BOGÁNCSVIRÁG.
I.
Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt.
Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a veleje ez volt:
»Kedves Sziriusz bácsi,
az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön.
Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék.
Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki már nem fiatal, s a kinek családja van.
Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg tőlem jóindulatát.
Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát?
Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent.
Nagyon boldoggá fogja tenni
Brunner Hilda ezt tizenhat oldalon írta meg, s nem felejtette el, hogy az aláírásához odabiggyessze a lakása czímét is: Varsó, Lengyelország.
A mogorva költő, a ki első versei alatt Sziriusznak nevezte magát, a papirkosarába dobta ezt a hizelgő levelet, s nem felelt rá.
Olyan sokan keresték, hasonló czímen, az ismeretségét! S a Brunner Hilda leveléből kirítt, hogy írója azoknak a veszedelmes hölgyeknek egyike, a kiknek legkedvesebb időtöltése az irodalmi levelezés, s a kik tanácskérés ürügye alatt csak autogrammokat gyüjtenek.
Sziriusz udvariatlansága Brunner Hildát nem sértette meg, és nem csüggesztette el.
A nagy költő nemsokára egy második, nem kevésbbé hosszú levelet kapott, a melynek a tartalmából csak ennyit érdemes feljegyezni:
»Rossz ember!
Még csak egy arczképet se küldött!
Ha kibékít egy pár sorral, egy pillanatig se haragszom tovább.
Az aláírását csak nem tagadja meg tőlem?
Semmi egyebet, csak az aláírását!«
Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se küldötte el.
Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról.
Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje.
– Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem válaszoltál.
– Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán.
Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett!
Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a levélhordó:
»Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a Mesterrel.
Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – megcsókolni azt a szép ősz hajat!
Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen:
Bogáncsvirág, helyben, poste restante.«
Ez a levél már tetszett az ősz mesternek.
– Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a levelet a feleségének.
Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a Tatának, és azt mondta rá:
– Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra!
– No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az irodalomtörténet számára tartott rendben.
De nem felelt rá, poste restante.
Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág.
»Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner Hildának? Poste restante se?!«
Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé Bogáncsvirág.
De Brunner Hilda nem hagyta magát.
A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét. Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen Vadász-nak?
A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette volna lefőzni ezt a dámát.
De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani.
Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét lefordíthassa lengyel nyelvre.
Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek.
Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott aláírást, s megadta az engedelmet.
Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap. Itt megvan a mesterhez méltó fenség.
A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója.
És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember.
II.
A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül.
Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány elszórakoztatja a Tatát.
Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy elvezeti az öreget Steg felé.
A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba, a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek látszik.
– Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten!
Az arczát pirosra fujta a szél.
Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére. Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre, megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány az ő igazi múzsája.
Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női lelkek, a melyeket ő ismert?!…
És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény.
Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony lelkében.
Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az imádatot.
A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol. Már egészen gyermekes volt.
S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának él.
Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét. Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már Hallstattban, később mind többet.
Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a kinyomatásra érdemesnek.
Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy ezer darab szerelmes levelet írt hozzá.
Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt.
Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik.
III.
Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda sietett jelentkezni.
Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket. Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre.
A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak gyöngeelméjü aggastyán!
De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt vőlegényéhez:
– Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a múzeumok fognak fizetni, majd csak felépítjük a mi kis házikónkat!
– No, és a dicsőség! – felelt a vőlegény. – Az irodalomtörténet díszhelyet tartogat számodra, a Goethe Friderikája mellett!