FELOLVASÁS UTÁN.
I.
– Amig a Valkányi Buba kitáncolja magát – szólt magában Légváry Artur, az után a balsikerű felolvasás után, a melyet a népakarat a „Táncoljunk! Táncoljunk!“-követelés zajába fullasztott bele – addig én itt meg fogok őszülni. Meg fogok őszülni, mint a chilloni fogoly: „de nem az időtől“… Hanem az unalomtól. Most még csak tizenegy óra… és szerencse gyermekének mondhatom magam, ha a Buba már három óra tájban megelégli a táncot, hiszen szegénykének egy egész hónapra ki kell mulatnia magát!… Hogyan is követhettem el ekkora ostobaságot!… De már hiába a bánat. Amikor elfogadtam az alispánék meghívását, sorsomat hozzá kötöttem a Buba lábacskájához, nem is gyanitva, hogy mit cselekszem. Hát most már: „Csak contenance és patience!…“ – ahogy a német operettben éneklik. De hová legyek addig?!
Még ott lézengett a hangversenyteremben, az emelvény tájékán, szemben a kétszáz megüresedett székkel. Mintha még ezek is gúnyolták volna, a maguk mozdulatlanságában… Csak éppen ezek nem tudtak megszökni előle!…
Alig mult el egy rövid perc azóta, hogy felállott a szomoruan emlékezetes felolvasó-asztal mellől, és már egészen magára maradt. A közönség a takarodó elhangzása után siető, megkésett katonák gyorsaságával vonult át a táncterembe és Légváry, mire egy kissé félrehuzódhatott a tolongók utjából, azon vette észre magát, hogy többé nincs kinek helyet engednie, mert máris egyedül van a teremben. A legrémesebb panique nem tisztithatta volna ki hamarább a teret.
Azon nem csodálkozott, hogy az alispán, aki kínos zavarban lehetett, elpárolgott, mint a kámfor. De a többi jóakarója is eltünt, a képviselő csak úgy, mint Plojesti, nyilván gyöngédségből. Végre is tisztára lehetetlenség volt, hogy gratuláljanak neki; vannak helyzetek, amikor a kimélet parancsolóvá teszi a legteljesebb tartózkodást és a legtökéletesebb felejtést…
– Hopp, hiszen még nem vacsoráltam! – villant fel előtte a mentő gondolat. – És ha a művésznők már a felolvasásom előtt elvonulhattak étkezni… alighanem azon a cimen, hogy nekik korán kell fölkelniök… akkor talán nekem se kell megvárnom a szünórát és a közös vacsorát. Az étkező helyiségnek valahol a táncterem mögött kell lennie, de ezen nem kell keresztül szégyenkeznem, mert ha a részeg bíró, miután sokáig döngette a táncterem ajtaját, olyan hamarosan bebődülhetett a nagy bejáraton, bizonyos, hogy a folyosóról is bejuthatok az étterembe. Étvágyat ugyan nem érzek… nagyon is jóllaktam bosszusággal… de itt nem maradhatok, menjünk.
Mialatt áthaladt a ruhatárrá változtatott előszobán, az járt a fejében, hogy:
– Ha volna bennem egy kevés humor, akkor most átsétálnék a táncterembe és rendre megforgatnám a hölgyeket, ahogy Plojesti tanácsolta. Igy, bár minden egyéb elveszett, megmenteném legalább a becsületet. De nem vagyok humornál… s különben is, itt annyi a humorista, hogy lehetetlen volna vetekednem velök…
A folyosón egy kis vörös ember toppant eléje.
– Kolléga úr – szólalt meg az ismeretlen vörös – én Vadászlaky Szvetozár vagyok, a Közművelődési Kör könyvtárosa és a „Berzencei Ujság“ szerkesztője. Eddig nem juthattam önhöz, át kellett engednem a szerencsét az előkelőségeknek, de most már, azt hiszem, jobban fogja érezni magát a mi kis körünkben…
Légváry megkockáztatta, hogy egy tál lencséért örökre eljátszsza a „Berzencei Ujság“ jóindulatát.
– No, ha kollégák vagyunk – szólt – úgy könyörüljön meg rajtam és magyarázza el: merre van az a barátságos vidék, ahol vacsorát kaphatnék?
A kis vörösnek az arca elsavanyodott.
– Elvezetem – felelt a méltatlanul megbántott ember hangján – de nem jól teszi, ha nem várja meg a közös vacsorát. A közös vacsora sokkal jobb lesz, mint amit most kaphat, és figyelmeztetem, hogy a közös vacsorán a művészek teritékét a kör fizeti. Arról nem is beszélek – fejezte be bizonyos tartózkodó önérzetnek a felsőbbséges mosolygásával – hogy sokkal jobban érezné magát a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa kolléga közt, mint így, egyedül.
De Légváryt, ha már úgyis „minden elveszett“, nem csábította a „Berzencei Ujság“ jóakaratu pártfogása és a kiméletes kritikák reménye.
– Már nekem mégis csak jobb lesz, amit hamar kapok. Sajnálom, ha így le kell mondanom a kellemes társaságról, de nem tudom a szünórát megvárni… én ilyenkor már aludni szoktam.
– Ugy látszik, egy kissé boszus – aprehendált a kis vörös, miközben a letárgyalt felolvasót bekalauzolta az étterembe. – Higyje el, kár úgy a szivére vennie az esetet!… ez itt mindennapi dolog. Holvay Péter, az országosan ismert költő, még sokkal jobban megbukott itt, mint ön. Igaz, Holvaytól már azt is rossz néven vették, hogy egyáltalán miért jött ide, mikor mindenki tudja, hogy öt forintért azt ír, amit akarunk?!… de biztosíthatom, hogy Holvayt le is hurrogták, ki is fütyülték és végül. „Eláll!“ és „Abcug!“-kiáltásokkal hallgattatták el.
– Ugy látszik, ide azért hívják az embereket, hogy lehurrogják őket. Nem sport ez itt önöknél? – kérdezte Légváry.
– Nem. Hanem az igaz, hogy Berzencén sokkal nehezebb érvényesülni, mint Budapesten – kellemeskedett a kis vörös, ártatlanul meresztve szomoru hal-szemét a kissé meglepett Légváryra. – A fővárosban megbecsülnek minden írót, mert csak a nevét ismerik, a műveit nem olvassák el; de itt nagy szellemi élet van. Berzence egymaga hét ujságot tart fenn, s az emberek itt egy kissé válogatósak, mert igen sokat olvasnak…
– No, ezt nem venni észre rajtuk – jegyezte meg Légváry és letelepedett ahhoz az asztalhoz, a mely a legmesszebb volt a táncteremtől.
A többi terített asztalnál senki sem ült. Egy nagy kerek asztal mellől éppen akkor kerekedett fel és vonult át a táncterembe egy három hölgyből és sok úrból álló nagy társaság, amikor ők a folyosóról beléptek. Az elvonuló csoportban Légváry még felismerhette a három szinházi hölgyet és Plojestit, akinek az ábrázata sugárzott, alighanem a pezsgőtől is, de bizonynyal még inkább a hölgyek napsütéses mosolygásától.
– Az ott a művész-asztal! – magyarázta a másodosztályú cicerone. – Nem akar oda ülni?
– Köszönöm, de mára már eleget szerepeltem – felelt Légváry és belemélyedt az előtte heverő étlapba.
– No, hogy a szomoru esetet egy kicsit megédesítsük – szólt mosolyogva a kis vörös – azonnal küldöm a pénztárost.
– Tessék? – riadt fel Légváry.
De a kis vörös már megindult visszafelé és nem állt meg a Légváry hívó szavára, csak éppen hátrafordult s mialatt tovább ment, rejtelmesen mosolygott Légváryra. Aztán, a folyosó nyitott ajtajához érve, még egyszer hátra kukkant és egyet kacsintva eltünt.
– Mit jelent ez a sokat igérő mosoly és pislogás? – álmélkodott Légváry.
II.
Nem kellett soká várnia a magyarázatot. Alig hogy elsuttogta az előtte párolgó borjupörköltnek: „Végre egyedül!…“ – egy frakkos és fehér mellényes szőke óriás jött be a folyosó felől, messziről villogó lakkcipőben, kimért léptekkel, s látnivaló volt, hogy egyenesen feléje tart. Amig közeledett, Légváry azt számítgatta magában, hogy ebből a vakító fehér mellényből éppen két lepedőt lehetett volna készíteni a Nagy Frigyes gránátosainak.
– Jó estét, Légváry úr! – köszönt a szőke óriás. – Nem emlékszik rám?
Dehogy nem emlékezett! Régóta ismerte ezt az arcot és ezt az alakot, egy pesti sörcsarnoknak a faláról, ahol a szőke óriás egy festményen, mint Gambrinus, pazar díszruhában volt látható. De ezzel nem akart előhozakodni; hát csak a kezét nyujtotta.
– Látom, hogy nem emlékszik. Nevem…
Természetesen, a nevét már nem lehetett hallani. De ez elvégre nem volt fontos, mert a barátságos óriás leült Légváryval szembe és a társalgás megkezdődött.
– Én is ujságíró voltam egyszer és talán még ma is az volnék, ha nem hagyom ott Budapestet és vesztemre nem kerülök éppen Berzencére. De hát az ajánlat csábító volt, mindjárt szerkesztőnek hívtak, és mit tudtam én még akkor, hogy ezzel az asszonynyal itt nem lehet konkurrálni?! Tudja, az özvegy nyomdatulajdonossal… hiszen látta azt a gömböcöt!… Hogyan éljen egy szegény ujságíró a hivatásának, ha egy olyan asszonynyal találja magát szemben, aki gazdag is, tetszik is a férfiaknak és az összeköttetéseinél fogva azt viszi ki, amit éppen akar?! Ott nem lehet igazi ujságírás, ahol minden valamirevaló nyomda egy asszonyé, egy ilyen kövér asszonyé!
Légváry előtt egy kicsit furcsának tünt fel, hogy a gömbölyű özvegynek éppen ez a Gambrinus veti szemére a kövérséget, de csak ennyit jegyzett meg:
– Ugy veszem észre, Berzencén annyira kedvelik a helybeli lapokat, hogy itt nagyon jól élhet mindenki, akinek valami köze van a nyomtatott betűhöz.
– Mily tévedés! Higyje el, tíz évig küzdöttem itt az éhenhalással és ha az utolsó percben nem fogadom el a Közművelődési Kör ajánlatát, akkor most nem tudom mit csinálnék. De elfogadtam… mit tehettem volna egyebet?… hiszen már csak hálni járt belém a lélek… elfogadtam s mi több, feleségül vettem egy pékmester özvegyét, aki kedves, derék, jó asszony, öt gyermekünk van együtt, előbb is volt neki négy, de inkább legyen az embernek kilenc gyermeke és mit apritani a tejbe, mint hogy egyedül éhen haljon, a pályájával a szivében, nem igaz?
– Persze.
– Hanem el kellett hagynom a pályámat. Ne itéljen el ezért; majdnem belehaltam. A feleségem kedves, derék, jó asszony, pénze is van elég, csak egy hibája van, hogy nagyon szeret táncolni, pedig az orvosok megtiltották neki, de pénze, az van, és ha kilenc helyett tizenkilenc gyerekünk lesz, akkor is megélünk a kamatokból, a tőkéhez nem kell nyulni. Hanem a pályáját, azt nem felejti el az ember, és én csak akkor érzem jól magam, ha a régi küzdelmeimre emlékezhetem, a fiúk ujságírói bravurjaira, a vidám riporter-stiklikre, a fiatalság szép napjaira!… Nem hinné el és mégis igaz, hogy a feleségem el tudja sorolni önnek, kik dolgoztak velem a lapnál, egészen a sakkrovatvezetőig, annyit beszéltem neki erről… minden közleményről tud, ami a „Nemzeti Ujság“-ban megjelent, hiszen ön még bizonyosan emlékszik a „Nemzeti Ujság“-ra!… A „Nemzeti Ujság“-ra!…
A régi, elfelejtett ujság címét a kegyeletes tisztelet és a felejthetetlen szerelem hangján ejtette ki. Légváry megilletődött.
– Ön nagyon derék ember lehet.
– Az is vagyok. És azért kérem, engedje meg, hogy elbeszéljem önnek az életem történetét, mert nagyon tanulságos… Ne haragudjék, hogy felhasználom ezt az ünnepi alkalmat, amikor valakivel ujságírásról beszélhetek!…
– De kérem!…
– Tehát, ha megengedi…
(És Plojesti családjának a története még hátra van! – sóhajtott fel magában Légváry.)
– Kemény Zsigmonddal kell kezdenem – fogott hozzá elbeszéléséhez a nyájas Gambrinus. Kemény Zsigmondot magát én már nem ismertem, de…
Légváry megadással kezdte hallgatni a mesét, melynek tartalma, rövidre fogva, az volt, hogy: „én is voltam király lánya… s mostan vagyok jávorfácska, jávorfából furulyácska…“ – de aztán elszórakozott. Mint mindazok, akiknek sok bizalmaskodást kell végighallgatniok, értett hozzá, hogyan kell: érdeklődő arccal figyelni, néha közbe is szólni és amellett egészen más dolgokra gondolni. Éppen az az öt szekunda járt a fejében, amelyet az ifjabb Légváry Artur karácsonyi ajándékul hozott haza, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a nyájas Gambrinus az asztal alatt valamit dugdos feléje és meghalkítva a hangját, hogy a pincérek ne hallják, azt mondja:
– Vegye el!… Most senki sem látja!
– Mi az, kérem?
– A honorárium! – suttogott a Gambrinus.
– De kérem, hiszen én azt nem szégyenlem!… Ha nem is érdemelhettem ki, mindenesetre megfáradtam érte.
– Különben is boritékban van. Senki se gondolhatja, hogy pénz.
És végre rászánta magát, hogy az asztal felett adja át.
– Az igazat megvallva – mentegetőzött a derék ember – az elnök úr a lelkemre kötötte, hogy tapintatos formában nyujtsam át… De az imént a könyvtáros úr fölkeresett s közölte velem, hogy az ügy sürgőssé vált.
– A könyvtáros úr képzelődött.
– Sietni is akartam és hogy ne feszélyezzem, azt gondoltam, legjobb lesz, ha úgy adom kézhez, hogy senki se vegye észre. Egyébként igaza van, az egy cseppet sem sértő önre nézve, ha a felolvasásáért pénzt fogad el. Mit tehet ön róla, ha önt itt nem tudják méltatni?! Ő, kérem, az írói honoráriumot senki se tartja nagyobb tiszteletben, mint én! Persze, Berzencén sok olyan szamár van, aki holmi borravalónak vagy alamizsnának tekinti, de én lélekben ma is pesti ember vagyok.
Kiderült, hogy az emberséges Gambrinus csak azért állott elő az önéletrajzával, hogy kiméletesen csempészhesse át a pénzt, mert – bár az intermezzo előtt még csak az első gyermeke születésénél tartott – alig hogy megszabadult terhétől, máris ajánlotta magát.
III.
Az elnök urhoz siethetett, számot adni róla, hogy tapintatosan végezte el a feladatát, mert Légváry még nem itta meg a fekete kávéját s már sebbel-lobbal előkerült az alispán is.
– Mindenütt keresem és sehol se találom. Csak most hallom, hogy elbujt az emberek elől.
– Eszem ágában sincs, csak…
– Nem csodálnám, ha haragudnék. És kérem, engedje meg, hogy ünnepiesen bocsánatot kérjek a kellemetlenségért. Képzelheti, hogy engem érintett a legkinosabban…
– De, szót se érdemel…
– Parasztok, hát parasztok. És hogy egészen őszinte legyek: ez itt majdnem mindig igy van. Megvaditja őket a papirosnak a látása, mint a bikát a vörös posztó. Még hozzá: ma este a közönség jobban nevelt részét elvonta tőlünk a herceg vacsorája és hogy ne kedvetlenitsük el önöket üres széksorokkal, azt a balfogást követtük el, hogy beeresztettük azt a népséget is, a melyet csak ma ismertünk meg jobban…
– Igazán sajnálom, hogy még ezzel is fárasztom… Hiszen nem történt semmi különös!… az efféle kaland vele jár a nyilvános szerepléssel. Az én hibám volt, hogy nem választottam olyan témát, amely érdekelte volna őket.
– Senki se számithatott erre a véletlenre. Különben, azt hiszem, ennek a közönségnek beszélhetett volna akármiről… kivéve talán, ha szabad előadást tart és humorizál.
– Most már megtanultam. De felolvasásról volt szó.
– Persze, persze… Remélem, azért nem neheztel rám és szerencsénk lesz az asztalunknál… vagy inkább a művész-asztalhoz vonzza az érdeklődése?… Csak tessék zsén nélkül választani!… Hogyan, már megvacsorált?
– Hozzászoktam a korai vacsorához… aztán meg olyan száraz volt a torkom…
– Képzelem, a fárasztó felolvasás és a sok boszankodás, izgalom után!…
Tovább beszélgettek. A délvidék erkölcseiről általában és Berzencéről különösen. Olyankor, a mikor Légváry vette át a szót, az alispánt mintha mélázóvá tette volna valami. Végre nem állhatta meg és előállott vele:
– Nem veszi rossz néven, ha megvallom, hogy egy kissé megváltozottnak találom? Őszintén szólva, folytonosan azt vártam, hogy egy snájdig szóval, amely az ön pártjára hóditja a nevetőket, le fogja torkolni az illetlen zajongást. Még ma is emlékszem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt milyen öntudatos, szinte parancsoló volt a föllépése!… és hogy milyen metsző szavakat talált azon a március tizenötödikei lakomán!…
– Nagyon igaza lehet. Tizennyolc évvel ezelőtt tizennyolc évvel fiatalabb voltam és olyan ostoba, hogy azt képzeltem: ha másokat leszólok, ezzel én magam különb leszek… Különben, azt hiszem, az imént semmiféle snájdigság nem segített volna rajtam; végre is, tekintettel a hölgyekre, a kézirat-csomómat nem vághattam a leglármásabb „hallgatóm“ fejéhez!… Amerikában már megtörtént ilyesmi is, de Európában ez még nem szokás.
– De hiszen nem vagyunk Európában! – nevetett az alispán.
IV.
A képviselő jött be a terembe, egy csapat fiatalemberrel, cigarettázni, s a gázgyári hatalmasság, mikor megpillantotta a szerencsétlenül járt felolvasót az alispán társaságában, elvált kiséretétől és odament a Légváry asztalához.
– A hölgyek keresnek – szólt az alispánhoz. – Menj, majd én mulattatni fogom a vendégünket.
Az alispán láthatóan örült, hogy felváltották, de kétszer is bocsánatot kért, hogy távoznia kell, bár jobban szeretne maradni.
– Miattam a legkevésbbé se zavartassa magát – esedezett Légváry.
– A jó házigazdának – szólt a képviselő, miközben az alispán bement a táncterembe – erre, mifelénk, a vendége körül van a helye, amig a vendég el nem alszik. De vegye tekintetbe, hogy ő most főrendező is; mindenütt ott kell lennie. Iparkodni fogok, hogy méltó helyettese legyek.
– Megvallom – felelt Légváry – hogy zavarba ejt ez a tulságos sok szívesség; nem szoktam hozzá ilyen nagy urasághoz.
A képviselő szeme ragyogásába még csak most ült ki igazán a lenézéssel vegyes megilletődés.
– Jobban szeretne egyedül maradni? Hja, nem lehet! Még nincs vége a mulatságnak. Nálunk a poharat fenékig ki kell üriteni.
És leült Légváry mellé.
– Hát mivel mulattassam? – kérdezte. – Szeretném felvidítani, mert ugy látom, hogy valami nagyon elkedvetlenítette. Tudja, már lokál-patriotizmusból is óhajtanám, ha Berzencéről nem csupa rossz emléket vinne magával…
Meglátszott rajta, hogy alig bir a vidámságával.
– Szó sincs róla! – felelt Légváry. – Én ezt a kis heccet nem fogom fel olyan tragikusan…
De a képviselő nem hallgatott rá.
– Megvan! – kiáltott fel. – A melankolia ellen, mondja a francia költő, semmi se olyan üdvös, mint egy kedves és finom dal, amelyet régen szeretünk. És minthogy éppen a háta mögött van egy zenélő-automata, bele fogunk dobni húsz fillért… Mulassunk!
– Még ki is csúfol!
– Dehogy csúfolom ki!… Csak azt akarom, hogy jó kedve legyen. Mért bosszankodnék tovább? Felejtsük el, mulassunk.
És már ott állott az automatánál.
– Mit szólnak majd ehhez a táncteremben? – kérdezte Légváry, abban a reményben, hogy ez a figyelmeztetés meg fogja fékezni a képviselő jókedvét.
– Nem hallatszik be. És bánom is én, hogy mit szólnak hozzá!
Bedobta a húszfillérest és az automata rákezdte:
O du lieber Augustin, Du bist hin, du bist hin!… Alles ist hin!
– Nagyon jó! – vígadott a képviselő. – Még ez is!… Még ez is!…
És olyan édesdeden kacagott, hogy Légvárynak is nevetnie kellett.