EGY SZINDARAB TÖRTÉNETE.
I.
– Majd bolond leszek!… – kiáltott föl magában Légváry Artur, az iró, vagy valjuk meg őszintén: Langer Antal, gázgyári tisztviselő (igy alighanem többen ismerik).
Magában volt, a dolgozószobájának nevezett vacok divánján, de azért igazán fölkiáltott, – olyan erővel tört ki belőle az elkeseredés.
– Majd bolond leszek!… – ismételgette valamivel csöndesebben, kissé fáradtan, kissé panaszosan.
Aztán folytatta a magával való beszélgetést, de már nem hangosan:
– Majd bolond leszek a vén természetről irni verseket, a rózsákról, a csillagokról, meg az öreg, elavult, ósdi szerelemről! Majd bolond leszek emberi indulatokról és emberi gyöngeségekről fecsegni a regényeimben, alakokat rajzolgatni, piszmogni, ahelyett, hogy szabadjára bocsássam a képzelődésemet és a tollamat! Majd bolond leszek jellemekből, történetekből és helyzetekből épitgetni föl szindarabot, a már régen elrongyolódott recipe szerint! Mintha bizony nem tudnám, hogy mi kell a sokaságnak! Mintha én nem volnék képes megcsinálni ugyanazt, amit más! Mintha én volnék az egyetlen, aki nem tud haladni a korral! Mintha én nem tudnék ugy irni, ahogyan a legujabb divat kivánja!
Fölkelt a divánról, le- s följárt cellájában és igy dohogott:
– Én is tudok homályosan beteges és betegesen homályos lenni, ha akarok. Én is tudok érthetetlen fájdalmakat tettetni, sátáni izgatottságban tombolni és tobzódni, félisteni mámort mimelni, fenségesen összefüggéstelenül handabandázni, szinekben és szavakban kéjelegni, uj ritmusokat kieszelni és duhajul művészien zenegni. Én is tudok tótágast álló erkölcstant és az igazság cimén szeszélyes világmegitélést vágni bele a burzsoá pofájába és én is tudok a rohanvást haladó nyugtalan lelkekkel madárnyelven kacérkodni, uj szempontokat horgászva ki az új idegességekből. Én is tudok uj meg uj pápaszemeket találni, ellene fordulni mindannak, ami eddig volt, problémákat rugni bele a társadalom gyomrába, uj életszemlélettel tüntetni és uj formákat csavargatni ki a régiekből. Szóval, én is tudok szépen, divatosan, tetszetősen, hatásosan irni, csak akarnom kell.
Leült az iróasztalához, hogy majd megirja a tárcáját. A tárca igy kezdődött:
– Ibolyaszinü protozoák szövevényes rianásaiból meleg csengésü amulet kénköves fénye lobog föl az Achilleion temperált onyx-lépcsőin…
Ez a kezdet most már nem elégitette ki.
– Szép, szép, de nem elég modern, – birálta le magát.
Összetépte a papirost és tovább tépelődött.
Légváry Artur, vagy igazi nevén: Langer Antal már vagy tizenöt év óta ontotta a betüt, minden délelőtt, délután és este, előbb a gázgyárban, később pedig otthon, a zárkájában, anélkül, hogy ezzel a kitartó munkássággal valami számbavehető sikert ért volna el. A gázgyárban, ahol álmodozó, tehát nem eléggé józan, hibás léleknek tartották, nem tudott előre jutni, az irodalomban pedig a Légváry Artur név sehogyse akart népszerüvé válni.
A szindarabjai azt a bizonyos erkölcsi sikert aratták, amelyet a közfelfogás szégyenletesebbnek tart bármely erkölcstelenségnél. A versköteteit és a regényeit pedig ugy nem vették észre, mintha uri társaságban valami nagy illetlenséget követett volna el.
Langer Antal nem érte be azzal, hogy az idők folyamán a napi ujságok a negyvenezer magyar iró közül Légváry Arturt is előléptették a tizezer kiváló magyar irók közé: ennél többre vágyott. De hiába. Tizenöt évi munkásságának egyetlen kézzelfogható eredménye az az árverési hirdetés volt, amelyet az imént tett le az asztalára s amelyet azóta hol fölvett, hol letett, majd megint fölvett és ujra meg ujra elolvasott, mintha nem győzne eleget gyönyörködni benne.
– Ez igy nem megy, – folytatta a magával való beszélgetést, – ez igy nem mehet tovább, mert igy végül éhen kell halnom. Végre is az embernek nemcsak kötelezettségei vannak a társadalommal, és kötelességei a tulajdon lelkiismeretével szemben, hanem joga is van, legalább ahhoz, hogy megélhessen. Valamit kell csinálnom. Minthogy pedig minden bajomat az okozta, hogy eddig ugy dolgoztam, ahogyan gondolkoztam és éreztem, ahogyan az isten tudnom adta, világos, hogy mindenekelőtt szakitanom kell ezzel a naivitással, mondjuk ki: szakitanom kell a művészi lelkiismeretemmel. Ezentul nem ugy fogok dolgozni, ahogy a lelkem sugallja, hanem, ahogyan hasznos.
És hosszas tünődés után igy állapitotta meg a programmját:
– Szindarabot fogok irni, amelyben agyba-főbe fogom pofozni a burzsoá-fölfogást, leköpök minden tekintélyt és megtámadok mindent, amit a jámborok tiszteletben tartanak, azt is, amit már nem tartanak tiszteletben, mindent, ami már megszokott, mindent, ami már ismeretes. Meg fogom támadni benne mindazt, ami még lábon van és megtámadható: a hazához való ragaszkodást, a vallást, az erkölcsöt, a burzsoá-tisztességet, a haladás-ellenes önzetlenséget, a buta lágyszivüséget és jóságot, valamennyi társadalmi osztályt, a házasság intézményét, a nőket; semmit se fogok kifelejteni. Meg fogok támadni mindent és mindennek az ellenkezőjét is. A szociálizmust csak ugy, mint a militárizmust. És hogy ennek a nagy műnek, amelyben minden elképzelhető kritikát, problémát és uj irányt összekögitek, egy kis aktuális füszere is legyen, egy szoknyavadász érseket fogok szerepeltetni benne, aki a leghajmeresztőbb gazságokat követi el a közéletben, csak azért, hogy minél több nőt etjhessen meg, a legördögibb furfanggal és a legrémesebb lelketlenséggel. Ezt a szoknyavadász érseket pedig olyan külsőségekkel fogom fölruházni, hogy minden néző azonnal lássa, kit pellengérezek ki, noha még egyelőre magam se tudom, melyik főpapnak juttassam ezt a csinos szerepet. Mindegy, akármelyiknek; egyik se fog belehalni. Hja, csak mások megrövidülésével juthat hozzá az ember valamihez! Aki birja, az marja. Igen, meg kell csinálnom ezt a szindarabot; csak egy szindarab ránthat ki a vizből.
Ahogy elkészült a tervével, eszébe jutott III. Rikárd király hires monológja: „Elvégezém, hogy gazember leszek.“ Mosolygott, és szivébe visszaszállt a béke.
Akkor este vidámabb lélekkel csókolta sorra öt gyermekét, akik a paraj-főzeléket szépen megköszönték neki.
Nemsokára már az igazak álmát aludta. Ágya felől elszállt a gond, mely éjjelenkint több mint tiz év óta vigyorgott le rá a plafond sarkában sötétlő, sürü pókhálóból. A nedves kis lakásba beköltözött az isteni reménység.
II.
– A dolog egy kicsit merész, – szólt Légváry Artur a szinházigazgatóhoz, amikor átnyujtotta neki a „Szerelmes érsek“-et, – de ha meg akarjuk irni az igazságot, akkor nem köntörfalazhatunk.
– Persze, persze, – felelt amaz, olyan hangon, amely nem igen titkolta a legnagyobb foku bizalmatlanságot.
A szinházigazgatónak akkor véletlenül három darabja bukott meg egymás után. Szükségben az ördög legyeket fog; az igazgató tehát, uj és jobb sütetet keresgélve, hamarosan elolvasta még a „Szerelmes érsek“-et is. Elolvasta és elkábult. Ennyi gyülölködést, ennyi epés mérget és egyéb keserüséget még nem talált együtt rövid százhusz oldalon.
Magához hivatta Légváryt és közölte vele, hogy elő akarja adatni a darabját.
– Gyomron fogja rugni a közönséget, mi? – kérdezősködött a boldog szerző.
– Gyomron fogja rugni, – felelt az igazgató meggyőződéssel. – Erős dolog, méregerős dolog; mintha csak Strindberg irta volna. Nekem csak egy nem tetszik benne.
– S mi az?
– Az érsek. Tudja, a papok ma már csinálhatnak akármit, a közönség nem bánja. Furcsa; de ennyire megváltoztak az idők. Azért az érsek helyébe minisztert kell tenni. A politika még izgatja a közönséget. S aztán: liliomtiprás közpénzből, ez már valami.
– De hiszen akkor ujra kellene irnom az egész darabot!
– Dehogy! A főszereplő talár helyett kabátban fog megjelenni s a szövegben eminenciád helyett kegyelmes urat mondanak: ennyi az egész. Hozzá se kell nyulnia a darabhoz; Govrik, a titkárom, meg fogja csinálni a szükséges változtatást, ha ön beleegyezik.
– Igen, de akkor elesnek a személyes vonatkozások.
– Keresünk más, alkalmas személyt, akire tetszése szerint célozgathatunk. Azt hiszi, a miniszterek közt nem akad akárhány ismert szoknyavadász? Ha a maiak közt nincs ilyen, kiválasztunk egyet a régiek közül. A temérdek volt miniszter közül akármire találunk példát. Govrik majd keres, hogy önnek ne kelljen fáradnia. Megjegyzem, hogy a liliomtipró miniszter, aki egy részvétreméltó asszonynak az életét teszi pokollá, diabólikusabb alak, mint az érsek, aki végre is nem csal meg senkit.
– Megvallom, jobban szerettem volna, ha az érsek megmaradhat. De ha ragaszkodik ehhez az egy változtatáshoz…
– Természetesen a cim is elesik. A cim amugy se volt diszkrét. Valami diszkrét cimet keresünk. Például ezt, hogy: „A hazáért.“ A liliomtipró miniszter ugyanis folyton azt hangoztatja, hogy ő mindent a hazáért cselekszik. És ebben a cimben annál több a maró gúny, mert a miniszter előbb szociálista képviselő volt…
– De nekünk még nem igen vannak szociálista képviselőink…
– Hát mondjuk: radikális. Szóval, a miniszter előbb radikális képviselő volt, aztán cserben hagyta az elvtársait s elvei szegre akasztásával lett miniszter.
– Bocsánat, de ön egy egészen uj darabot diktál nekem!…
– Mondom, hogy csak jelentéktelen szavak megváltoztatásáról van szó; Govrik majd megcsinálja.
– Isten neki, hát ne legyen érsek, hanem miniszter! Ezen az egyen ne muljék…
– Még csak egy csekélységet ajánlanék, de ezt nagyon melegen. Tudja, a darab hatalmas, de van egy hibája. Minden társadalmi osztályt leteremt; az egész közönségnek oda mondogat. Nem foglal pártállást, tehát nem szerez barátokat. Igy mindenesetre művészibb; de praktikusabb volna, ha pártállást foglalna. Tudja, nekem sok a bérlőm, s különösen a kaszinókat nem hagyhatom figyelmen kivül. De ön is sokat veszitene vele, ha magára bőszitené az egész közönséget. A konzervativeket a maga részére kell hóditania. A darabnak ugyis azok a részletei a legerősebbek, amelyekben a szociálisták vezetői ellen kel ki. Ez gyönyörü; ide helyezném a súlyt.
– És mindaz, amit az elavult intézményekről meg a társadalom konzervativ elemeiről mondok…
– Ez mind megmaradhat, csak nem a konzervativ elemeknek, hanem a szociálistáknak kell oda mondogatni. Govrik majd megcsinálja.
– A szociálistákat támadjam ugyanakkor, amikor egy minisztert boncolok föl?
– Ennél semmi se egyszerübb. A miniszter valaha a szociálistákkal tartott, de most renegát s a szociálisták meg ő halálos ellenségek. De ön, mint művész, fölöttük áll és pártatlan. Oda mondogat a hazafias szólamokkal visszaélő hatalmasnak, de alaposan oda mondogat a szociálistáknak is. Bizza csak rá, Govrikra.
– De ez először is nem egészen az, amit én akartam… és másodszor, ha pártállást foglalok, ha nem az egész társadalmat birálom le, hanem a szociálisták ellen fordulok, akkor a helyett, hogy barátokat szereznék, magam ellen bőszitem a munkásokat, akik be fognak jönni a szinházba, s tüntetnek, kifütyülnek…
– Imádkozzunk érte mind a ketten, hogy ez megtörténjék. Igy ön a maga részére fogja hóditani a konzervativ elemeket… ezek pártját fogják a darabnak… ellentüntetést rendeznek… lelkesedni fognak önért… Hallgasson rám! Ön tultesz Strindbergen, de a szinházhoz én jobban értek, mint ön.
Légváry egy darabig habozott. A csábitás nagy volt. Csak igent kell mondania s mindjárt fölveheti az előleget. Nem lesz árverés… a gyerekekre is nagyon ráférne már az uj cipő.
– Biztosit róla, hogy semmi fontosat nem hagy ki a darabból?
– Csak máshová adreszálom, mint ahová ön szánta.
– S magamnak hozzá se kell nyulnom a darabhoz?
– Fölösleges volna. Itt van Govrik. Govrik kitünő ember. Önnek csak annyit kell kijelentenie, hogy beleegyezik abba, amire most kértem, és átsétál a pénztárhoz.
III.
A szinházigazgató nem csinált titkot belőle, hogy „A hazáért“ cimü ujdonság egy szoknyavadász minisztert pellengérez ki, akire minden gyermek ráismerhet.
Néhány hétig annyit beszéltek erről, hogy a hirnek el kellett jutnia a miniszter fülébe.
A minisztert hatalmába ejtette az a gyöngéd gondolat, hogy a feleségét ez egyszer meg kell óvnia minden kellemetlenségtől, s aggodalmában azt a hibát követte el, hogy megkisérlette egy kis diplomatizálással háritani el a váratlan veszedelmet.
Magához hivatta a szinházigazgatót s megkérdezte tőle, mit lehetne tenni, hogy a sokat emlegetett darab ne adjon alkalmat holmi bosszantó félreértésekre.
A szinházigazgató azt felelte, hogy Légváry a meggyőződések embere, vad ember, intranzigens ember, s ragaszkodik minden betüjéhez; őt, az igazgatót pedig köti a szerződés. Hiszen ha sejtette volna!…
Az ellenzéki ujságok ezt az esetet ugy irták meg, hogy a miniszter előbb furfanggal szerette volna s most erőszakkal akarja megakadályozni az érdekes ujdonság előadását. Fölszólitották a pártatlan közvéleményt, hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a hatalom önkényével szemben, s cikkeikben Légváry, aki egyszerre kitünő iróvá lépett elő, olyan dicséreteket kapott, amilyenekre sohase tudott szert tenni.
Már szerzett barátokat.
Első reklámnak ennyi is elég volt, de mihelyt a próbák megkezdődtek, a kitünő Govrik még lelkesebben karolta föl Légváry ügyét, s gondoskodott róla, hogy az érdeklődés ne aludjék el, hanem fokozódjék.
S kitudódott, hogy a nagy érdekességü ujdonság csak mellékesen pellengérezi ki a szoknyavadász minisztert; tulajdonképpen a szociálisták vezetőit támadja.
Aztán hire terjedt, hogy most már a szociálisták is meg akarják akadályozni a darab előadását. Hogy megfenyegették a szinházigazgatót, s rá akarták birni, mondjon le a darab előadásáról, mert különben bojkottálni fogják a szinházát. Hogy a munkások tüntetni fognak s botrányos közbelépésre készülődnek; hogy az első előadást eddig példátlan macskamuzsikába akarják belefullasztani.
Erre a konzervativ elemek hirlapjai fölszólitották a pártatlan közvéleményt, hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a terrorral szemben. Cikkeikben Légváry már mint irodalmunk egyik büszkesége szerepelt, kiderülvén róla, hogy uj munkájában a nemzeti érzés, legszentebb hagyományaink és az ép erkölcsi érzék bátor szószólója.
Már nemcsak barátokat szerzett; már egész pártja volt. Az ugynevezett erkölcsi siker szégyene többé nem fenyegette – beszéljenek a szinészek akármit.
A véletlen megint melléje szegődött. Más, nagyobb szenzáció hijján óriási ujságháboruság támadt a művészi szabadság kérdése körül; kormánypárti és ellenzéki, konzervativ és radikális hirlapok két hétig csak a Légváry darabján veszekedtek: és Légváry, akit e két hét alatt többet emlegettek, mint eddig egész életében, szép lassan, észrevétlenül belépett a hires emberek közé.
Végül a sok lárma csakugyan beugrasztotta a munkásokat. Elhatározták, hogy a kihivásra megfelelő fogadj istennel fognak felelni, s az első előadás estéjére lefoglalták az egész karzatot.
A főpróbán Légváry ámulattal nézte a saját alkotását. Egy cseppet se értette ugyan, hogy a házasság elavult intézményeért a kitünő Govrik mért éppen a szociálistákat teszi felelőssé, – de minthogy az izgalmak közepett ez nem tünt föl senkinek, hát ő se csinált kázust a dologból.
Ha egy kissé álmadozóvá tette, hogy a tulajdon eszmemenetére sehogyse tud ráismerni, viszont bizonyos kárörömmel vette észre, hogy az is meglehetősen kárba veszett, amit a kitünő Govrik kötött bele a darabba. Pedig a kitünő Govrik olyan meglepő fordulatokat eszelt ki, hogy Légváry a logikának ezeket a halálugrásait nem győzte csodálattal kisérni.
De a főpróba nézői közül Légváry volt az egyetlen, akit a mű egésze is érdekelt, s aki kiváncsian leste, hogy mi történik tovább a darabban. A mű egészéről már régen megvolt a közvélemény; természetesen kétféle, a néző pártállása szerint. Azért senki se figyelt arra, hogy a szinmű alakjai mit akarnak és mit cselekesznek; mindenki a művészi szabadság ágasbogas kérdését vitatta s csak éppen türte a szereplők járását-kelését. Ellenben az egyes mondások annál inkább hatottak. A kitünő Govrik áthidaló mondatait is ugy fogadták, mint megannyi csatakiáltást vagy trombitaharsogást, a szinészek beszélhettek akármit, elmondhatták volna akár a „Miatyánkot“: minden tendenciának tünt föl s a főpróba közönsége a „Miatyánk“-ban is megtalálta volna az éles irányzatosságot.
Az előadás délelőttjén Légváry egy kicsit szepegni kezdett. Föl is tette magában, hogy ha baj lesz, nem fogja elmulasztani Govrik urra háritani a felelősséget, s előre megfogalmazta magában, hogy milyen szavakkal fogja a nyilvánosság elé ráncigálni ezt a kitünő embert, akinek a tevékenységénél csak a szerénysége nagyobb.
De az aggodalom alaptalannak bizonyult. Az első előadáson olyan csinos botrány kerekedett, amely hosszu időre biztositotta „A hazáért“ vonzó erejét.
A munkások eleinte beérték azzal, hogy nevetgéltek, zajongtak és pisszegtek. De már ez is fölháboritotta a másik tábort, az erősebbet, s a konzervativ elemek a karzat okvetlenkedésére hatalmas ellen-tüntetéssel feleltek. Minden kinálkozó alkalmat fölhasználtak, hogy kifejezhessék a tetszésüket s hosszas tapsviharral jutalmazták azokat a mérges mondásokat is, amelyek eredetileg a szerelmes érseket sujtották volna. Az első felvonás végén a munkások füttyeit, lármáját, pisszegését elnyomta a konzervativ tábor tüntető tetszés-zaja s a boldog Légvárynak vagy tizszer kellett a tapsokat megköszönnie.
A második felvonás még szerencsésebben végződött. Mikor ugyanis a függöny legördült, s Légvárynak most már vagy huszszor kellett magát megmutatnia, a munkások és a jogászok hangos vitatkozása olyan pofozkodássá és verekedéssé fajult, amilyet ez a nézőtér még nem látott.
A sugárzó arcu igazgató a szinpadon odaszólt Légvárynak:
– Tudja-e, hogy nagyszerü reklám volna, belekapaszkodni ebbe a verekedésbe és nem folytatni az előadást? Egy szindarab, amelyet nem lehetett végig előadni!… Ilyen még nem volt!
– Csak nem őrült meg?! – ijedezett Légváry.
– Ne féljen, – felelt az igazgató. – Egy kicsit drága reklám volna… vissza kellene fizetni valamennyi jegy árát.
Azzal, hogy a rendőrök a második felvonás után egy egész csapat munkást és jogászt vittek ki a karzatról, a darab sorsa hosszu időre eldőlt. A minden áron tapsolók nagy felsőbbségben maradtak a csatamezőn, s ugyancsak kiélvezték a győzelmüket A sok részletében emlékezetes est a győztesek örömujjongásával és éljenlármájával végződött.
Másnap az ujságok ünnepi hosszadalmassággal irták le a történteket; ez a nevezetes szinházi előadás volt a nap főeseménye. Találkozott egypár hirlap, amelyik kisütötte, hogy a miniszter titokban összejátszott a munkások vezetőivel, de fölsült… és ez a fölfedezés uj érdekességet adott a művészi szabadság ügyének. Légváryval és darabjával ugyan annál kevesebbet foglalkoztak az ujságok, minél több tér kellett az események letárgyalására, de nem számitva azt a törpe kisebbséget, amely szerint Légváry kevéssel ezelőtt a hülyék intézetéből szökött meg, a legtöbben nem fukarkodtak annak rövid kijelentésével, hogy a hirneves szerző klasszikus munkával ajándékozta meg a magyar irodalmat.
Légváry egy kicsit sokallta a botrányt. Aggódott, hogy: hátha mégis leveszik a darabot a műsorról?… Ha a miniszter titokban megalkuszik az igazgatóval: azon a cimen, hogy elejét kell venni a további izgalmaknak, a szerzőt könnyü kitenni a szinházból.
De az igazgató megnyugtatta:
– Nézze, hogyan ostromolják a pénztárt! Azt remélik: megint pofozkodás lesz!…
És homlokon csókolta Légváryt, hogy pótolja a muzsa mulasztását.
IV.
Néhány hét multán Légváry Artur, immár kitünő irónk, hosszu levelet kapott egy vidéki városból. A levelet Dombováry Norbert, cisztercita tanár irta, a Czuczor Gergely Irodalmi Társaság titkára.
A Czuczor Gergely Irodalmi Társaság meghivta Légváry Artur kitünő irónkat, a mélyen tisztelt hazafit, tisztelné meg szerény városukat kegyes látogatásával, s a nem csekély nehézségekkel küzdő, de nagy feladatokra hivatott társaság ünnepi ülésén olvasna föl valamit, mindegy akármit; ha nem ér rá ujat irni: talán régibb, általános nagyrabecsülésnek örvendő, de kevésbé ismert munkáiból.
A levéliró nem mulaszthatta el azt az alkalmat, hogy egyben köszönetének ne adjon kifejezést azért az élvezetért, amelyet kitünő irónk legujabb szinművével városuk közönségének szerzett… Szinigazgatójuk ugyanis, bár nem csekély nehézségekkel küzd, nem mulasztotta el bemutatni „A hazáért“ cimü koszorus szinművet, amelyet közérdeklődés várt és ujjongó lelkesedés fogadott, mert talán nem is kell mondani, hogy az egész közönség egy szivvel-lélekkel gyönyörködött „A hazáért“ szivderitő, jellemképző és léleknemesitő jeleneteiben.
De a levéliró szükségét érzi, hogy a maga nevében külön is megköszönje a ritka gyönyörüséget. Ha kitünő irónk, aki oly törhetetlen bátorsággal halad a Kölcsey Ferencek és Eötvös Józsefek nyomdokain, legujabb drámájában szent haragjának adott kifejezést, és fennen lobogtatta a nemzeti érzés, ősi hagyományaink és az ép erkölcsi érzék zászlaját, a szép jó, igaz és fenkölt iránt érzett páratlan lelkesedésével, fölháborodva szállott sikra a mindent fölforgatók ellen – legyen meggyőződve, ezzel milliók szivében keltett visszhangot, tiszta örömet és termékeny hatást.
Légvárynak köny szökött a szemébe, amikor ezeket a látnivalóan őszinte szép szavakat olvasta.
Nem az jutott eszébe, hogy:
– És a kitünő Govrik ezért mindössze negyven koronát kapott!…
Nem. Légváry már tökéletesen megfelejtkezett a kitünő Govrikról. S mikor ezeket a szép szavakat olvasta: egyszerüen elérzékenyedett.
Meghatottan csókolta sorra öt gyermekét, akik immár uj cipőkkel rugdalták egymást, és igy fohászkodott magában:
– Mégis csak jó, hogy a sikerért, a mezitlábos, az analfabéta sokaság kegyéért sohase voltam hajlandó semmi megalkuvásra!… Mégis csak akkor van igaza az irónak, ha nem hallgat semmi csábitásra, csupán a művészi lelkiismerete sugallatára!… Sokáig küzködtem, sokáig viaskodtam a részvétlenséggel, de végre mégis csak elmondhatom, hogy: nem dolgoztam hiába!…