Pacséry Florián.
A tanitó – Pacséry Florián – lassan sétált kifelé a kápolnai úton. Csendes, meleg nyári délután volt; alkonyodott; a homokos földek az út két oldalán nyájasok, csendesek és tiszták voltak; a tanitó – Pacséry Florián – verseken törte a fejét. A versek a megyei lapoknak voltak küldendők, mert a budapesti lapoknál nepotizmus és pajtáskodás uralkodik.
A tanitó szíve reszketett az édesen toduló érzelmektől, az ajka meghatva gügyögte a készülő vers szavait, amikor odaért a Legyeshez. A Legyes útszéli korcsma volt, félig csárda, félig fogadó, düledező és rosszhírü. A korcsma előtt, a korcsma ajtajának nekitámaszkodva, könnyü blúzban és rövid szoknyában ott állott Wolf Ráchel, a korcsmáros lánya. Nézett kifelé az elhagyott, csendes, alkonyati tisztaságu országútra.
– Jó napot, Ráchel kisasszony.
– Jó napot, tanitó úr.
– Mit csinál, Ráchel kisasszony?
A lány nem válaszolt. Rántott egyet a vállán és elmosolyodott.
Hallgatás.
– Tanitó úr!
– Tessék.
– Tanitó úr…, miért hívják magát Floriánnak?
– Az apám kántor volt Ráchel kisasszony… Miért kérdezi?
– Mert csak szenteket szokás Floriánnak híni. Maga is szent, tanitó úr?
A tanitó nem tudott válaszolni; megzavarodva nézett a lány villogó, kötekedő, hetyke szemébe; elvörösödött.
– Azért a neve is tetszik nekem, tanitó úr…
A tanitó még jobban elvörösödött, kinyújtotta a kezét a lány felé, a lány azonban megrázta magát, ránevetett és befordult a házba. A tanitó fölhevülve nézett utána, előbb azt gondolta, hogy betér a korcsmába, de azután tovább indult. Most, most fogja megírni a legszebb verset…
Ezentúl mindennap arra sétált el a Legyes előtt, mindennap beszélgetett a lánnyal és egy hónap mulva megkérte a kezét. A lány nevetett rajta és ezt felelte:
– Hát akkor csókoljon meg már legalább…
A tanitó reszketve és ügyetlenül megcsókolta. A lány nevetett. De nem nevetett Oláh Kázmér, a tanitó barátja, akinek Pacséry Florián aznap este elmondotta a dolgot. Oláh Kázmér ekkor ivott már egy kicsit és rettenetesen káromkodott.
– Jászol mellé kötlek! – üvöltötte. – Feleségül?… Azt! Kapd le… A két nénjével is így csináltak…
A tanító halkan és izgatottan védte a lányt, – nem olyan, mint a nénjei – de Oláh Kázmér üvöltött:
– Piszok az egész familia… Az anyja is ilyen volt. Be is vitték Egerbe az irgalmasokhoz. Ott van most is a bolondok házában. A bátyja be van csukva. Az apja tolvaj, részeges disznó… Piszok az egész familia…
A tanító nem akart engedni és Oláh Kázmér dühösen ordította:
– Majd én megmutatom neked, miféle lány ez…
Erre azonban nem került rá a sor, mert Ráchel három nap mulva megszökött Budapestre. Valami utazó járt náluk, azzal gyorsan megbarátkozott és másnap már ment is vele. Oláh Kázmér diadalmasan ordított a szökés hírére, a tanító pedig nagyon szomorú lett. Ezentúl még többet sétált és még több verset írt.
Hat bánatos és csendes évet töltött így el, amikor egy nyári délután – tiszta, csendes alkonyatban – a Legyes előtt újra meglátta Ráchelt. Ráchel hazajött és ránevetett a tanitóra. Még mindig szép volt, csak az arca bőre durvult meg egy kevéssé. Talán azért, mert Budapesten az utóbbi időben már festette. A tanitó vörösre pirult arccal állott meg előtte.
– Hogy van Ráchel?
– Köszönöm, jól…
Nyugodtan, felsőbbségesen mosolygott rá. A tanító nem tudott szólni. Ráchel végre elküldte.
– Tudja mit… jőjjön el már egyszer este… talán akkor beszédesebb lesz.
A tanító nem jött el este, hanem a kunszállási fiatalság, az szorgalmasan járt ezentul esténként a Legyesbe. Hívták a tanítót is, de a tanító este sohasem ment, mindig csak délután. Mindig csak délután ment és sohasem tudott mit mondani. Betegen, szomoruan, halálosan szerelmes volt Ráchelbe. És feleségül akarta venni Ráchelt. Ráchel végre maga hívta be egy délután magához; és a tanító mégis feleségül akarta venni. Ráchel kinevette érte és kicsúfolta érte, de a tanító mégis feleségül akarta venni.
Egy esztendő mulva csakugyan meg volt az esküvő. A kunszállásiak nagyokat nevettek rajta, Oláh Kázmér azzal fenyegetőzött, hogy ostorral ver végig a menyasszonyon; a fenyegetést azonban nem váltotta be, az esküvő baj nélkül lezajlott és Ráchel bevonult a tanítólakásba, a melyet a község a hidegvégi iskola mellé építtetett. A házasság nem is volt olyan rossz, mint a milyennek igérkezett. Pacséry Florián imádta a feleségét és Ráchelnek tetszett az új állapot. Egy év mulva kis leányuk született, – Brigittának keresztelték a nagyanyja emlékére – és eleinte úgy látszott, mintha Ráchel még szeretné is a kis lányát. De ez csak eleinte látszott így. A gyerek születése után egy évre Ráchel már nagyon keveset törődött egész asszony mivoltával; kijárt a Legyesbe, ahová ismét szaporán látogatott el a kunszállási ifjuság, Pacséry Florián nagyon bánatos lett és egyszer-kétszer keserü haraggal megverte az asszonyt.
Oláh Kázmér, aki eddig kerülte, most ellátogatott hozzá egy napon. Kormos volt, a gépe mellől jött, a cséplőgépe mellől, mert gépész és lakatos volt. Bejött, leült, körülnézett.
– Rugd ki! – mondta aztán csöndesen.
Pacséry Florián megrázta a fejét.
– Rugd ki! – mondta újra Oláh Kázmér.
Pacséry Florián szótlanul átmutatott a szomszéd szobába, ahol a kis Brigitta játszott.
– Ezt tartsd itt, azt rugd ki!
Pacséry Florián megrázta a fejét. Oláh Kázmér fölkelt.
– Nyálas! – mondta dölyfös megvetéssel.
És elment. Pacséry Florián szomoruan ment be a kis Brigittához.
Pacséry Florián imádta a kis Brigittát, ami pedig nehéz dolog volt. A kis Brigitta példátlanul rút volt, valami soha nem látott módon rút, valami nem is gyermeki módon rút. A kétéves Brigittának az arca egy elhízott, durva vonásu, nagytokáju férfiarc volt, tisztátlan, érdes tapintásu és nagy hajtömegbe belevesző. Ez a hajtömeg volt a legkülönösebb és a legaggasztóbb, a kétéves Brigitta fején elhatalmasodott, elburjánzott ez a durva szőrzet, a halántéka tájáról lefolyt az arcára és mintha az arcán is ki akart volna serkenni…
Pacséry Florián halálos szomorusággal szerette Brigittát. Ráchel nem törődött vele. A következő években keserves veszekedések voltak e miatt, Ráchelt azonban sehogysem lehetett rábírni, hogy a gyerekével és az otthonával törődjék. Dolgozni nem akart, nem is tudott; a pénz mindig kevés volt neki; Pacséry Florián nyakig ült már az adósságban; Ráchelnek mindig új ruha kellett; mindig új férfiakkal volt dolga; egyre követelőbb, féktelenebb és rosszabb lett. És ekkor…
És ekkor nem lehetett többé letagadni, hogy a kis Brigittával valami irtózatosan különös, valami szörnyű szomoruságu, valami égrekiáltóan, siratnivalóan nevetséges dolog történik. A szomszédok már csodájára jártak Brigittának és Pacséry Florián ekkor végre elhivatta Korn doktort. Korn doktor megvizsgálta az ötéves Brigittát, alaposan, gondosan, tudományosan megvizsgálta, azután csöndesen vonogatta a vállát.
– Nem lehet segíteni? – kérdezte kétségbeesve Pacséry Flórián.
– Nem, – felelte Korn doktor. – Itt a természetnek olyan tévedésével állunk szemben, amely tudományos szempontból egyike a legérdekesebbeknek, de amellyel szemben a tudomány tehetetlen.
Korn doktor elment és Pacséry Florián vérző szívvel, vonagló szeretettel és reszkető irtózattal nézett Brigittára. Ráchel azonban, akit ekkortájt már kerülni kezdett a kunszállási ifjuság, haragosan toporzékolt.
– Szamár ez a doktor! – mondta. – Mit tudnak ezek a kunszállási doktorok! Én fölviszem Pestre.
Ebbe Pacséry Florián is beleegyezett. Ráchel harmadnap fölvitte Brigittát Pestre, hogy megmutassa az egyetemi tanároknak. Ráchel fölment Pestre; azután soha többé nem jött haza Kunszállásra.
Előbb izgatott levélváltás folyt közötte és Pacséry Florián között. Az első levélben Ráchel az írta, hogy Brigittán az egyetemi tanárok sem tudnak segíteni, de ott tartják pár napra, hogy tanulmányozzák. A második levélben azt írta, hogy Brigitta valóságos kincs; már több ajánlatot is kapott mindenféle vállalkozóktól; utaztatni akarják Brigittát, több pénzt lehet vele egy év alatt keresni, mint amennyit a tanitói fizetés Kunszálláson tíz év alatt kitesz. Jöjjön tehát Pacséry Florián is… Pacséry Florián erre fölháborodott és tiltakozó levelet írt. Ő tiltakozik ez ellen, az ő gyerekét nem fogják mutogatni. Ráchel visszaírt, hogy ne legyen ostoba, ne játssza el a szerencséjüket; örökké ott akar talán penészedni Kunszálláson?… Pacséry Florián ismét tiltakozott, apai hatalmával fenyegetőzött. Erre még egy levél jött Rácheltől. Ebben a levélben Ráchel megírta Pacséry Floriánnak, hogy: 1. ő ostoba tökfilkó; 2. Brigitta nem is az ő gyereke; 3. hogy ő – Ráchel – Brigittával már el is utazott Budapestről Amerikába.
Nem valószinü, hogy Ráchel csakugyan mindjárt Amerikába utazott volna el. De Budapestről elutazott. És ha nem utazott volna is el, Pacséry Floriánnak akkor sem lett volna most már ereje a jogait érvényesíteni. Brigitta nem az ő gyereke… Ennek voltaképpen örülnie kellett volna. Valami halvány és bánatos örömet érzett is az első napokban. De azután egyre bizonyosabbnak látta, hogy az asszony hazudott. Brigitta mégis az ő gyereke. De visszakövetelje? Micsoda irtózatos öröm volna ez a viszontlátás? Milyen megmérgezett szeretet ez az ő szeretete? És hátha mégsem az ő gyereke?
Pacséry Florián nagyon szomorú, züllött és piszkos ember lett ezentúl. Verseket nem írt többé. Hanem rettenetesen ivott; és ha berugott, akkor ordított fájdalmában. A lelke megzavarodott; nem értette a világot; nem tudott elhelyezkedni a világban. A kis parasztgyerekeket, akiket tanitott, keservesen verte; éjszakánként berugva ordított fájdalmában és gyakran az árokból szedték föl.
Oláh Kázmér a barátja maradt és vele ivott, de Oláh Kázmér birta az italt. Oláh Kázmér dolgozott, gyarapodott, szerzett az ivás mellett és később ő tartotta itallal Pacséry Floriánt. Pacséry Florián átivott tizenöt évet, de ekkor már el akarták csapni, mert tulságosan verte a gyerekeket és mindennap az árokból szedték föl. El akarták csapni és Oláh Kázmér igérte, hogy ő magához veszi és holtig ellátja itallal.
Erre azonban nem került rá a sor. Oláh Kázmér elvitte Pacséry Floriánt tavasszal Szolnokra, a tavaszi vásárra. A vásáron cirkusz volt, komédia: mindenféle mutatványos bódék. Az egyik bódéra ki volt írva: „Szilvia hercegnő, a szakállas hölgy“. Pacséry Florián, aki italtól elborult, véres szemmel ténfergett a vásárban, bebódult ide. Nem tudott ellentállni az irtózatos, ingerlő kiváncsiságnak; és a bódéban kivágott, fekete selyemruhába öltözve, egy asztal mellett ülve, legyezővel a kezében csakugyan meglátta Brigittát. A kövér asszony, aki festett arccal a kasszánál ült, Ráchel volt.
Pacséry Florián elborult, véres szemmel sokáig bámulta Brigittát, azután hazament a fogadóba és egy kötőfékre, amelyet a kocsijukról vett le, fölkötötte magát.