Matyi.
Matyi – Gombócz Mátyás – gyerekkorában sokat játszott a kunszállási vásártéren, amelynek homokdombjairól az egymás után jövő kunszállási gyerekgenerációk sorra elhiszik, hogy az egykori kunszállási vár maradványai. Mire a gyerekek felnőnek, akkorra megértik, hogy a homokdombok egyszerűen homokdombok és hogy a régi kunszállási várnak – gyenge kis vár lehetett az ezen a lapos vidéken – most már nyoma sincs; az utánuk jövő generációban azonban csodálatosan és érthetetlenül ismét föltámad az a hit, hogy a vásártéri homokdombok a régi vár maradványai. Úgy látszik, erre a hitre szükségük van a kunszállási gyerekeknek; enélkül a hit nélkül túlságosan szegény volna az életük; napijárásra nem hogy hegyet, de jókora dombot, nem folyót, de egyetlenegy patakot, nem őserdőt, de ötven éves ültetést sem lehet Kunszállás vidékén találni; lapos a vidék, mint egy tányér, ahol nem homok, ott zsiros fekete föld, egyetlen termése a búza, egyetlen fája az ákác, a kunszállási gyerekek vágyakozva nézegetnek észak felé, ahol a Mátra körvonalai látszanak, dél felé, amerre a Tiszát tudják és az olvasmányaik és a fantáziájuk nemzedékről-nemzedékre várrommá varázsolja a vásártéri homokbuckákat.
A vásártéri homokbuckák hozzátartoznak a kunszállási gyerekek neveléséhez; a kalandra való vágyódásuk, a harci kedvük, a nomád ösztöneik itt tombolják ki magukat; itt szervezkedni lehet, tábort ütni, harci csapatokra oszlani, viaskodni, ostromolni, indián módra settenkedni. Itt kezdik játszva próbálgatni a küzdelmes életet a kunszállási gyerekek, itt ravaszok, hősiesek, lovagiasok, nagylelkűek és kitartók lehetnek és sokan egész életükben nem felejtik el, amit a vásártér iskolájában tanultak.
Matyi – Gombócz Mátyás – a tizenharmadik évéig itt játszott a többi gyerekkel várostromot és indiánharcokat. Tizenhárom éves korában azonban Matyi gyors elhatározással félbeszakította ezt a játékot és megkezdett egy másikat, amelyre nemcsak nagyobb kedve volt már, – tizenhárom éves korában kinőtt az ember ezekből a játékokból – hanem amelyre nyilván általában hivatása és föltünő tehetsége volt. Matyi ekkor abbahagyta a gimnáziumot és ment az apja boltjába inasnak. Az apjának rőföskereskedése volt Kunszálláson, szép, nagy, jövedelmező boltja, amelyben hetivásárok napján mozdulni sem lehetett az átányi, a zsadányi, a kömlei parasztasszonyoktól. A másik nagy rőfösbolt – a fiatal Bergeré – inkább az úriosztályt akarta szolgálni, az öreg Gombócz a parasztasszonyokra számított, cifra pántlikát és nagy, nehéz, színes selyemkendőket tartott óriási tömegben, – és ez volt a jobb üzlet. Gazdagodott az öreg Gombócz, a fiát tehát ügyvédnek szánta, mint a kunszállási kereskedők szinte valamennyien. Matyi végig is járta nagyon lagymatag lelkesedéssel a gimnázium három osztályát, tizenhárom éves korában azonban látta, hogy nem ez való az ő számára. Az öreg Gombóczczal nagy harcot kellett vivnia, de végre is elérte, amit akart: inas lett az apja boltjában, akármilyen csodálkozva nézték is barátai – büszke gimnázisták – ezt a társadalmi öngyilkosságot. Matyi inas lett és csakhamar kiderült, hogy példátlan tehetség a rőföskereskedés terén. A kunszállási üzletekben nem elég, ha valaki az üzletet érti, – emberismerőnek és filozófusnak, diplomatának és szónoknak, ötletesnek és ötletes udvarlónak is kell lennie. Ha pedig valakinek még parasztasszonyokkal is van dolga, kényes, hetyke, csípős nyelvü, szinte kielégíthetetlen, gőgös, gazdag parasztasszonyokkal, akkor mindezekre a tulajdonságokra tízszeres mértékben van szüksége. Matyi, a kis Matyi egyszerűen csodákat művelt ezen a téren; ha szabad ezt a szót használni: kereskedősegédi zseni volt. A kunszállási boltokban nincsenek szabott árak, a segéd ügyességétől függ minden, – Matyi minden árat megkapott. A nehéz, kényes parasztasszonyok dupla pénzt fizettek Matyinak azért, amit a szomszédban rendes áron megkaphattak volna. Matyi mindenkit ismert, Matyi mindenkiről tudta, mennyi a pénze, ki a menye, mi a baja, mit hall szívesen, minek örül, min nevet, meddig szabad vele elmenni a bizalmaskodásban, Matyi mindig talpon volt, mindig jókedvü volt, Matyi mindig visszavágott, Matyit mindenki szerette, Matyi hallatlanul föllendítette az apja üzletét.
Az élet így szép volt, változatos és mulatságos; de mikor a huszadik évét elérte, akkor Matyi egyszerre furcsa vágyódásokat kezdett érezni. Nem szerelmi vágyódásokat; Matyi megelégedett azokkal a sikerekkel, amelyeket ebben az irányban rendes vevőinél elért: más vágyódásokat érzett Matyi; csendes nyári délutánokon, mikor a föllocsolt hüvös boltba órák hosszat nem tévedt be vevő és amikor Matyi regényeket olvasott, valósággal kínozták ezek a vágyódások; cselekedni akart, tenni akart valamit, valami különöset, valami hősieset, valami nagyot és bátrat, ami elképessze és tiszteletre birja az embereket. A kunszállási utcán azonban vastagon és puhán hevert a szürke por, a Mátrának tiszta estéken is csak a körvonalait lehetett látni, a Tiszát csak sejteni lehetett valahol a messzeségben, vigasztalanul egyszerü, lapos, poros és békés volt egész Kunszállás. Matyi farkaskalandokra gondolt néha; máskor arra gondolt, hogy áradáskor élete kockáztatásával a vízből menthetne ki egy szép, szőke urileányt… de azonkívül egy szegény özvegyasszony egyetlen leányát is; Matyi arra gondolt, hogy hősiesen szembeszállna a támadókkal… hogy nagylelkűen megvédené az üldözöttet… De Kunszálláson nem üldöztek senkit, Kunszálláson nem voltak támadók, akikkel szembe lehetett volna szállni, nem volt hegy, nem volt folyó, nem voltak farkasok, már azt a huszársvadront is áthelyezték, amely pár évig szinte minden vasárnap véres verekedéseket vívott a kunszállási korcsmákban a kunszállási parasztlegényekkel, – Kunszálláson nem volt romantika, Kunszálláson nem lehetett hősnek lenni. Pedig akkor kezdett a Matyiék boltjába járni Rácz Angela, a Rácz Dávid tizenhatéves leánya, aki télen az angol kisasszonyoknál volt Egerben, nyáron pedig akvarell-képeket festett.
Szerelem? – nem, szó sem volt itt szerelemről. Matyi egy kissé magasnak is érezte az Angela társadalmi állását. – Rácz Dávid bérlő volt, ő pedig csak kereskedő. – Angelát nem is érezte magához valónak. – Angela akvarell-képeket festett és zongorázott, – de éppen azért járult hozzá az Angela megjelenése, hogy az ő vágyódása egyre tüzesebb és kínzóbb legyen. Angela más világból való volt, – éppen ilyennek kellett lennie. Angela művelt, előkelő, finom és szőke volt, – éppen ilyennek kellett lennie. Ha Angelának volt valami hibája, hát csak az lehetett, hogy nem volt eléggé elérhetetlen. Elérhetetlenebb lány azonban ezekben az években Kunszálláson nem akadt, Matyi tehát Angeláért akart hős lenni, vakmerő lenni, elkápráztató lenni.
A kunszállásiak esténként söröztek és kugliztak, esetleg térzenét hallgattak és Matyi egyre nyugtalanabb és elégedetlenebb lett. Julius végén azonban megváltozott valamennyire a helyzet. Jöttek a tüzek, a gyakori, érthetetlen, veszedelmes kunszállási tüzek. Van az úgy némely évben: forró nyáron egyszerre csak eljön a tüzek évadja; hol itt, hol ott gyúl ki egy zsúppal fedett ház, minden másod-harmadnapra esik egy tűz – ha szél van, a félváros leéghet – és sohasem lehet megtudni, véletlenül támadt-e ez a tűz-sorozat vagy gyujtogató dolgozott. A tűz azonban elpusztíthatja a félvárost és amikor Kunszálláson a toronyban kezdik félreverni a harangot, akkor minden épkézláb ember rohan a tüzet oltani és mindenki tartozik is az oltásban segíteni. Az utcán megállítják a kocsikat és lovaikat befogják a szivattyu elé, vagy a vizet hordó lajtos szekerekbe; aki nem akar segíteni, azt a csendőrök puskatussal hajtják a szivattyu mellé. Kunszálláson tíz éve megalakult már az önkéntes tüzoltóság. A tüzoltóság sokat gyakorlatozott, májusban majálist rendezett, a főparancsnoki állás nagy dísz volt, a jobb társadalmi helyzetü és kényesebb izlésü kunszállásiak azonban nem szívesen léptek be az önkéntes tüzoltóságba.
Az önkéntes tüzoltók uniformist hordtak: a mellükön ez a két betü állott: Ö. T. Ez természetesen azt jelentette, hogy önkéntes tüzoltó. A kunszállási humor azonban így olvasta a két betüt: ökör, tinó… A kényesebb izlésü kunszállásiak nem szívesen léptek be az önkéntes tüzoltók közé.
Matyi sem lépett be. Hanem mikor tűz van, – az egészen más. Ha a fülledt, forró nyári délutánba egyszerre kezdtek belekongani a félrevert harangok, akkor Matyi egyetlen ugrással kiszökött a pult mögül, ahol ilyenkor nem valami kényelmes fekvőhelyet rendezett be magának, egy másik szökéssel kint volt az utcán, már fogta ki a lovakat, már fent ült a tüzoltó-kocsin, ha ugyan – diadalmaskodva és gúnyos jóindulattal – már ott nem várta a tüzoltókat, esetleg végzett munka után, a tűznél. A tűznél, ott hatalmasan dolgozott Matyi. Nem a szivattyunál, – az parasztnak való munka. Nem a csőnél, – azzal játszanak a suszterek és az asztalosok, akik fölrántották magukra csirizes és enyves nadrágjukhoz az Ö. T. jelzésü bluzokat. Hanem ott a tűznél, szemtől-szembe vele, bent a házban, vagy fent a tetőn. Ide a vedreket, – neki a tűznek. Ide a kampókat, – lerántani az egész, égő zsúpfedelet… Föl a szomszéd tetőre, – ott vigyázni, hogy visszaverjük a támadást. Neki a gerendának, – csákánnyal összetörni, ha oltani nem lehet. Ez derék munka; ide ember kell; és nem kell hozzá olyan bluzokat sem fölvenni, amelyeken Ö. T. betü áll.
Rongyos, sáros és kormos lesz ettől a munkától az ember, de Matyi annál boldogabb volt, minél rongyosabb, sárosabb és kormosabb lett. Mikor a tűznek vége volt és mikor már csak az Ö. T. jelü suszterek és asztalosok piszmogtak a kormos romokon és amikor Matyi megvetően otthagyta az egész ügyet és a közelben ilyenkor rendesen összegyűlt intelligencia előtt közömbös nyugalommal, egyszerü hősiességgel, tépetten, rongyosan, kormosan elvonult, akkor néha hősnek érezte magát. Hiszen fenyegető veszedelmekről voltaképpen nem igen volt szó; a veszedelem csak az volt, hogy leég egész Kunszállás; a kunszállási házak és a kunszállási tüzoltótechnika alig adott módot nagy kockázatokra; de megvolt a veszedelem lehetősége, megvoltak a külsőségei, megvolt a szembeszállás, a bátorság, megvolt a rongyos ruha és a kormos arc… Aki itt megállta a helyét, annak igazán csak a nagy veszedelem hiányzik hozzá, hogy hős legyen. Matyi közömbös nyugalommal vonult el az egybegyült intelligencia előtt, amelynek soraiban ott volt Angela is. A nőegylet mulatságán ő nem kérte táncra Angelát, – nem illett volna – de Angela nőválaszkor fölkérte őt. A tüzekről és az oltásról beszélgettek.
Ez a szép nyár azután elmult, Angela visszament Egerbe és Matyi várta a következő nyarat. A következő nyáron Angela hazajött, Matyi pedig várta a tüzeket. De a tüzek nem jöttek. Van ez így: egyik nyáron csodálatosan megszaporodnak a tüzek, – nem tudni mért – máskor egész nyáron nem gyullad ki egyetlen kazal, egyetlen viskó sem. Ez ilyen tüztelen nyár volt. Matyi délutánonként elepedve várt a boltban, türelmetlenül fetrengett nem éppen kényelmes fekvőhelyén, járt-kelt, mint az oroszlán a ketrecében, – a harangot nem verték félre. Matyi őszintén vágyódott a tűz után, nyiltan, becsületesen tüzet akart; – a tűz nem jött. Matyi remegett a türelmetlenségtől; minden romantikus hajlandósága vadul ágaskodott benne, a vásártér összes emlékei nyugtalankodtak és lázadoztak a szívében, – tűz nem volt. És nyár végén megint táncolt Angelával és most alig tudtak miről beszélni. És Angela föltünően hideg volt hozzá; egykori barátaival – vakációzó jogászokkal – mulatott és hidegen, idegenül, sőt a Matyi érzése szerint kicsinylően bánt vele.
Ez magában véve is elég baj volt, de jött még nagyobb baj is. Szeptember elején déltájban – szokatlan időben – egyszerre csak félreverték a harangot. Matyi a boltban kigyuló arccal kapta föl a fejét, egy szökkenéssel kint volt a boltból és három perc mulva ott volt a tűznél. A tűzben nem telt igazi öröme: egy félszer égett, az egészet szinte szétverték már a parasztok, mire odaért; neki alig jutott már munkája. De ami munka még hátra volt, azt annál több dühvel végezte el. Nekivágott a nyomoruságos deszkáknak; csak úgy porzott minden a csapásai alatt; fölbőszülten, fanatikusan dolgozott; szerette volna, ha mindaz, amit elolt, még egyszer fölgyúlik, szerette volna a szomszéd házat fölgyujtani, a parasztok és a tüzoltók – Ö. T. – csodálkozva nézték, hogy még mindig nem hagyja abba.
Végre kielégítetlenül, boszusan, fanyar kedvvel abbahagyta a dolgot. Indult hazafelé. Az intelligencia, amely előtt el kellett mennie, már oszladozóban volt, de Angela – Matyinak megdobbant a szíve – még ott állott az utcán és beszélgetett egy jogásszal, Matyi régi barátjával. Matyi elment előttük és megemelte a kalapját. Angela bólintott. A jogász nevetett és megszólította Matyit:
Matyi csodálkozva nézett rá. Hogy lehet ilyet kérdezni. Hát nem látja?
– A tűztől – felelte nyugodtan és méltósággal.
A jogász nevetett és odafordult Angelához.
– Hát nem megmondtam! – szólt nevetve.
– Mit? – kérdezte Matyi.
– Megmondtam Angela nagysádnak, – felelte a jogász – hogy nincs olyan sparherd, amelytől te nyakig kormosan ne jönnél vissza.
Matyinak elállt a szive verése. Tudta, hogy mit jelent ez a tréfa; tudta, hogy egykori barátai azzal gyanusítják: szándékosan rongyolja meg a ruháit a tüzeknél és erővel kormozza be magát. És ami a legszörnyübb volt, most – most először – igaza is volt a gyanusításnak. Nem tudott ellentállni a vágyának… a tűz olyan nyomoruságosan hitvány és kicsi volt… minden hősies düh és nagylelkü harag hiába porzott el… szándékosan tépett egyet a ruháján, jól megmarkolt egy elszenesedett fadarabot, azután a kormos kezét néhányszor végighúzta az arcán… Életében most először; soha eddig; a hősiesség kormos jelmezét eddig mindig hősiességgel szerezte meg, nem csalással.
Megállott a szive verése. A feje elborult. Egy nagy szót most! Egy kegyetlen visszavágást! Egy hősies gesztust! A keztyüjét az arcába vágni ennek a gyáva fickónak… Sem szó, sem mozdulat nem jutott eszébe. De eszébe jutott, hogy a kaszinóban egykori barátai – a mostani jogászok – hevesen szokták vitatni, hogy csak az érettségizett ember párbajképes és ez a gondolat egészen gyávára és ügyetlenre bénította. Dadogott valamit, valamit, ami tagadás volt, valamit, ami kihivás akart lenni; de maga is érezte, hogy szánalmas és nevetséges, amit mond. Kábultan és összezúzottan, megverve indult tovább.
Angela nemsokára megint elutazott. Matyinak rettenetes tele volt. Soha így nem marcangolta magát egy megváltó gondolatért; valami csodálatosan nagy és hősies cselekedet tervéért, amely mindent elmosson, mindent jóvátegyen, amelynek a híre Angeláig eljusson. A kunszállási tél puha, csendes és lomha volt és neki semmi sem jutott eszébe. Kunszálláson nem lehetett hősnek lenni. Jött a tavasz, jött a nyár és Matyi ismét reménykedni kezdett. Angela megint itthon volt – most már nem is megy el többé – és Matyi fölébredő életkedvvel, acélos bátorsággal, feszülő izmokkal várta a tüzeket. Elmult junius, elmult julius, elmult augusztus és nem volt tűz. Egyetlenegy sem. Megint tüztelen nyár volt; Angela közömbösnek látszott és Matyi újra tompa kétségbeesésbe merült.
Szeptember végén egy csendes őszi estén azonban kigyulladt az öreg Gombócz istállója és cselédháza. Az öreg Gombócz kezdett az üzlettől visszavonulni, gazdálkodásra adta magát, lovakat vett, istállót építtetett… Kigyult az istálló és a cselédház és nagy volt a veszedelem, mert a cselédház közelében ott volt a nagy ház is és ha az égni kezd, akkor a tűz nem áll meg a szomszéd utcáig. Az istállóban pedig ott voltak a lovak és a tehenek; és valami gyenge szellő is fujdogált…
A kunszállási templom tornyában hol tompán, hol ingerülten kongott a harang, a tüzoltók rohantak a tűzhöz, de mire odaértek, Matyi már ott volt. És Matyi ezuttal csodákat művelt. A tűz köré – minthogy este senkinek sincs dolga – odagyűlt egész Kunszállás és így mindenki láthatta Matyit. Matyi az egyik percben az égő tetőn volt, a másik percben már a nagy ház tetejét locsolta; az istállóból maga vezette ki az állatokat, azután maga szakított le egy palánkot, amely útban volt; Matyinak ezer keze volt, Matyinak több ereje volt, mint száz más embernek; Matyi volt a legbátrabb, a legügyesebb, a legvakmerőbb. És amikor a veszedelem félig-meddig megvolt már fékezve, akkor a kocsisné egyszerre sivítani kezdett és üvöltő jajgatással kezdte keresni Pistikét. Pistike a fia volt és természetesen bent maradt az égő házban, ahonnan minden kis csirkét gondosan kimentettek már. Pistike ott aludt bent valahol; nyilván a kamrában. A kocsisné be akart rohanni a házba, de a férfiak lefogták. A tűz elalvóban van, de az izzó tető mindjárt beszakad. Asszonynak nincs bent helye. Férfi menjen be. De ki? Csak egy másodpercig lehetett habozni, mert Matyi már ott volt. Széttaszította az embereket és a megszenesedett küszöbön át egy ugrással bent volt a fojtó füsttel teli házban.
Kint nagy csend támadt. Segíteni most már nem lehetett; várni kellett; a lélekzetet lehetett csak visszafojtani… Kint nagy csend volt. Az emberek vártak. Eltelt egy perc, két perc. Kint kiabálni kezdték, hogy Matyi elájult bent a füstben, menjen utána még egy ember, de ugyanakkor ropogni kezdett az izzó tetőzet is. „Menjen be valaki.“ „Nem szabad bemenni.“ A tömeg ideges lett, tombolt, ordított, rémülten veszekedett; a tető behajlott, roppant egyet, bezuhant; láng és sziporkaforgószél csapott föl; az utcán állók följajdultak, de a közelben állók ujjongani kezdtek, mert az utolsó félmásodpercben megjelent Matyi az ajtóban és a karján volt Pistike. Matyi kilépett, a tömeg ujjongott, általános, nagy örömriadal támadt. Matyi lépett egy párat, átadta a gyereket anyjának, azután szédülve nyúlt a fejéhez és összeesett.
Hamar magához tért és az ébredése szép volt. A tömeg még ott volt körülötte; mindenki vele foglalkozott, őt magasztalta, őt dédelgette. Ott volt Angela is és ő buzgólkodott legjobban az eszméletre térítésén. Matyi kábultan csókolta meg a kezét és Angela engedte. Ez volt Matyi életének a legszebb félórája.
A következő napok is szépek voltak egészen addig, míg egy nagyon rút nap nem jött. Ezen a rút napon Matyit elfogták. Elfogták, letartóztatták, mert alaposan gyanusíttatott azzal, hogy ő maga gyujtotta föl a cselédházat és az istállót. Itéletre azonban nem került a sor. A ház nem volt biztosítva, – az öreg Gombócz szerencsére makacs ellensége volt a biztosításnak – kára végre csak neki volt. Matyi hősiesen is viselkedett; ezek az okok és az öreg Gombócznak sok-sok pénze elérte, hogy Matyit hamarosan megint szabadlábra helyezték.
Matyi ekkor nagyon megtört ember volt. Ő maga körömszakadtig tagadta a gyujtogatást; az keseríti el, – mondta – hogy az emberek ilyen aljas gyanusításokra képesek. Nagyon megtört ember volt ekkor Matyi és évekig tartott, amíg ismét a régi, jókedvü, lelkes Matyi lett. Angelát évekig kerülte és úgy látszott, hogy az Angela kegyelmét is végképpen elveszítette. Az évek azonban multak és Angela még mindig leány volt. Kunszálláson olyan kevés volt a fiatalember, Rácz Dávidnak öt rossz termése is volt egymásután… az ötödik évben Matyi egyszerre csak járni kezdett Angelához. Nehezen melegedtek össze; Matyira a büszkesége rótt bizonyos tartózkodást, Angela pedig nem tudott még lelkesedni Matyiért. Végre azonban suttogva és összebujva beszélgettek és egy este sötétben – miután egy csókkal eljegyezték egymást – Angela így szólt:
– Azt mondd meg, te tetted-e?
Hosszu hallgatás jött, azután Matyi suttogva felelte.
– Igen. Érted tettem…
Félt, hogy Angelát elhidegíti magától a vallomásával; de Angela már ismerte és értette őt. És huszonöt éves volt.
– Értem? – mondta borzongva. – Bátorság kellett hozzá…
– Óh, – mondta Matyi fölmelegedve – ez még semmi. Ahhoz kellett bátorság, hogy olyan sokáig bent maradjak a házban…
Angela nem értette egészen. Matyi magyarázta:
– A gyereket rögtön megtaláltam… borzasztó füst volt és láttam, hogy a tető mindjárt beszakad… ott álltam a gyerekkel… Az volt a nehéz… addig várni a füstben, míg a tető leszakad… Majd elájultam… De meg akartam neked mutatni…
Angela boldogan csókolta meg; nemsokára megesküdtek; most is élnek, ha meg nem haltak.