Fehér Péter.
… Egy halk, hosszu sóhajtás, azután nagy és mozdulatlan csend. Fehér Péter a kezében tartotta a felesége lesoványodott, gyenge kis kezét és megdermedve, rémülten, mereven bámult az asszony finom, vértelen, alvó arcára. Alszik?… Fehér Péter nem mert megmozdulni; az az érzése volt, hogy ebben a mozdulatlanságban, ebben a rémült csendben nem történhetik meg az a szörnyűség, az az iszonyat, amelytől két napja olyan rettegve félt, hogy minden félórában újra föl kell ráznia az életösztönét, nehogy összeroskadjon a didergő félelemtől. A beteg asszony most halkan és hosszan sóhajtott egyet, azután összezárt ajakkal, lehunyt szemmel aludt. Alszik?… Fehér Péter közelebb hajolt hozzá, végtelen óvatossággal föléje hajolt és a lélegzetvételét akarta hallani. Mi az?… Nem lélegzik?… Fehér Péternek elállott a szivverése. Megránduló fejjel, segítséget keresve hátrafordult a szoba másik vége felé, ahol a doktor állott. A doktor odalépett melléje, ráhajolt az asszonyra, azután óvatosan kivette az asszony kezét a Fehér Péter kezéből. Pár másodpercig vizsgálódott még, azután szomorúan és gyöngéden mondta:
– Barátom… most kell erősnek lenned…
– Meghalt? – kérdezte suttogva Fehér Péter.
Az orvos bólintott; megint nagy csendesség volt néhány másodpercig; a halál már előbb itt volt, de a lehelletét csak most lehetett megérezni; Fehér Péter kínlódva, halkan jajdult föl, azután megingott és leesett a székéről.
Amikor ismét magához tért és gondolkozni tudott, akkor már a temetésre készültek a házban. Fehér Péter még egyszer látni akarta az asszonyt, de olyan gyenge volt, hogy nem tudott fölállni és nem tudott elmenni a lakás másik végébe, ahol a ravatalt állították föl a halott számára. Fehér Péter az orvost hivatta. (Ez az új orvos volt, a fiatal Korn, neki jó barátja.)
– Lajos, – mondta neki halkan – én látni akarom… Még egyszer… Vitess be engem hozzá…
A doktor megpróbálta talpraállítani, de a háromhónapos virrasztás, a kéthetes rettegés és a letipró fájdalom úgy elgyengítette Fehér Pétert, hogy összeroskadt azoknak a karjai között, akik támogatták. A doktor ekkor megvizsgálta, aggodalmasan csóválta a fejét és megpróbálta lebeszélni.
– Ne kivánd, Péter, – mondta neki – ne kínozd ezzel is magadat. Próbálj inkább pihenni… szedd össze magadat… hogy legalább kikisérhesd… Azt ugy-e nagyon akarod?
– Igen. Igen. De látni is akarom.
A doktor nem tudott vele boldogulni. Fehér Péter türelmetlenné lett, haragos lett, maga akart intézkedni. A doktor így inkább elrendelte, hogy a halott asszonyt hozzák be hozzá. És így megtörtént az, hogy három embernek meg kellett fognia a koporsót, amelyben a kis halott asszony feküdt, le kellett vennie a ravatalról és be kellett vinnie – át az egész lakáson – abba a szobába, amelyben betegen, tehetetlenül és összezúzottan Fehér Péter feküdt. Bevitték a koporsót a szobába és letették – így kivánta Fehér Péter – a földre. Azután visszamentek az ajtóba. Fehér Péter nézte a koporsóban fekvő feleségét; felkönyökölve, száraz, nagy szemmel bámult rá, amíg a doktor be nem jött és azt nem mondta, hogy most már elég lesz.
– Még egy percet…
A koporsó még egy percig ott maradt. A Fehér Péter szeme ezalatt lassan megtelt könnyel; zokogni kezdett és amikor a koporsót kivitték, sirástól elborult szemmel bámult utána. Igy búcsúzott el Fehér Péter a feleségétől.
A temetésre ingadozva és sápadtan ment ki és hetekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy a hivatalába be tudott járni. (Fehér Péter aljárásbiró volt.) Ez ősszel történt és a telet, a csendes, bús kunszállási telet úgy töltötte el Fehér Péter, mintha az élete nem is volna már más, mint lassu és bánatos átballagás a halálba. A télen nagy hó esett, a kunszállási utcák fehérek, puhák és némák lettek tőle, a jókedvü és élő emberek is zajtalanul és csendesen jártak a havon; Fehér Péter még ezt a csendességet is keveselte, kijárt az utolsó házakon túlra, a dülőutakra vagy az országutra, ment előre gondolattalanul a nagy havas csendességben és olyan volt és magának is olyannak tetszett gyászruhájában, mint egy bolygó fekete árnyék a fehér havon. Kunszálláson mulattak az emberek; a kaszinóban nagy kártyázások folytak, három kaszinó-bál is volt ezen a télen; Fehér Péter iránt egyre föltünőbben kezdtek érdeklődni a kunszállási lányok, de ő az érdeklődésből észre sem vett semmit, a jókedvet és a hangosságot pedig úgy kerülte, mint valami tisztátlan dolgot. A doktorral beszélgetett még néha, mással beszélni sem tudott; az élete csendesen és halkan folyt tovább és a szomoru elzárkózása egyre makacsabb és egyre finnyásabb lett.
Tavasszal álmodni kezdett a feleségéről és a halk és álmodó bánatából ekkor újra kínzó szenvedés lett. A doktor látta rajta, hogy szenved és megpróbálta társaságba vinni. De Fehér Pétert minden társaság gyötörte; egyformán inzultusnak érezte a kártyázók zsiros elégedettségét, a fiatalok éjszakai duhajkodását és a lányok szemérmes kinálkozását. Eltelt a nyár és Fehér Péter még mindig egyedül volt; sokkal jobban egyedül, mint a tél legszomorúbb napjaiban; és jobban szenvedett, mint a felesége halála után való első hónapban. A bánata most már nem az a tompa, halk és alig élő fájdalom volt, mint télen; most forró és gyötrő keserűséget, lázongó, égető, örökre reménytelen szerelmet érzett a halott asszony iránt. Most megpróbálta néha, hogy a jövőre gondoljon; megpróbálta az élet lehetőségeit megmérni; asszonyokat és lányokat nézett meg kutató és mérlegelő szemmel; de az összehasonlítás olyan rettenetes volt, minden gondolat, amely asszonyra vonatkozott, oly égbekiáltóan szemérmetlennek és szennyesnek tünt föl előtte, hogy utálattól borzongva fordult el minden nőtől, az egész élettől, – minden szeretetével és minden szerelmével, egész örök hűségével és reménytelen vágyódásával a halott felé.
Őszre lefogyott, lázas volt a szeme, cserepes az ajka és bódult a tekintete. A doktor egy napon eljött hozzá és ezt mondta:
– Péter, holnap reggel elutazol. Beszéltem az öreggel: három heti szabadságot ad. Minden egyebet rendbe hozok. Reggel kikísérlek a vasuthoz.
– Hová menjek? – kérdezte Fehér Péter csodálkozva és értelmetlenül.
– Mindegy, akárhová. Budapestre, a Tátrába, ahová akarsz. De el kell menned, mert így elpusztulsz.
Fehér Péter védekezett egy kicsit; bágyadtan ragaszkodott a lakásához, az emlékeihez, a fájdalmához, de a doktor brutálisan rendelkezett vele és ő elcsodálkozva, bámuló szemmel, szinte értelmetlenül engedelmeskedett. Reggel fölült a vonatra és elutazott Budapestre.
Két hetet töltött el már Budapesten és még mindig nem értette, miért van itt. Járt színházba, megpróbálta a régi barátait fölkeresni, de nyugtalan, lázas és kábult fejü maradt még mindig. A bánata és a fájdalma úgy nyomta a szívét, mint valami állandó, gyilkos, nagy szorítás; nem tudott bátran, szabadon és jókedvüen lélegzeni tőle. Budapest hangos, színes és zajos volt; a nyárvégi Budapest volt ez, az enyhe őszben hangosan és vidáman nyüzsgő, az utcán élő, cifrán színeskedő, tarkaruhás és muzsikás nagyváros, amelynek az estéi mintha minden életörömet egyszerre akarnának kilihegni, mintha minden jókedvet attól féltenének, hogy elfogy az első hideg napon. Fehér Péter elkábultan, hunyorgó szemmel, rémült szívdobogással járkált az utcákon, fájdalmas izgatottsággal hallgatta a zenét, amely minden utcasarkon feléje zendült, nehezen szívta be az utca nehéz levegőjét és rémülten tért ki a könnyü ruhás nők elől, akik néhol egyenesen neki tartottak…
Egy ilyen fülledt és fojtogató nyárvégi estén, egy ilyen zajos, hangos, jókedvü, nőktől nyüzsgő, női leheletekkel teli estén mégis az történt Fehér Péterrel, hogy bebódult egy női lakásba, egy merész és könnyen öltözött leánynak a fülledt szobájába. Kábult fejjel, káprázó és elvakuló szemmel, esztelenül dobogó szívvel és összeszoruló torokkal, félig vakon és szinte öntudatlanul bebódult erre a helyre. Ő maga nem is akarta, csak nem tudott ellentállni; ő inkább menekülni akart, de egy védekező mozdulatot sem tudott tenni; elfulladtan, elvakulva, megrémülve, egyszerre csak itt volt.
Leült. Megroggyanó lába nem birta el. Leült, szédülve nézett körül és minden erejét összeszedte, hogy meg ne lássék rajta a fölindulása, a reszketése, az irtózatos szégyenkezése. A leány jókedvüen közeledett feléje, ő nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét és megpróbált vele szembenézni, de ekkor egyszerre minden fájdalma fölgyúlt és végigégette a lelkét, az irtózatos szégyenkezése, mint valami vasököl úgy markolta meg a szívét, a szeme elhomályosult, a szeme könnyes lett, le kellett hajtania a fejét, lehajtotta a fejét és a szeméből lassan hullottak a forró könnyek.
A lány meghökkenve állott meg előtte. A nevetése a torkán akadt, a jókedve elcsendesedett, vizsgálódva és ijedten nézte végig a férfit. Végignézte és most látta meg, hogy gyászruhát hord. Előbb nem tudott szólni, kínos zavarban állott rá egyik lábáról a másikra, azután a csendességben, abban a groteszk hallgatásban lassan megértett mindent és megindultan, félszegen, félénken, de föllobbanó szánalommal és nagylelkűséggel nyujtotta ki egyik beszennyezett, de mégis puha és asszonyi kezét Fehér Péter felé. Félt, hogy a simogatását visszalökik, de Fehér Péter nem lökte vissza. A lány végigsimította a lehajtott fejét és Fehér Péter engedte. A lány szólt hozzá; ostoba, dadogó, együgyü, szegény szavakat mondott, de a hangjában jóság volt és a hangján érezni lehetett, hogy az ő szeme is könnyessé válik. A lány simogatta, vigasztalta, dédelgette és Fehér Péter átengedte magát ennek a simogatásnak; fölzokogott és ennek a lánynak panaszolta el a bánatát; megkönnyebbülten sírt és ezen a helyen, ettől a kéztől fogadta el mély, megindult, borzongó hálával az élet simogatását s a legnagyobb jót, amit az élet adhat: egy puha asszonyi kezet, amely megindultan és gyöngéden megsimogatja szomoru, csüggedt és kábult fejünket.
… Egy hét mulva hazautazott. A bánata tiszta és távoli emlék lett. És most már ismét tudott élni.