Gábor és Brigitta.
Dobozi Gábor fatelepi fölvigyázó fegyvergyakorlatról hazaérkezik Kunszállásra. Már a vonaton, Nagytelek tájékán furcsa híreket hallott; a kunszállási állomáson pedig találkozik és néhány szót vált komájával, Csik Lőrinc fuvarossal, úgy hogy amikor kilép az állomási épületből, elsötétült arccal kapja a vállára régi katonaládáját és a magas nyárfasorban komoran indul a város felé. A feje fő és forr, a szívében árad és hánykolódik a keserűség, a lába szinte rugja a földet és hatalmas állkapcsa kemény szavakat rág.
Hazaérkezik. Az asszonyt, Brigittát, aki sivalkodva szalad elébe, elhárítja magától; a ládát bevágja a sarokba; néhány recsegő kérdést intéz az asszonyhoz, az asszony peregve, de sápadtan felel, Gábor pedig megfordul és megy át az ügyvédhez. Az ügyvéd jóindulattal fogadja.
– No mi az, Gábor?
Gábornak elfacsarodik az arca a keserűségtől, de azután összeszedi magát, kihúzza magát: nyugodt, elszánt, csendes és méltóságos.
– Tekintetes úr, – mondja halkan, de keményen – tessék megcsinálni, hogy a törvény engem elválasszon az asszonytól.
– No, Gábor, megbolondult?
– Inkább most jött meg az eszem.
Az ügyvéd kérdezősködik és Gábor szépen, rendben – sorjában, úgy, amint Nagytelektől a kunszállási állomásig hallotta – elmond mindent. Az öregasszonyok, akikkel együtt utazott, még – úgy tetszett – csak üresen járatják a szájukat; csak rágják az asszonyt, mert dagad az epéjük az írígységtől; de a komája, Csik Lőrinc már a részleteket is tudta és nem habozott neki pontosan elmondani. Az történt, hogy átjött ide Pélyről egy Dobozi-gyerek, rokon-fiú, Péter, a kevély Dobozinak a fia. Fáért. A fatelepen megrakodott, de mikor indulóban volt hazafelé, nagy zivatar tört ki. Vagy talán nem is volt olyan nagy az a zivatar, csak Péter akart itt maradni. Hát itt maradt. A két lovát beállította az istállóba, ő maga – mondta – majd ellesz valamelyik szin alatt. De nem úgy lett.
– Hanem?
– Hanem bekéredzett este Brigittához. Azzal, hogy süssön neki Brigi valamit, aztán majd kimegy aludni a színbe.
– No? És? Ez még nem olyan nagy baj.
– Nem is. Az a nagy baj, hogy vacsora után sem ment ki. Reggelig nem ment ki… a csontját az íz rágja darabokra!… Reggel bujt ki a házból, tudja a tekintetes úr, itt van a ház éppen a fatelep mellett, – reggel bujt ki álmosan, kócosan… csak az nem látta, aki nem akarta.
Nagy hallgatás. Hm, hm. Az ügyvéd forgatja a szájában a szivart, nyálazza, a leveleit összetapasztja.
– Hát nézze csak, Gábor, ebből még nem bizonyos, hogy… Hátha nem töltötte azért az egész éjszakát odabenn az a Péter.
– De hiszen, tekintetes úr… éppen elég volna nekem a féléjszaka is. De meg… az asszony nem is tagadja.
– Mit nem tagad?
– Hogy Péter bent töltötte az éjszakát. Azt mondja, megesett rajta a szive, csunya, nagy zivatar volt… a kutyát is szánta volna kikergetni.
Az ügyvéd elfordul, hogy Gábort meg ne bántsa a mosolygásával. Látja az egész jelenetet… az eleven, piros, csinos, keményhúsu Brigittát, amint vacsorát főz, amint azután előbb csak annyit enged meg a könyörgő Péternek, hogy hát ne menjen ki ebbe az égiháborúba… látja az egész örök komédiát. – Visszafordul Gáborhoz:
– Hát Gábor, azután jól meggondolta ezt a dolgot?
– Meg én, tekintetes úr.
– Féléves házasok. Szép asszony ám Brigitta, jó, derék asszony. Kár érte. Maga nagyon szerette.
– Az igaz, tekintetes úr – mondja Gábor komoran.
– Nézzen csak bele a szivébe, Gábor: szereti maga még most is.
Gábor megcsóválja a fejét:
– Azt már nem.
– No, gondolja meg, Gábor.
– Nem kell az az asszony, tekintetes úr, se testemnek, se lelkemnek.
Az ügyvéd még kapacitálja Gábort, de Gábor keserűen végét veti a dolognak.
– Hát csinálja a dolgot a tekintetes úr, igen vagy nem?
– Csinálom, Gábor, ha ragaszkodik hozzá.
– Megfizetek én becsületesen.
– Tudom, Gábor. Hát ha ragaszkodik hozzá…
– Ragaszkodom.
Gábor menni készül. Az ügyvéd megkérdezi:
– Hát hová megy most, Gábor?
– Hová? Haza.
– Haza? De tudja-e Gábor, hogy maga nem igen mehet most haza.
– Nem mehetek?
– Hiszen menni mehet, de vigyázzon csak ide, Gábor: aludni nem alhat otthon.
– Nem?
– Nem. Nem élhet az asszonnyal. Mert, látja, Gábor, ha beadjuk a válókeresetet és ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, ha az asszony nem is tagadja le a dolgot…
– Nem tagadja az le. Már olyannak nem olyan.
– Hát ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, – a törvény megkivánja, hogy a válni kivánó fél azután, hogy tudomást szerzett a házasságtörésről, ne éljen együtt a másik féllel.
– Megkivánja?
– Meg.
Gábor elgondolkozik. Furcsa egy törvény.
– Miért?
– Mert ha tovább is együtt él vele, ha csak egyszer is… szóval azt a törvény úgy tekinti, hogy a sérelmet szenvedett fél megbocsátott. Az azt jelenti, hogy a házasélet igenis folytatható, hogy a házasfelek azért mégis csak kellenek egymásnak. Hát gondolja meg, Gábor…
Gábor a fületöve mellé emelte a kezét, azután elszántan lesuhint vele:
– Meggondoltam. Mondtam már: nem kell se testemnek, se lelkemnek.
– Nézze csak, Gábor, nem olyan példátlan eset a magáé. Megtörtént az már…
Gábor félbeszakítja az ügyvédet:
– Tudom én, tekintetes úr. Ne is mondja nekem. De nem vagyok én olyan, mint a többi kunszállási paraszt. Pesten voltam én katona… ujságot olvasok… van nekem az én becsületem olyan drága, mint akárkinek a magáé. Nem vagyok én már paraszt… hogy vegyem ilyenkor a somfabotot és végigverjem az asszonyt, azután meg odabujjak hozzá.
Elbúsultan lógázza meg a fejét:
– Én nem verem az asszonyt. Én nem iszom le magamat. De nem is kell azután én nekem. Nem én nekem. Csinálja meg, tekintetes úr.
– Hát ahogy akarja, Gábor. Jőjjön be majd holnap… vagy inkább holnapután; aláirni.
– Igenis.
– No, Isten áldja meg, Gábor.
– Istennek ajánlom.
Gábor megy hazafelé. Amikor a házuk mellett elmegy, a keserü keménységéből valami csendes, furcsa, kényelmetlen szivszorulás lesz. De feszesen elmegy a ház előtt és betér a fatelepre. Itt nagy szükség van már rá; a fa nehéz tudomány, számolás, olvasás, mértékek tudása, jó emlékezet kell hozzá; más az ácsoknak való fa, más az asztalosoknak való fa, – amíg Gábor a nagygyakorlaton izzadt, ezer volt itthon a baj.
Gábor késő estig el van foglalva. Este nincs már dolga, de még húzza az időt. Jár-kel, szigorúan vizsgálódik, mintha rendre akarná inteni a nagy fatömegeket. A deszkapiramisok és a szálfa-dombok kötelességtudóan tornyosodnak és sorakoznak előtte, Gábor szigoru szemöldöke alól azonban vak szemmel nézi őket és nem lát belőlük semmit. Sötét este van, amikor keményen sarkon fordul és megy a ház felé. A háznak világos az ablaka és a nyitott konyha messziről árasztja a vacsoraszagot.
Gábor bemegy a konyhába. A konyhában ott van Brigitta. Gábor rá sem néz; az asszony köszön; ő nem válaszol. Megy be a szobába, leakasztja a bundáját, egy hosszu lélegzetet vesz és indul kifelé. A konyhában áll Brigitta és várja. Gábor most sem néz rá; az asszony megrebbenve kérdezi, hová megy.
– Lefeküdni. Odakint alszom.
Veszi a kését, megy a szalonnához, a szalonnából kanyarít egy darabot, – az az övé – kenyeret is vág. Indul kifelé. Az asszonynak könnyes a szeme.
– A vacsorámat csak megeheti – mondja reszkető hangon.
Gábor ránéz az asszonyra, azután elfordítja a fejét. Olyat fog mondani, ami nagyon fáj:
– Nem kell nekem. Utálom én még a kezed főztjét is.
Brigitta sírni kezd. Gábor megfordul és kimegy. Egy fészer alatt levágja a bundáját a földre, azután rávágja magát a bundára és nézi az eget. Az égen ezüstös szélü fekete felhők úsznak. Gábor sokáig nézi őket, azután aludni próbál, de keservesen, sokáig hánykolódik, amíg végre elalszik.
Másnap nyugtalanul várja az estét. Fáradt és összetörődött; rosszul aludt; a ruhájából harmadnapja nem volt kint; ha szalonnára csak gondol is, undorodik; a szivét újra meg újra megrohanja valami furcsa elszorulás; a haragja háborog, ha arra gondol, ami történt, de ha a ház felé néz, hidegen is, melegen is borzong a teste. Este ingerülten járja végig a fatelepet, a szikrázó tekintete alatt ijedten lapulnak meg a deszkák; sötét este van és ő minden ok nélkül, gyors járással már háromszor fölmérte az egész telepet, a talpa izzik és a térde reszket, – kövér esőcseppek hullanak a kezére és az arcára; ellegyinti őket, mintha legyek volnának; az esőcseppek azonban makacsul zizzennek le rája; haragosan megfordul és indul a ház felé. Kivágja a lábát, hogy csak úgy porzik a lába alatt az esőszántotta föld.
A ház ki van világítva és messze árad ki belőle a vacsoraszag. Brigitta a konyhában. – Gábor elbúsultan neki a szalonnának. Azután kifelé.
De lassu a fordulása és nehéz a mozgása. Az asszony alázatos pillantással néz föl rá. Remeg a szája.
– A vacsorámat – mondja reszketve – mégis megehetné. Én csak megfőzöm azért…
Gábor földre szegzi a szemét és a homloka ráncot vet. Az asszony elbőgi magát:
– Csak azt ne mondta volna, hogy utálja a kezem főztjét…
Gábornak megesik rajta a szive. Ránéz, azután hirtelen újra a földet nézi. Brigitta sir, mint a záporeső, jajgat, hogy a kő is megsajnálná. Gábor áll. Nem tud megszólalni. Brigitta keseregve ingatja a fejét.
– No – mondja Gábor.
Brigitta reménykedve néz ki a kötője mögül.
– Hozzam? – kérdezi megrendülve.
– No! – mondja Gábor.
Brigitta villámgyorsan megmozdul; serdül-fordul, térül-perdül; az asztalon a vacsora. Gábor leül melléje. A vacsora ízlik neki. Nem szól, nem néz föl a tányérjáról. Brigitta is leül, de nem eszik; a széket elhúzta az asztaltól és alázatosan nézi Gábort.
A vacsorának vége. Gábor nyujtaná még, de nem lehet. Vége. Eltolja a tányért maga elől; körülményesen készül kifelé. Az asszony aggódó, csillogó szemmel nézi a készületeit. Gábor nyakába kanyarítja a bundát és indul. Kint zuhog az eső és zeng az ég.
Gábor az ajtónál van már, mikor az asszony elsikoltja magát:
– Jézus Máriám… csak nem megy ki ilyen időben.
Gábor megáll; visszanéz rá.
– Ki én – mondja.
Az asszony szörnyüködik; Gábor megcsóválja a fejét:
– Nem lehetek én veled egy fedél alatt.
Megint megindul; most csakugyan kimegy már, ha nem történik valami. Brigitta egy másodpercig habozik, alázatossággal próbálkozzék-e megint vagy pattogással, azután derekára csapja a kezét és fölcsattan:
– Ejnye, a… Hát olyan asszony vagyok én, akivel nem lehet egy fedél alatt lenni?
Ömlik belőle a szó. Gáborban jóleső méreg dagad föl, megfordul és azt feleli:
– Olyan vagy. Majd megmondom, mi vagy. Majd megmondom én, mit tettél.
– Mondja meg kend, ha tudja.
Gábor megmondja. Az asszony dacosan néz vele farkasszemet és boldogan ingerli:
– Hát ha én olyan asszony vagyok, maga meg olyan ember, aki itthagyja a féléves feleségét. Minek hagyott itt! Minek ment el?
Gábort meghökkenti és boszantja ez a tudatlanság.
– Nem jószántomból mentem én – feleli mérgesen, – Ha behíjják az embert, ha viszik az embert. Komisz asszony az, aki azt a négy rongyos kis hetet…
Brigitta a szavába vág, szájaskodik, nyelvel, vadítja. Gábor elkiáltja magát:
– Az kéne neked is, hogy jól végigverjenek. Laposra.
Brigitta fölkapja a fejét, kigyúl a szeme.
– Azt próbálja meg – kiáltja boldogan.
Gábor még nem mutat hajlandóságot.
– Hozzám ne merjen érni, – sziszegi Brigitta kihivóan – meg ne üssön, de egy ujjal se…
– Tízzel is, lyányom, ha akarlak.
De nem nagyon akarja. Brigitta tüzeli, lázítja, vadítja, míg végre Gábor a somfabot után nyul.
– Ejnye, a mindenségedet, még meg is öllek, ha akarlak.
A kezében a bot, de legjobban szeretné abbahagyni a dolgot; egyetlen kérő szóra abbahagyná, de Brigitta nem engedi. Odahelyezi magát elébe, hadonászik, kötekedik, csufolódik, fenyegetőzik; Gábort elönti a méreg és végighúz rajta egyet. Most már nem lehet abbahagyni. Brigitta sikoltva omlik össze, de nem felejti el jajgatás közben tovább bőszíteni. Gábor pedig föllobbanva, de gyorsan lohadó lelkesedéssel, meggyőződés nélkül elveri.
A verés után Brigitta összekuporodottan nyöszörög, Gábor pedig zavarodottan nézi.
– Megölt, megölt – nyöszörgi Brigitta.
Gábor nem tudja, mihez fogjon. Végre elbúsultan nyul a bunda után. Az asszony megrezzen.
– Azt se mondja, hogy Isten áldjon – szól gyorsan. – Hát olyan nagy az én bűnöm? Egy jó szót csak szólhatna, ha már halálra vert.
Gábor habozik.
– Aztán maradhatna azért idebent – mondja az asszony. – Mit megy ki ilyen időben?
Kint zuhog az eső és zeng az ég. Gábor hallgatja. Áll. Azután lassan odamegy Brigittához.
– No – mondja mély hangon.
– Ne menjen ki ilyen időben – suttogja Brigitta.
Gábor nehéz kézzel megsimogatja. Leül melléje. Az asszony újra pihegni kezd, mint aki nem tudja abbahagyni a keserves sírást. Gábor simogatja. Kint zuhog az eső. És a ház azután elsötétedik.
Egy hét mulva találkozik Gábor az ügyvéddel. Az ügyvéd nem beszél a dologról. De Gábor szóbahozza.
– A császár az oka az egésznek, tekintetes úr – mondja.
– A császár?
– Hát ki más? Fiatal asszony… annak ápolás kell, törődés kell, gondozás kell… ki gondozza, ha a császár négy hétre bekivánja a fiatal házast is. Rossz rend ez, tekintetes úr.
– Rossz, Gábor.
– De az asszony nem tehet róla. A törvényt kéne megváltoztatni.
– Azt, Gábor.
– Én megbocsátottam neki. Hiszen… nincs azért annak semmi hibája; friss tiszta, egészséges. Majd vigyázok én ezentul rá. Csak annál jobb asszony lesz ezután belőle.
– Biztosan az lesz, Gábor.
– Aztán szegény ember ne kényeskedjék. A pestieknek úgy lehet jó, de nekünk így jó.
Az ügyvéd bólogat. Gábor pedig egy legyintéssel befejezi az ügyet:
– Ami jó volt eddig, jó lesz ezután is. Nem kezdek én már új divatot Kunszálláson.