FÜZÉRTÁNC KULTURÁVAL.
I.
Átnéztek a táncterembe, s Légváry meggyőződhetett róla, hogy ami a boszton-táncban való művészetet illeti, Berzence kiállja a versenyt bármely világvárossal.
– Nem táncol? – kérdezte a képviselő. – Ne féljen; már megbocsátottak önnek. Jó emberek ezek.
– Nincs itt szükség a póttartalékra. Ilyen táncos-bőséget nem láttak szegény hazánkban azóta, hogy a lengyel emigránsok átmenekültek Magyarországba, siratni honuk állapotját.
– Nézze, Plojesti már egészen megbékélt a pesti fehérnéppel!
– A hölgyek se látszanak álmosaknak. Ugylátszik, már letettek róla, hogy korán fognak fölkelni.
Csakugyan, Plojestit nem lehetett másképpen látni, csak az egyik vagy másik művésznővel a karján. Ha egy-egy kitartó táncosnak vissza kellett vonulnia az öklömnyi szinésznő vagy a gőgicsélő énekesnő mellől, mindig Plojesti volt az, aki felváltotta.
Nemsokára a képviselőt is elragadta a boszton vihara. Egy kis fruska egyszerüen beléje kapaszkodott; mint utóbb kiderült: a keresztleánya.
Légváry tisztelkedni akart a grófnőnél. Ez azonban nem volt olyan könnyü dolog. A grófnő csak éppen egészségügyi tekintetekből pihent egy-két percet; ilyenkor is, őt meg a Buba üres székét egész testőrség vette körül. A Buba soha se ült; folyton lebegett.
Miközben, a fal mellett, arrafelé igyekezett, egyszerre csak azt érezte Légváry, hogy barátságosan hátba vágják. Megfordult. Plojesti siklott el mellette, karján a színházi mamával, és táncközben rá kiáltott:
– Önnek még tartozom egy elbeszéléssel!…
Nyilván lelkifurdalás fogta el, hogy epedni hagyta a témára szomjuhozó pestit.
– Ha egyéb adóssága nincsen, e miatt ne legyenek aggodalmai! – mondta volna emez, de a báró már messze járt s éppen más virágra szállott.
Légvárynak a grófnővel való udvariaskodása nem tarthatott sokáig. Egy biborszín arcu, szép szál fiatalember, aki csupa víz-zsebkendőjét folytonosan a balkezében tartotta, hogy valamennyire mégis csak eltüntethesse legalább a homlokáról csurgó izzadságot, ha már a nyakát úgy se volt lehetséges szárazon tartania – mint utóbb kitudódott, valami Otrokocsi nevü úr – megmentette a grófnőt attól, hogy sokat kellessen nyájaskodnia a pesti gyászmagyarral. Az a hálás pillantás, amely Otrokocsit fogadta, megvilágíthatta Légváry előtt, hogy – legalább momentán – milyen mélyen kompromittálta őt Berzencén balsikerű és szomoruan emlékezetes felolvasásának nem is annyira az unalmassága, mint inkább a sok szerencsétlensége.
De a bálanya és bálkirálynő fellegvárában remek megfigyelő állomásra talált. Hát csak ott maradt s kényelmesen, mint valami őrtoronyból szemlélte a keringő peripetiáit. Előbb egy kicsit unatkozva, később érdeklődéssel.
Látta a részeg bírót, aki egy pamlagon aludt – ó, nem fekve, csak ülve, illedelmesen! – és a kit jókedvű fiatalemberek minduntalan felköltögettek: „Ébredj, Árpád fia, már kezdődik a fűzértánc“. Elnézte a nyomdatulajdonos özvegyasszonyt, a kinek gömbölyüségét Berzence hét szerkesztőségének ifju tagjai éhes kutyákként kisérték. Gyönyörködött a Bubában, aki átszellemülten lengett, lebegett az étherben, mialatt szilfidalakjának minden rugalmas porcikája remegett, rengett, reszketett a kéjtől. És lassankint észrevette, hogy a táncteremben két fiatalember verseng a bálkirályságért, sőt hogy a jelenben ez a két fiatalember uralkodik Berzence lakóinak egész szituációján: a bár kissé izzadt, de fáradhatatlan Otrokocsi Milán, meg egy sebhelyes arcu, de jóval nyugalmasabb alaku, barna legény, bizonyos Kalivoda Albin. Ámbár minden táncosnőre éppen három táncos jutott, ez a két úr soha se pihenhetett; a hölgyek különböző kotériáiban egészen nyíltan folyt a versengés azért, hogy az egyik vagy másik urat körükbe ragadhassák. És a mélázó gázgyári költő, noha kissé ködös gázvilágításban, már látta Berzence jövőjét, Berzencét tíz év mulva: Otrokocsi lesz a képviselő és Kalivoda az alispán, vagy Otrokocsi az alispán és Kalivoda a képviselő…
Merengéséből Plojesti rázta fel.
– Jöjjön – szólt – megiszom egy limonádét és közben elmondom az igért történetet.
– Kérem, csak táncoljon kedvére. Tudja, hogy én ráérek.
A báró elnevette magát:
– Ha most nem mondom el, akkor soha. Félek, hogy többet nem lesz Berzencén szerencsénk.
– Én is félek.
Ez ellen nem volt appelláta. Visszamentek az étterembe, s a báró még utközben végzett Mária Terézia korával.
– Üljünk ahhoz a sarokasztalhoz – indítványozta Légváry – ott nem fogja zavarni a zene. Az előbb is ott ültem; mondhatom: akik itt zavartalanul akarnak beszélgetni, nem találhatnak jobb helyet.
Tulajdonképpen azt gondolta:
– Az elbeszéléseket ott szoktam meghallgatni.
Plojesti már a meséjében járt-kelt; nem bánta, hová ülnek.
Amit elmondott, bonyodalmas volt és alighanem érdekfeszítő; Légvárynak, amint oda-oda hallgatott, úgy rémlett, hogy mindezt olvasta valahol. Közben, amint a figyelésben egy kis szünetet tartott, tekintetével a mesélőn csüngve, azon tünődött, hogy: mi fészkelődhetik az emberi lélekben olyankor, amikor valaki nem tud ellentállni a kisértésnek és élményekként adja elő, a mit csak olvasott?
– Vagy talán csak be akar ugratni? – kérdezte magától. – Rá akar venni, hogy ujra megirjak egy népszerü történetet, amelyet a közönség jól ismer? Ki akar nevettetni? Azt reméli, hogy Berzencén mulatni fognak a rovásomra?
Mindjárt kisült, hogy ártatlant gyanusított.
– No, mit szól hozzá? – kérdezte Plojesti, mikor befejezte a történetet azzal, hogy ő így jött a világra. – Ugy-e, ezt csak egy angol író tudná feldolgozni?
Légváry határozottan ezen a nézeten volt.
– Akkor hát igérje meg nekem, becsületszóra, hogy sem megírni, sem másnak elbeszélni nem fogja. Magam is azt hiszem, a téma olyan elsőrangu, hogy fenn kell tartanom egy angol író számára.
– Ha csak ezt parancsolja!…
De az ünnepies eskü elmaradt, mert mire rá került volna a sor, a táncterem ajtaján bekukkant a szinházi mama, s Plojestit meglátva, ezzel az interpellációval vetett véget az irodalmi szeansznak:
– Ervin, a legyezőm nem maradt magánál?
Ervin elrohant s Légváry egy percre egyedül maradt.
Vesztére, a kis vörös éppen ekkor került elő, a folyosó felől. Légvárynak már nem volt ideje megszöknie; a kis vörös lecsapott rá.
– No, még most is búslakodik? – kérdezte mosolyogva. – Nem kell azt úgy felvenni!
Légváryt semmi se boszantotta annyira, mint a kis vörös részvéte és szánalma. Kiesett a sodrából és boszusan felelt:
– Hagyjon engem békében! Megbuktam én már Pesten is! Többször is, ha akarja tudni. Nekem egy berzencei bukás, az semmi!
– Na, na – felelt a kis vörös szeliden és atyailag – azért nem kell elkeseredni! Érik az embert az életben nagyobb csalódások, nagyobb csapások is. Gondoljon arra, hogy: hátha kedves családjával történt volna valami szerencsétlenség?!… Például, mint a szindarabban, ha itt a telefonból végig kellene hallgatnia, amint otthon a rablógyilkosok lemészárolják egész családját.
Légváryt elfogta a düh:
– Hallja, Vadászlaky ur, ne vigasztaljon engem! Nincs nekem semmi bajom, pompásan érzem magam és a sirató öregasszonyok még sokáig várhatnak rám! Bánom is én, hogy egy pár fráter neveletlenkedett, amig felolvastam!… Tudja mit, megsugom magának a titkomat, hogy: fütyülök az egész Berzencére! És magát egyszer s mindenkorra felkérem, hogy ne sajnálkozzák rajtam, ha jót akar! Ha jót akar!
De Vadászlaky urat nem lehetett megharagitani.
– Na, na, ismerem én ezt! – folytatta az elnéző atya hangján – mindnyájan megbuktunk néhányszor, mindnyájan megbuktunk! Éppen azért kérem, hogy ne búsuljon tovább, hanem tiszteljen meg bennünket és a szünórában foglaljon helyet a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa kolléga közt!… Majd meglátja, a mi jókedvü, bohém-társaságunkban úgy el fogja felejteni ezt a felolvasást és minden baját, úgy meg fogjuk vigasztalni, úgy fel fogjuk villanyozni, hogy reggel felé mindnyájan az asztal tetején fogunk táncolni! Különben megjegyzem, hogy ha már meg is vacsorált, az nem baj, mert a közös vacsorából a művészek teritékét a Kör fizeti.
Ez a mennyei ártatlanság lefegyverezte Légváryt. Hamarjában nem tudta, mit feleljen; azt se, hogy: megmagyarázza-e neki, milyen kevéssé vonzza őt a Kör vacsorája? – micsoda szegény emberek szolgálják ezt a Kánaánt! – vagy, a helyett, hogy boszankodnék, inkább nevessen? Kezdte átlátni, hogy nem a kis vörösben van a hiba, hanem ő benne magában. Mit keres ő itt, ezen a gályán?!…
Vadászlaky urtól a képviselő szabadította meg, aki a „hölgyek választása“ elől visszamenekült az étterembe. A feléjök közeledő előkelőség láttára a kis vörös eloszlott, mint az árnyék.
– Engem jól megtáncoltattak! – panaszkodott a képviselő. – Nagyon a nyakamra nőttek a hugocskáim meg a keresztleányaim!… És nem elég, hogy kirázzák belőlem a szuszt, még hozzá mind „bácsi“-nak szólítgatnak, a kis szemtelenek!
– Hja, a népszerűség!
– Csak ne legyen olyan büszke rá, hogy önt lekukorékolták! Engem már vasvillával is megkergettek, amikor a szomszéd vármegyében léptem fel. Pedig én szabad előadást tartottam a parasztoknak, adóleszállításról meg egyéb földi jókról és nem akartam felolvasni nekik!…
– Hiszen ha tudtam volna, hogy mit cselekszem!…
– No, ez nem akart szemrehányás lenni! Én barátja vagyok a felolvasásnak. Sőt azt hiszem, a szépirodalomnak csakis így van értelme… ha nem a közönségnek kell fáradnia a mű elolvasásával, hanem magának a tettesnek.
– És nekem nem tudom hány száz kilométert kellett megtennem ezért a kritikáért!…
– Nem mondja komolyan, mert tudja, hogy tréfálok. Ugy teszek, mint a többiek. Azok is tiszta szívből övendenek rajta, hogy ön olyan jó magyar ember és sokat ír össze… másoknak, nem nekik!… a haza javára… a kultúráért… vagy a hogy akarja. És ünneplik is önt. De mi így szoktunk ünnepelni. Mulatva. Hanem, tréfán kívül, kitünő gondolata volt, nem az, hogy felolvasott, hanem hogy már megvacsorált. Félegyig éhezni, csak azért, hogy az ember egy kicsit kitáncolhassa magát! Erre is csak a nők képesek!… vagy erre is csak a nő bírja rá a férfit!… Persze, azt hitték, hogy kilenckor már táncolni és tizenegykor szünórázni fognak! Én bizony nem várom meg a szünórát; követem az okos ember példáját.
– No, végre megdicsértek!…
A táncteremből nagy lárma hallatszott s nemsokára rá egy fiatalember jött ki, aki már előbb is ki-kirándult, cigarettázni. A képviselő oda kiáltott hozzá:
– Mi történik odabenn, Pali?
A fiatalember vállat vont.
– A bíró!… Ki lehetne más?!… Ezzel a részeg disznóval nem lehet birni s egyszer már igazán ki kellene dobni minden tisztességes helyről. Mikor a füzértánc megkezdődött, valamelyik izetlen fickó felköltötte s ez a barom ma azt vette a fejébe, hogy minden figurát meg fog zavarni. Szép csöndesen el akarták távolítani, emiatt összeszólalkozott Jurisicscsal, aztán elkezdett ordítozni: „Én rumunyesti és romhányi Gránic László vagyok!“, s a többi, mintha ezt nem tudná könyv nélkül minden gyerek, végre kituszkolták és haza vonszolták.
– Az egész vármegyében ez a bíró a legnagyobb krakéler – kommentálta az eseményt Légvárynak a képviselő.
– És bíró létére holnap párbajozni fog?
– Holnap semmire se fog emlékezni és itélni fog a király nevében.
II.
Az, hogy a képviselő a Légváry asztalához ült le vacsorálni, a kultúr-est pesti foglyának egy kis szabadságot jelentett. Fölmentette attól, hogy a szünóra idején jelentkeznie kelljen az alispánék asztalánál – ahol csak statisztálnia lehetett volna a grófnő és a Buba körül tolongó gavallérok között – vagy a művész-asztalhoz telepedjék és felvegye a versenyt az aranyszáju Plojestivel, a kinek az elmésségét a pesti szépségek egyre szikrázóbbá tüzelték. De fölmentette attól is, hogy a Vadászlaky úr kedélyes kis körében keresse a vigasztalódást és türelmesen várva a szerencsés pillanatot, a mikor majd jókedve az asztal tetején való táncolásig fokozódik, egyelőre csak azt tegye nyilvánvalóvá a vacsoráló közönség előtt, hogy hamarjában mekkorát sülyedt a berzencei közvélemény előtt. Hogy egy kis pünkösdi királyság után, amikor is pesti nevezetességként szerepelt és a berzencei előkelőknek a tiszteletét élvezhette, balsikerü felolvasásával egyszerre lezuhant a helybeli szesz-testvérek közé.
Nem kellett többé azon törnie a fejét, hogy a szünóra idején hová huzódjék. Mert, amikor a füzértánc után az egész közönség átköltözködött az étterembe, mindjárt az első fecskék oda repültek a képviselőhöz, aki még javában vacsorált. És nemcsak egy pár öcsémuram, hanem megfelelő számú húgocska és keresztleány is, akik a képviselő-bácsikát nem győzték kényeztetni. Légváryt tehát az éttermet megszálló sokaság már előkelő társaságban találta, amely csakúgy számot tarthatott az idegen figyelmességére, mint azok, akik a szomoru sorsra jutott vendéget menedékhelylyel kinálták meg és ápolni, vigasztalni, sajnálni akarták. Az alispán csak természetesnek találhatta, ha Légváry szivesen marad abban a jó társaságban, amelyet a véletlen szerzett meg neki és nem sorakozik azok közé, akik az ő asztalánál helyért tülekedtek. És nem vehették rossz néven ezt a tartózkodást – amelyben több volt a figyelem és a tapintatosság, mint a hanyagság vagy éppen az illetlenség – a grófnő meg a Buba sem, akik különben örültek, hogy a kultúr-est pesti sebesültje néma, de még friss fájdalmával nem vet árnyékot arra a vidám hangulatra, amelyből megszokott környezetüket eddig még semmi se zavarta ki. A művész-asztalnak olyan ostromot kellett kiállania, hogy ott ugyan senkinek a hiányát nem vették észre és legkevésbbé a lábbadozó felolvasóét. Sőt még Vadászlaky urat se sérthette, ha a flastromra szoruló szerencsétlenül járt az udvarias, elsőosztályu közönség köréből nem siet az ő kedélyes, de már eleve hangos és tagadhatatlanul csak másodrangu asztalukhoz.
Légváry ennek a kis szabadságnak is nagyon tudott örülni, de egy kissé korán örült. Nincs az a csekély kényelem, amelynek ne volna valami váltságdíja.
Ha nem is kellett vizitelnie sehol, ahol csak mérsékelt lelkesedéssel várták vagy a hová nem kivánkozott, viszont lehetetlen volt kikerülnie azokat a látogatókat, akik nem engedhették el maguknak, hogy személyesen is meg ne ismerkedjenek a kultúr-est egyik szereplőjével, már akármilyen volt is ez a szereplés… És az „ugyanerre a tisztességre szomjazóknak olyan hosszu sora“ jelentkezett, annyi érdeklődő jött egyik a másik után, rendre, hogy órákig nem szabadulhatott meg attól a helytől, amelynek eleinte annyira örvendett. A szünóra után a közönségnek egy harmada már vissza se ment a táncterembe, a másik harmada pedig a táncteremből is minduntalan visszatért a pohárhoz vagy a pihenéshez; s a táncból kidülők egyre növelték a látogatók számát. Az irodalom-barátok ugyan – a kiket néha ketten-hárman is képviseltek a húgocskákkal és keresztleányokkal ékes, látszólag víg asztalnál – hamarosan megelégelték az irodalmat és elég gyakran felváltották egymást, de ha valamelyik beérte a mulatsággal és eltávozott örökre, helyét mindjárt elfoglalta egy másik, aki a szomszéd asztalnál várta, míg rákerül a sor. Ők hamar kipihenhették az irodalmat, de a drága pénzen hozatott s a felolvasó-asztalnál hasznavehetetlennek bizonyult pesti ezen a vigasz-versenyen már nem pihenhetett.
– Kézről-kézre járok, mint a pohár – mondta magában, mialatt rajta volt, hogy kielégitse a sokféle kiváncsiságot.
Messziről úgy tünhetett fel, mintha kihallgatást adna, de valójában őt hallgatták ki: többet kellett felelgetnie a legváltozatosabb tárgyu vallatásokra, mint hajdan, az alapvizsgálaton. És azt a főbenjáró udvariatlanságot mégse követhette el, hogy megszökjék és elbujjék valamelyik szép asszony szoknyája mellé; nem volt más választása, mint hogy beletörődjék a sorsába. Olyanformán érezte magát, mint az a bukott miniszter, akinek a golyó már ott van a hasában, akiről már mindenki tudja, hogy: vége, megbukott, és a kinek azért mégis rettenthetetlen szeretetreméltósággal kell megfelelnie egy sereg ujságíró minden kérdésére.
Az első látogatóját így mutatta be a képviselő:
– Berzencén senki se olvas annyit, mint ez az úr…
– Annyi igaz – szerénykedett a sokat olvasó úriember – hogy én gondolkozom is azon, amit olvasok.
– Kár, hogy csak olyankor gondolkozol – évődött vele a képviselő, akit mulattatott, hogy az írásgyártóra rászabadíthatta az írás-fogyasztót.
– Légváry úr nem is képzeli – kezdte udvarlását a berzencei műveltek vezére – hogy városunkban milyen nagy a népszerűsége!
– No ezt igazán nem képzeltem.
– Pedig úgy van, és én mindjárt meg is magyarázom, hogy miért népszerűbb nálunk minden más írónál. Ez a benső kapcsolat Légváry úr művei és Berzence között legelőször is onnan ered, hogy itt csaknem kizárólag azt a pesti ujságot olvassuk, amelybe Légváry úr is dolgozik. Nekünk nagyon tetszik ez az ujság s különösen a Légváry úr mérsékelt, megfontolt politikája.
– Itt egy kis tévedés van. Politikai kérdésekről soha se irok.
– Mindegy. Már ahhoz is gratulálnunk kell, hogy tevékenysége szinteréül éppen azt az ujságot választotta, amely ilyen mérsékelt, megfontolt politikát űz. Továbbá, hogy visszatérjek a benső kapcsolatra, nekünk rendkívül tetszik a Légváry úr írás-modora, de különösen a témái.
– Nagyon örülök rajta.
– Én pávatollakkal nem szoktam ékeskedni s azért megvallom, hogy Légváry úrnak a könyveit nem olvastam. Napjainkban, sajnos, éppen a művelt ember nem ér rá könyveket olvasni, mert ettől visszatartja nagy szellemi elfoglaltsága. De amint ez minden civilizált embernek kötelessége, nem mulasztom el figyelemmel kisérni a hirlapokat és Légváry úrnak például minden sorát elolvasom.
– Ugyan!
– Becsületszavamra. Pedig néha alig jutok hozzá, hogy az ujságot végig olvashassam, de inkább az alvástól vonom el ezt a negyedórát. Az a finomság, amelylyel Légváry úr a legkényesebb témákat kezeli, engem rabjává tett. De kivált ezek a témák szinte az izgatottságig érdekelnek. Elannyira, hogy az ujságban mindig azt nézem meg először, van-e benne Cid? Mert, ugyebár, Légváry úr ír „Cid“ álnév alatt?
– Nem. „Cid“ Koltay Balázs kollégám álneve.
– Ugy? Ez végre megmagyarázza, ami már az első percben is sajátságosnak, mondhatnám gyanusnak tünt fel előttem, hogy tudniillik felolvasásában sajnálattal nélkülöztem azt az érdekességet, sőt pikantériát, mely oly magasan kiemeli írótársai közül. És ez a meglepő fölfedezés arra ösztökél, hogy részben tanácsot kérjek öntől, részben pedig – ne vegye zokon – tanácsot adjak önnek.
– Kérem.
– Szerény tanácsom arra vonatkozik, hogy – amennyiben a hangja úgyis gyönge és a mennyiben még jövőre is szándékozik felolvasást tartani valahol – további felolvasásainak nagy érdekességet kölcsönözne, ha például a szerelmi élet titkairól méltóztatnék valamit felolvasni. Cserében ezért az inkább praktikus, mint bíráló figyelmeztetésért viszont arra kérem, adjon tanácsot nekünk, miképpen lehetne kieszközölni, hogy a legközelebbi kultúrestén Cid olvasna fel nálunk, az igazi Cid?
– Legjobb lesz felszólítani.
– Ha pártfogolná a kérésünket…
– Melegen fogom a figyelmébe ajánlani Berzence város közönségét.
– S ha rólam is meg méltóztatnék emlékezni. Nevem Bagossy. Bagossy Zsolt.
– Nagyon örülök, hogy szerencsém volt.
– Boldog vagyok, hogy megismerkedhettem a híres íróval.
A második és a harmadik látogató testvérei lehettek volna Bagossy úrnak, annyira hasonlítottak rá. A többieken is meglátszott a rokonság, atyafiság. Utoljára, de nem utolsóképpen, Otrokocsi úr mutatkozott be.
Már három óra felé járt az idő s a csárdás riadója csak kevés párt mozgósított. Mindinkább fogyatkoztak a lankadatlanok és egyre szaporodtak azok, akik a tánc élvezetétől kimerülten szivesen engedték át magukat a füszeres társalgás vagy a könnyed bölcselkedés szelidebb örömeinek. Légváry, aki már inkább táncolt volna, mint hogy tovább is eszmét cserélgessen, éppen azt nézegette, előbb aggodalmasan, aztán kétségbeesetten, hogy vajjon a Buba nem mutat-e valamelyes hajlandóságot a pihenésre és a hazamenetelre, amikor egy hölgykoszoru mellől felpattant az izzadó szőke és oda lépkedett a szomoru költőhöz.
– Nevem Otrokocsi – szólt. – Megbízásból jövök. Odaát nagy vita támadt s a hölgyekkel közösen elhatároztuk, hogy a vita eldöntését önre bízzuk.
– Nagyon megtisztelnek.
Otrokocsi úr leült és zsebkendőjével a nyakát törölgetve, így folytatta:
– Felolvasásából, már amennyiben egy pár szót hallani lehetett belőle, azt következtetjük, hogy ön inkább filozóf, mint olyan író, akinek célja a közönség mulattatása. És én abból, hogy ön, úgy látszik, novellát olvasott fel és egyetlenegy árva viccel sem iparkodott megnyerni a hallgatóság kegyét, azt gyanítom, hogy ön voltaképpen tudós, vagy legalább is világlátott ember, aki már hallott egyet-mást harangozni az élettanról, sőt, ha talán nem is foglalkozott természettudományos alapon a szerelmi élet kérdéseivel, szemlélődött a világban s már koránál fogva is tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyekről a hölgyek, és nem csupán a leányok, hanem az asszonyok közül is többen, sok illuziót táplálnak. Önt én gondolkozó és tisztán látó embernek tartom, nem fantaszta költőnek, nem üres szépirodalmárnak.
– Ön nagyon szíves.
– Azért nyugodtan engedem át önnek a döntést. De megjegyzem, nem azt óhajtjuk, hogy bókoljon a hölgyeknek; nekünk nem kell a szépirodalmi ábrándozás, nekünk a meztelen igazság kell. Mindig föltéve, mondom, hogy ön hallott harangozni az élettanról és tisztában van a szerelmi élet kérdéseivel, sőt talán tudományosan is foglalkozott velük.
– Őszintén szólva, inkább csak amúgy foglalkoztam velök, de már elég régen felvilágosítottak.
– A kérdést három pontban teszem fel. Egy: az, hogy a szerelemben a nő is keresi a változatosságot, élettani törvény-e, vagy csak társadalmi jelenség? Kettő: hihet-e a férfi a nőnek, ha a nő hűnek mondja magát? Három: felsőbbsége-e az állatnak, vagy olyan tulajdonsága, mely alsóbbrendűségét állapítja meg, hogy nem ismeri a hűséget? Kérem, mondja el a nézetét.
– Már a kérdések formulázására is volnának megjegyzéseim, de ezeket elhagyom. Ehelyett, ha érdekli a nézetem, olyan röviden, ahogy csak lehet, felelni fogok mind a három pontra.
Azaz hogy: csak akart felelni. Mert alig fogott hozzá s még csak az első pontnál tartott, amikor Otrokocsi úr, aki a középső ujjával már a második mondat óta türelmetlenül kopogott az asztalon, hirtelen közbevágott:
– Ez nem úgy van.
– De, kérem, ön a nézetemet kérdezte és én csak a magam nézetét mondhatom el!
– Pardon, de én ezt jobban tudom!
– Akkor hát miért kérdi?
– Mert azt hittem, hogy ön tudja jobban.
Fölkelt, szalutált és ellépett.
Négy óra tájban a Buba, alighanem az alispán közbenjárására, megkegyelmezett a fogolynak, vagy legalább belenyugodott, hogy már haza fognak menni. Nagy, csukott batárban hajtattak el; együtt, mind a négyen. A kocsiban Légváryt majdnem elnyomta az álom; alig bírta a szemét nyitva tartani. Az alispán is szótlan volt; talán észrevette, hogy a vendége fáradt, s nem akarta zavarni. Csak a hölgyek beszélgettek, a grófnő egy kicsit álmosan, a Buba élénkebben.
Légváry, elbóbiskolva, nem tudta figyelemmel kisérni a beszélgetést, de egy-egy szó megütötte a fülét, s kivált minduntalan a Kalivoda név. Egyre azt hallotta, hogy Kalivoda így, Kalivoda úgy; Kalivoda azt mondta, Kalivoda akkor ezzel vagy azzal táncolt…
Félálmában úgy tetszett neki, mintha a kocsirobogás altató egyformasága és még a lovak patáinak ritmikus kopogása is mind azt zenélte volna:
– Kalivoda, Kalivoda, Kalivoda…
– Ahá! – állapította meg magában a Buba lelkesedéséből – a bálkirályságért való versenyben Kalivoda úgy győzött, ahogy akart!…
És édes kárörömmel talált balzsamot abban a megnyugtató és mindent kiegyenlítő megoldásban, hogy Kalivoda Albinnak a kultúrest nagy mérkőzésén sikerült legyűrnie vagy legalább is letáncolnia Otrokocsi urat, az izzadó berzencei Strindberget.
III.
Az alispán rendíthetetlen maradt a figyelmességében; a végsőkig levonta a következéseit annak, hogy jogász korában egyszer öntudatosnak találta a Légváry föllépését, s felülve ennek az emléknek, most lehívta Berzencére, ami kétségtelenül igen rossz ötlet volt.
Hat órakor ő is fölkelt, kánaáni reggelivel vendégelte meg az útjára készülődőt, s még a vasúthoz is kikisérte.
A kocsiban még egyszer elmondta, hogy mennyire örült. Aztán megkérdezte Légváryt, mit szól ahhoz a tervéhez, hogy a kultúr-egyesület javára szocziológiai estéket szándékozik rendezni. Havonkint egyszer vagy a szezonban akár kétszer is. A szociológiai tárgyu, tanulságos, szabad előadások megtartására a helybeli vagy a közel lakó jeleseket kérné fel, a kiknek az utazása nem kerül költségbe, s akik tiszteletdíj nélkül is mindannyian szivesen vállalkoznának, a komolyabbak azért, hogy az ügyet szolgálják, a többiek azért, hogy szerepelhessenek.
– Az öreg urak, a tanárok és más intelligens férfiak meg a komolyabb fiatalemberek, sőt talán a gondolkozó nők is örömest hallgatnák ezeket a szabad előadásokat – magyarázgatta a tervét. – Tehát, csak félkoronás belépődíjat számítva is, jelentékeny haszna lehet belőlük a kultúr-egyesületnek. De ha, tegyük fel, a népet ingyen engedjük is be ezekre az előadásokra, akkor is célt érünk, mert az erkölcsi haszon kárpótolni fog az anyaginak az elmaradásáért. Mégis csak másképpen lesz, mint eddig. A kultúr-esték rendezése csak arra volt jó, hogy az emberek kedvökre kimulathassák magukat. Bejöttek azok, akik táncolni akartak, meghallgatták a hangversenyt, türelmetlenül vagy türelmesen, ha egy kis mókázást is hallhattak, de a felolvasót már meg se akarták hallgatni, nem figyeltek a szavaira, beszélhetett akármit, unták, boszankodtak rá, mert csak késleltette a táncot, valóságos ellenséget láttak benne, alig várták, hogy lerázhassák a nyakukról, mert – valljuk meg – a szépirodalom senkit se érdekel. És a felolvasók nem számoltak ezzel az ellenséges indulattal, nem igyekeztek a közönséget édességekkel, tréfával, bolondságokkal lekenyerezni, mind irodalommal jöttek, azzal, amitől az emberek a legjobban fáznak. Aztán a temérdek költség!… Nem, ezeknek a kultúr-estéknek semmi célja, semmi haszna, semmi értelme!
– Mind csupa arany igazság – gondolta Légváry – de mért nem mondta mindjárt?!
(Vége.)