A KÖNYVTÁROSNÉ.
A Borsy németjét a legjobb akarattal se lehetett megnyerő külsejű embernek mondani. Az óriási testét kétharmadrészben betakaró, szalonkabát gyanánt szereplő, ormótlan lebernyeg, a melyet mintha vasvillával löktek volna rá, s a melynek két széles szárnya járásközben úgy lengedezett, mint két fekete zászló, már vagy tíz éve volt szégyene a berlini szabásművészetnek. Gesztenyebarna, ápolatlan haja teljesen elborította inggallérjának hátulsó részét és apró tincsekben lógott a vállára. Két-három hét is elmúlt, a mig egyszer megborotválkozott, s már másnap őszes tüskék ütköztek ki az állán. Azok közé a szakálltalanok közé tartozott, a kik mintha csak azért borotválkoznának – olykor-olykor, nagyritkán – hogy az álluk mindig gondozatlan legyen.
Egy kicsit resteltük a vendéglő közönsége, a fogadós és a pinczérek előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az asztaltársaságunknak, s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább ennyit ne mondjon Borsynak:
– Te ezt a tudóst egyenesen a Fliegende Blätterből hoztad.
– Ti azt nem is sejtitek – felelt – hogy ez a német milyen kitünő ember. A gyáramnak szakbeli birálataival olyan megbecsülhetetlen szivességeket tesz, hogy pénzben lehetetlen volna meghálálni… és csak úgy, isten nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a mi elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A hová én soha be nem juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek, hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy tekintélye van. Azonkivül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a melyet Berlinben töltök, minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a mivel tartozom neki, az, hogy most, a mikor először és talán utóljára van Pesten, egészen a rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló társaságot, s hogy a mit köztünk hall, az neki csupa érdekesség; azért hoztam el ide. Különben, ha terhetekre van, elcsalhatom máshová, a nélkül, hogy ez feltünnék neki. De jobban szeretném, ha esténkint szívesen látnátok; neki kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna.
Természetesen, többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy megvárhatott tőlünk.
Egyébként a némettel hamar megbékéltünk. Nem bizonyult olyan alkalmatlannak, mint a milyennek első megjelenésekor találtuk. Az ebédnél sohase láttuk; egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat és a könyvtárakat bujta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket; senkinek sem alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a mulatságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a ki igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a németet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A korhelytanyán ő tartotta szóval a társaságot; és nem beszélt badarságokat.
Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a kik a legtovább maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a bölcselkedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden vitatkozásunkban.
Egy este arról a szerencsétlen félig-ismerősről volt szó, a ki aznap öngyilkosságot követett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre.
Lippay ellentmondott, s magát »az áldozat«-ot hibáztatta.
– A férfi legyen igazán férfi – szólt. – Ne legyen rabszolgája az asszonyoknak és még kevésbbé egy asszonynak. A kinek az életét egy asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt, hogy nem érdemelt jobb sorsot.
A német vitatkozni kezdett vele.
Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság bizonyos, számokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy balra, de végképpen, és határozottan egy irányban. Mindig a húsz és huszonötödik év között, s a legtöbbször a huszonharmadik vagy a huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más uton, csak azon, a melyiken huszonötödik évében haladt. Már pedig éppen ezekben a válságos években az asszonyiság hatása nagyobb a férfira, mint akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis véletlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő.
– Az ellenkezőt merném állítani – folytatta Lippayhoz fordulva. – Azt, hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenczvenkilenczben egy asszony rontotta meg az életét, még annak idején, a mikor a legény húsz-huszonöt éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bizonyítani. Ha ez az asszony nincs, vagy én véletlenül nem találkozom vele, akkor nekem ma két gyermekem és kilencz millióm volna, vagy két millióm és kilencz gyermekem, a mi még jobb.
Lippay rápillantva a lehetetlen szalonkabátra, elnevette magát.
– Az ilyen feltevéseket – felelt – az a természetes emberi gyöngeség sugallja, hogy az ember a maga hibájáért másvalamit vagy másvalakit szeret okolni. A mi pedig azt illeti, hogy mi volna? – ezt sohase lehet tudni. A »volna« épp olyan bizonytalan, épp olyan kiszámíthatatlan, mint a »lesz«.
De a német megmaradt hitében.
– Ha én azzal az asszonynyal nem találkozom, akkor én ma a Boettiger Lothár barátom helyében volnék, a kinek két gyermeke és kilencz milliója van. Mert Boettiger sohase jutott volna a mai helyzetébe, ha én önként át nem engedem neki a nekem fentartott helyet, és ezt a helyet se ő, se senki, se semmi el nem intrikálta volna tőlem, ha én bolondul magam nem mondok le róla. Azt az asszonyt különben nem akarom vádolni. Az ugyan nem tehet róla, szegény, hogy olyan alaposan megrontotta az életemet; csak eszköze volt a véletlennek. Áldott, jó lélek; most is lelkesedem érte, és hálásan ismerem el, hogy az életem legszebb óráit köszönhetem neki.
Egypáran érdeklődni kezdtek.
– Sohase ismertem kedvesebb teremtést – folytatta – és ráemlékezve, nem tudok más hibát fölfedezni benne, mint hogy egy könyvtár-igazgatónak volt a felesége. De ez a csekélységnek látszó körülmény elég volt rá, hogy megrontsa a jövőmet.
Ez olyanformán hangzott, mint valami burkolt »felhívás keringőre«. Természetesen kértük, hogy beszélje el az esetet.
Nem sokáig kérette magát.
– Huszonkét éves koromban – kezdte – csinos, daliás, kellemes modorú fiatal ember voltam, és úgy öltözködtem, mint egy herczeg. Ezt persze most nem nézik ki belőlem, de így volt, és higyjék el, hogy nagyon tetszettem az asszonyoknak.
Ez kissé elkapatott. Nem voltam érzelgős, nem voltak szenvedélyeim; elkapatottságból, elbizakodottságból, józan, hideg, számító maradtam. Persze, én is élvezetrevágyó voltam, mint minden fiatal ember, és nem is tagadtam meg magamtól az élvezeteket; de tudtam uralkodni magamon, és nem voltam rabja még az élvezetre vágyásomnak sem. Tisztában voltam vele, hogy ez a vágy a természetnek legbecsesebb ajándéka, a melyet – okosan – ki kell használnunk, és hogy ezt a kincset sem nem azért kaptuk, hogy elprédáljuk, sem nem azért, hogy ne tudjunk vele élni. Tisztában voltam vele, hogy a ki ezt a kincset odadobja egy ostoba szenvedélynek, a ki ezt a kincset lerakja egy asszony lábához, éppen olyan oktalanságot követ el, mint az a néger, a ki egy nagy darab gyémántot talált, és tudatlanságában a gyémántot elvitte a gazdájának, hogy annak hatalma még nagyobb, s az ő rabszolgasága még tűrhetetlenebb legyen. Szóval nem voltam arra predesztinálva, hogy az asszonyok vagy egy asszony rabjává legyek; és, bár ifjúkoromban igen sokat szerelmeskedtem, elmondhatom, hogy soha se voltam rabja a szerelmi szenvedélynek.
A nagyravágyásnak se voltam betege, de a legkomolyabb gondolatom mégis az volt: minél előbb és minél nagyobb karriért csinálni! Okos fiú voltam és tudtam, hogy ennek a módja nem az, hogy az ember sokat tudjon, vagy sokat dolgozzék, hanem az, hogy: a társaságban minél kellemesebb jelenség legyen, minél simább, kedvesebb modorral főzze le embertársait, minél több hasznos összeköttetést szerezzen, minél ügyesebben helyezze el a minél tapintatosabb hizelgést s a többi, de hisz ezt önök is tudják.
Ehhez képest kitünően indultam neki az életnek, s a jövőm fényesnek igérkezett. Bár semmit sem tanultam, remekül usztam meg a kereskedelmi iskolát, és mert a hazulról kapott segítség elég volt rá, hogy a gavallért játszhassam, azonnal alkalmazást találtam egy nagyobb kereskedőháznál. Itt nem sokáig haboztam, hanem hamarosan megkisértettem az első nagy coup-t. A főnököm felesége már jól túljárt a negyvenen, de még szeretett mulatni. Udvarolni kezdtem neki; apró figyelmességeim fölkeltették benne a hálaérzetet, és néhány hónapi kitartásomat teljes siker koronázta. Nem volt nagyon szép asszony, de úgy gondolkoztam, hogy: az, a ki előre akar menni, ne legyen nagyon válogatós.
Ez a vállalkozásom – a melyről különben, nem akarván elveszíteni az önök szíves érdeklődését, meg kell jegyeznem, hogy ha nem is volt ment minden nagyravágyó számítástól, a kicsinyes haszonleséstől egészen ment volt – ez a vállalkozásom várakozásomon túl fényesen sikerült. Vagy félesztendei általános megelégedés után ugyanis – mert a főnököm is meg volt elégedve, mindenki meg volt elégedve – a főnökné egy szép nap így szól hozzám: neki nincs kedvére, hogy én továbbra is a férje házánál maradjak, mert ez azzal jár, hogy sok mindenféle szemet szúr a háznép előtt, ő pedig igen ügyel a látszatra. Jobb lesz, ha csak idegen helyen, társaságokban és titokban találkozunk, és ez annyival könnyebb, mert kitünő helyet tud számomra. Elég az hozzá, csak egy szavába került, és Berlin egyik legnagyobb bankházához kerültem, a melynek a tulajdonosával valaha a legjobb barátságban lehetett. Nem lehetetlen, hogy csak azért voltam alkalmatlan neki, a közvetetlen környezetében, mert már az utódom is ott lappangott; de ezzel nem sokat törődtem, mert ha megbuktam: fölfelé buktam. Azt mondhatnám: a desztillált szerencsébe buktam bele. A bankár hamarosan megkedvelt; éppen olyan emberre volt szüksége, a milyen én voltam, tudniillik a ki a bankházat pompásan tudta reprezentálni, s azért az irodában rohamosan haladtam előre. S a család épp annyira megkedvelt, mint a családfő. A bankár igen nagy házat tartott; majdnem mindennap nagy társaság volt nála, s ennek a társaságnak én lettem a legbeczézettebb alakja. Minthogy önök soha se fogják látni ezeket a hölgyeket, nyugodtan elbeszélhetem, hogy a bankárnak a felesége is, a ki még elég fiatal asszony volt, a tizenöt éves leánya is a legkomolyabban belém szerettek. Az asszony kegye olyan feltünő volt, hogy a társaságukba járók, a bankház alkalmazottai és a cselédek mindannyian a kedvesének tartottak. Ez nem volt igaz; igaz lehetett volna-e, nem tudom, mert ezt a nagy coup-t, a leányra való tekintettel, nem kisértettem meg. Nem akartam ugyanis va-banque-ot játszani; attól tartottam, hogy embarras de richesse-be kerülhetek, hogy, ha nagyon is sok talál sikerülni, a szép mamának aggodalmai támadhatnak, s talán éppen ezért nem kaphatom meg feleségül a kisasszonyt. Már pedig ezért a szent czélért igen sok lemondásra voltam kész. Megmaradtam tehát a legtökéletesebb, de kifogástalanul tartózkodó szeretetreméltóságnak, s tőlem telhetőleg kitartóan, de óvatosan ápoltam azt a két gyöngéd érzelmet, a melyet mindig helyes, józan és kellemes magaviseletemmel sikerült fölébresztenem. Hogy rövidre fogjam az elbeszélni valót: kevés idő telt bele, s én voltam a bankár legbizalmasabb embere, a bankház egyik vezetője, és főnököm nem titkolta el előttem, hogy nekem szánta a leányát. Előbb csak példálózott; ha a háza érdekéről volt szó, czélozgatott rá, hogy ez az érdek az én érdekem, mert reméli, hogy nemsokára még szorosabb kötelékek fognak hozzá fűzni. Később, mikor már ugyancsak udvaroltam a kis lánynak, s látnivaló volt, hogy nemcsak a kisasszony fogadja szívesen udvarlásomat, de a szép mama is pártolja férje tervét, már egészen nyiltan beszéltünk arról az időről, a mikor a bankár veje és czégtársa leszek. Kimondottan úgy szerepeltem, mint vőlegény, vagy legalább is vőlegényjelölt, és az eljegyzést csak azért nem tartottuk meg, mert ezzel meg akarták várni a kisasszony tizenhatodik születésenapját. Boettiger minden áldott nap hangosan irigykedett rám, hogy milyen szerencsés kópé vagyok… szóval: a kék égben usztam, mikor megismerkedtem a könyvtárosnéval.
Hát az igaz, hogy bájos, sőt gyönyörű teremtés volt: egy harmatos villi, a ki valahonnan a Szentivánéji álomból került elő. De ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy e miatt a szép asszony miatt el fogom veszíteni a menyasszonyom kezét: akkor én ezt a szép asszonyt soha se láttam volna másodszor.
Csakhogy, mert még nem voltam huszonnégy esztendős, így okoskodtam:
Minthogy egy év, sőt másfél év is elmúlhatik addig, a míg a házasságom megtörténhetik, világos, hogy addig még lesz egy pár kedvesem, legalább is egy, mert kell lennie, s ha kell: mért ne legyen az első vagy az egy ez a szép kis könyvtárosné?! Ennek annyival kevésbbé lehet akadálya, mert hisz az egész históriát soha senki se fogja megtudni.
És a bankárék csakugyan nem is tudták meg a könyvtárosnéval való viszonyomat. Tündérem sokkal inkább vigyázott a jóhírére, s én sokkal ügyesebben viselkedtem, semhogy ez megtörténhetett volna. A bankárék soha se tudták meg, hogy mi szél ütött hozzám s egyszerre mitől kergültem meg.
Hanem… itt hibáztam el a dolgot, s ezért mondhatom, hogy ez az asszony rontotta meg az életemet… egyre nem számitottam. Arra, hogy a könyvtárosné azok közé a ritka asszonyok közé tartozott, a kikbe az ember utóbb még szerelmesebb, mint előbb.
Mindaz, a mi ettőlfogva történt, észrevétlenül történt velem. Mert hiszen ha észbe kapok, akármilyen szerelmes voltam, a számításom és az erős akaratom minden nagyobb fájdalom nélkül ki tudott volna ragadni a villi karjaiból.
Csakhogy, a fiatalságomnál fogva – és ez a huszonharmadik meg a huszonnegyedik esztendő veszedelme – nem vettem észre, hogy mi történik velem.
Először is, nem vettem észre, hogy a villi milyen sok időmet foglalja le… hisz, kivált eleinte, olyan gyorsan mult el ez a sok, sok óra!
Nem vettem észre, hogy már a meghódítása is milyen sok időmet rabolta el. Eleinte csak nagy társaságban, igen különböző helyeken, s csak ritkán találkozhattunk: lesnem kellett rá. Aztán a titokzatos légyottok!… mindig a pokol fenekén adott légyottot. Aztán, mondhatom, jó sokáig, és ugyancsak kérette magát. S mindez sokkal jobban érdekelt, semhogy csak egyszer is eszembe jutott volna: milyen sebesen peregnek le a pillanatok, a perczek, az órák és napok!
Azután… azután persze még gyorsabban múlt az idő. És egyre jobban kivántam azt, a miről azt hittem, hogy: hiszen csak egy rövid, boldog óra!…
Később már szabad volt meglátogatnom; nem voltam kénytelen a pokol fenekére menni utána. De nagyon kellett vigyázni.
Az ura vaksi, öreg ember volt, de a vakság nem zárja ki a féltékenységet; sőt. A villi lassankint beletörődött, hogy a cselédei gyanakodhatnak; azzal segített magán, hogy gyakran változtatgatta őket. De rettenetesen ügyelt rá, hogy az ura semmit se sejtsen, s különösen, hogy fogalma se legyen róla, milyen sokszor járok a házába. Az öreg úrnak azt kell képzelnie, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megyek el hozzájuk.
Ennek a látszatnak a megóvásához sok ügyesség kellett. Az öreg úr a kereskedelmi könyvtár igazgatója volt; társaságba nem járt, egész nap otthon vagy a hivatalában dolgozott, és csak olyankor mozdult ki hazulról, ha egy kicsit sétálni ment. A kereskedelmi könyvtár palotájában laktak, a földszinten; a könyvtár és az öreg úr hivatalos helyisége pedig az első emeleten volt. Még hozzá az öreg úr, talán mert a féltékenység sarkalta, egész nap csetlett-botlott; a földszintről az emeletre, s az emeletről a földszintre. Hol otthon dolgozgatott, hol a hivatalában, de a jövését-menését nem lehetett kiszámítani. Nagyon kellett tehát ügyelnünk, mert ha rájön, hogy mindennapos vagyok a házában, ez éppen elég lett volna rá, hogy véget vessen a regényünknek. Szerencsére, a lakásnak két kijárása volt, de ez még nem óvott meg bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más időben történt.
Így segítettünk magunkon:
Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret. Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment.
De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt könyvtára.)
A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel.
Ez, mondom, még nem lett volna végzetes.
De most jön a tragédia.
A tragédiám ez volt:
Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam, élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust.
Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe, először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony isten, nem siettem!
Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már késő volt.
Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket. Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem; a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket.
Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit elkéstem.
Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól.
Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony rontotta meg?