DALNOKVERSENY.
– Hiába csúfoltok – szólt Hadházy – és hiába mondotok kérgesszívűnek, mert én se vagyok rosszabb lelkű, vagy érzéketlenebb, mint akármelyikőtök! Csak nem tartozom azok közé, a kik gyönyörüséget találnak benne, ha elérzékenyedhetnek; és nem is igen van alkalmam erre. Meglehetősen egyedül állok a világban; tehát nem történhetik velem semmi, a mi megrázhatna. A többé-kevésbbé idegenek baján pedig nem szoktam töprengeni; igen, hiába nevettek, menekülök onnan, a hol bajt sejtek. Nem mintha a más baja nem hatna rám; hanem a szenvedés látása idegessé tesz. Hogy az uzsorást is idegessé teszi a szegény ember könnye? Bocsánat, nálam nem ilyen az eset. Ha tudok segíteni a szegény emberen, segítek rajta; de ha nem tudok segíteni, akkor tovább állok, mert nem vagyok se olyan gonosz, hogy részvét czímén gyönyörködjem a kínlódásában, se olyan ostobán lágylelkű, hogy a szenvedésében való osztakozással meggyötörjem magamat, mikor ezzel nem használhatok, semmi jót se szerezhetek neki. Be is tudom bizonyítani, hogy ebben a tekintetben éppen olyan vagyok, mint ti. Még pedig úgy, ha megvallom, hogy igenis, régen volt, a mikor utóljára éreztem olyasmit, a mi mély meghatottságnak nevezhető… de ha elmondom nektek, hogy mi okozta ezt a mély meghatottságot, talán ki fogtok nevetni, vagy meg sem értitek, hogy hol is kell hát itt elérzékenyedni?!…
Lovagiasság dolga volt, hogy meghallgassuk; annyival inkább, mert már mindnyájan ugyancsak visszaéltünk a beszédhez való jogunkkal.
Hadházy elkezdte:
A jogtudományi államvizsgálatra kellett volna készülődnöm, de a szórakozás, mely minduntalan megtámadta akarattalanságomat, ujra, meg ujra elvont a tanulástól. Egyszer az egyik pajtásom – nagyúri származású, gazdag fiú, a kivel az egyetemen vastag barátságba keveredtem – azt mondja nekem:
– Így soha se mehetünk neki a vizsgálatunknak, hanem tudod mit, gyere le velem a pusztára! A családom a Rivierán van; csak ketten leszünk a kastélyban, és egész nap békén tanulhatunk, te jobbra, én meg balra.
Nem kellett kétszer mondania; leutaztunk, és két nap mulva egyedül hagyott a kastélyban. Eszébe jutott, hogy mégis csak el kell mondania egyet-mást Piroska grófnőnek, a kibe akkor nagyon szerelmes volt; szóval rám bizza a jogtudományt, boldoguljak vele, a hogyan tudok.
Ha azt mondom, hogy egyedül hagyott a kastélyban, ez csak olyan pöffeszkedő szólam, a melyet már a nagyúri pajtásomtól tanultam el. Mert nem ugyan magában a kastélyban, hanem mindjárt a szomszédban, az urasági tisztek épületében, megtaláltam azt a kis, de jókedvű társaságot, a melyre három napi szorgalmas tanulás után nagyon is rászomjaztam. Az öreg kasznár szeretett tarokkozni, s minden este vendégek voltak nála, a kik a kártyaasztal mellett néha éjfélig is elboroztak. A falu a kastélytól csak egy puskalövésnyi távolságra van; a jegyző és a tanító minden este beköszöntöttek. A paskievicshez szükséges negyedik pedig mindig kéznél volt az ispán vagy az uradalmi irnok személyében. De olykor mások is beállítottak.
Az öreg kasznár társasága ugyan jóformán csupa öreg emberből állott, – még az uradalmi irnok is deresedő fejű ember volt, – azt se mondhatnám, hogy soha se láttam nálok ötletesebb legényeket… nem, a társalgásuk nem a változatosságával gyönyörködtetett… de ezek az öreg emberek tudtak mulatni, s ezt a tulajdonságot én mindig nagyra tartottam. Aztán, ha az ember már annyira elbódult a magánjogtól, hogy az egész világot a magánjoghoz hasonló sivatagnak látja, akkor bizony megbecsüli még a trappisták társaságát is.
Szóval a negyedik naptól fogva én is minden este együtt ittam velök a vizesbort. És olyankor, ha a rendes kártyázó társaságon kívül senki sem állított be, hosszasan eludvarolgattam az öreg kasznárnénak.
A kasznárné már jóval túljárhatott az ötvenedik esztendőn, ha ugyan még nem érte el a hatvanadikat. De meglátszott rajta, hogy valamikor szép asszony lehetett, s öregségében is megmaradt kellemes személynek. Mindig jókedvű volt, résztvett a poharazásban, szerette a tréfát, s a vendégek nem maradhattak az asztalnál olyan sokáig, hogy ki ne tartott volna a mulatozásban.
Megtudtam, hogy valaha régen kedvelt operetténekesnő volt, és elég hosszú időn át, mert csak akkor vált meg a színpadtól, mikor férjhezment az öregéhez, a ki már akkor se volt mai csirke… tehát, úgy látszik, akkor, a mikor Ida mama számára is elérkezett – már nem is annyira a férjhezmenés, mint inkább a visszavonulás ideje. Emlékeztem a leánynevére; gyermekkoromban sokat emlegetett név volt ez. És eszembe jutott, hogy kis fiú koromban egyszer magam is láttam a színpadon. Természetesen a homályos emlékeim sorában rejtőzködő Szép Heléna és az öreg kasznárné között nem igen tudtam fölfedezni a hasonlatosságot.
Nagyon szép idők jártak, s többnyire a szabadban mulatoztunk, a park egy kellemes helyén. És mialatt az öregek a huszonegyest kergették, órákig el tudtam beszélgetni Ida mamával, a nélkül, hogy egy perczig is unatkoztam volna. Hol ő mesélt a régmúlt időkről s a maga élményeiről; hol én mesélgettem neki azokról, a kiknek a nevét ő csak az ujságból ismerte, de a kik iránt mégis érdeklődött. Mert minden iránt érdeklődött és mindenről tudott, a mi abban a világban történik, a melyet ő már régen elhagyott. Úgy beszélhettem vele, mint egy fiatallal; okos és kedves maradt, a lelke nem vénült meg.
Egy este – gyönyörű, meleg májusi este volt – sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. Ida mamának a születésenapját ünnepeltük… hogy melyiket, soha se derült ki… és ezt a nagy napot nem ülhettük meg másképpen, mint hogy többet együnk, többet igyunk, és tovább üljünk a helyünkön, mint máskor. A vendégek meg is feleltek ennek a várakozásnak, s talán nem követek el illetlenséget, ha megvallom, hogy ennek következtében a nagy nap tiszteletére mindnyájan becsiptünk egy kissé, mindnyájan, még Ida mama is.
Olyan pompásan mulattunk, hogy ennek a kitünő közérzésnek végre is hangot kellett adni. És az uradalmi irnok, úgy két óra tájban, szavakba foglalta azt az óhajtást, a mely csak bennem nem támadt fel, s a melyet az öregebbek csak az én fiatalságomra való tekintettel nem akartak hangoztatni, hogy ne tünjenek fel nálam is korhelyebb öreg korhelyeknek:
– Nagysád, szépen kérem, énekelje el a Szép Heléná-t, csak egyszer, egyetlen egyszer!…
Ida mama elpirult, megbotránkozott, de látszott rajta, hogy szeretné a kívánságot teljesíteni, s csak előttem szégyenkezik. Én persze erélyesen szekundáltam az irnoknak. Elmondtam, mennyire bántana, ha még most is olyan idegennek tekintene, a kinek a jelenlétében semmi kedve ahhoz, a mit a jóbarátok körében szívesen megtesz. Utóljára az öreg kasznár is segítségünkre sietett:
– Anyókám, no, ne kéresd magad olyan sokáig, énekelj az uraknak valamit!… Hiszen tudod, hogy mindannyian szivesen hallgatunk!
Ida mama csak ezt várta.
Mikor elkezdett énekelni, majdnem elnevettem magam. A hangja természetesen már régen elveszítette a fényességét és a szépségét, ha ugyan volt mit elveszítenie, de az erejét nem veszítette el. És ez a minden szépség nélkül való, öreges, de erősnek maradt hang, mely különben a nagy gyakorlat szerezte szabatossággal kezdte előadni a jól ismert énekszámot, valami rendkívül furcsa és bántó ellentétet alkotott azzal a fiatalos érzéki sóvárgással, a melynek ez a dal olyan szívhezszóló megnyilatkozása… Minden udvariasságomra szükségem volt, hogy az arczom el ne árulja a benyomásomat.
De mire végére ért a dalnak, – soha éneklés ilyen változást nem
idézett elő bennem, – már nem volt kedvem nevetni, mert a mit
hallottam, az lassankint megejtett. Ebből a szépség nélkül való,
öreg, de erős hangból egyre harsányabban, egyre fájdalmasabban,
egyre megindítóbban, olyan élnivágyás
szólt, – olyan megremegtetően bánatos, kétségbeesett sóvárgás
valami után, a mi mindig volt és mindig lesz, de annak számára, a
kinek a szava szól, tehát még él, örökre elveszett, – a Heléna
mitológiai szemérmetlenségű olvadozását: Szeretünk! Élvezünk!
Szerelem kell nekünk!
olyan
mámorosan odaadó hévvel, olyan forró érzéssel, annyi lélekkel
énekelte el, hogy bennem megborzongott valami, s megilletődtem,
mint az, a ki akaratlanul valami fájdalmas titok fátyolát
lebbentette fel.
Aztán… hogyan is mondjam el, mint fogott el mindjobban egy eddig
ismeretlen hangulat?!… attól tartok, hogy nem fogjátok megérteni:
mit éreztem, mit kellett éreznem… aztán a többiek, a kik még most
is a régi jó énekesnőt hallották, csodálták és élvezték benne,
tovább énekeltették… majd maguk is nótára gyujtottak, kedvük
szerint. Én fázni kezdtem… De a mikor Ida mama ujra megszólaltatta
a pogány szerelmet, és az ősz Eurydike, a kinek az arcza lángolt s
a szeme tüzelt, elénekelte a szilajul lobogó szerelem szavát:
Én a halállal nem
törődöm!…
már én is egész lélekkel hallgattam
ezt a különös énekesnőt, a ki az egész életét siratta… s a ki
mintha mindnyájunk életét, az egész mindenség életét siratta
volna…
Hogy a bor dolgozott bennem? Egy kissé az is.
De várjatok, még nem vagyok a végén…
Ida mama egyre jobban belemelegedett az éneklésbe. Már nem várta
a biztatást; már azzal se törődött, hogy az öregek közben néha
beszélgetni kezdtek. Előkereste emlékezetéből hajdani
műsorának legkedvesebb énekszámait, s kéretlenül is el-elismételte
Eurydike dalát: Én a halállal
nem törődöm!…
Egyszerre egy éles füttyszó zavarta meg a konczertet.
Elmúlt három óra; a madarak fölébredtek és énekszóval köszöntötték a reggelt.
Rám úgy hatott ez a madárfütty, mint az ujra megujuló természet, az örök fiatalság harsány, éles szava.
Egy darabig a madarak hangversenyét hallgattuk. Ida mamát egy kissé megzavarták a reggel hangjai, meg a derengés, majd a világosság; de már nagyon benne voltunk a mulatságban s jól találtuk benne magunkat.
Megint csak rágyujtott egy nótára.
És egyszerre észrevettük, hogy valahol egy bolond fülemüle versenyre kelt az énekesnővel. Míg Ida mama énekelt, a fülemüle is trillázott, csattogott; mikor a dalnak vége volt, a fülemüle is elhallgatott.
Ida mama nem hagyta magát. Csak annál nagyobb tűzzel, csak annál odaadóbban, csak annál áthatóbb hangon énekelt; a hangja betöltötte a parkot.
Talán azt gondolta, hogy: hiszen most énekel utóljára!
És, higyjétek el, az élethez való ragaszkodásnak, a mindent átfogó szerelem utolsó átérzésének, a kétségbeesetten lobogó vágyakozásnak a hangja soha se szólt hozzám ilyen hatalommal, ilyen megrendítően, mint ennek az öregasszonynak az ajkán. Mikor utóljára énekelte el: »Én a halállal nem törődöm!« – nekem úgy tetszett, hogy ez az énekszó mindnyájunk búcsúja az élettől… egy harsányan hangzó vád a természet ellen, mely lassankint minden jót visszaszed tőlünk, mindent, mindent!… és utolsónak az öntudatunkat hagyja meg, hogy jól átérezhessük a teljes kifosztottságunkat, a végső megsemmisülésünket, hogy jól elsirathassuk mindenünket, mindenünket!
Olyan mély meghatottságot éreztem, mint se azelőtt, se azóta soha.
Ekközben a fülemüle – talán elunta a mulatságot, talán megfélemlítette a zaj – végképpen elhallgatott.
Udvariasan úgy magyaráztuk ezt, hogy a fülemüle, a gyöngébb versenyző fél, átlátta, hogy nem bírja a versenyt, s meghódolt az énekesnőnek.