LÉGVÁRY ALKUSZIK.
I.
– Most két hete vettem ezt a cipőt és már rongyos?!… – kiáltott rá Légváry Artur az ifjabb Légváry Arturra. – Hát mit gondolsz, mi vagyok én?! Bankár, vagy éppen bankóhamisitó?!
Légváryné pártjára kelt a fiának.
– Mi vagy?!… – szólt a zsörtölődő apához, hideg, gúnyos, minden indulattól ment hangon, mely annál kegyetlenebb volt, mert egy csepp harag se reszketett benne, csak megvetés – hát mi volnál más, mint: kiváló iró, jeles iró, nagy iró?!… A pék meg a füszeres nem esik kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell; a pék azért dolgozik, a füszeres azért szaladgál, hogy a gyerekei ne járjanak mezitláb. Csak a jeles iró esik kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell. És annál jobban kétségbe esik, minél jelesebb iró, minél nagyobb iró; mert annál inkább nincs neki semmije, ami kellene.
Légváryné nagyon lenézte az irodalmat. A férjével, akinek legalább az az egy mentsége megvolt, hogy mindent hazahozott, amit össze tudott kaparni, még csak megbékült volna valahogy; de az irodalomnak nem tudott megbocsátani.
Légváry a váratlan oldaltámadásra fölhagyott az orditozással, de még nem tette le a nádpálcát.
– Egy okkal több, – felelt az asszonynak, – hogy a kölyök a cipőjét ne használja fürésznek.
De Légváryné nem hagyta a fiát.
– Mintha bizony sok kellene hozzá, hogy az ilyen, készen vásárolt, olcsó, silány cipő tönkremenjen! Az a csoda, hogy nem szakad el mindjárt a legelső napon. A pék meg a füszeres nem sajnál becsületes cipőt csináltatni a gyermekének és kétszer annyit adni a tartós, jó áruért; mert jut is, marad is neki. Csak a nagy irónak nincsen soha elég pénze a legszükségesebbre; mert zsemlye is kell, füszer is kell, de kinek az ördögnek kellene az irodalom?!
Légváry hallgatott. Miért vitatkoznék? Magában igazat adott az asszonynak.
Ő is minden bajáért az irodalmat okolta.
A gázgyárra egyikük se neheztelt. Pedig ott is mostoha elbánásban volt része. Ott se tudott előre haladni; ott is mindig egy helyben maradt, mint valami taposómalomban.
De annak is az irodalom az oka. Amióta kitudódott, hogy irogat, a gázgyárban nem vették komolyan. Nem tekintették igazi tisztviselőnek; fontosabb munkát sohase bizták rá.
Aztán meg azonkivül, hogy a gázgyár tekintélye nem türt birálatot, a gázgyártól már régóta nem vártak, nem reméltek semmit. Örültek rajta, hogy megtüri a kevés hasznot hajtó munkást, aki inkább a holdvilágnak él, mint a gáznak és hogy nyolcórai összeadásért-kivonásért legalább egy kis kenyeret nyujt nekik.
Az irodalom pedig, ha egyebet nem is, reménységet ad bőven, kosárszámra. De hiába multak évek, évek, ezt a sok reménységet csak nem akarta valóra váltani. A mindenféle jóval, amelyet álmaikban igért, egyre adós maradt.
Légváry már vagy husz év óta irt verset, szindarabot, regényt, minden igazi siker nélkül. Voltak, kevesen, akiknek tetszettek a munkái. Voltak, többen, akiknek nem tetszettek. A legtöbben azt se tudták, hogy a világon van; hogy van egy ember, Légváry nevü, akit az ujságok egy része kiváló irónak cimez, s aki husz év óta erőlködik, meg ujra erőlködik; hogy ez a Légváry nevü ember nem unja meg nap-nap után folyton borsót hányni a falra.
Ő maga, ha nagyritkán, kivételképpen egypár percig ráért elmélázni a sorsán: igazat adott az egész világnak. Néha tetszett neki mindaz, amit összeirt; máskor, gyakrabban nem tetszett neki semmi, ami tőle való; a legtöbbször egyáltalán nem emlékezett az irásaira, csak arra, hogy hosszu időt töltött gyötrelmes munkában, és most is ott van, ahol volt, ahol kezdte.
Egyszer már azt hitte, hogy mégis csak zöldágra fog vergődni. Az egyik legrosszabb órájában, amikor alighanem az ördög állt a háta mögött, leült az iróasztalához és egy szindarabot kezdett irni, azzal az elhatározással, hogy ez egyszer fülön fogja ragadni, meg fogja ejteni, rá fogja szedni a közönséget. Amit irt, idegen volt a lelkének; csak azt kereste, amiről föltette, hogy hatni fog a közönségre; folyton a sokaságot tartotta szem előtt, ennek az izlését, ennek a természetes érdeklődését, az eszejárását, a rossz ösztöneit; minden szót számitással irt le. A kenyérkérdéssel való ez a megalkuvás egy másik megalkuváshoz vezette. A szinháznál, hogy hizelegjenek a bérlő-közönségnek, átgyurták a darabját, s olyan irányzatosságot erőszakoltak bele, amelyről azt hitték, hogy lázba fogja ejteni a karzat közönségét, de annál inkább tetszeni fog az előkelő népnek. Belenyugodott ebbe is és nem bánta meg. Az irányzatosság csakugyan fölkeltette a pártszenvedelmeket: a megtámadott tömeg botránnyal akarta kivégezni a darabot; a közönség nagyobb és hatalmasabb része a zajos tüntetésre még zajosabb ellentüntetéssel felelt; nagy lárma és háboruság támadt, s ez az általános hajbakapás, meg a velejáró sürü emlegettetés végre-valahára meghozta Légvárynak az első komoly szinházi sikert, már tudniillik azt, amely azért komoly, mert sok előadásból áll és szép jövedelemből.
De a legtöbbet emlegetett szindarabot sem adhatják örökkön… az idő gyorsan mulik, a pénz még gyorsabban… s a gyerekeknek azután is kell cipő… öt gyerek sok cipőt pusztit el.
Akármilyen sokáig élt az ember vadházasságban a sikertelenséggel, azért mégsem tud mindenkorra alázatos maradni. Nincs, akit ki ne forgatna magából az első siker; és minél tovább kellett erre várni, annál alaposabban. Légváry is boldogan adta át magát az elbizakodásnak. Azt hitte, most már elég hires ember arra, hogy rásózhassa a közönségre lelkének kincseit. Csalódott. Az uj darabjával, amelyet megint a maga kedve szerint irt, nagyobbat bukott, mint valaha.
Ez egy kicsit kijózanitotta. Eszébe jutott, hogy életének egyetlen sikerét a megalkuvásnak köszönhette: megszivlelte a tanulságot és visszatért a megalkuváshoz.
Az utolsó darabját megint a közönség szájaize szerint akarta megirni. De mily meglepetés! Ez sem tetszett.
Tehát, ha a jóhiszemüség majdnem mindig egyet jelent a bizonyos sikertelenséggel: a rosszhiszemüség sem biztos szere a boldogulásnak.
Milyen világ! Az erkölcs, kérlelhetetlen bizonyossággal, örökös szegénységre kárhoztatja az embert… és sokszor még az erkölcstelenségből sem lehet megélni!
Azóta Légváry tanácstalan.
Koronkint visszasirja a régi erkölcsét, de már tudja, hogy az egyenes ut sohasem vezet pihenőhöz. Nem bizik benne, hogy visszatérve rá, eljuthat – nem a boldoguláshoz, nem a kényelemhez, hanem: – ahhoz a nyugalomhoz, amelyhez hosszu munka után mindenki eljut, ha nem az irásból akart megélni… amelyhez ő is bizonyosan eljutott volna, ha annak idején több esze van és valami mást próbál.
A görbe uton pedig csak botorkálva tud haladni. Nem arra született, hogy görbe utakon járjon; ugy látszik, ehhez is külön tehetség kell.
Hanem aki egyszer már megalkudott a sorssal: az ujra meg ujra alkudozni fog vele, minduntalan – akármilyen elégedetlen ezzel a házi uzsorással.
És Légváry alkudozik – ha teheti, alkuszik, – ha van kivel.
Igy alkuszik és ilyen haszonnal:
II.
A szolgáló nyit be.
– Mit mondjak annak az urnak, aki már kétszer volt itt? Most jön fel a lépcsőn.
– Miféle urnak? – kérdi Légváry.
– A nagyságos asszony látta.
– Fölolvasni hivnak Alsó-Cipóra, – adja meg a kivánt fölvilágositást a nagyságos asszony. – Azt mondtam neki, hogy ilyenkor találhat itthon.
Azután a szolgálóhoz:
– Ereszd be azt az urat.
S amikor a szolgáló kimegy, a férjéhez:
– El ne szalaszd ezt a kétszáz koronát. Nagy szükségünk van rá.
Két perc multán a vendég megjelenik Légváry dolgozószobájában. A szoba megtelik a két emberrel.
A vendég simára beretvált arcu, hunyorgó szemü, köpcös öreg ur. Inkább lókupecnek látszik, mint irodalmi csiszárnak.
Légvárynak ez az első benyomása:
– Ha mindenkit ugy érdekelne az irodalom, mint ezt az urat: mindnyájunknak éhen kellene halnunk.
De azért csupa mosolygás. Leülteti a vendéget a lakás egyetlen angol karosszékébe és megkinálja ünnepi szivarral.
A vendég hozzáfog mondanivalójához:
– Alsó-Cipó város közönsége már régóta élénk érdeklődéssel viseltetik hazánk kitünő irója iránt. Alsó-Cipó tudvalevőleg a vidék legintelligensebb városa. Ezt azzal is bebizonyitotta, hogy a kitünő irónak „A hazáért“ cimü drámája a fővároson kivül sehol sem aratott olyan nagy diadalt, mint Alsó-Cipón. És pedig háromszor is, ami nagy dolog, mert Alsó-Cipón csak az operetteket és a francia bohózatokat lehet sokszor adni. Kétségen kivül hasonló nagy diadalt arattak volna Alsó-Cipón a kitünő iró későbbi darabjai is, de ezeket a szinigazgató elmulasztotta előadatni, amiért meg is unták a társulatot és az igazgatónak már utilapot kötött a talpára a szinügyi bizottság. De különösen nagy érdeklődéssel viseltetik a kitünő iró iránt az alsó-cipói Petőfi-kör, amelyben a város legintelligensebb elemei csoportosulnak. Egész Magyarországon nincsen ilyen magas szinvonalu társaskör. Ötszáz tagot számlál és havi egy koronáért a legválogatottabb szellemi csemegét nyujtja tagjainak. Természetesen Alsó-Cipó város közönségének már régi óhaja, hogy a kitünő irót személyében is megismerje. A Petőfi-kör már évek óta terveli, hogy az első kedvező alkalommal meg fogja közeliteni a kitünő irót. De különösen a szóló óhajtja már régen, hogy Alsó-Cipó ne csak a munkáiból ismerje Légváry Arturt. Sokat fáradozott már ebben az irányban… mint a kitünő iró egyik szerény, de rajongó tisztelője… mert ez alkalommal nem titkolhatja el, hogy ő a kitünő irót hazánk legnagyobbjai közé sorozza. Most végre alkalom kinálkozik, hogy mindnyájuk hő vágya teljesedjék. A Petőfi-kör ugyanis a jövő szombaton irodalmi estét tart, amelyen Poprády Pannika kisasszony, a Fővárosi Szinház jeles művésznője fog énekelni és – ugy tervelik – a kitünő iró fog fölolvasni, ha ugyan nem utasitja vissza alázatos, félénk meghivásukat.
– Nagyon fogok örülni, ha rendelkezésükre állhatok, – szólal meg Légváry és hajlong.
A szerény, de rajongó tisztelő folytatja:
Ő is ugy gondolkozott, hogy a kitünő iró örülni fog, ha Alsó-Cipót megismerheti. Alsó-Cipó nagyon érdekes város. Van gimnáziuma, katonasága, élénk társasélete; nagyon megérdemel egy rövidke kirándulást. Azután meg… még a legnagyobb iróra nézve sem lehet közömbös, hogy terjednek-e a művei és növekszik-e a személye irányában érzett tisztelet… a legnagyobb iró sem teheti tul magát azon, ha a periferiákon már nem törődnek vele, mert nem adnak hitelt a fővárosi, többnyire pajtáskodásból eredő reklámnak… vagy talán még soha a hirét sem hallották. A kitünő irónál még sokkal kitünőbb irónak is érdekében áll, hogy a vidéken barátokat és olvasókat szerezzen. A főváros: csak főváros; de a vidék: az ország… Az olvasó meghóditására pedig semmi sem alkalmasabb, mint egy fölolvasás. Mert, hiába, az irás csak irás… az emberek nem szeretnek olvasni… az élőszó sokkal hatásosabb, mint a nyomtatvány, amely iránt senkisem érdeklődik… egy rosszul elmondott rossz élccel több barátot szerezhet az ember, mint a legszebben megirt, hosszu regénynyel… és ha a közönség látja az irót… beszélget, talán táncol is vele… megismerve a szeretetreméltó embert, hamarább megkedveli az irót is… kiváncsiságból is elolvassa, hogy mit ir az, akivel olyan jól mulatott… talán még ahhoz is kedvet kap, hogy megvásárolja a munkáit. Azért a szóló – őszintén megvallva – azt hiszi, hogy a kitünő iró hálás lehet a Petőfi-körnek, amely módot nyujt neki arra, hogy Alsó-Cipón értékes összeköttetéseket, barátokat, olvasókat, szerezzen.
– Hogyne! Hogyne!… – és Légváry elmondja, milyen régóta vágyik rá, hogy Alsó-Cipót közelebbről is megismerhesse… mert eddig még csak egyszer volt ott, huszonnégy óráig… de már ekkor meglepte a város… már akkor föltünt neki, milyen nagy intellektuális életnek kell lennie Alsó-Cipón… meglátszik ez az első pillantásra. És bizonyára nem lehet eléggé hálás azért, hogy a Petőfi-kör lehetővé teszi egy régi vágyának a teljesülését… de különösen köszöni a vendég szives szavait és jóakaratu fáradozását.
– Csak egy baj van, – böki ki a vendég és folytatja:
Nem tudja… egy kicsit tart tőle… s remegve várja a választ… vajjon a kitünő iró elfogadhatja-e a kör feltételeit? A kör ugyanis szegény… sajnos, de igen szegény!… ami elég szégyen egy olyan nagy városra. Sok tagja van ugyan; de az a havi egy korona, az semmi, s a tagok ezért az egy koronáért rendkivül sokat követelnek. A kör mindenfélét kénytelen nyujtani nekik: hangversenyt, táncmulatságot, szinházi előadásokat… mert, sajnos, de meg kell vallani, hogy a kör tagjai a lármás mulatságokat jobban kedvelik, mint a szépirodalmat… az irodalom iránt egyáltalán kevés az érzékük… egypár tanáron kivül senkisem olvas… a fölolvasásokat jóformán csak becsületből hallgatják meg… az irodalmi estéknek még igy is nagyon kicsi a közönségük… a tagok magáért az irodalomért nem hajlandók külön belépődijat is fizetni… felolvasó-estéket nem is lehetne rendezni énekelőadás és végül táncmulatság nélkül… az irodalmat csak ugy lehet rájok erőszakolni, hogy egyuttal egy kis ugrálást is rendeznek, tehát ugyszólván becsempészik a fölolvasást. Elég az hozzá, a kör a fölolvasást nem tudja megfizetni… ezt különben akkor sem tudná megfizetni, ha ezreket nyujthatna érte… az ilyen szellemi élvezetet semmi pénzzel nem lehet megfizetni… De, sajnos, nemcsak hogy képtelen leróni határtalan háláját, még szerény tiszteletdijat sem tud fölajánlani a nagyértékü fölolvasásért… csak annyit tehet, hogy megtériti a kitünő iró utiköltségeit, jegyzőkönyvi köszönetet szavaz neki azért a nagylelküségért, hogy a magyar kultura érdekében kész volt erre a megbecsülhetetlen áldozatra, és az elnök sajátkezü aláirásával ellátott levélben biztositja a kitünő irót a kör örök hálájáról.
Légváry savanyu arcot vág.
– Ez bizony baj, – szól. – Alsó-Cipó egy kicsit messze van… a gyorsvonat hat óra, a vicinális öt… egész napig tart, amig odaér az ember… ha nem akarom föláldozni egy vagy két éjszakámat, ez a fölolvasás három napot vesz el tőlem. Egy nap oda, a második a fölolvasás napja, a harmadik vissza…
– Ó, kérem, – vág közbe a vendég, – erre a kirándulásra sokkal rövidebb idő is elég. Ha a fölolasás napján korán reggel elindul, másnap este már itthon lehet. Vagy ha este méltóztatik indulni, akkor az egész ut csak két éjszaka és egy nap. És ezt ajánlanám. Hálókocsi nincs ugyan, de a vasuton ugyis jobban alszik az ember, mint akárhol.
– Én nem. És nem szeretném agyonfárasztani magam. Miért?
– Persze, persze. No, egynapi szállóköltség vagy kétnapi, az már nem határoz.
– Csakhogy ez a háromnapi időveszteség rám nézve bizonyos lemondást jelent. Arról nem is szólok, hogy hivatalom van, ahol háromnapi szabadságot kell kérnem s ezzel megröviditem a nyári pihenőmet… De ezt a három napot itthon dologgal tölteném… három napon át a leghálátlanabb irodalmi munkával is keres az ember valamicskét… és anélkül, hogy a fölolvasásomnak valami értéket tulajdonitanék, azt hiszem: ez is munka, bár csak irodalmi munka… Szóval, az igazat megvallva, azt képzeltem, hogy a kör a szokásos kétszáz korona tiszteletdijat fogja fölajánlani…
Most már a vendég vág savanyu arcot.
– A fölolvasásokat, – mentegetőzik Légváry, – tudtommal, igy szokták dijazni… már tudniillik a kevésbé divatos iróknak, mert vannak, akik ezért el sem mozdulnak hazulról… Én nem akarok követelő lenni…
– Ó, tudom! – vág közbe a hunyorgó szemü. – Az ön szerénységének már hire van. De az igazat megvallva, éppen ezért fordultunk önhöz. Én nagyon melegen szóltam ebben az irányban a választmány ülésén. Azt mondtam:- „Ne menjünk mi Ikszhez, Ipszilonhoz, Zéhez, akik talán jobban mulattatnák a közönséget. Ezek, előre mondhatom, igy fognak beszélni: a fölolvasás kétszáz korona; ennek szabott ára van, mint a zsemlyének a két krajcár… Ne menjünk mi ezekhez; ezek nem irók, hanem kalmárok. Menjünk mi csak Légváryhoz… abban még van ideálizmus… az tudja, hogy a magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának… az nem lesi a garast…“ És csak az imént mondtam egy Iksz urnak, aki henczgett, hogy ő kétszáz koronáért sem olvas föl, hogy: „Kell is nekem az ön fölolvasása! A kitünő Légváry fölolvas nekem ingyen… el se fogadja a tiszteletdijat… mert az nem olyan ember, hogy már az első kis siker elkényeztette volna… az örül, ha szolgálatot tehet a kulturának… az nem sajnál egy kis fáradságot akkor sem, ha nem a zsebéről van szó… annak ez a kirándulás csak szórakozás, egy kis változatosság… neki minden áldozatot megér az, hogy a művei ezentul jobban fognak terjedni, mint eddig… amugy is régen készül már Alsó-Cipóra…“ Becsületszavamra, szóról-szóra ezt mondtam. És én tudom, bizonyosan tudom, hogy nem fogunk csalódni önben… én munkáiból jól ismerem az ön önzetlenségét. Higyje el, én volnék a legboldogabb, ha nem kétszáz, hanem kétezer korona tiszteletdijat ajánlhatnánk föl önnek… büszkék volnánk rá, hogy mi még egy Légváryt is meg tudunk fizetni… De ez, sajnos, erkölcsi és anyagi lehetetlenség. Erkölcsi lehetetlenség azért, mert a választmány kimondta, hogy a fölolvasók költségük megtéritésén kivül semmire sem számithatnak… de anyagi lehetetlenség is… mert az irodalmi estére előirányzott költséget már kimeritettük… Poprády Pannika kisasszony ugyanis a közreműködéséért olyan szertelen nagy összeget követelt, amely kizár minden további költekezést. Nem képzeli, milyen követelők ezek a hölgyecskék, akik döngicsélnek! Követelőbbek, mint az iró-kalmárok.
– Ezek az őszinte szavak, – felel Légváry, – őszinte választ követelnek. Én tudom, hogy a magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának. Kész is vagyok a magyar kultura érdekében minden olyan áldozatra, amely nem haladja meg az erőmet. Nem tartozom azok közé, akik csak a garast lesik, és minden csekély fáradságot sajnálnak, ha nem a zsebükről van szó. És ha nincs is módomban tüntetni az önzetlenségemmel, igazán örülnék, ha bármi csekély szolgálatot tehetnék a kulturának. De, engedelmet kérek, azzal már nem tartozom a magyar kulturának, hogy elmenjek Alsó-Cipóra fölolvasni akkor is, ha ez áldozatomba kerül. Annál kevésbbé tartozom ezzel, mert nem szenvedek a nagyzás hóbortjában és nem hiszem, hogy a fölolvasásommal szolgálatot tudnék tenni a kulturának. Az ilyen előadások a legjobb esetben bizonyos irodalmi érdeklődést elégitenek ki; a legtöbbször ezt sem, csak egypár embernek a kiváncsiságát. Már pedig, megvallom, áldozatomba kerülne, ha elfogadnám az önök föltételeit. Én szegény ember vagyok, aki a munkájából él, és ha elveszitek három napot…
– Csak két éjszaka és egy nap.
– Igen, de ha két éjjel nem tudok aludni, akkor utóbb kell kipihennem magam. Szóval minden esetben elveszitek legkevesebb két, talán három napot… ezalatt nem keresek semmit… s ha a kör csak az utiköltségeimet tériti meg, akkor már nekem maga ez az időveszteség is olyan áldozatot jelent, amely nem áll arányban azzal az örömmel, hogy megjelenhettem Alsó-Cipón s önök szerint szolgálatot tehettem a magyar kulturának.
– De amikor önnek ugyis régi vágya: jobban megismerni a városunkat? – vigyorog kajánul az irodalmi csiszár. – A legelfoglaltabb ember is megszerezhet magának két-háromnapi szórakozást… és a városunk érdekes, a társasélete élénk… biztositom, hogy örülni fog, ha a maga szemével látja, mennyi tisztelője van nálunk.
– Ej, ha ön ellenem forditja a szavaimat, – felel Légváry, – akkor én azt mondhatnám, hogy tudom fékezni ezt a vágyamat, kivált azóta, amikor harmadéve egy éjszakát töltöttem az alsó-cipói „Arany Szarvas“-ban… azt az ágyat és azt a fürdőszobát sohasem fogom elfelejteni… Azt is elmondhatnám, hogy már a gimnáziumban megbuktam a földrajzból, mert amikor azt kérdezték tőlem, hogy: mi van Alsó-Cipón? – semmit sem tudtam felelni s nem tudtam megmondani, hogy: gimnázium. De ön engem nem fog kizökkenteni az udvariasságomból s azért erre csak azt felelem, hogy régi vágyamnak a betöltését későbbre, kedvezőbb alkalomra fogom halasztani; most, sajnálom, de nem állhatok szolgálatukra.
– Csodálatos, – elégedetlenkedik a vendég, – hogy az irodalmi férfiakkal több baj van, mint a legkapzsibb művésznőkkel Hát önnek az semmi, hogyha a művei jobban elterjednek a mi nagy városunkban?!… Az igazat megvallva… szégyen, de ugy van… nem tartozik a népszerü irók közé… érdemetlenül történik, de igy van… és különösen Alsó-Cipón, mondhatom, igen sokan vannak, akik azt sem tudják, hogy ön a világon van… és nem képzeli, mennyi fáradságomba került, milyen sokáig kellett kapacitálnom még a választmány tagjait is…
– Eh, kérem, – vág közbe Légváry bosszusan, – fejezzük be ezt a vitát és érje be vele, hogy: ha személyesen kell elterjesztenem a műveimet, akkor lemondok az elterjesztésükről.
– Nem, kérem, – szól a kérlelhetetlen csiszár. – Ne fejezzük be a vitát; ellenkezőleg, folytassuk, az ön érdekében. Nem szeretném, ha azt kellene jelentenem a választmánynak, hogy csalódtam önben… az irodalmi férfiaknak ugyis meglehetősen rossz hirük van a vidéken. És én annyit beszéltem a körben az ön önzetlenségéről…
– Ugyan, kérem, – mérgelődik Légváry, – hagyja már békében az én önzetlenségemet vagy önzésemet… bizza ezt rám! Önnek nem jutna eszébe, az önzetlenség cimén azt kérni Poprády Pannika kisasszonytól, hogy csak ugy Isten nevében kövesse önt, a világ végére, Alsó-Cipóra… és Poprády Pannika kisasszonynak sem jutna eszébe, hogy a nagyobb népszerüség kedvéért ingyen énekeljen önöknek.
– Bocsánat, az más. Amit Poprády Pannika döngicsél, az ugynevezett művészet és nem irodalom. Poprády Pannikával mulatni akar az ifjuság, és a mulatságért senki sem sajnálja a pénzt. És legyünk őszinték, hogy ha Poprády Pannika hajnalig fog énekelgetni a tiszteknek, akkor igazán meg fogja szolgálni a négyszáz koronáját, nem is szólva arról, hogy a cipói hölgyek is szinésznőkön szeretik tanulmányozni a pesti divatot.
– És ha Poprády Pannika nem fog hajnalig énekelgetni a tiszteknek?
– Hát akkor többet nem is jön Cipóra! Legalább, ha én jól ismerem a cipói közönséget… pedig jól ismerem… akkor bizony többet nem fogják hivni… Ó, tudjuk mi azt, hogy vannak ugynevezett művésznők, akik fönn hordják az orrukat és a hangverseny után visszavonulnak a szobájukba. Csakhogy ezek egyszerüen becsapják a közönséget. Ezek nagyon jól tudják, hogy ha vidékre hivják őket, hát mulatni akarnak velök… és hogy az éneklés vagy a szavalat csak ürügy, arra való, hogy egy kicsit hizelegjen a hiuságuknak és művészeti cimet szolgáltasson a kirándulásra… nagyon jól tudják ezt, de ugy tesznek, mintha nem tudnák, hogy rászedjék a vidéki jámbor közönséget s zsebrevághassák a pénzt. Ezek erkölcstelen nők… rosszabbak az erkölcstelen nőknél, mert csalnak… elteszik a pénzt, de nem szállitják a tőlük jóhiszemüen várt erkölcstelenséget.
Légváryból kezd kitörni az idegesség:
– Annyi bizonyos, kérem, hogy én nem fogok hajnalig énekelgetni a tiszteknek. És minthogy a fölolvasásokat a kör tagjai ugyis csak becsületből hallgatják meg, én pedig nem áhitozom erre a szerencsére: egészen fölösleges, hogy erről a dologról tovább tárgyaljunk. Egyáltalában nem értem, hogy ha az irodalmat ugyszólván rá kell erőszakolni az önök közönségére: mért hivnak önök Alsó-Cipóra irókat, akik otthon okosabbat is tudnak csinálni… az efféle fölolvasásoknál mindenesetre hasznosabbat.
– Mért? – folytatja a csiszár megzavarhatatlan nyugalommal. – Hát nem is azért, mintha a közönség epedne az olyan fölolvasás után, amelyet tiz fillérért vagy ingyen akármikor elolvashat otthon vagy a kávéházban, ha ugyan van kedve elolvasni!… Hanem a közönséget érdekli, hogy ennek vagy annak az irónak milyen az orra, a hangja, milyen szabásu a frakkja vagy a szmokingja, hogyan jár, hogyan mozog a társaságban… és mi, akik a magyar kultura őrei vagyunk a végvárakon, a közönségnek ezt a gyöngéjét fölhasználjuk, hogy magát az irodalmat is becsempészhessük a közönség érdeklődésébe… Mi, uraim, ideálisták vagyunk, akik külön tudják választani az iróktól az irodalmat… és ha tisztán látjuk is, hogy iróink közül a legtöbb közönséges kalmár, azért meg tudjuk becsülni magát az irodalmat.
– Az ön nyiltsága, – felel Légváry, – engem hasonló nyiltságra kényszerit. És azt felelem önnek: ha az önök közönségét nem a fölolvasás, hanem maga a fölolvasó érdekli, akkor önök most, amikor engem Alsó-Cipóra hivnak, tulajdonképpen nem az irót keresik, hanem az embert, aki nehány hölgy előtt érdekes lehet, mert véletlenül irogatni szokott. Nem az irót hivják, aki tudja, hogy mi a kötelessége, hanem az embert, akinek semmi kötelezettsége nincs az önök közönségével szemben. Magyarán megmondva: azt akarják, hogy föllépjek önök előtt, amint föllép a komédiás. Ez nekem nem kötelességem. Megteszem, ha kedvem tartja, ha van miért megtennem; és nem teszem meg, ha nincs hozzá kedvem, hiába hivatkozik ön a kötelességtudásomra, az önzetlenségemre, vagy akármire. Már pedig nekem nem mesterségem a komédiázás. És már csak azért is, mert nem mesterségem: ha mégis komédiásnak lépek föl az önök kedvéért, hát tessék ezt a föllépést megfizetni, amint megfizetik a komédiásét!
– De uram, – csodálkozik a látogató, – kétszáz koronát fizetni egy fölolvasásért, amely senkit sem érdekel, amely tulajdonképpen csak ürügy a megismerkedésre!… Mi tudjuk, mit kell tennünk a magyar kulturáért és semmi fáradozást nem sajnálunk, ha arról van szó, hogy az irodalomnak hiveket, barátokat, olvasókat, pártolókat szerezzünk… A közönség is barátja a művelődésnek… többet mondok: kedveli is, vagy legalább jóakarattal szemléli az irodalmi törekvéseket… szivesen látja az irót… készségesen meghallgatja az irodalmat, amig ingyen van… a legmulatósabbak is elnézően hallgatják, vagy legalább megtürik a fölolvasásokat… De hogy a közönség kétszáz koronát fizessen – irodalmi munkáért!
Légváry pattog:
– Kérem, én nem ajánlkoztam!… önöknek jutott eszébe ez a fölolvasás… én csak őszintén felelek az ajánlatra. Azon sem csodálkozom, hogy önök nem becsülik meg az irodalmi munkát… de én ebből a munkából élek… Mondja, kérem, nem gondol ön arra, hogy ugyan miből fizessem én a lakásbért, a családom élelmezését, meg a sok mindenféle részletet, ha olyan szeszélyeim támadnak, hogy ingyen irok, ingyen olvasok föl és napokat pazarlok el anélkül, hogy valamit keresnék?!…
A vendég csöndesen gunyolódik:
– És a magyar kultura, az kutya?
Légváry már dühös:
– Ugyan, hagyjon már békét a magyar kulturának!… nem bizták azt önre!… És hagyjuk abba az egész vitát!… minél tovább vitatkozunk, annál kevésbbé érthetjük meg egymást.
De a vendég nem mozdul.
– A magyar kulturát nem mellőzhetem hallgatással, – vitatkozik tovább rendithetetlen szilárdsággal, – hiszen ennek a nevében kérem öntől azt az áldozatot, hogy engedjen az igényeiből. Mert arról nincs szó, hogy semmit se fizessünk a fölolvasásért. Mondtam már, hogy megtéritjük minden költségét.
Légváry kimereszti a szemét.
– De ha önök csak a költségeimet téritik meg, mi marad nekem abból?
– Egészen csinos összeg marad, – felel nyugodtan a csiszár – Tudtommal ön belső tagja a „Szabad Sajtó“ szerkesztőségének, tehát van vasuti szabadjegye. Nos, fölszámit egy elsőosztályu vasuti jegyet, fölszámit négy fiákerezést, fölszámitja a szállót, a borravalót, busásan számit föl mindent, amit akar, fölszámit, mondjuk: száz koronát, és nem költ el többet, csak negyven fillért a villamosra.
– Szóval, önök száz korona borravalót ajánlanak föl nekem, és ezt is csak egy kis csalással meg egy kis piszkossággal takarithatnám meg magamnak?!
– Ugyan, kérem, már hogy lehet igy beszélni?! – botránkozik a vendég, angyali szelidséggel. – Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Ez csak ősi szokás. Magyarországon vagyunk, uram, ne tessék elfelejteni! Nálunk ősidők óta nem szeretnek fizetést adni a munkálkodó embernek, de minthogy mindenki átlátja, hogy: élni csak kell! – hát a századok bölcsessége már régen megtalálta ennek a szükkeblüségnek a korrektivumát. A legmagyarabb közmondás az, hogy: nyomtató lónak nem lehet befogni a száját. És ne tessék elfelejteni, hogy nálunk, századokon át, nemcsak megengedett, hanem szinte intézményes dolog volt az ugynevezett „szabad lopás“, minden vonalon. Ki mit tud, csináljon magának! Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Mi tudjuk, hogy önnek vasuti szabadjegye van… mi azért mégis beleegyezünk, hogy ön vasuti jegyet számitson föl – hát kit csalnak meg itt?! Ez nem csalás, ez szerződés.
– Köszönöm, de nem kérek belőle, – felel Légváry.
– Ha önnek éppen csak a forma nem tetszik, segithetünk a bajon. Hát mondjuk: nem számit föl semmit, ha ez önnek derogál; egyszerüen: száz koronát kap költségek cimén… mert nekünk semmi közünk hozzá, hogy önnek vasuti szabadjegye van, és semmi közünk hozzá, ha villamoson megy ki a pályaházba, ez az ön haszna. Megjegyzem, hogy az egészet félre teheti, mert Alsó-Cipón olyan dinom-dánomban lesz része, amilyet még nem látott. Azonkivül elszállásoljuk és nem maradhat ott olyan sokáig, hogy valahová vendégül ne hivják. Vagy, ha ez jobban tetszik: a kör vendége lesz. A kör, ha irodalmi estét rendez, a közremüködők vacsorájára és pezsgőjére mindig szép összeget szavaz meg; ez alkalommal ötszáz koronát. Az ön vacsorája és pezsgője tehát nem számit. Elég az hozzá: száz korona költségben alkuszunk meg; ez nem borravaló, ez nem csalás, ez megegyezés, szerződés. Ha még ez a forma se tetszik, vegye ugy, mintha száz korona tiszteletdijat fizetnénk a fölolvasásért; hiszen az mindegy, hogy minek nevezzük ezt a száz koronát. De nekünk a „költség“ szót kell beirnunk a kör jegyzőkönyvébe, mert ha kitudódnék, hogy a kör száz koronát fizetett valami irodalmi dologért, az egész város fölszisszenne.
Légváry elmosolyodik:
– Tisztelik az irodalmat, de egy petákra se becsülik.
A vendéget nem lehet kihozni a sodrából:
– Hja, Magyarországon vagyunk uram! Az már vivmány, hogy – ingyen – közelebbről is megnézik; azelőtt csak messziről tisztelték. Tehát ön igent mond.
– Tehát én nemet mondok.
– Ne legyen olyan finnyás, – folytatja a vendég a kapacitálást. – Látom, hogy önnek sehogy se tetszik ez a szó, hogy: „költség“. De én azonnal meggyőzöm önt arról, hogy rosszul itéli meg a dolgot. Nézze, én köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; hála Istennek, nem szorultam rá, hogy a munkámból éljek. És mi a körnél mindnyájan nobile officiumot viselünk; egy krajcárt se kapunk azért, hogy fáradozunk a kör érdekében. Mindössze azt az elismerést kapjuk, hogy érdemeket szereztünk a magyar kultura körül. De kinek az ördögnek kell ez az elismerés?! És ki az ördög fáradoznék ingyen, akár a magyar kultura érdekében is?! Azt hiszi, mulatságból utazgatok minduntalan Pestre?! Azt hiszi, beteges kedvem telik benne, a döngicsélő művésznőknél előszobázni, és az iró-kalmárokkal alkudozni, fárasztó vitatkozásokra vesztegetni el az időmet?! Dehogy! Nincs olyan bolond ember a világon, aki ezt meg ne fizettetné magának. Hát most jön a korrektivum. Én ezekért a pesti utazásokért, a sok alkuért, vitáért és egyéb fáradozásért napidijakat és költséget számitok föl, s mondhatom önnek, a költségfölszámitással többre megyek, mintha fizetést szavaztatnék meg magamnak. Pedig én köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; nem valami éhenkórász, aki a munkájából él. Hát ami nekem nem derogál, az nem derogálhat önnek se.
Légváry savanyuan fölkiáltott:
– Nagyon megtisztel, de ha mindjárt tiszteletdijnak nevezi is ki ezt a száz koronát, a száz koronát mégis keveslem, ennyi időveszteségért. Arról nem is szólok, hogy a fölolvasás elkészitése is bele kerülne két-három órába.
– Ne nevettesse ki magát! – mosolyog a csiszár. – Csak nem fog száz koronáért valami ujat irni?! Száz koronáért ezt senki se kivánja öntől; és mert nem kivánja, éppen azért pénz ez a száz korona is. Olvassa föl a munkái közül a legrövidebbet; a fölolvasás annál jobb, minél rövidebb. Hogy mit választ ki, az mindegy; a közönség ugyse fog oda hallgatni… a fölolvasás mindig nagyon próbára teszi az emberek türelmét… a fiatalok ilyenkor alig várják, hogy már táncolhassanak. És ne bajlódjék azzal, hogy a legrégibb dolgai közül keresgéljen elő valamit. Ha a legutóbb megjelent novelláját olvassa föl, az is jó lesz… uj, még ismeretlen… mert köztünk szólva, Cipón nincs ember, aki önnek csak egy sorát is olvasta volna.
– Tehát nemet mondok.
– Ne siessen a felelettel. Látom, hogy ingadozik… látom, hogy már-már meggyőztem önt. Gondolja meg a dolgot holnap reggelig; holnap reggel ujra eljövök. Igy magamnak is csinálok még egy napi dijat.
III.
Légváry másnap csakugyan „meggondolta a dolgot“. Reggel ugyanis a felesége azzal lepte meg, hogy:
– A füszeres azt üzeni, hogy még két hétig vár; de két hét mulva pöröl.
Ez a kis intermezzo eldöntötte a kérdést. Légváry ismét nyájasan mosolyogva fogadta a csiszárt, s másfélórai alkudozás után meg is egyeztek, százhusz koronában.
– No, nem bánom! – parolázott a derék Zsombolyai ur. – Ezzel a husz koronával tulléptem ugyan a meghatalmazásomat, de szükség esetén a magaméból pótlom…
Légváryt nem tette tulságosan boldoggá ez a jóakarat, de azon vigasztalódott:
– Legalább három napig nem kell a fejemet törnöm!…
A következő hét péntek reggelén elutazott Alsó-Cipóra, s vasárnap este, amikor hazatért, huszonkilenc krajcárt rakott ki az asztalra.
– Ezt hoztad haza? – kérdezte az asszony megdöbbenve.
– Ezt.
– Hát a többit hová tetted?
– Elpezsgőztem.
– Megbolondultál?
– Tudod, – panaszkodott Légváry, – olyan rosszul bántak velem, olyan furcsán fogadtak, ugy semmibe se vettek, a fölolvasásomat annyira átzajongták, s azután ugy lenéztek, lesajnáltak, hogy nem győztem türelemmel. Végre is az irodalmat képviseltem ott… s bár én már megtört, alázatos ember vagyok… nem tudtam elviselni, hogy az irodalmat is lenézzék, lesajnálják… még a magam személyében is megbecsülni valónak tartom – magát az irodalmat. Minthogy pedig Alsó-Cipón csak azokra az emberekre néznek tisztelettel, akik pezsgőt fizetnek… ezzel tartoztam az egészségemnek… és különösen tartoztam Kisfaludy Károlynak, Kölcsey Ferencnek és Vörösmarty Mihálynak, akik nem tehetnek róla, hogy mi alkalmazkodók, alázatosak és türelmesek vagyunk…
– Micsoda őrültség! – nyögte Légváryné.
– A legszomorubb a dologban az, – mélázott Légváry, – hogy mennyi megalkuvásra fanyalodtam ezért a huszonkilenc krajcárért! Először is ugy alkudoztam Zsombolyaival, mint egy cigánykupeccel… aztán megröviditettem a hivatalomat, amikor két napra szabadságot kértem… majd megcsaltam a vasutat, mert a szabadjegygyel nem az ujság érdekében utaztam… végül becsaptam a közönséget, amikor uj munka, érdekes anekdoták helyett egy régi elbeszélésemet olvastam föl neki… Igaz, hogy mindez valamennyiöknek mélységesen mindegy volt… igaz, hogy költhettem volna a cipói magyaroknak akármit, a képzelhető legszebb vagy legérdekesebb dolgot sem hallgatták volna meg… de mennyi megalkuvás!… mekkora megalkuvás!… És, tessék, ez a hasznom belőle!…