Köböl József.
Köböl József parádés kocsis volt. Húsz esztendős korától hatvannégy éves koráig, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Tüdőgyulladását úgy szerezte, hogy egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban asszonya – özvegy Kürth Tamásné – parancsa ellenére sem ment addig fedél alá, mig lovait el nem látta. Átázott. Meghült. Pár nap mulva meghalt. Élete azonban általában mintaképe volt egy kötelességét mindig híven teljesítő, helyes fölfogású, józan és mérsékelt férfi életének, ami a mai világban, amikor mindenki több akar lenni, mint aminek született és amikor a társadalmi rendet annyi helyzetével elégedetlen mohóság, féktelen és tekintélyt nem ismerő nagyratörés fenyegeti, különösen megbecsülendő.
*
Köböl József az öreg Temesváry Máté tanyáján született – Kunszállás mellett – úgyszólván az istállóban. Az apja parádés kocsis volt az öreg Temesváry Máténál, aki a lovaitól tükrös termeket se sajnált volna, de aki a kocsis számára akkor is elegendőnek tartott egy vackot az istállóban, mikor a kocsisné már gyereket várt. Köböl József tehát megszületett abban a zugban, amelyet mégis hozzáragasztottak az istállóhoz, mikor az öreg Temesváry látta, hogy a kocsisa nem csak megházasodott, hanem a kocsisnénak gyereke is lesz. (Minek a kocsisnak gyerek? De úgy szaporodik a paraszt, mintha…!)
Az öreg Temesváry hiába óhajtott gyerekeket. Amikor szép huszárkora után hazavonult Kunszállásra, akkor megházasodott. De a gyerekre – aki számára pedig dolgozott – hiába várt. Eltelt tíz év és csak a tizenegyedikben, amikor az öreg Temesváry már azon gondolkozott, milyen alapítványokat tegyen a vagyonából, hogy a rokonságnak lehetőleg semmi se jusson, tehát csak a tizenegyedik évben jelentkezett egy hatalmas tüdejü, erős kislány. Az anyja belehalt a szülésbe. A kislány – kislány volt, ami szintén nem az igazi. De megvolt, erős volt, vaskos volt, olyan hatalmasakat rikoltozott, hogy az öreg Temesváry nevetett örömében. Semmi baj! Minden jól van már.
*
A Temesváryak nagy familia. Kunszálláson voltaképpen egyetlenegy család sincs, amelyet magukkal egyenlőrangúnak elismernének. Az öreg Temesváry azonkívül öregségére nagyon dölyfös, nagyon morcos lett; ami gyöngédség és puhaság benne volt, azt mind elfogyasztotta a lányával való bánásban; mire tehát Temesváry Antónia öt éves lett és megunta a dadájával és a szolgálatára rendelt három-négy cseléddel való játszást és nagyon vágyódott gyerektársaság után és azok után a gyerekjátékok után, amelyeket Kunszálláson messziről látott, akkorra nem volt egyetlenegy úricsalád sem Kunszálláson, amelynek a gyerekeit az öreg Temesváry a háza közelébe engedte volna.
Tóni egyszer elsírta magát az apja jelenlétében, az apja villámló szemmel ugrott föl és a jelenlevő cselédek remegve huzódtak össze.
– Mi bajod?
Tóni elpanaszolta.
– Gyereket! – mondta vérben forgó szemmel az öreg Temesváry.
A cselédek dideregve néztek rá, de bár mindenre hajlandók lettek volna, nem tudtak neki gyereket szállítani.
– Tán Jóska – mondta végre a dada remegve.
– Melyik Jóska?
– A Köböl Istváné…
Jóska ekkor már hét éves volt és – három negyed órát gyalogolván minden nap négyszer – bejárt Kunszállásra a hidegvégi iskolába. Mostantól fogva azonban nem járt iskolába, mert berendelték Tóni mellé játszani.
– Nem kell a parasztnak iskola – mondta az öreg Temesváry.
Azután hozzátette:
– Hiszen majd járhat éppen még…
De Köböl Jóska soha többé nem járt iskolába.
*
Reggel kibújt Jóska az istállóból, öt éves kora óta ott aludt az apjával együtt – megmosakodott és ment föl a kastélyba játszani. Tíz évig alig is csinált egyebet. Közben megtanulta az apja mesterségét; tizenöt éves kora óta afféle kisinasnak használták, de az igazi foglalkozása az volt, hogy Tónival játszott. Az öreg Temesváry idővel már megelégelte a dolgot és körülnézett valami más játszótárs után, de amikor egyszer megpróbálta Jóskát komolyan eltávolítani, akkor Tóni huszonnégy óra hosszat egyfolytában sírt, úgy, hogy az öreg Temesváry végre lóhalálában szalajtatta a bricskát a kistanyára, ahová Jóskát száműzte.
Később teljes meggyőződéssel bele is nyugodott Jóskába, mert nyilvánvaló volt, hogy Jóska üdvösen hat Tónira és hogy Jóska az egyetlen, aki hat rá. Tóni hallatlan tömegben fogyasztotta a bonneokat és a nevelőnőket; szép, erős, nagy lány volt és akadt olyan nevelőnő is – három – aki azért ment el, mert Tóni megverte. Némi rend csak akkor keletkezett, amikor az öreg Temesváry egyszer Jóskára mordúlt rá:
– Az apád .....it! Mi lesz már ezzel a lánnyal?
Jóska megértette az utasítást. Előbb a lelkére beszélt Tóninak és amikor a szép szó nem használt, akkor megverte. Elég gyakran történt meg, hogy Tóni így kikapott, bár az utóbbi időben – Tóni tizenkét éves lett – ritkultak ezek az esetek. Most ismét szükség volt a verésre és a verés csakugyan használt. A szóban levő nevelőnő teljes félévig maradt a Temesváry-kastélyban.
*
Jóskát huszonegy éves korában Tóni sürgős kérésére kimentették a katonaságtól. Az öreg Temesvárynak nem sok pénzébe került a dolog, de még ezt a kevés pénzt is megtakaríthatta volna, ha Tóni nem olyan türelmetlen. A sorozás után három hétre ugyanis Köböl István – a Jóska apja – részegen ment be az istállóba és egy ló formálisan szétrugta a fejét. Jóskának csak az anyja maradt, az anyjának csak ő, – amúgy is hazaeresztették volna a katonaságtól.
Köböl Istvánt még nem temették el, amikor Jóska beállított az öreg Temesváryhoz:
– Nagyságos úr, – mondta – azért jöttem, hogy hogy tetszik gondolni…
– Mit, Jóska?
– … mert én azt gondolnám, ne tetszenék idegen embert hozni…
Kiderült, hogy Jóska parádés kocsis akar lenni. Ez az inaskodás nem való neki.
Az öreg Temesváry teljesítette a kivánságát.
*
Antóniának ugyanekkor kérője akadt, olyan kérője végre, akit az öreg Temesváry szivesen látott: Homoródy Zoltán. De Antónia tudni sem akart róla. Tulságosan kövérnek, tulságosan lomhának, vörösképűnek, szuszogósnak találta. És bánja is ő a vagyonát. És bánja is ő, hogy milyen család.
Az öreg Temesváry nagyon búslakodott az Antónia vonakodásán. Nagyon öregnek érezte magát, szerette volna, ha Antóniát a halála előtt révben tudja. De ő éppen olyan tehetetlen volt Antóniával szemben, mint ahogyan Antóniának csak egy szavába került, hogy mindent elérjen nála.
– Te, Jóska, – mondta egyszer, mikor Jóska bevitte Kunszállásra.
Jóska hátrafordult a magas ülésen.
– Nem birok azzal a lánnyal – mondta az öreg Temesváry.
– Igenis, nagyságos úr – mondta Jóska.
Beértek Kunszállásra és nem beszéltek többet. Jóska azonban még az este, mikor átment a kerten és lekerült az Antónia ablakai alá, nagyon sokáig beszélt erről a dologról Antóniával.
Egy hónap múlva meg volt az esküvő. Nagy parádés lakzi volt; a menyasszony kocsiját Jóska hajtotta feszesen, urasan, – ilyen mutatós parádéskocsis nem volt az egész vármegyében.
*
Antónia átköltözött Kunhomoródra és a Homoródy-kastélyban elküldték az egyik parádés kocsist, mert az Antónia föltételei között az volt a legelső, hogy Jóska legyen a kocsisa. Jóska meg is mutatta, hogy érdemes a bizalomra, lovai, lószerszáma, istállója, kamrája olyan rendben volt, hogy az ellensége sem találhatott rajta kifogásolni valót.
A Homoródy-kastélyban csendesen teltek a napok. A fiatal asszony gyakran hazalátogatott az apjához, átkocsikázott a szomszéd családokhoz, sűrűn ment be vásárolni Zsadányba vagy Kunszállásra, ilyenkor természetesen Jóska hajtott, – így teltek a napok. Egyéb szórakozás nem igen kinálkozik arra mifelénk. Minél előkelőbb valaki, annál kevésbbé.
Vagy egy éve voltak már ott – Antónia és Jóska – a Homoródy-kastélyban, amikor egyszerre járni kezdett hozzájuk Kürth Tamás, Kürth Tamás özvegy ember volt, nem is egészen fiatal már, lehetett harmincöt éves, de karcsú, délceg, őszülő-fekete hajú, jó lovas, jó gazda, úr, kamarás… Homoródy Zoltán nagyon el volt foglalva evéssel-ivással, alvással és csak Jóska kisérte figyelemmel ezeket a gyakori látogatásokat.
A dolog vége az lett, hogy félév mulva Antónia egy napon befogatott. Haza, Kunszállásra…
Az úton fölszólt Jóskának:
– Te, Jóska, nézd meg jól ezt az utat…
– Miért?
– Mert soká lesz, amig megint erre jövünk.
Jóska félszemmel visszafordult.
– Elválok – mondta az asszony.
Jóska hallgatott.
– Aztán jó lesz az? – kérdezte később.
– Jó.
Jóska ismét gondolkozott.
– No ha jó, hát jó – mondta csendesen.
*
A Temesváry-kastélyban nemsokára új, nagy lakzi volt és amikor az új pár hazarobogott a Kürth-kastélyba, megint Jóska hajtotta a lovakat. Soha nem volt Jóska délcegebb, szebb, mutatósabb, mint ekkor a zsinóros ruhájában és a darutollas kalapjában.
A Küth-kastélyban szintén el kellett bocsátani egy parádéskocsist, mert az Antónia első föltétele az volt, hogy Jóskát magával viszi. Jóska ismét kitüntette magát szerénységgel, komolysággal, kötelességtudással és rendszeretettel, de Kunszállás most már nem tudott belenyugodni Antóniának Jóskához való nagy ragaszkodásába. Kunszálláson hónapokig nevettek rajta, hogy Kürth Tamás nemcsak új asszonyt vitt haza, hanem új kocsist is. Kunszálláson azt beszélték, hogy a fiatal asszony már az első héten hazakocsiztatta magát az apjához és ekkor – Jóskával együtt – egy teljes napig maradt otthon. Azt beszélték, hogy a fiatal asszony általában minden különös ok nélkül kikocsikáztatja magát néha. Azt beszélték, hogy Jóska csak akkor szólítja méltóságos asszonynak, ha más is van jelen, de ha senki sincs ott, akkor tegeződnek. És ki győzné fölsorolni még azt a tömérdek ráfogást, amelyre egy kis város rosszindulata képes.
*
Három éve voltak már – Antónia és Jóska – a Kürth-kastélyban, amikor hazakerült Kunszállásra szolgabirónak a fiatal Kövesdy. A fiatal Kövesdy csak éppen hogy körülnézett Kunszálláson, máris kiválasztotta magának Antóniát. Antónia volt akkor a legszebb asszony Kunszálláson – igazán nagyon szép volt, izmos, ragyogó, vörösszöke hajú, fekete szemű – és a leggazdagabbnak is őt lehetett tekinteni, mert az öreg Temesvárynak legföljebb egy-két évet adtak az orvosok. A fiatal Kövesdy mindennapos lett a Kürth-kastélyban. Kürth Tamásnak volt egy-két heves jelenete a feleségével, de sem a harag, sem a fenyegetés, sem a kérés nem használt. Antónia túlságosan hozzá volt szokva, hogy neki senki se parancsoljon és ő valóban – már csak a vagyonánál fogva is – teljesen önálló volt. A jelenetek inkább ártottak, mint használtak és Kürth Tamás ekkortájt egyre csendesebb, szomorúbb és elszántabb lett. Nagyon szerette Antóniát és nagy leszámolásra készült, de egyébként – úr volt – most már nem próbálta sem könyörgéssel, sem fenyegetőzéssel föltartóztatni az utján. Inkább siettetni akarta most már az eseményeket és hogy módot adjon a helyzet végső kifejlődésére, három napra Budapestre utazott. Jóska vitte ki a vasuthoz és látta az arcán, hogy vívódik magával.
Ezen az estén – tíz óra után, mikor a kastélyban csend lett – Jóska megkocogtatta az Antónia ablakát. Az ablak kinyilott.
– Te vagy az, Jóska?
– Én vagyok. Beszédem van…
– Nem, Jóska… Ma nem lehet…
Jóska nem szólt semmit; fölvetette magát az ablak magas párkányára, lefejtette az asszony két kezét az ablakszárnyakról, amelyeket be akart húzni előtte és bent volt a szobában. Az asszony remegett a haragtól és a türelmetlenségtől.
– Takarodj ki, – mondta toporzékolva – kilöketlek…
Jóska nem felelt. Hallgatva, keményen állt és nézte az asszonyt. Az asszony is elhallgatott és dacosan elfordult.
– Te, Tóni, – mondta ekkor Jóska csendesen – hát van neked orcád? Hát nem sül ki a két szemed szégyenletedben?
Az asszony nem válaszolt, nem fordult meg, a hátán látszott, hogy némán, remegve, ökölbeszorított kézzel toporzékol. Jóska csendesen beszélt neki:
– Hát mit akarsz már megint? Itt van ez a derék, jó urad; szép szál ember is… Amikor ő kezdett hozzád járni, nem szóltam semmit. Azt a Homoródyt nem bántam. Az úgyis csak szuszog ott halálig, mint a pándi gőzmalom. De ez sirat. Ez emészti magát. – Aztán kiért? Ki kedviért? Ezért a rücskös Kövesdyért, aki kapcámnak se kéne. Ezért a redves bocskorképüért, ezért a hideglelős, rühes, szemüveges macskakölyökért, ezért a vetélt görényért. Azt a derék, szép embert, azt a derék mindig jó uradat… A levetett csizmája talpa többet ér, mint az a nyálas, az a kehes, az a…
Jóska ujra Kövesdyt akarta méltatni. Az asszony ekkor nem birta tovább. Megfordult. Eléje pattant.
– Te! – sziszegte fölemelt ököllel. – Fogd be a szádat…
Jóska nyugodtan folytatta:
– Tóni, nincs te benned szemérem? Hát az ősz öreg apádra nem gondolsz?…
Az asszony a fölemelt öklével arcába akart csapni, de azután a vállát markolta meg és ellódította.
– Takarodj, – kiáltotta dühtől fehéren – takarodsz rögtön az istállóba…
Jóska megfogta a kezét. Az asszony kirántotta a kezét. Jóska ismét megfogta. Az asszony harcolt vele, lökte, rugta, tépte, karmolta, harapta és az arcába köpött, Jóska pedig – miután hiába próbálta szép szóval meggyőzni – végre nekifohászkodott és rettenetesen megverte.
Az asszony összetörten, sajgó derékkal, csendesen sírva feküdt a földön.
– Hát látod, Tóni! – mondta komolyan Jóska.
Odament az ablakhoz és becsukta. És egy óra mulva hiába hangzott el az üvegen az a hármas kocogtatás, amelyre az ablaknak ki kellett volna nyílnia.
*
Az Antónia házasélete ettől fogva teljesen zavartalan volt. Antóniának nemsokára megszületett az első gyereke, – ezt az unokát még az öreg Temesváry hunyó szemei is látták – jött utána a második gyerek, aki fiu volt, azután még bő gyermekáldás szállt a Kürth-házra. Antóniának összesen hat gyereke lett: egyik szebb és egészségesebb, mint a másik.
Mikor Kürth Tamás tizenöt évi boldog házasság után meghalt, akkor Antónia a gyerekeivel hazaköltözködött a Temesváry-kastélyba. Jóska vele ment. Antónia ekkor maga vezette erős kézzel a birtoka ügyeit; erős, kemény, szép asszony volt még mindig és az maradt élete fogytáig. A nagy vagyont nemcsak megőrizte, hanem hatalmasan gyarapította is, amire valóban szükség volt négy szép fia és két gyönyörü lánya miatt. Kunszálláson azt beszélték, hogy Jóskával – ha maguk vannak – még mindig tegeződik és semmit sem csinál anélkül, hogy Jóskát meg ne kérdezné. A harmadik fiu Jóska tanácsára lett katona… Ez azonban afféle fantasztikus kisvárosi pletyka lehetett; Jóska maradt az, ami volt: parádéskocsis, és ha a fiatal urak közül hazajött valamelyik, ő hajtott érte ki a vasúthoz és ő vitte Kúnszálláson át hazafelé, hetyke darútollas kalapban, keményen kipödrött ősz bajusszal, zsinóros ruhájában feszes derékkal, – akármit fecsegtek is róluk a hintó után bámuló kúnszállásiak, különösen az idősebbek és jobb emlékezetűek.
A lányok férjhez mentek, a fiúk házasodtak, a Temesváry-kastélyban nyugalom és békesség volt, amíg egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban, kötelessége teljesítése közben az öreg Jóska meg nem hűlt és tüdőgyulladást nem kapott. A tüdőgyulladás pár nap alatt végzett vele.
Antónia keservesen megsiratta és különös keserűséggel azért siratta, mert érezte, hogy most már jön az ő ideje is és hogy ő neki – hiába – a Temesváryak kriptájába kell lemennie, míg Jóska a csendes kúnszállási temetőnek a szegényszögletében nyugszik. A sírja fölé előbb tehát díszes emléket rendelt: „hűséges szolgájának állította özvegy Kürth Tamásné született Temesváry Antónia.“ Azután kis kápolnát emeltetett ugyanitt, amint hogy életének utolsó három évét általában kegyes adományok tették emlékezetessé.