A Teréz.
Kunszállás körül egész csomó tanya van. A legközelebbi – a tiszadombi úton – a Pap-tanya, a Horthy-Pap-kastéllyal. Az egyik Horthy-Pap kisasszony pár esztendővel ezelőtt Budapestre ment férjhez valami minisztériumbeli úrhoz és amikor a harmadik gyereke is másféléves volt, akkor már áprilisban hazajött azzal, hogy az egész nyarat itthon fogja tölteni. Ekkor hozta magával a Terézt. Kunszálláson csak így mondták volna: Terézt. De a kis Horthy-Pap unokák már pesti gyerekek voltak, maga a fiatal asszony is budapesti szokásokat vett föl és ők pestiesen így mondták: a Teréz. A kunszállási füleknek ez szokatlan volt, kicsit rút, de kicsit előkelő, úgy hogy – bár Kunszálláson a keresztnevek elé sohasem tették oda a névelőt – az egy Terézt mégis egész Kunszállás a Teréznek nevezte. Mindenki más egyszerűen: Kati, Mari, Erzsi volt, vagy pedig: a patikusék Katija, a szolgabiróék Marija, a járásbiróék Erzsije, csak Teréz volt: a Teréz.
Ebben a megjelölésben volt valami idegenszerűség; abban, ahogyan mondták: volt egy kis idegenkedés is, de volt benne némi elcsodálkozás, megrőkönyödés és tisztelet is.
A Horthy-Pap lányról ugyanis tudott dolog volt, hogy maga szoptatta a gyerekeit, ami a kunszállási úriasszonyok között nem volt szokásban. A kunszállási parasztlányok azonban nemcsak az első évben jelentkeztek hiába dajkának a Pap-tanyán az öreg Horthy-Papnénál, hanem később sem kellettek dadának sem. A fiatal asszony nagyon vigyázott a gyerekeire; a fürdővizüket hőmérővel kellett mérni; ha a fejük fájt, mindjárt előkerült a másik hőmérő; pólyában nem is igen voltak, minden héten mérlegre tették őket – Kunszálláson sokat nevettek ezeken a mókákon – és mindehhez hozzáértő, nem babonás, tanult dadára volt szükség. Ez a tanult dada volt a Teréz.
A tudománya és a pesti mivolta is elég lett volna rá, hogy a Terézt ismerje egész Kunszállás, – sok szó esett Kunszálláson cselédügyekről és nem volt, aki ne tudta volna például a patikusék Katijának az egész élete történetét, de különösen a szolgálati multját – hanem a Terézről kitudódott még valami, ami előbb hihetetlen fejcsóválást, majd elképedt nevetést, végül valóságos izgalmat keltett a legszélesebb körökben. A dolog úgy kezdődött, hogy a Teréz a megérkezésük után való harmadik napon kiment a konyhába és langyos vizet kért a legfiatalabb Horthy-Pap unoka számára a szakácsnétól, Esztertől, a híres szép Surányi Esztertől, aki… akinek a története most nem tartozik ide. Eszter nem szokott egykönnyen zavarba jönni, de ezzel a furcsa pesti dadával szemben, aki hőmérővel mérte még a szoba levegőjét is, nem tudta megtalálni azonnal a helyes hangot. Halkan és tartózkodva beszélt vele, óvatosan kérdezősködött tőle a gyerekek felől és amikor átadta neki a vizet, így szólt:
– Tessék, asszonyság.
A Teréz átvette a nagy fazekat a langyos vízzel és a szemébe nézett Eszternek.
– Nem vagyok én asszonyság – mondta nyugodtan.
– Nem? – kérdezte Eszter zavarodottan.
– Nem bizony, – felelte a Teréz nyugodtan, önérzetesen, fölemelt fejjel – olyan lány vagyok én még, mint ahogy megszülettem.
A Teréz nem mondta volna ezt olyan büszkén, ha nem Pestről jött volna és ha nem érezte volna úgy, hogy a büszke vallomásával egy kissé Pest erkölcseit kell igazolnia. De úgy érezte, hogy Pestet kell igazolnia, hogy egy ki nem mondott gyanakvással kell szembeszállnia, ezért sietett egy félreérthetetlen és büszke nyilatkozattal megjelölni a maga helyzetét a kunszállási gyanakvással szemben. A nyilatkozata azonban egészen furcsa és meglepő hatást tett. Az Eszter hetyke szeme előbb kerekre nyílt. Eszter rábámult a Terézre azután rácsapta a két kezét a teli csipőjére, azután torkaszakadtából nevetni kezdett.
– No lelkem, – mondta aztán még mindig nevetve – akkor magát elvisszük a vásártérre, a panorámába.
A Teréz azt hitte, hogy Eszter kételkedik a szavában és sértődötten esküdött a Krisztus sebeire… továbbá, hogy itt folyjon ki a szeme… De Eszter annál jobban nevetett, minél jobban erősködött ő. Nyilvánvaló volt, hogy az Eszter minden tiszteletének vége.
– Lelkem, – mondta nevetve – bolond egy város lehet az Pest. Hát hogy nem kellett ott maga senkinek?
A langyos vízre szükség volt odabent; a Terézt hivták is; a Teréz kétségbeesetten otthagyta Esztert, Eszter pedig a nevetéstől pukkadozva hítta az egyik szobalányt, a kertésznét és a kocsisnét, hogy elmondja nekik a dolgot. A szobalány, a kertészné és a kocsisné előbb nem akarták hinni, azután majd megfulladtak a nevetéstől és pár nap mulva egész Kunszállás tudta a dolgot. Kunszállás előbb hihetetlenül csóválta a fejét. Ugyan kérem, már hogy lehet az!… Megfontolták a Teréz életrajzi adatait a cselédkönyve alapján: Müller Terézia, negyven éves, hajadon, született Budapesten. Nem lehet az!… Később a Pap-tanya cselédsége révén szárnyra keltek az intimebb adatok is. A Teréz apja tisztességes bádogosmester volt Pesten, az anyja korán meghalt, a Teréz otthon volt egészen harminc éves koráig; akkor az apja is meghalt és neki helybe kellett állnia. De csak finomabb házakhoz ment és csak gyerekek mellé, mert nagyon szerette a gyerekeket. Válogatós is volt; ő bizony nem állt szóba minden katonával; olyan emberrel meg egyáltalában nem állt szóba, aki nem tisztességes szándékkal közeledett feléje; ő nem járt ki a ligetbe, nem költötte legényekre a pénzét, inkább félrerakta; van is neki a takarékban szép kis pénze… Igy történt azután, hogy a mégis csak cselédsorba került, de mindig válogatós Teréz, a szerény és jó, de mégis csak déclassé Teréz, a pirosképü, jól megtermett, de kényes és a harmincadik évét túllépett Teréz a negyvenedik évére éppen olyan lány volt, mint amikor megszületett. El kellett hinni. Bele kellett nyugodni.
Negyvenedik évére azonban Kunszállásra került a Teréz és Kunszállás nem egykönnyen nyugodott bele az ilyesmibe. A Teréz dolgát valóságos izgalommal tárgyalták Kunszálláson, kint a Pap-tanyán pedig a nagy cselédség, az egész tanyai nép másról se beszélt a Terézzel, csak erről. Ha a Teréznek nem volt a gyerekekkel dolga, vagy ha a gyerekeket az anyjuk nélkül sétálni vitte vagy ha kiment valamiért a konyhába, akkor a második szó már a Teréz állapotára vonatkozott. Nem kérhetett a Teréz olyasmit és nem mondhatott a Teréz olyasmit, hogy a válasz szóba ne hozta volna a lánysága dolgát. Ha a Teréz csak langyos vizért ment például a konyhába és ha Eszter a vizet átadván, nagy meghajlással csak így szólt: „tessék kisasszony“, akkor a konyhának rendesen igen számos látogatója harsány nevetésben tört ki és akkor a Teréz visszavonulását már egy csomó olyan megjegyzés kísérte, amely túlságosan népies, semhogy itt följegyezhető volna. A Teréz az első napokban haragudott, de a haragja hamarosan elmult. A Teréz – éppen azért, mert mindig csak gyerekek mellett volt, mert értette a hőmérőt és mert általában magára tartó teremtés volt – nem ismerte a konyha jókedvét, a cselédszoba hangulatát, a cselédörömöket, a cselédvidámságot. Ebben a nagy konyhában, amely mindig tele volt emberrel, egyszerre megismerte; ebben a társaságban, amelyben mindig a szép és szabadszáju Eszter vitte a szót és amelyben mindig tudtak valami ujságot, mert a konyhába a szobalányokon kivül bejárt a kertészné, a kocsisné, a béresnék, a kertész és a parádés kocsis, szóval az egész tanya, ebben a társaságban egyszerre megszerette a maga osztályának a társaséletét és a vidámságát. A Teréz szeretett kijárni a konyhába és az első napok tartózkodása és az első két hét sértődöttsége után ki is járt. Minden szabad idejét kint töltötte és este – miután a gyerekeket lefektette – éjfélig is ott nevetett velük a kis udvarban.
Ez nem jelenti azt, mintha róla többé ne lett volna szó. Róla mindig szó volt, szinte mindig csak róla volt szó, de ő most már megtanulta a gyors nyelvü, parasztos, durva visszavágás művészetét; a Teréz a Pap-tanyán olyan dolgokat mondott, amilyeneket azelőtt meghallgatni sem tudott volna méltatlankodás nélkül; és ezentul mindig nevetett a nevetőkkel. Eszter ezzel szokta fogadni, ha a gyerekek lefektetése után kijött:
– Itt jön a tisztes hajadon.
A Teréznek erre megvolt a maga válasza, és a válasz elhangzása után Eszteren nevetett a társaság. Az üdvözlés nemsokára így hangzott:
– No lelkem, talált-e már szeretőt?
A Teréz erre valami olyanfélét válaszolt, hogy nem veszi el az Eszter szeretőjét, amire az Eszter felelete így hangzott:
– Nem is veheti, lelkem, mert aki már Pesten se kellett, nem kell az Kunszálláson se senkinek.
Emellett meg is maradt Eszter, megmaradt az egész társaság, sőt megmaradt egész Kunszállás. A Teréz egyszer bement a hintón Kunszállásra a gyerekekkel valamit vásárolni és a segéd a boltban azt kérdezte tőle:
– Hát talált-e már Kunszálláson szeretőt, lelkem?
Amikor a Teréz kényesen válaszolt, akkor a segéd nevetve mondta:
– Bizony, lelkem, aki Pesten nem kellett, Kunszálláson se kell az.
A konyhában napról-napra és hétről-hétre ezt zúgták, ezt húzták, ezt nevették a Teréz fülébe. A Pap-tanya egész népe ezzel ingerelte, ezzel hajszolta, ezzel vadította Terézt. Teréz jószívü volt, Teréz imádta a gyerekeket, Teréz meg tudott volna halni a gyerekekért, és most mégis kezdte a gyerekeket unni; a gyerekek útjában voltak. A lánysága sohasem volt terhére, minden vágyódása belesugárzott abba az anyainál is anyaibb érzésbe, amellyel a dajkált gyerekeit szerette, vágyakat most sem érzett és mégis ingerült, türelmetlen és izgatott lett. Aki nő a tanyán volt, aki nő talán az egész vidéken volt, annak, ha férje nem volt, szeretője volt, és neki mindennap azt zúgták, azt röhögték a fülébe, hogy ő nem kell senkinek.
Ekkorra már nyár lett és ekkor – juniusban – Eszter fölbíztatta a parádés kocsist, hogy kezdjen ki vele. Este, amikor kiült a többiek közé az udvarba, a parádés kocsis melléje ült és úgy tanyai módon, a parádés kocsisok módjára udvarolni kezdett neki. Az egész tanya látta, az egész tanya tudta, az egész tanya hajszolta őket. A Teréz eleinte vonakodott és méltatlankodott, de az egész tanya kinevette és az egész tanya segített az ellentállását lefegyverezni. Másfél hónapig tartott mégis, amíg a Teréz egészen föladta az ellentállását. A parádés kocsis is abbanhagyta volna már a dolgot, de a tanya őt sem hagyta. Őt is hajszolták; neki is meg kellett mutatnia. Nem volt szabad abbahagyni a dolgot.
Forró augusztusban jött el így Nagy Boldogasszony napja. Mindenki bement Kunszállásra; a parádés kocsis helyett azonban a fiatal Horthy-Pap hajtott; a tanya csöndes volt és elhagyatott, és ezen a forró augusztusi napon, a csöndes, tikkadt délutánban a Teréz bement – amint megígérte – az üvegházba, ahol a parádés kocsis várta. Délután négy óra volt, amikor bement és egy óra mulva lopózott vissza a ház felé. Mielőtt azonban fölért volna, már kibujt a ház mögül Eszter, kibujt a kertészné, az igáskocsis felesége, két szobalány, a kertész és még egy páran, és harsány és ujjongó nevetéssel fogadták a Terézt. A Teréz sápadtan bámult rájuk, azután reszketve szaladt föl a házba és a sivalkodó nevetésük elől bezárkózott a szobába.
Estig nem jött ki. Este hazaérkeztek a gyerekek, akkor lefektette őket, de azután is csak egy másodpercre jött ki a konyhába. Másnap, harmadnap is alig mutatkozott és lassanként kiderült, hogy a konyhai társaságtól újra egészen visszahúzódik. A konyhában most már kevesebbet törődtek vele; az eseményekről egész Kunszállás értesült ugyan és mindenki nevetve és megnyugodva vette tudomásul azt, ami történt, de a tréfák most már kevésbbé voltak türelmetlenek, kihivóak és ingerlőek. Most már inkább csak a tárgyilagos széles röhögés jelentkezett; kérdések, amelyek a folytatásra vonatkoztak, amelyek azonban szívesen belenyugodtak abba is, hogy annyi történt, amennyi történt.
… A fiatal asszony november elején készült vissza Budapestre. Az elutazás előtt való napon a Teréz gyufát ivott. Idejekorán megmentették és az öreg Horthy-Papné kivallatta. A Teréz elmondta, hogy azért akarta elpusztítani magát, mert az, ami történt, nem maradt következmények nélkül. Az öreg asszony megdorgálta.
– Teréz, – mondta, – hát nem szégyelli magát; maga, aki úgy szereti a más gyerekeit, most meg akarja ölni magát, mert magának lesz gyereke?
– Én megölöm magam, nagyságos asszony…
Az öreg Horthy-Papné nagynehezen megnyugtatta.
– Teréz, – mondta neki – maga most fölmegy a lányommal Pestre. Azután tavasszal vagy velük, vagy már előbb lejön ide hozzám. Én gondoskodom magáról…
Igy történt, hogy márciusban a Teréz megint megjelent a Pap-tanyán. Ekkor már nem volt úgy kétségbeesve; ellenkezőleg: szinte boldog volt, mindenesetre jókedvü és barátságos, és sokat beszélgetett Eszterrel, akinek már két gyereke volt. Eszter vígasztalta, bíztatta, mosolyogva mondta, hogy oda se kell nézni annak… nem tesz az semmit… föl se veszi az ember…
A Teréznél azonban nem vált be ez a filozófia. Májusban egy gyönyörü estén lóhalálában vágtatott be a parádéskocsis Kunszállásra Schwartz doktorért. A doktor kijött, vizsgálódott egy kicsit, azután megvonogatta a vállát:
– Hja, – mondta szomorúan – negyven éves korában…
Másnap délre halott volt a Teréz. A tanyán nagy sivalkodást csaptak az asszonyok, a parádéskocsis értelmetlenül rázta a fejét és Kunszállás hihetetlennek találta az egész dolgot.