolyságot tulajdonit. De az ember néha kómikus dolgokban leli örömét – s persze megjárja.
Pedig, ha véletlenül kínpadra viszik a legtitkosabb gondolatáért, végre is meg kellett volna vallania, hogy ebben a percben semmi se tünt föl előtte kivánatosabbnak, mint: visszavonulni a Bubával valami rejtett édenkertbe s fölolvasás helyett Ovidius „Ars amandi“-ját magyarázgatni neki, a kellő alapossággal. (Ó, Légváryné, bocsásd meg a gondolatnak ezt a hűtlenségét!)
De nem vitte rá a lelke, hogy csak egy pillantással is elárulja ezt a legtitkosabb gondolatát. Ráerőszakolta magára annak az embernek az álarcát, akinek a fáradtságát és a kedvetlenségét legyőzi az udvariassága és az ügybuzgósága, de akinek az esze másutt jár – a „művész-szobá“-ban használatos álarcot – és egy egész negyedórán át, amig a két hölgygyel beszélgetett, meg tudta őrizni azt az ábrázatot, amelyet a pénztárvizsgáló tisztviselőn látni, amikor az adóhivatalban hozzáfog a rovancsoláshoz.
Később, amikor a kocsi már sebesen vágtatott velök, a Buba, aki most gyönyörü modell lett volna a nyugodt közömbösség szobrához, egy pillanatra rajta felejtette azt a tekintetet, amelylyel a furcsa, ritka állatot nézi meg az ember s leszámol vele, hogy ezt az állatot egy örökkévalóságon át nem fogja többé, még egyszer szemügyre venni.
A zárt kocsiban meglehetős volt a sötétség s erre a sajátságos kirkei tekintetre, amelylyel Kirke csakis a disznait nézhette, a kis ülésen udvariasan szorongó Légvárynak fölvillant a szeme.
– Még most se késő! – sugta neki a józanság. – Csak egy hosszu, mindent kifejező tekintet… csak egypár ügyes szó… akármilyen kevés szó, a fő az, hogy jól kell elmondani!… és még sokat javithatsz a helyzeten! Aztán miért ne foglalkoznál egy kicsit ezzel a csinos kis pesztonkával?! Legalább megérteted vele, hogy nem az vagy, akinek néz, hanem még ma is víg legény, akármilyen kevéssé tüntetsz ezzel… Miért ne mulatnál egy kissé? Ráérsz!
– Nem! – felelt önmagának Kölcsey utódja.
II.
Este nyolc órakor kiderült, hogy a herceg vacsorája mégis csak nagy kárt okozott a Közművelődési Egyesületnek: a kultúra nem állotta a versenyt azokkal a jókkal, amelyeket a herceg meghivása igért. Berzence előkelői az égi és földi javak közül az utóbbiakat választották s a kultúr-estére a „vezető elemek“ közül csakis azok az uri családok állitottak be, amelyeknek a fejét valami tiszteletbeli hivatal kötötte az egyesülethez, vagy amelyeknek a kisasszonyai még a legfényesebb társaság kedvéért se akartak lemondani a táncról. A törpe kisebbség.
Ilyen mostoha körülmények már gyakran hátráltatták Magyarország szellemi előhaladását s a berzencei kultúra, csekélyebb vonzóerejének tudatában, eleve is szivesen kitért volna a verseny elől, ha ez módjában van. De ki tudhatta előre, hogy a herceg mikor fog megérkezni s mikor fog vacsorát adni az előkelőknek? És amikor a herceg, aki egy cseppet se törődött Berzence kulturális érdekeivel, szétküldte a meghivóit, akkor már a kultúr-estét nem lehetett elhalasztani. Másnap estére sem. Mert a fölolvasót talán még ott lehetett volna tartani, de mit csináljanak az énekesnővel, meg a szinésznővel? Azok már uton vannak. Nem lehet sürgönyözni nekik, hogy ne jöjjenek és másnapra se lehet félretenni őket; mert holnap már dolguk van otthon.
A rendezőség, ilyen sanyaru viszonyok közepett, belenyugodott a meg nem változtathatóba, és hogy mentse, ami még menthető, ha már le kellett mondani az est fényéről, diszességéről, az erkölcsi sikerről, legalább az anyagi sikert akarta biztositani. Azért hamarosan elhatározták, hogy a sok maradék-jegyet féláron fogják fölkinálni a „polgári elemek“-nek. Azok örülni fognak, hogy egyszer alkalmuk nyilik együtt táncolni az előkelőkkel, és még hozzá: olcsóbban, mint maguk közt szoktak.
A „polgári elemek“ meg is feleltek ennek a várakozásnak és az egyesület futárjait, akik a féláru-jegyekkel házról-házra jártak, a legtöbb helyütt szivesen fogadták. Hanem, minthogy a polgári hölgyek kissé későn értesültek a rájok várakozó szerencséről és igy kevés idejük maradt a készülődésre meg az öltözködésre, a mentő ötletnek az volt a következése, hogy a közönség nagyobbik része csak akkor kezdett a terembe gyülekezni, amikor a kultúra ünnepének a programm szerint már el kellett volna kezdődnie: nyolc óra tájban.
(És azt is észre lehetett venni – a terembe tolongókon, – hogy a polgári hölgyek, férfikiséretül, meglehetősen vidám elemet hoztak magukkal!)
Már egynegyed kilenc felé járt az idő, amikor a nagyterembe még egyre sereglett a közönség s amikor, természetesen, még szó se volt a mulatság kezdetéről.
Légváry kissé tanácstalanul álldogált a nagyterem nyitott ajtajában, mialatt körülötte lelkendezve tolongtak azok, akik attól féltek, hogy már elkésetten érkeznek. Nem tudta elhatározni, tovább lökdöstesse-e magát, és azt se találta ki, hová vonulhatna meg addig, amig rákerül a sor.
Amikor beállitottak az előszobába, két ismeretlen rendező röppent eléjök. Karjukat nyujtották a grófnőnek és Bubának, a helyeikre vezették őket – természetesen a legelső sor két középső üléséhez, ahonnan a legközelebbről lehet látni az előadókat – és mindjárt ott is maradtak körülöttük.
Más rendezőt Légváry nem tudott fölfedezni; az alispán és Plojesti nem mutatkoztak.
Megkérdezett egy szolgát: van-e itt valahol „művész-szoba?“ A szolga hirét se hallotta effélének.
Az előszobában, mely egyszersmind ruhatárul is szolgált, nem maradhatott; ott éppen akkor volt legnagyobb a tülekedés. Bekukkantott tehát a nagyterembe, azzal a szándékkal, hogy a grófnő körül fog udvariaskodni; és ha ez azzal jár, hogy be fogják mutatni idősebb hölgyeknek, akik kiváncsiak rá, milyen a fölolvasó pofája, hát azt se bánja.
Hanem a grófnőt és Bubát ekkorára már a gavallérok egész falanxa vette körül. És azt is láthatta, hogy itt már senki se kiváncsi az ő pofájára.
Ott maradt tehát, abban a szük közben, amely a széksorokat a faltól elválasztotta, egypár lépésnyire a bejárattól, hogy Plojesti hamar rátaláljon, ha majd szükség lesz rá. Innen legalább szemügyre veheti az egész közönséget; s ez is szórakozás, amikor nem akad egyéb.
Bizonyára nem a legjobb helyet választotta ki s a sebbel-lobbal érkezők uj meg uj csapatai közepett ugy imbolygott jobbra-balra, mint egy lélekvesztő a hullámok közepett. Mindenkinek utjában állott s minden ujonnan érkező elől ki kellett térnie, hol erre, hol amarra.
– Ugy festhetek itt, – gondolta, – mint az „ártatlanság képe s bánaté“. Vagy mint a határozatlanság szobra, amely megelevenült…
Letelepedhetett volna a még üres székek valamelyikére, de azok a nagy számjelek, amelyek a székek támlájára aggatott kartonlapokról meredeztek eléje, arra figyelmeztették, hogy ezek gazdája is bármely percben megérkezhetik… s hogy, ha helyet foglal, cseberből vederbe kerül… mert akkor meg minduntalan föl kell állania, hogy átengedje a széket annak, aki jogot váltott erre az ülőhelyre.
A nagyteremnek az az egyetlen pontja pedig, amely menedéket kinált neki, egy cseppet se csábitotta. Észrevette ugyanis, hogy a „dobogó“ néven emlegetett emelvény közelében három üres szék van a falnál. Ez a három számozatlan szék gyanusnak tünt föl előtte. Ezeket alighanem a közreműködők számára „tartották fenn“, – ha ugyan gyönyörködni akarnak egymás művészetében, vagy ha a numeró 1. művész élvezni akarja a numeró 2. művésznőnek a társaságát, amig a numeró 3. művésznő, valamivel odább, kitartóan működik, fenn, a pódiumon.
– Oda se menekülhetek, – szólt magában. – Olyan volnék ott, igy, egyedül, mint a szerecsen a füszerkereskedés boltablakában.
Hát csak tovább lökdöstette magát.
Egyszerre valahonnan előkerült a képviselő.
– Jöjjön, jöjjön! – szólt. – Majd odavezetem a helyére…
Megfogta Légvárynak a karját s azzal az eltitkolhatatlan derültséggel nézett rá, amely mindannyiszor elhatalmasodott rajta, ahányszor a gázgyári tisztviselőnek erre a legujabb szereplésére kellett gondolnia.
Légváry megadta magát sorsának, de nem kényre-kegyre.
– Köszönöm, – felelt a gázgyár igazgatósági tagjának, mialatt ez keresztülvonszolta a tömegen s a három üres szék felé vezette, – de ha a kirakatba tesz, remélem, hogy ott marad velem.
– Hogyne! – biztatta a képviselő. – Majd megmutatom a legcsinosabb hölgyeket és a legjobb partikat… Onnan jobban látja a közönséget és a közönség is jobban látja önt… Már pedig ezt itt nem engedik el önnek… Berzencén nem mindennap látnak hires irót, kivált olyat, amelyiknek még megvan a haja!…
Látnivaló volt rajta, hogy részvétből, udvariasságból és jólneveltségből minden áron mérsékelni akarja a vidámságát, de ez sehogy se sikerül neki.
Légváry csak azt nem tudta kitalálni, vajjon azon mulat-e, hogy mi köze az irodalomhoz egy kis gázgyári tisztviselőnek, akinek olyan kevés a lakáspénze?… hogy egy ilyen szegény ember akar másokat tanitani s másokat mulattatni?… vagy pedig azon, hogy: milyen furcsa dolog is tulajdonképpen az egész, ugynevezett irodalom!?…
– Ugy-e, szép terem? – kérdezte a képviselő, miközben a három üres szék közül kettőt elfoglaltak s ezzel egypár percre magukra vonták a legelül ülők, kivált a bejárathoz közelebb eső sarokülések közönségének a figyelmét. – Nagyon jó akusztikája van; majd meglátja!… A legmesszebb ülők is meg fogják érteni… De hiszen már nem is olyan rekedt!… Délben igazán azt hittem, hogy ma este egy szavát se fogjuk hallani… Hátul, az utolsó széksor mögött, az a nagy, betett ajtó a táncterembe vezet… Aki most kinyitotta és benézett rajta, az egy törvényszéki biró, aki ebben a percben már alighanem nagyon részeg. A legtöbbször már délután háromkor részeg s ilyenkor másnap reggelig iszik… ha egyszer elkezdi, nem tudja abbahagyni az ivást, amig csak el nem alszik a székén… Képzelheti, milyen részeg lesz ez éjjeli háromkor!… De, nézze!… ez jobban fogja érdekelni… látja azt a kis, gömbölyü, csinos asszonykát, ott, baloldalt, a kilencedik vagy tizedik sor szélén?!… aki magánosan ül egy sarokülésen és körülötte még senki… Ez a kis gömböc a legjobb partik egyike Berzencén. Fiatal özvegy; se kutyája, se macskája, és egy virágzó nyomdát örökölt az urától… kiadótulajdonosa két helybeli lapnak és korlátlan urnője nem tudom hány százezer koronát kitevő vagyonnak. A fejébe vehetné, hogy kinyomtat száz könyvet, amelyet az ördög se vásárol meg – meg se kottyanna neki. Ha ön nem házas ember, ajánlom a figyelmébe. Nagyon érzékeny lélek, mindamellett kifogástalan hirü…
A képviselő, ugy látszik, a fejébe vette, hogy pártját fogja a gázgyár szegény alkalmazottjának, aki a lehető legrosszabbkor érkezett Berzencére, az irodalmat képviselni, a nem kevésbbé sajnálatra méltó, szegény magyar irodalmat.
Mialatt nyájasan köszöngetett jobbra-balra s bizalmasan nevetgélt össze azokkal az ismerős hölgyekkel, akik egy-egy kis üzenetet küldtek hozzá a szemökkel, szünetet nem tartva beszélgetett a védettjével. Légváry keveset felelgetett neki és még kevesebbet kérdezgetett tőle, de ez nem csökkentette a képviselő figyelmességét. Olyan jól tartotta szóval a szegény gázgyári firkászt, úgy rajta volt, hogy szórakoztassa, ahogyan máskor a hölgyeket szokta mulattatni, – mintha meg akarta volna mutatni, hogy egy magyar úr a nagylelküségig lovagias tud lenni az irodalommal szemben még akkor is, amikor ezt egy szegény ördög képviseli, – mert hiszen a magyar urnak a magyar irodalom a kedves, a szép babonái közé tartozik…
Légváry hálásan hallgatta a kitünő ciceronét, aki megmentette attól, hogy ugy üljön a számára kijelölt helyen, mintha a pellengéren ülne.
Pár perccel félkilenc előtt megérkezett Plojesti. Ahogy belépett a terembe, körülnézett s megpillantotta őket, egyenesen feléjük tartott. Aztán lerogyott, a képviselő és Légváry mellé, a harmadik székre.
– Pfü! – fujta ki a fáradtságát, – csakhogy végre megszabadulhattam ezektől a rettenetes pesti nénikéktől!…
– Hogy-hogy? – érdeklődött a képviselő.
– Az alispán nyakába sóztam őket, – folytatta Plojesti, a homlokát törölgetve, – aki, szegény, most ott les rájok, a szálló folyosóján!… Páratlan ember ez az alispán!… Kész ez minden önfeláldozásra!…
– Hát nagyon szép házunk van! – szólt a képviselő. – A körülményekhez képest egészen jól érezzük magunkat!…
A báró egy szakértő pillantást futtatott végig a közönségen.
– Na, rosszabbul is állhatnánk! – felelt. De ha a hosszas előkészületet, a nagyarányu erőfeszitést, meg a jelentékeny áldozatot tekintjük, megvallhatjuk, hogy ezért bizony kár volt annyit fáradozni!
– Én azt hiszem, minden meg fog térülni. Talán még marad is az egyesületnek valami, – vélte a képviselő.
– Ezt mindjárt kiszámithatjuk, – szólt a báró. – Tudom, ki jött egész és ki féláru jegygyel; azt is, hogy ki fizetett rá a jegyére és mennyit; megmondhatom pontosan, hogy mennyi a bevétel…
Egy hites becsüs tekintetével vette szemügyre egyik széksort a másik után és hangosan számlált:
– Harminchárom… harminchat… harminckilenc… hatvanhat… hatvannyolc… hetven…
(Légváry azt gondolta:
– Ej, milyen aggodalmasan számlálják a garast ebben a Kánaánban!… Pedig, hogy ne menjek messzebbre, a képviselő ur egyetlen napi jövedelméből kifizethetné azt, amit ilyen „nagyarányu erőfeszitéssel“ akartak összeszedni az egyesületnek!… De hát az erők egyesitése éppen azt jelenti, hogy a szép célok érdekében ne kellessen tulságosan megerőltetniök magukat azoknak, akiknek sok fölöslegük van!…)
Plojesti befejezte a szakértő-szemlével egybekötött számolást és arra az eredményre jutott, hogy:
– No, ami itt megmarad, azt én egymagam meg tudom inni! Persze: francia pezsgőben és nem szilvóriumban.
– Meglássa, nagyobb lesz a jövedelem! – vigasztalta a képviselő. – Nézze, még egyre jön a közönség!
És mind a ketten örvendezve számlálgatták tovább az elkésetten érkező egy, két és három koronákat.
A közönség még egyre gyülekezett, de azok, akik egy félóra óta ültek a helyükön, türelmetlenkedni kezdtek. Itt-ott ritmikus lábdobogás hallatszott, annak jeléül, hogy az idegesebbek már unják a hosszu várakozást, s a beszélgetés zsivaján átharsant egy-egy intő „Halljuk!“ is.
– Nagyszerü volna, – szólt Plojesti, – ha a fölolvasással lehetne kezdeni. Nem is szólva arról, hogy igy hamarább tulesnénk az egész komédián, a fölolvasás betömné ezeknek a lármás frátereknek a száját.
– De hát miért ne kezdhetném el? – kérdezte Légváry, aki maga is szeretett volna tulesni a komédiának rá nézve legkeservesebb egyharmadrészén. – A többiek még nincsenek itt, de én itt vagyok s a közönség már türelmetlen. No és ha azt hiszi, hogy engem zavarna a későn érkezők járás-kelése, akkor megnyugtathatom…
– E miatt nekem nem fájt a fejem, – felelt a báró. – Tudom, hogy ön örül, ha a lármában nem kell törődnie az összefüggéssel és minél több passzuson átugorhatik. Azért én még egy félórával ezelőtt is azt ajánlottam, hogy essünk tul legelőször a fölolvasáson. De beszéljen ezekkel a pesti fehércselédekkel!… Igazán kár, hogy nem beszélt velök; önnek talán átengedték volna az elsőséget, különösen, ha ön egypár szóval megvillogtatja előttük, hogy mit fog irni róluk a pesti lapokba. Nekem azonban kijelentették, hogy nem lehet a fölolvasással kezdeni, mert ők nem várnak, ők minél hamarább tul akarnak esni a komédián, ők sietnek, ők korán reggel akarnak elutazni.
– De hát hol vannak? – kérdezte a képviselő.
– Hol vannak? Öltözködnek! Még talán egy óra mulva is öltözködni fognak! – indignálódott Plojesti. – Azt mondják magukban: „Csak hadd várjon, türelmetlenkedjék, pukkadozzék a berzencei közönség!… nekünk ez a közönség egészen fiatal!…“ És mindez azért a gőgicsélésért, azért a pötyögésért, azért a gügyögésért!…
– A műsoron is a fölolvasás van legelül, – jegyezte meg a képviselő.
– A régi műsoron igen, – szólt a báró. – Csakhogy a frajlák kedvéért egy órával ezelőtt uj műsort kellett nyomatni és nézze!… itt már a felolvasás a legutolsó szám. De ez még nem volna baj. A műsor arra való, hogy ne tartsák meg. Egyszerüen kiosztatnám a régi műsort s ez volna a legujabb. Hanem attól tartok, hogy ha ezek a donnák önt már a felolvasó-asztalnál találják, mérgükben sarkon fordulnak s aztán szaladhatunk utánuk. Pedig képesek rá.
– Azóta már tul volnék a felolvasáson, – forgatta a tőrt a báró szivében Légváry.
– Hiszen ha tudtam volna, hogy még háromnegyed kilenckor se kerülnek elő!… – nyögött Plojesti.
A táncterem ajtaja fölpattant és egy hatalmas basszus-hang bődült be rajta:
– Mi lesz?
Mindenki oda nézett. Voltak, akik elől a helyére igyekező közönség vagy a mögöttük álldogáló alakok elzárták a kilátást. De ezek is fölismerték a hangot:
– A biró! – járt szájról-szájra.
És csakugyan a biró alakja jelent meg az ajtóban.
Már nagyon felönthetett a garatra, mert ugy forgott a szeme, mint Alfionak, amikor Turiddut keresi.
Szétnézett a teremben, még egyszer elorditotta magát: „Mi lesz?!“ – aztán megfordult és ugy csapta be maga után az ajtót, hogy csak ugy porzott köröskörül.
A nyomában fölfakadó hangos derültség nagyon megenyhitette a türelmetlenkedők rosszkedvét, de Légváryt balsejtelmek fogták el.
III.
Valamivel kilenc előtt az érdeklődés moraja futott végig a termen. A bejáratnál föltünt az alispán, aki egy sárgaselyem-ruhás és mindenféle ékszerrel ragyogó hölgyet vonszolt a karján, nyilván: az énekművésznőt. Utánuk még két hölgyet vezetett a terembe két ifju rendező: a már mérsékeltebben ragyogó szinművésznőt, meg az énekművésznő szinházi mamáját, akinek a csillogása természetesen még szerényebb volt. Végül, magában, egy szemüveges, frakkos ur következett: egész Berzencének jóismerőse; az az ur, aki itt a legjobban zongorázik, s most szivességből fogja kisérni az énekesnőt.
Amíg az alispán a primadonnát a pódium felé vezette, zajos taps hangzott föl és mialatt először a művésznő, aztán az uszálya s végül a kisérője fölvonultak a dobogóra, a taps egyre zúgott. A lelkes tüntetés még akkor se akart elhallgatni, amikor a kisérő már elhelyezkedett a zongoránál, a művésznő pedig, három szép meghajlás után, amelyek megfelelő számu bájos mosolylyal voltak egybekötve, a torkát köszörülte…
Ekközben a képviselő, Plojesti és Légváry fölpattantak a székeikről, hogy helyet adjanak az érkező hölgyeknek. A képviselő és a báró visszavonultak készpénzen megváltott, számozott helyükre; Légvárynak azonban, akit hevenyében bemutattak, ott kellett maradnia a szinházi mama mellett.
Az alispán is eltünt a tömegben… a helybeli sajtó képviselői csapatosan vonultak be az előszobából a terembe… nagy székzörgetéssel foglalták el helyeiket, a nyomdatulajdonos szép özvegye közelében… a taps lármája, az érdeklődés moraja, meg a beszélgetők zsivajgása lassankint elhallgatott, és végre megkezdődött az, amit Plojesti már jóelőre gőgicsélésnek, gügyögésnek és pötyögésnek bélyegezett.
Mindez valójában igen szép volt, csak egy kicsit sokáig tartott.
Az énekesnő keveselte, hogy csak az ékszerei ragyogásával pótolja, ami a hangjából hiányzik, és azokat, akiket a művészete nem elégitett ki, az énekszámok szépségével és gazdagságával akarta kártalanitani. Előszörre a legdivatosabb és legterjedelmesebb opera-áriát választotta ki, amely mindig szép marad, akárki énekli, hanem bizony egy kissé hosszu, mint a szentiváni ének. A nagy tetszés hallatára pedig ráadással is szolgált; hogy legalább sokat adjon a jóból, „éppen eleget a pénzükért“.
Aztán az „öklömnyi szinésznő“ következett, aki tulajdonképpen igen nyulánk termetü hölgy volt; a báró kicsinylő jellemzése tehát csak arra vonatkozhatott, hogy a művésznőnek még kissé zsönge a hirneve… De egy dologban teljesen igaza volt a bárónak: az az elbeszélő költemény, amelyet első intrádára lelkiismeretesen lemorzsolt, akármilyen hatásos szám is máskülönben, terjedelmességre csakugyan vetekedik Klopstock „Messiás“-ával.
Majd ismét az énekesnő jelent meg a dobogón, s ha rövid volt a hangja, megtoldotta azzal, hogy megint egy egész litániát adott elő. Persze, a ráadás se maradt el, sőt „pour la bonne bouche“ most már kettőt vágott ki.
Végül megint előkerült a szinművésznő s a hangverseny befejezéséül kabaré-számokat adott elő. Ártatlan és pajkosabb versikéket mondott el; utolsó édességül pedig a legismertebb primadonnákat utánozta. Ez az utóbbi mutatvány keltette a legélénkebb érdeklődést; Berzence közönsége annál inkább értékelte az utánzatot, minél kevésbbé ismerte magát az eredetit.
Ez fölcsigázta, a végsőkig megfeszitette a már-már lankadó érdeklődést, de egyszersmind el is csigázta, és végképpen kimeritette.
Ugy hogy, mikor sok ujrázás és még több ráadás után maga az öklömnyi művésznő is belátta, hogy egyszer minden földi jónak véget kell érnie, s a „percekig tartó köszönet-nyilvánitás“ (vagyis a hosszu, néma hajlongás) után visszavonult a rája várakozó általános ünnepeltetésbe, a terem minden részéből zajos, sőt viharos kiáltások hangzottak föl:
– Táncoljunk! Táncoljunk!
A helybeli ujságok, ha nem olyan udvariasak, másnap bizonynyal azt irták volna, hogy „a közönség mint egy ember követelte a táncot!…“
Mindenesetre a legegészségesebb és a legjobb hangok harsantak föl… s olyan kitartással zajongtak, amely méltó volt a tüdejök és torkuk erejéhez.
Légváry elsápadt. A népakaratnak ilyen spontán s ennyire impozáns megnyilatkozásával még sohase került szembe.
De nem oda Buda!… Elvégre nem azért hozattak Pestről felolvasót, hogy ezt szégyenszemre felolvasatlanul küldjék haza!…
Az alispán „a puskából kilőtt golyó“ vehemenciájával rohant elő, fölsietett a pódiumra, csöndet kért, futárokat küldött szét, hogy csillapitsák le a közönséget, rendelkezett, hogy vigyék előbbre a felolvasó-asztalt, maga is segitett a szolgának, lerohant és Légváryt, aki töprengett, hogy: „Kimenni vagy nem menni ki?… Talán egyáltalán nem menni ki?“ – megfogta a karjánál és fölpenderitette a dobogóra.
A „Táncoljunk! Táncoljunk!“-kiabálás még akkor is egyre tartott, amikor Légváry, föltápászkodva az emelvényre, egy kis támolygás után helyet foglalt a felolvasó-asztalnál. De a rendezők erélyes pisszegésére és az alispán „Halljuk! Halljuk!“-kiáltására lassankint mégis csak elült a zaj, vagy jobban mondva: átváltozott szelidebb zsivajgássá.
Légváry előrántotta a legrövidebb novelláját és halálmegvetéssel kezdett olvasni. Történjék vele akármi; ezen már „túl kell esni“.
Miközben lepörgette az első néhány mondatot, észrevette, hogy maga se hallja a tulajdon hangját. Hamarjában nem tudta kitalálni, miért nem. Eleinte azt hitte, hogy még rekedtebb, mint amilyen reggel volt; de aztán rájött, hogy nem abban a csöndben hallgatják, amelyben a felolvasásokat szokás, s fakó hangja nem igen tudja áttörni a mindenfelé meginduló társalgás egyre élénkebb susogását, moraját és lármáját.
A második bekezdést már hangosabban, torka erejének megfeszitésével, szinte kiabálva olvasta. Az emeltebb hangra a legelül ülők közül egypáran elhallgattak; sokan, akik a hátulsó sorokból csak most vették észre, hogy a dobogón valaki minden áron meg akarja értetni magát, ha nem is figyeltek éppen a felolvasásra, megbámulták a felolvasó arcát és mozdulatait.
Ez a fél-elcsöndesedés, mely egy pillanatra hiu reményekkel töltötte el Légváryt, nem tartott két percnél tovább.
Légváry nem is áltatta magát sokáig. A legelső helyen, ahol egy lélekzetnyi szünetet tarthatott, odapillantott, ahol a Bubát tudta. A Buba, aki előbb egész érdeklődésével megajándékozta az énekesnőt meg a szinművésznőt s minduntalan csöndre intette az udvarlóit, most már a pihenésnek adta át magát és hátra fordulva élénken beszélgetett azokkal a gavallérokkal, akik a második sorból suttogtak neki kellemességeket. Az alispánék miatt nem tehette meg, hogy elhagyja a helyét, de több áldozatra már nem volt hajlandó.
A felolvasó az első pillantásra megérthette, hogy ő elveszett ember…
De vannak helyzetek, amelyekben már nem lehet gondolkozni, hanem egyszerüen meg kell halni. A Leonidás és a Dugovics Titusz helyzetéhez hasonlók. Légváry se vonulhatott vissza.
A Buba figyelmetlensége csakugyan felbátoritotta a gavallérok beszélgető kedvét és mind jobban felszabaditotta a növekedő türelmetlenség megnyilatkozását. Az első sorokban unatkozó előkelőség társalgása egyre általánosabbá vált s hátul, az utolsó széksorok mögött nagy mozgolódás támadt. Hol csak egy-egy pár, hol egész csapatok vonultak ki a táncterembe; a táncterem ajtaját folyton csapkodták. Egyszerre valaki kivülről felrántotta ezt a szerencsétlen ajtót, olyan erővel, mintha ki akarná fesziteni a sarkaiból. A biró volt, aki bebődült:
– Mi lesz?
Viharos derültség jutalmazta a mulatságos közbeszólást és egy percig nem lehetett egyebet hallani, csak kacagást meg nevetgélést.
Légváry már nem törődött semmivel. Rendületlenül olvasott tovább; egyre hangosabban és egyre gyorsabban.
Az alispán rögtön intézkedett, hogy a táncterem ajtaját belülről be kell zárni. De ez nem segitett a bajon. A kiszoritott biró a maga pártjára hóditotta a nevetőket; s végre is a biró a közhangulatot fejezte ki, spártai rövidséggel.
A hátulsó sorok egyikében valaki, aki megirigyelte a biró babérait, ujságot vett elő s azon a hangon, amelyen a pap a mise szavait mormolja, a helyi hireket kezdte recitálni. Egy másik műkedvelő humorista a borját kereső tehén szomorú bőgését utánozta, a helyzetnek megfelelő diszkrécióval, de gyakrabban, mint a helyzet kivánta volna. Ami szintén nagy derültséget keltett.
Légváryt a párhuzamos felolvasó meg a buzgó állatimitátor egy kissé idegessé tették. Egypárszor, abban a reményben, hogy talán mérsékletre birhatja őket, oda-odanézett, de ez csak növelte a jókedvet. Uj humoristák találkoztak, akik nagy leleményt fejtettek ki annak ötletes kifejezésében, hogy a közönség már unja az állapotot. De a biróval egyikük se versenyezhetett.
A kinnrekedt biró tudniilik ujra életjelt adott. Előbb csak a kilincset rázogatta, de miután hasztalan kopogott és hasztalan nyitogatta az ajtót, dörömbölni kezdett rajta. És amikor ezt is elunta, az öklével akkorákat ütött az ajtóra, hogy a nagy dübörgéstől többé semmit se lehetett hallani: se a két felolvasót, se a fájdalmas tehénbőgést.
Az alispán elküldött egy fullajtárt, hogy fogják le a részeget, de már későn. Légvárynak most már minden szava beleveszett a nagy nevetésbe. Nyilvánvaló volt, hogy a kultúrestéről Berzence város közönségének éppen az a része maradt el, amely irodalomtiszteletéről volt hires, s hogy akik legnagyobb számban maradtak el, azok – sajnos véletlen! – éppen a felolvasó személyének leglelkesebb tisztelői voltak…
A szerencsétlen ember rettenthetetlenül olvasott tovább. A walkürök nem lovagoltak úgy, ahogyan ő száguldott, árkon-bokron, megható és víg passzusokon át, csakhogy hamarább érjen a novellája végére.
De hiába sietett, meg volt irva, hogy soha se olvashassa el a novellája utolsó mondatát.
A birót nem sikerült lefogni. Amig a táncteremben keresték, ármányosan elkerülte a megszeliditésére kiküldött rendezőket, s amikor a legkevésbbé várták, egyszerre csak megjelent a nagy bejáratnál.
– Mi lesz? – orditott be a terembe. – Ha még most se táncolunk, mikor lesz a füzértánc?!…
– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltottak föl a terem humoristái és sok fiatal úr.
Kacagás, ellentmondás, lárma…
Légváry ugy tett, mintha ekközben elérkezett volna a novella végére. Fölkelt, zsebrevágta a kéziratát és udvariasan meghajolt. A felolvasás véget ért.
Egy idősebb hölgy szánalomból megéljenezte. A többiek nem törődtek vele. Mindenki megkönnyebbülten kelt föl a helyéről.
– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltozott egypár gyanakodó fiatalember, aki attól félt, hogy Légváry vissza talál ülni a felolvasó-asztalhoz.
Csak az állat-imitátor sajnálta, hogy már véget ért a sikerült tréfa. És még egy utolsó bődülést hallatott; már kevésbbé diszkrét, de a korábbiaknál is fájdalmasabb, szomoru bődülést.