Orvosok.
Délután negyedhárom volt. Meleg szeptemberi nap. A jegyző fölállott az asztal mellől.
– Nekem – mondta – mennem kell.
– No még egy pohárral – szólt a házigazda.
A jegyző fölhajtott egy pohárral a behűtött homoki borból; izzadság csapódott ki a homlokán; letörölte, kezet fogott a többiekkel és elindult. Rögtön utána mentek a többiek is: a két orvos, a fehérhaju, jó öreg doktor és pedáns unokaöccse, akit az öreg mostanában tanított ki a kunszállási praxis árnyalataira és finomságaira. Az asztal mellett egyedül maradt Funták, a házigazda. Az asztal tele volt az összedobált kártyákkal és a borospoharakkal. A napfény vakított. Funták rettenetesen szenvedett a forróságtól és a borosüveg után nyult. A kertajtóban megjelent a gömbölyü, szőke Funtákné és lassan közeledett a kis lugas felé.
Mire odaért, Funták a földön feküdt. Halkan hörgött és az arca lila volt. Az asszony elsikoltotta magát, föléje hajolt, föl akarta emelni, azután kétségbeesett, hosszantartó sikoltozásba tört ki. Félpercig elhagyottan sikoltozott a napfényes kertben, azután az udvaron át nyári, délutáni lomhaságukról megfeledkezett cselédek rohantak feléje. Az asszony a kocsissal, mindenessel és a kertésszel fölemeltette az urát és bevitette a hűvös házba, a szobalányt pedig a két doktor után szalajtatta.
Funták halkan hörgött a hűvös szobában; az asszony tehetetlenül fáradozott vele; a két doktor belépett az ajtón. A fiatalabb fölindultan, nagy zajjal és fontos lendülettel lépett be, az öreg elsápadtan, de nesztelenül. Az asszony elébük rebbent; nem tudott szólni, csak nyitott szájjal, a halálos rémületbe beleüvegesedő szemmel, téveteg kézzel intett az ágy felé.
A két doktor odalépett az ágyhoz. A fiatal gyors és tevékeny vizsgálatba fogott, az öreg összevont, fehér szemöldökkel, szótlanul és mozdulatlanul nézte a vergődő embert. Az asszony megkuporodott mögöttük és ájuldozó lihegéssel nézte őket.
A fiatal fölpillantott és ránézett az öregre. Szólni akart, de az öreg egy mozdulattal letiltotta a szólást. A fiatalnak a torkán akadt a szó, de az egész teste, a feje, az arca, a keze még mindig jelezte, hogy valami kimondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Az öreg egy fejbólintással jelezte, hogy megértette. Odafordult az asszonyhoz.
– A Pali állapota aggasztó, – mondta – de nem kell megijedni.
Az asszony torkán az eszeveszett rémületnek egy olyan sivalkodása tört ki, hogy az öreg doktor visszahökkent és újra elsápadt. Le akarta csendesíteni az asszonyt; megfogta a karját és kifelé vezette. Az asszony engedte magát, de csak a szomszéd szoba küszöbén át; a szomszéd szobában levágta magát a földre és szótlanul ütögette a fejét a földhöz. Az öreg doktor magához intette a fiatalt.
– Maradj ott bent – mondta. – És senki se jőjjön be.
– Tiz perc alatt vége – szólt gyorsan a fiatal.
– Igen.
Az öreg doktor behuzta maga mögött az ajtót és néhány másodpercig elgondolkozva nézte a földön fetrengő asszonyt. Azután odalépett hozzá, megfogta a karját, megragadta és fölkényszerítette az asszonyt a földről.
– Ide nézzen! – kiáltott rá.
Az asszony értelem nélkül bámult rá és a szeme lassan elborult. Az orvos rákiáltott:
– Ne ájuljon el!
Megrázta. Minden erejét összeszedte és megrázta. Az asszony fölszisszent és az ájulás fátyola eltünt a szeméről. A doktor most jósággal és gyöngéden hajolt le hozzá.
– Mit akar mondani? – kérdezte tőle halkan és szeliden.
Az asszony sirva nyögött. Beszédbe fogott, azután ájuldozásában is megszégyenülve, visszahőkölve hagyta abba a beszédet. A doktor biztatta, mint egy gyereket. Az asszony elcsukló hangon, megszégyenülve, fölhördülve, de még mindig suttogva, gyorsan sirta oda neki:
– Nem voltunk megesküdve.
A doktor fölemelte a fejét és csendes ajkbiggyesztéssel, lassan bólintott egyet. Most értett mindent. Eleresztette az asszonyt; az asszony végigzuhant a földön és vergődve, halkan sikoltozott rá a földre. A doktor nézte és most már értett mindent, amit eddig csak bizonytalanul sejtett és amit ez az érthetetlen, féktelen kétségbeesés is csak halk, bizonytalan és tapogatózó gyanuvá tett benne. Tizenöt éves titkolózás… egy lehűlt szerelem… egy megszokott viszony… a férfi kényelmes volt, az asszony nem eléggé szivós… és mind a ketten szégyelték a dolgot… Az asszony elvált asszony volt; a gyerekei is úgy születtek, mielőtt még ideköltöztek; szégyelték őket itt törvényesíttetni. A szégyen! A félelem a kisváros megvetésétől!
Megindultan és elgondolkozva nézett a földön vonagló asszonyra. Ezt most a rokonok kiteszik innen; távoli, éhes rokonok jönnek; kidobják őt is, a gyerekeit is; három gyerekkel jómód után neki a szegénységnek…
Gyorsan megfordult, az asztalhoz lépett, kivette a receptkönyvét, pár sort írt egy papirlapra; behívott egy cselédet és elküldte a papirost. Azután odalépett az asszonyhoz és megérintette a vállát. Az asszony könnyben uszó, kábult és értelmetlen szemmel nézett föl rá.
– Maradjon itt – mondta neki. – És senki se jőjjön be.
Átment a másik szobába. A fiatal orvos feléje fordult. Az öreg doktor odalépett az ablaktáblákhoz és behajtotta őket. A hűvös szoba elsötétedett. A fiatal orvos riadtan és boszúsan nézett rá és szólni akart. Az öreg megelőzte.
– Mindjárt itt lesz a jegyző – mondta. – Összeadja őket.
A fiatal orvos elámultan nézett rá. Az öreg doktor a haldoklóra mutatott.
– Az imént közölte velem – szólt csendesen – azt az elhatározását, hogy a gyermekei anyját a halálos ágyán törvényesen is feleségül akarja venni.
A fiatal orvos boszankodva akart válaszolni, de azután vállat vont.
– Nem él már két percig sem, – mondta a haldoklóra mutatva. – Nem él addig… Ha nem volna sötét, láthatnók, amint…
Az öreg doktor energikusan legyintett egyet.
– Addig él – mondta keményen.
– Hát tessék – szólt a fiatal orvos.
Átadta a helyét és gúnyosan várta, mihez fog az öreg. Az öreg megállott az ágy mellett és nem fogott semmihez Mozdulatlanul nézte a haldokló bizonytalan, sötét körvonalait. Mozdulatlanul állott.
A fiatal szólni akart hozzá, de közben észrevett valamit. Az ágy fölé hajolt és halkan mondta:
– Vége.
Az öreg doktor megrázta a fejét.
– Meghalt – ismételte a fiatal.
– Nem – mondta az öreg.
– Meghalt – ismételte türelmetlenül a fiatal.
Az ablak felé akart menni, de az öreg fölindult, kemény és csattanó szava megállította.
– Nem!
A fiatal elbámulva nézett rá. Ezt a hangot még nem hallotta tőle. Az öreg ekkor szembe fordult vele és rátette a kezét a vállára. Sovány, finom keze most kemény és súlyos volt.
– Nem halt meg – mondta halk, de hidegen pattogó hangon. – És a házasságkötésnek mi leszünk a tanui.
A fiatal fölágaskodva akarta magáról lerázni az öreg kezét, de az öreg megfékezte. Megfogta. Nyugalomra szorította.
– Mi leszünk a tanui – ismételte tagoltan és keményen.
A fiatal fölindultan akart tiltakozni, de az öreg összevont fehér szemöldöke alól kérlelhetetlen, parancsoló, hidegen szikrázó tekintettel nézett a szemébe. A fiatal farkasszemet nézet vele és háborogva akart beszélni; félpercig tartott a csendes, nagy harc, azután a fiatal megadta magát.
– Én nem…
Nem tudta tovább mondani. Ez volt az első szava a szótlan küzdelemben és ez volt az utolsó is. Elhallgatott. Lesütötte a szemét.
Az öreg doktor eleresztette. A fiatal szédülten ült le egy székre; az öreg is leült. A székek csusszanása volt az utolsó zaj, azután csend lett. Hűvös, sötét és csendes volt a szoba. A sötétben mozdulatlanul és hallgatva ült sokáig a két orvos a halottal szemben.
A várakozás már türhetetlen lett; a fiatalnak úgy tetszett, mintha órák óta ülnének a sötétségben és a csendben. Kint végre zaj támadt. Az öreg fölállott, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. A jegyző jött meg.
Az öreg elébe ment.
– Pál barátunk – mondta hangosan – azt az óhajtását fejezte ki nekem, hogy feleségül akarja venni a gyermekei anyját. Minthogy az állapota komoly aggodalomra ad okot, kérlek végezd el rögtön a házasságkötés szertartását.
Az asszony rémült, nagy lélekzetvétellel kapta föl a fejét. Az öreg doktor odament hozzá, megfogta a karját, fölemelte. Az asszony reszketve és mereven engedelmeskedett neki.
Az öreg doktor bevezette a sötét szobába. Az asszony elvakulva és dideregve állott meg és összegörnyedten meredt a sötét ágy felé. A jegyző lassan bejött utánuk és óvatosan tapogatózott előre az asztal felé. Az öreg doktor megfogta a kezét, odavezette az asztalhoz és leültette.
– Az ablaktáblákat – suttogta a jegyző.
Az öreg doktor odament az ablakhoz, megfogta az ablaktáblákat. Vékony fénycsik esett be a szobába, halványan megvilágította az asztalt, de félhomályban hagyta az ágyat. A doktor visszament a jegyzőhöz és látta, amint a jegyző is elsápad egy hirtelen támadt kétségtől, egy kegyetlen fölindulástól. Hozzáhajolt.
A jegyző szorongva, rémülten nézett az ágy felé; a doktor a vállára tette a kezét; a jegyző ijedten nézett rá és megvacogó foggal halkan kérdezte:
– Bizonyos vagy benne…
A doktor nem várta be a mondat végét. Belevágott.
– Bizonyos vagyok benne – felelte keményen.
Szikrázó, parancsoló, könyörgő pillantással mélyedt bele a tekintete a jegyző szemébe. A jegyző lehajtotta a fejét és gyorsan beszélni kezdett:
– Kijelenthetik a házasulni akaró felek, hogy semmiféle házassági akadály közöttük nincs?
Az asszony téveteg szemmel bámult rá. A doktor odament hozzá és megérintette.
– Feleljen – mondta. – Mondja, hogy igen.
– Igen – szólt értelmetlenül az asszony.
– Akkor – hadarta a jegyző – a kivételes körülményekre való tekintettel…
Hadart. Törvényparagrafusokat citált lehajtott fejjel és az asztalra szegzett tekintettel. Az öreg doktor odalépett az ágy mellé. A jegyző hadarva kérdezte:
– Kijelenti-e ön, Funták Pál, hogy az itt jelenlevő…
A kérdés az volt, kijelenti-e Funták Pál, hogy az itt jelenlevő Rozvány Borbálát feleségül akarja venni. Az ágy felől egy nagyon halk, egy suttogó, egy alig hallható igen hallatszott. A jegyző gyorsan, rémülten fordult az asszonyhoz:
– Kijelenti-e ön…
Az asszony értelmetlenül, kábultan elmondta a maga igenjét. A jegyző hadart még valamit, azután fölállott. Az öreg doktor odalépett hozzá:
– Köszönöm – mondta halkan. – Ti most menjetek ki. Mi megpróbálunk még mindent…
A jegyző menekült. Az asszony lélek nélkül kituszkoltatta magát. A szobában ismét csak a két doktor maradt. Az öreg doktor leült. A fiatal nem tudott ülni, remegve és idegesen állott be egy sarokba.
A szoba csendes volt és sötét. A percek ismét úgy teltek, mintha órák lettek volna. A fiatal nem birta.
– Nem birom – mondta. – Megyek.
Az öreg intett neki. A fiatal kilopózott. Az öreg ült a helyén és a hűvös, csendes félhomályben mozdulatlanul nézte a halottat. Félóra hosszat ült szemben a halottal; legalább ennyi idő kellett; félóra mulva fölállott. Kiment a másik szobába.
– Meghalt, – mondta csendesen.
Az asszony ajakán fölszabadult, hangos zokogás tört ki; az öreg doktor néhány szót mondott még neki, megsimogatta, azután kifelé indult. Lassan kiment az udvarra; az udvar és a kert fürdött a vakító szeptemberi napfényben. Délután három óra volt.