A BOSZORKÁNY.
I.
– Még ma se tudom, – beszélte Hadházy, – hogy mi okozta a balesetünket. Azt hihetné az ember, hogy már ez is a boszorkány műve volt. Nekem úgy rémlik, bár esküdni nem mernék rá, hogy egy pillanattal előbb Borsy hirtelen fölegyenesedett. Úgy emlékszem: meg akartam kérdezni, mit akar, de már nem volt rá időm; a csónak fölborult és zsupsz, mind a négyen befordultunk a vízbe. Borsy is, a többiek is, azt állítják, hogy káprázott a szemem. De a hányan voltunk, annyiféleképpen magyaráztuk az esetet, és minél tovább vitatkoztunk erről, annál kevésbbé tudtuk megállapítani, hogy tulajdonképpen minek is köszönhettük a váratlan fürdést. Arra, hogy milyen volt a helyzet, közvetetlenül a baleset előtt, öt percz multán mind a négyen másképpen emlékeztünk. Annyi bizonyos, hogy valamennyien nagyon szórakozottak voltunk s talán egy kissé mámorosak is, négyünk közül három mindenesetre.
Elég az hozzá, belepottyantunk a vízbe és egyszerre kijózanodtunk. Szerencsénkre közel voltunk a parthoz és mind a négyen jó úszók vagyunk. Ruhástól sem volt nehéz hamarosan szárazra vergődnünk.
A mikor kikászolódtunk a vízből, és körülnézve, meggyőződtünk róla, hogy egyikünknek sincs baja: a másik három csúronvizes alak láttára mindnyájan elnevettük magunkat.
– Mi volt ez? – kérdezte valamelyikünk.
– Tudja az ördög! – felelte Borsy.
Ekközben Lippay káromkodni kezdett.
– Mi bajod?
– Az a bajom, – szólt Lippay, – hogy akarva, nem akarva, vendégszeretetet kell kérnünk ettől a boszorkánytól.
– Miféle boszorkánytól? – kérdeztem.
– Hát ennek a villának az úrnőjétől! – felelt Lippay, az orrunk előtt lévő, kastélyszerü épületre mutatva. – Vagy látsz valahol más fedelet is?
Nem tudtam kitalálni, miért kerestem volna más fedelet, de nem is töprengtem ezen a kérdésen. Világos volt, hogy minél hamarább száraz ruhát kell szereznünk, s ennek a vágyunknak a teljesedését nem remélhettük másutt, csak abban a díszes, különben is csalogató külsejü, uj, kétemeletes épületben, a mely mintha hívogatólag intett volna felénk, a mikor kieviczkéltünk a szárazra. A partnak ezen a részén jókora távolságra nincsen más épület; még csak egy viskó sem.
A nap teljes erejével melegített bennünket – balesetünk augusztus elején, délután három óra tájban történt – de ha az emberről csurog a víz, más, alkalmasabb helyiség hiányában a pokolba is bemenne levetkeződni és megszáritkozni.
Különben nem is tanakodhattunk azon, hogy miért nem tetszik Lippaynak ez a nyájas külsejü mentsvár, mert a villából meglátták a balesetünket, s mire megkérdezhettem volna Lippayt, hogy mi kifogása van a ház úrnője ellen, a férficselédek egész raja szaladt elibénk.
Azt hitték, hogy a mentés föladata vár rájok. Megnyugtattuk őket, hogy a vízben nincsen kit keresniök, s erre egyikük így szólt:
– A méltóságos asszony örülni fog, hogyha szolgálatára lehetünk az uraknak.
És természetesen Lippay volt az első, a ki belépett a boszorkány házába.
– A következetesség szép dolog, – gondoltam magamban, – de most nem arról van szó, hogy következetesek legyünk, hanem arról, hogy száraz ruhába bujjunk.
Egy darabig nem láttuk egymást. Mindenkit más-más szobába vezettek s mindegyikünk körül más cseléd sürgölődött. Észre kellett vennem, hogy a boszorkány csinos kényelemben él.
– Kinek köszönhetjük ezt a szíves vendéglátást? – kérdeztem az inastól.
Elmondta, hogy a villa úrnője: Szabolcsy Ervin huszárkapitány és »császári, királyi kamarás« özvegye. Egyéb fölvilágosításba nem bocsátkozott és én nem vallattam tovább.
Szabolcsy Ervin? Sohase hallottam ezt a nevet.
Előre örültem annak, hogy mind a négyen milyen mulatságos alakok leszünk a férficselédek ruháiban, de ez a reményem nem teljesedett. Finom fehérneműt kaptam, angol szövetből készült, még divatos formáju, nagyon jól szabott nyári öltözetet, a mely mintha csak nekem készült volna, és gombos-czipőt, a mely egy kicsit bő volt, de nem nagyon észrevehetően.
– Ha ezek a ruhák a boldogultról maradtak, jegyeztem meg magamban, – akkor a boldogult még fiatalember lehetett.
De hogyan fog festeni a boldogultnak egy másik ruhája Lippayn, a ki jóval vastagabb nálam?
Erre a gondolatra el kellett mosolyodnom.
Alig vártam, hogy a többieket láthassam. Rajtam éppen nem volt semmi nevezetes; de Lippay és Asztalos bizonynyal furcsán fognak festeni, hisz oly különböző alakúak vagyunk!
Nem kellett sokáig türtőztetnem a kiváncsiságomat; mire felöltöztem, Lippay belépett a szobámba.
Az inas éppen kiment.
A hogy rápillantottam Lippayra, meglepetve láttam, hogy a mulatságból nem lesz semmi. Mintha csak a maga ruhájában jött volna. A termetének megfelelő széles és bő öltözetben jelent meg, formás, sötétkék zakkóban és fehér nadrágban, tökéletesen olyan viseletben, a milyet tegnap láttunk rajta.
Lippay szokatlanul vidám arczczal érkezett, s a mint észrevette, hogy elcsudálkozva, szinte elhűlve nézek rá, kaczagni kezdett.
Nem, ez nem volt afféle közönséges kaczagás; vihogott, röhögött, hahotázott, fuldoklott:
– Hihihihi! Hahahaha!
– Mit nevetsz? – kérdeztem, még inkább bámészkodva.
– Ezeket a… ezeket a ru… ruhákat nevetem!…
Alig tudta kinyögni, a nagy nevetéstől.
– De kérlek, – szóltam, – ezek a ruhák olyanok, mintha csak ránk szabták volna!
– Hát hiszen éppen azt nevetem, te szerencsétlen!
És tovább hahotázott.
Már nagyon kiváncsivá tett ez az ember a titokzatos szavaival és érthetetlen röhögésével.
– Hallod-e, – rivalltam rá, – ne beszélj talányokban, hanem magyarázd ki magadat…
De nem fejezhettem be, a mit elkezdtem, s nem vájhattam ki belőle a már jó ideje várt magyarázatot, mert egy komornyik lépett be a szobába.
– A méltóságos asszony a szalónban várja az urakat – szólt.
No ha az a derék boszorkány, a ki ilyen pompásan lát el bennünket, várakozik ránk, akkor nem szabad késlekednünk! A leggyalázatosabb hálátlanság volna, ha nem sietnénk a köszönetünk elrebegésével.
Megindultunk, de nem kérdezősködhettem tovább, mert a komornyik, azon a czímen, hogy az utat mutatja, folyton körülöttünk botorkált.
Lippay szavaiból és egész viseletéből azt következtettem, hogy egy csunya vénasszonyt fogok látni, a ki annak idején fiatalemberhez ment férjhez. A mikor beléptünk a szalónba, leesett az állam a meglepetéstől. Egy gyönyörü szőke asszony várt ránk, a ki nem látszott idősebbnek huszonöt-huszonhat esztendősnél.
– Nini, Lippay! – kiáltott, a mikor megpillantotta a barátomat.
– Méltóságos asszonyom, – szólalt meg Lippay, olyan tisztelettel teli hangon, a melyet egyre érthetetlenebb viselkedése után a legkevésbbé se vártam, – hálálkodni jöttünk… hálálkodni méltóságodnak és a véletlennek… mert elképzelheti, hogy áldjuk a kalandunkat… balesetnek nem nevezhetem… hiszen e nélkül nem volnánk az ön vendégei!
– Magának úgy kellett! – felelt a szép asszony. – Rossz ember, a ki el tud evezni az ablakom alatt és még csak föl se pillant hozzám!… De… – és ezzel felém fordult.
– Engedje meg, hogy bemutassam Hadházy Gyurka barátomat, a kit azzal gyanusítok, hogy szándékosan fordította fel a csónakunkat, csak hogy bekopogtathassunk ebbe a házba és vendégszeretetért könyöröghessünk!…
Mialatt Lippay, bemutatás örve alatt, elszavalta ezt a szamárságot, meg a többi szamárságait, mert tovább is ebben a hangnemben folytatta: a szőke asszony rám emelte búzavirágszínü szemét, és én szinte megrázkodtam.
Ez a tekintet… nem tudom, ismerik-e önök az ilyen tekintetet?… szóval, én úgy érzem, hogy vannak asszonyi tekintetek, a melyek az embernek a lelke mélyéig hatolnak. Én legalább az ilyen, szerencsére ritka tekintetnek a hatása alatt valami megmagyarázhatatlant, valami természetfölöttit érzek, valami igazán boszorkányos hatást. Mit mondjak? Úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerném ezt az asszonyt… mintha ismertem volna már akkor, a mikor még nem is éltem… mintha az, a kit most látok először, lelkemnek leghatározatlanabb, legtitokzatosabb és legörökletesebb vágyaiból kelt volna életre.
Ez, kérem, nem az a hihetetlen valami, a mit a francziák a szerelem villámcsapásának neveznek. A szerelemnek ehhez nincs semmi köze, legalább egyelőre nincs. Más, mélyebb valami annál. Nem a másik nemnek a hatása, hanem egy másik emberé, a ki véletlenül nő.
A mióta az eszemet tudom, mindig nagy társaságban élek; az életem felét asszonyok és leányok között töltöm. Nem vagyok könnyen lobbanó természetü; a legszebb asszonyoknak és a legbájosabb leányoknak feltüzelhetetlenül hideg és a lomhaságig közönbös pajtása szoktam maradni. Az elfogódást eddig még nem ismertem; és most olyan elfogódást éreztem, hogy alig tudtam egypár szót hebegni. Lippay kajánul somolygott a bajusza alatt.
A boszorkány kedvesen fecsegett mindenféléről. De én nem tudtam arra gondolni, a miről beszélt; folyton azon járt az eszem, hogy: mi ütött hozzám? mi történik velem? Mondom, ez nem szépségének a hatása volt. Csak hosszu, vaksi, lassu szemlélődés után állapítottam meg magamban, hogy tulajdonképpen rendkívül szép asszony, hogy még szebb, mint a milyennek első pillantásra láttam. Milyen csodálatos teint! Erre, mifelénk, nem igen látni ennyire finom s ilyen rózsaszirom tisztaságu teint-t; a mi klímánk nem kedvez az arczbőrnek. Feltűzött, dús hajának olyan a fénye, a mely a diószínü szőkéknél a legnagyobb ritkaság. Szájának a pirossága és a metszése azokra a dámákra emlékeztet, a kiket a tizennyolczadik századbeli angol festők örökítettek meg s a kiknek a tipusa mintha eltűnt volna a világból; az orra különös rajzu, azt mondhatnám: egyéni orrocska, a mely csupa formásság; a fülének a formájában is valami sajátságos nemesség van, a mely nekem annyival inkább feltűnik, mert úgy találom, hogy ezer nő közül csak egynek van szép füle; a homloka az ideális homlok, a melyről lesugárzik a race előkelősége, a nyaka maga az egészség és aztán egész alakjának ingerlő bája!… Erről csak annyit mondok, hogy imádom a nagy darab asszonyokat, s hogy ez volt az egyetlen nő, a kinek az alakját tökéletesnek találtam, bár nem ütötte meg a királynői mértéket.
– Mindez, – tünődtem, mialatt egy-egy nevetést színlelő rövid huhogással segédkeztem az elméskedő Lippaynak, vagy egy-egy artikulálatlan hanggal feleltem a szép özvegy kérdéseire, – mindez engem nem lelkesít. Mindezt észreveszem, és elemezni tudom a szemem előtt lévő szépséget, mert szakértő vagyok. Sőt elsőrangu szakértő… végre is, teringettét, ha csak félannyit foglalkoztam volna a földművelési minisztérium ügyeivel, mint a mennyit az asszonyi szépséggel, már régen államtitkár volnék. De engem az asszonyi szépség nem ejt meg. De akkor hát mi az ördög az, a minek a hatása alá kerültem? Ez a szép asszony nem gondolhat rólam egyebet, mint hogy kuka vagy idióta vagyok. Mi történt velem?
Elhatároztam magamban, hogy vannak telepatikus, hipnotikus hatások, sőt olyan hatások is, a melyek egy más világot éreztetnek, talán a természetfölötti világot… és ezek a hatások megbéníthatják, katalepsziába ejthetik az embert, a nélkül, hogy ennek a hatásnak a legkevesebb köze volna az érzéki tetszéshez, pláne a szerelemhez.
Csak akkor kezdtem egy kicsit felocsúdni, a mikor Asztalos és Borsy is megjelentek.
Egyik ámulatból a másikba estem. Úgy állott rajtok a kölcsönzött ruha, mintha Párisból hozatták volna. Lippay úgy vigyorgott, hogy szerettem volna felpofozni.
Egy darabig szinte égetett a kiváncsiság. Sokért nem adtam volna, ha Lippayt félre csalhatom, hogy kérdőre vonjam: min mulat olyan jól? Mit akart mondani, kétszer is? És mi a magyarázata annak, a mit én képtelen vagyok megérteni?
De a szép asszony nemsokára mindent elfelejtetett velem. Még azt is, a mi előbb leginkább izgatta a kiváncsiságomat.
Legelőször is, nem győztem eléggé csudálni, hogy milyen rendkívül szívesen fogadott bennünket. Mindnyájunkkal úgy beszélgetett, mintha valamennyien régi jóbarátjai volnánk. Kért, hogy másnap délutánig vagy legalább aznap maradjunk az ő vendégei. Mostanában olyan ritkán lát társaságot, hogy nagy örömet szerzünk neki, ha nála vacsorálunk. Ma már – ilyen nagyobb útra alkalmas csónak hiányában – úgy se juthatunk el oda, a hová indultunk; holnapra lesz csónak, ha ugyan nem akarjuk használni a kocsiját.
Csak Lippay szabadkozott egy kis ideig. Hogy ez meg az a dolga van; csak úgy ontotta a hazugságot. De látva, hogy a többség más kedvben van, ő se akaratoskodott sokáig. Nem is beszéltünk többet erről; csak ott maradtunk.
A mi engem illet, semmit se találtam a világon olyan természetesnek, mint hogy meg ne mocczanjunk onnan, a hol ily kitünően vagyunk. A vidám özvegy társaságában valósággal repült az idő. Megvendégelt bennünket mindenféle jóval, a mi ehető és iható; és úgy tartotta szóval a társaságot, mintha betegeket ápolna, mulattatna. Ismerte minden közös ismerősünket, és mindenkiről tudott valami érdekeset, a mit mi még nem tudtunk. Észre se vettük és már beesteledett. A szép asszony ezalatt nem igen hagyott magunkra bennünket; velünk ivott, velünk czigarettázott, velünk sétálgatott a parkban: ideális jó pajtás volt. Egyszer azt gondoltam: »Soha se láttam még ilyen kedves czimborát. Milyen kár, hogy asszony!« Másszor meg azt: »Ez aztán a pajtás! És annál kedvesebb pajtás, mert asszony, még pedig ugyancsak szép asszony!«
Úgy emlékszem, mindössze kétszer történt meg, hogy a házigazdai kedveskedései elszólították közülünk egypár perczre. De ilyenkor se volt rá mód, hogy meggyóntassam Lippayt; a szobaleány és az inasok véletlenül ott forgolódtak mellettünk.
A mikor visszajött, esküszöm: örömet éreztem, hogy ilyen hamar jött vissza!… Sajnáltam, elveszettnek tartottam minden perczet, a mikor nem vagyok vele.
Ez a nagy és rohamos hatás nem keltett bennem semmiféle nyugtalanságot. Mindaz, a mit mondott, olyan helyes, olyan okos, olyan kedves volt, hogy a lelkem örült neki s nem az a falánk bestia, a mely minden férfiemberben benn szunnyad, vagy talán nem is szunnyad, hanem folyton leskelődik!… Mialatt ujra meg ujra elnéztem, számtalanszor gondoltam arra, hogy: »Milyen különös érzés ez!… És még sincsen köze, semmi köze a szerelemhez!«
A mikor a parkban járkáltunk vele, egyszer, néhány perczre megállott. Az alkonyodó napnak a fénye besugározta egész alakját. Borsyval beszélgetett. Én csak néztem és így beszélgettem magamban:
– Ez a szép asszony az érzésemet igézte meg, nem az érzékeimet. Nem a férfit hódította meg bennem, hanem az embert. Miért? Mert érzem, hogy csupa eszesség, csupa jóság és csupa nagylelküség. Vannak lélek nélkül való szépségek, a mint vannak virágok, a melyeknek nincs illatuk. Erről lesugárzik a lélek, ennek minden mozdulata maga a nemesség, ebből úgy árad szerte a kedvesség, mint a virágból az illat. Úgy érzem, mintha lelkem legjobb részéből, az ideáljaimból kelt volna életre. Mintha, a mióta csak megvagyok, öntudatlanul sóvárogtam volna ennek a kedves lénynek a látása után; mintha róla álmodoztam volna, a mikor nem értettem, hogy a lelkem mit óhajt, mit keres. Ha rápillantok, nem tudok egyébre gondolni, mint hogy: milyen jó volna mindig vele maradni! És ha arra gondolok, hogy holnap mégis csak el kell válnunk, érzem, hogy ezután mindig hiányozni fog nekem valami, a miben egy szép napon olyan nagy gyönyörűséget találtam! Ez nem szerelmi indulat; semmi köze a szerelemhez. Ez valami más, nem kevésbbé kellemes, nem kevésbbé jóleső, csodálatos és magasabbrendü érzés!
Még ma is hiszem, hogy van ilyen csodálatos, s talán magasabbrendü érzés, a melynek semmi köze a szerelemhez, de hogy ez a valami más, ha egy szép asszonynyal szemben érezzük, nagyon hajlandóvá tesz a szerelemre, ebben most már egészen bizonyos vagyok.
Ez a szép asszony ugyanis megtanított rá, hogy a lelki tetszés megszázszorozza az érzéki tetszést.
És hogy vele szemben az érzékek se maradjanak veszteg, akarva, nem akarva, tett róla; tudott tenni róla; nem tudott nem tenni róla.
Egy nagy terasszon vacsoráltunk, a mely a Balatonra nézett. Természetesen sokáig ott maradtunk; vacsora után ittunk, beszélgettünk. Képzeljenek egy holdvilágos, csillagfényes augusztusi éjszakát; képzeljék el ezt a szép, egy kissé szomoru tájékot, a nagy vizet, a nyári éjszaka langyos levegőjét; és képzeljenek négy fiatalembert, a képzelhető legjobb pajtással a világon, a ki véletlenül fiatal és nagyon szép asszony. Mit mondjak róla? Egyszerűen elragadó volt. Kaczérkodott-e velünk? Nem tudnám megmondani. Talán igen. De ha igen, akkor mindnyájunkkal egyformán kaczérkodott. A legélesebb szem se vehette észre, hogy valamelyikünket megkülönbözteti, kitünteti. És talán nem is akart kaczérkodni velünk… egyikünkkel sem… legalább akkor még nem. De velünk ivott és velünk nevetgélt.
És ekkor egy uj fölfedezést tettem.
Észrevettem – milyen sokáig tartott, míg sorra meg tudtam figyelni minden csábító tulajdonságát! – észrevettem, mondom, hogy a szeme fehérében, a szeme vágásában, a szeme formájában és a szeme mozgásában van valami, a mi a szerelmi elragadtatásban lévő asszony szemének az elváltozásaira emlékeztet. A mikor pedig igen jóizüen nevetett, – és igen jóizüen tudott nevetni, néha a könnyezésig, – akkor ez a hasonlatosság szinte meglepővé vált.
Látnivaló volt, hogy ez a két búzavirágszinü szem: maga az elevenné vált érzékiség.
Ez a fölfedezés lángra lobbantott.
Később, az éjszaka mély csendjében – mert nagy, nagy területen az egész természet, s minden ember aludt, csak mi voltunk hangosak – danolni kezdett. Minket is egyre zajosabbá tett a lelkesedés. És a mint mámorosan követeltük a folytatást, a szép asszony neki eresztette a jókedvét. Féktelenül tudott mulatni. Micsoda temperamentum! (Mert csak nem mondhatom »vérmérséklet«-nek?! Mérsékletről beszélni ilyen jó vérnél fából vaskarika volna.)
És hogy nézett ránk, mialatt koczintottunk!
Úgy, hogy ettől a tekintettől el lehetett volna kárhozni. Úgy, hogy egy egy pillanatra, mámoromban azt kellett gondolnom: igen, így kell néznie annak, a ki halálosan szerelmes belém!… És elragadtatásomat csak az mérsékelte, hogy mindnyájunkra így nézett.
Hajnali három óráig mulatott velünk. Ekkor elbúcsúzott tőlünk és kért bennünket, hogy maradjunk nála holnap is, maradjunk addig, ameddig maradhatunk. Kedvem lett volna azt felelni neki: »Én itt maradok a világ végéig!«
Szóval, ha az a hatás, a melyet eleinte éreztem, nem volt érzéki megilletődés, hanem valami más, úgy ez a valami más azóta már alaposan összekeveredett egy nagyon ismeretes érzéssel, a melyről éppen nem mondhatni, hogy semmi köze se volna a szerelemhez és semmi köze se volna az érzéki tetszéshez.
II.
Nem tudtam volna elaludni, a míg ki nem elégítem a kiváncsiságomat. Átmentem Lippay szobájába és megkérdeztem az atyafitól:
– Te ember, mondd, mért nevezted ezt a bűbájos teremtést röviden boszorkánynak?
– Mert az – felelt Lippay komolyan.
– Vagy úgy?! Ezzel a szóval csak azt akartad mondani, hogy: megbabonázza az embert?! No, hallod, ez nem volt valami elsőrangu elmésség!
– Igen, azt akartam mondani, hogy megbabonázza az embert, csakhogy ezt nem úgy értettem, a hogy te képzeled.
– A megbabonázást komolyan gondoltad, mi? Nem csak úgy, a szónak tréfás értelmében?
– A szónak a legkomolyabb értelmében gondoltam. Úgy értettem, hogy elszédíti az embert és megrontja.
– Ó, ó! – hitetlenkedtem.
– De mért érdeklődől annyira? Téged talán már megbabonázott? – kérdezte Lippay vigyorogva.
– És ha úgy volna?!
– Sebaj, czimbora! Rád nézve nem veszedelmes. Téged nem fog elszéditeni és nem fog megrontani.
– Ugyan! És miért nem?
– Mert egyáltalán nem fog veled foglalkozni. Nem tartja érdemesnek.
– Ejnye, be lebecsülsz! Hátha ő jobban megtisztel, mint te, és olyan legénynek néz, a kivel érdemes foglalkozni?! Aztán meg, kérlek, hátha én magam hívom ki magam ellen ezt az alvilági hatalmat?!
– Pajtás, hagyj föl minden reménynyel! Ezzel a nővel nem fogsz szerelmeskedni. Ez a nő frigida. Tudod mi az, hogy frigida? Hűvös vér. Nem kell neki a szerelmes férfi. Következésképpen az udvarló se. A frigidák egy gyönyörü példánya.
– Ez a nő?
– Igen, ez.
– No, nem látszik rajta!
– És mégis az. Akármilyen tüzes kis csikónak látszik. Mert mindez csak komédia.
– Honnan tudod?
– Honnan tudom! Hát, azt hiszed, hogy te vagy az első, a kinek eszébe jutott szerencsét próbálni nála?!
– Azt elhiszem, hogy nem könnyű meghódítani. De úgy látszik, eddig csupa gyönge legény próbált nála szerencsét. Ha egy huszonöt-huszonhat esztendős szép özvegyről…
– Mondj huszonnyolcz-harminczat.
– Azt se bánom. Tehát ha egy huszonnyolcz-harmincz éves szép özvegyről azt mondják, hogy hűvösvérü, ez csak azt jelenti, hogy még nem talált a mesterére.
Lippay elnevette magát.
– No, te nem leszel a mestere, biztosíthatlak! Mondom, még csak nem is udvarolhatsz neki. Csak addig létezel az ő számára, csak addig nyájas hozzád, csak addig élvezheted a bűbájosságát, a míg nem udvarolsz neki. Az első szóra, a melyet már nem a jó pajtás mond, hanem az udvarló, ajtót mutat neked is, mint a többieknek, a kik azt vették a fejükbe, a mit te. Nem bolond, hogy eljátszsza az asszonyi jóhirnevét, vagyis inkább azt a kellemes helyzetet, hogy a társaságban kifogástalan hölgyként szerepelhet – semmiért. Mert érts meg végre, te szerencsétlen, ennek a nőnek nem kell a szerelem! Ebben a nőben nincs se érzés, se érzékiség, ebben a nőben nincs egyéb, csak számítás.
– Csupa ellentmondás, a mit beszélsz! Azt mondod, hogy még csak udvarolni se lehet neki. De hát akkor kiket szédít el és kiket ront meg?
– Azokat, a kiket kiaknázhat. Azoknak megengedi, hogy udvaroljanak neki.
– A kiket kiaknázhat? Nem mondanád meg, hogy kiket aknázhat ki?
– Teringettét, a kiknek van valamijök! Vagy téged aknázzon ki, a kinek a bajuszodnál nincsen egyebed?!
– Eszerint a vagyonos udvarlókra pályáznék. Már bocsáss meg, de ez nem valószinü. Mindenekelőtt, úgy látszik nem szorult rá.
– Nem is tudod, mennyire nem szorult rá! Nézz ki az ablakon. Amerre földet látsz, az mind az övé. De ez mind nem elég neki. Még több földet akar, a mennyi földet el tud képzelni, azt mind akarja. Tudod-e, mi a föld-éhség? Parasztoknál gyakran láthatod ezt a betegséget. Nos, a mi szép boszorkányunkban nincs egyéb, csak ez az éhség. A pénz vagy mondjuk: a föld, az egyetlen szenvedélye. Különben nem csoda, parasztvérből való.
– Hiszi a piszi. Valaki telebeszélte a fejedet. Isten tudja, miféle boszuálló gazember. Egy elutasított udvarló, vagy egy elcsapott ispán. De hát arra már egy kicsit későn van, hogy ezen vitatkozzunk. Azért ne beszéljünk tovább a szép asszonyról. Én imádnivalónak találom, te boszorkánynak tartod, jól van. Hanem most más valamit kérdezek tőled. Ennek a magyarázatával még adósom vagy. Mondd, mit nevettél a ruháinkon?
– Ne juttasd eszembe ezeket a ruhákat, mert ujra elfog a kaczagó görcs.
– Hát csak röhögd ki magadat és aztán beszélj.
– Kérlek, ha csak azt akarod!… Szivesen! Neked ugyan nincs rá szükséged, hogy fölvilágosítsalak, mert ismétlem, téged nem fenyeget semmiféle veszedelem… de nekem sincs rá okom, hogy eltitkoljam, mit találtam olyan mulattatónak… Hát csak azt nevettem, barátom, hogy találkozott itt számunkra mindenféle öltözet, kinek a milyen kellett! Mert a szép asszonynak már annyi férje volt és olyan különböző termetüek!… következésképpen annyi ruha maradt róluk és olyan sokféle fajta, hogy válogathattunk volna, mint a jó boltban!
– Mit mondasz?
– Hát csak nem gondoltad, hogy a szép asszony férfiruha-magazint tart a Balatonból kimászó gavallérok számára?!
– Szóval… azt akarod mondani… hogy mi most itt… mindannyian halottak… különböző halottak ruháiban járkálunk?
– Világos!
– Hm.
Ez egy kissé lehűtött.
– Tudod – folytatta Lippay – valamelyest túloztam, a mikor azt mondtam, hogy a szép asszonynak már annyi férje volt!… Mert eddig mindössze három volt neki. No, de lesz még majd több is! És egyebekben nem túloztam, a minek a bizonyságául… Mondd, álmos vagy?
– És ha három éjjel nem aludtam volna!… most már akkor se volnék álmos!
– No, ha nem vagy az, úgy maradj itt még öt perczig… és én meg foglak győzni róla, hogy senki se beszélte tele a fejemet; nem kellett tele beszélni… Légy nyugodt, nem akarok vitatkozni veled. Reggeli félnégykor nincsen kedvem vitatkozni; inkább elismerem, hogy neked van igazad. Hanem, ha akarod, elmondhatom neked ennek a hölgynek az életrajzát. Természetesen csak a dióhéjba foglalt életrajzát, ezt is olyan röviden, a milyen röviden csak elmondható, hajnali stílusban… És minden szinezés, minden kommentár nélkül. Pusztán a rideg tényeket. A következtetést vond le magad.
– Hallgatlak.
– Ez a szép asszony, barátom, – kezdte Lippay az elbeszélését, – egy czinikus öreg orvosnak és egy fiatal parasztnőnek a leánya; notabéne, törvényes vagy törvényesített leánya, mert az öreg orvos a fiatal paraszt nőt, a ki előbb a gazdasszonya volt, élete utolsó éveiben a feleségévé léptette elő. A boszorkány az apjától örökölte: az észt és a kellemetességet, és az anyjától: az érzéketlenséget, a földéhséget és a kitartást. (Ez nem kommentár: az alakok ismeretesek voltak.) Hanem egyebet aztán nem is örökölt tőlük. Korán jutott árvaságra és tizenhat-tizenhétéves korában házikisasszony volt egy úricsaládnál. Elképzelheted, milyen szép lehetett ebben a korban; s azt is, hogy a hozzád hasonló fiatal gavallérok, a kiknek a bajuszukon kivül nem volt egyebük, úgy röpködtek körülötte, mint a legyek a habostorta körül. Ezek között találkozott egypár istenkisértő, a ki feleségül is elvette volna. Hanem a szende árvának nem kellett a szerelem és a szalmakunyhó. Fügét mutatott a gavallérjainak, s egy öreg ügyvédhez ment feleségül, a ki miután a jogtudományával vagy három falu lakosságát forgatta ki a vagyonából, a legpéldátlanabb, a leglelketlenebb s a leghajmeresztőbb uzsora segítségével, egy másik sereg paraszt bőréből gyönyörü vagyont hasított ki magának.
Megjegyzem, egyszer s mindenkorra: a boszorkány lánykorában is, később is, mindig olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a női tisztességéhez még csak a gyanusítás se férhetett hozzá. Az öreg uzsorást is megkimélte az aggodalomtól; a Hadházy Gyurkák a közelébe se férhettek, még csak nem is beszélhettek vele. Az öreg uzsorás különben attól fogva, hogy megházasodott, olyan pontosan teljesítette a kötelességét, a hogy ez a könyvekben elő van irva. Megcsinálta a végrendeletét, a melyben természetesen a feleségét tette általános örökösévé, és sietett meghalni, olyan feketén adván vissza lelkét az örökkévalóságnak, hogy az Uristen maga is elcsodálkozhatott rajta. Nosza, nyomban jelentkeztek a Hadházy Gyurkák és ugyancsak megnövekedett számban; a mély gyász idejét se akarták megvárni, mert tudták, hogy kemény lesz a verseny. Gondold el! Egy nagyon fiatal és nagyon szép asszony, a kiben a vén gazember nem sok kárt tehetett, és egy vérlázító gazsággal szerzett, de ideálisan kerek, s ideálisan gömbölyü vagyon, nem tudom hány ezer hold egy tagban! De a szegény Hadházy Gyurkák megint csak hiába fáradoztak. A szép özvegy hozzáférhetetlen maradt, és nemcsak a hozománya, hanem úri személye is; a mi nagy hiba volt, mert hiszen emennek a révén amahhoz is közeledni lehetett volna valamelyest. Példásabb özvegyet vén ember még nem hagyott hátra, mint ez a vérszopó. Hanem a gyaszév elteltével mégis csak akadt valaki, a kit a szép özvegy némi figyelemre méltatott. Ez a valaki egy fiatal földbirtokos volt, harminczöt-harminczhat éves ember, szép, egészséges legény, sőt valóságos dalia… mert én is elég jó figura vagyok, mi? és lásd, még rajtam is lötyög a ruhája! Itt két dolgot kell megemlíteni… nem akarom befolyásolni az ítéletedet, de ezt a két dolgot nem fölösleges megemlíteni… Az egyik az, hogy ez a dalia a szép asszonynak a vagyonára vetett szemet. Erre bizonyságok vannak. Legény korában nem csinált titkot belőle, hogy szegény nőt nem vesz el feleségül. Számító ember volt és nem restelte, hogy az; annyira nem restelte, hogy az első menyasszonyát otthagyta a faképnél, a mikor ennek az apja tönkrejutott. Aztán meg régóta ismerte a boszorkányt; de a szegény árvaleányra rá se nézett és bár az öreg uzsorás életében ő volt az egyetlen ember, a ki mindennap láthatta az érdekes párt, a szép asszonyért se lángolt mindaddig, mig az özvegységre nem jutott, és bizonyossággá nem lett, hogy mindent ő örökölt. A másik dolog, a mit itt meg kell említeni, az, hogy a földbirtokos a jómódu emberek közé tartozott; szomszédja volt a szép asszonynak: az ő kis birtoka ott végződött, a hol a boszorkány nagy birtoka kezdődött. Hidd el, a szakállamra, hogy nem ők szerelmesedtek egymásba, hanem a földjeik. A kis föld szemet vetett a nagy földre és epedett a vágytól, hogy keblére ölelhesse a nagy földet; a nagy föld szendén, pironkodva mosolygott vissza és végül megette a kis földet. Szóval, összeházasodtak és egy darabig gyönyörü életet éltek. Hanem egyszerre ezt az idillt megzavarta egy harmadik alak: a kastély egy rendes látogatója, a férj legjobb barátja, ez a Szabolcsy Ervin, a kinek a ruhája olyan jól áll rajtad. És csodálatosképpen csak akkor, éppen akkor zavarta meg, a mikor ez a Szabolcsy Ervin a nagynénjétől egy csinos birtokocskát örökölt. Ervin előbb is minduntalan ott lakott a kastélyban; két-három éven át többet időzött náluk, mint később, a válságos időben, és soha se volt semmi baj. De mikor a huszár, a kinek előbb nem volt egyebe a kardjánál, hozzájutott a rég várt örökséghez: a nagy földnek megtetszett hirtelen ez a szép földecske is… Mi történt, mi nem történt e között a három ember között, én nem tudom; csak azt tudom, hogy a jóbarátok egyszerre csak összevesztek… annyira összevesztek, hogy párbajjal vetettek véget a barátságuknak. A párbajban, a melyet súlyos föltételek mellett vívtak, a huszár összekaszabolta a másikat és aztán eltünt. A szép özvegy mesés önfeláldozással ápolta férjét, a ki fölgyógyult, de ezt a kalandot sohase heverte ki egészen.
Attól fogva a dalia meglehetősen összeesett, s ha végül nem a sebei ölték meg, ezek a sebek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy két vagy három esztendő multán olyan könnyen elvihette nem tudom miféle sorvasztó betegség. Ismét egy példás gyászév… a melynek az eltelte után Szabolcsy, nem tudom honnan, ujra előkerült. A másik évben a szép özvegy feleségül ment Szabolcsyhoz. De ez se örvendhetett sokáig a boldogságának; két vagy három év multán őt is elpusztította valami betegség, ha nem csalódom: ugyanaz a sorvasztó baj, a melyik a másikat. Ezt az életrajzot még azzal kell kiegészítenem, hogy ezenközben pedig a szép asszony a nyilvánosság előtt sohase adott okot még csak a legcsekélyebb megszólásra sem.
– Remélem – szólaltam meg, a mikor Lippay elhallgatott – ezzel az életrajzzal nem akarod azt mondani, hogy ez a fiatalasszony megmérgezte mind a három férjét… az összes férjeit?
– Annyira nem akarom azt mondani, hogy magam se hinném el, ha valaki effélét állítana. Én csak azt mondom, a mit a tények mondanak: hogy elszédítette és megrontotta őket.
– És mit gondolsz, miképpen rontotta meg őket?
– Hja, ez az ő titka! A nagy felfedezők sohase mondják el, hogyan készítik a csodaszeröket. De ha kiváncsi vagy a föltevésemre, azt elmondhatom.
– Persze, hogy kiváncsi vagyok. A ki á-t mondott, mondjon b-t is.
– Hát én azt képzelem, barátom, hogy a boszorkánynak ez a pocsék Ámor kölyök a czinkostársa. Mialatt az elszédített férfiak vakon rohannak a veszedelembe, az érzéketlen Kirke így suttog magában: »Szerelem kell nektek?! Jól van. Fulladjatok bele!«
– Eh, pajtás, a szerelembe senkise hal bele!
– Tudod, az empiria e tekintetben egy kissé hiányos. A kik a legtöbbet beszélhetnének erről, azok alaposan hallgatnak. Elhallgattak örökre.
– Most már bolondokat beszélsz. Szervusz, jóéjszakát!
– Várj, mondok neked még valamit. Van köztünk egy, a kit féltek.
– Ugyan? És ki az?
– Borsy. Borsy meglehetősen kapzsi ember. Nem beszél róla, de alattomban nagy parti-vadász, a ki eddig csak azért nem házasodott meg, mert a hozomány dolgában meglehetősen nagyok az igényei. Aztán Borsynak magának is van vagyona… mi több: Borsy földbirtokos, még pedig ezen a vidéken… Pajtás, hogyha lefekszel, imádkozzál Borsy barátodért!
– Mondom, hogy most már nagyon bolondokat beszélsz. Megyek aludni. Jóéjszakát, vagyis inkább: jóreggelt!
* * *
Másnap délután Asztalos, Lippay és én elbúcsuztunk a szép özvegytől. Borsy a kastélyban maradt.
Kénytelen volt ott maradni. Meghűlt – alighanem a fürdés ártott meg neki – orvost kellett hivatnia, s az orvos azt rendelte, hogy egy pár napig maradjon ágyban.
Egy félesztendő multán Borsy tudatta velünk, hogy feleségül veszi a szép özvegyet.
Már három éve, hogy együtt élnek, s nagyon boldogok. Hanem a boldogságukra egy kis árnyékot vet az, hogy Borsy egy idő óta sokat betegeskedik. A telet Kairóban fogják tölteni, mert attól tartanak, hogy Borsyt valami sorvasztó baj bántja.