BÜSZKESÉG.
Mialatt letámolygott a lépcsőn, mikor valahogyan kijutott az utczára és aztán ment, ment, ment – nem volt magánál. Csak akkor tért magához, mikor a hűvös szél át meg átjárta vékony, nyomorult ruháját és összerázta a testét. Egyszerre meghallotta a víz locscsanását és megpillantotta a piszkos, sárgás hullámokat. A folyó partján találta magát.
De hiszen oly mindegy, hogy hol jár!
Hát csak ment előre tovább, akármerre.
Ujra eszmélni kezdett; hirtelen visszatért az emlékezete.
Tisztán látta maga előtt azt a rideg, fénytelen tekintetet, azt a kegyetlen, rémesen mozdulatlan, öreg férfiarczot, mintha – mialatt a halálitéletét hallgatta – külön-külön megnézte volna ennek a viaszszinű arcznak mindenik redőjét. Ez az arcz akkor se lehetett volna rettenetesebb, ha a homlokról felkunkorodó vékony, deres fürtök egyszerre megannyi kígyóvá változnak át; az Apokalipszis rémképeiből meredezhettek elő ilyen szörnyű arczok; így képzelhették a régiek a Végzetet.
És mintha még most is hallotta volna a kisértetiesen mozdulatlan, vékony, beretvaéles ajkak mögül elősuhanó, szinte suttogóan halk, s halkságukban olyan dermesztően rémes szavakat:
– Végtelenül sajnálom, édes nagysád, de igazán lehetetlen!
Látta a kényszeredett, savanyú mosolygást, a mely sietett elbúcsúztatni a kellemetlen látogatót… a mely őt végképpen kilökte az élnivaló emberek közül!… A szivességnek azt az utolsó rongyát, a melyet ő az élők világától kapott!…
Pedig olyan keveset kért tőle!
És ez volt az utolsó ember, a kitől még kérhetett valamit! A többiek, a kikre gondolhatott, már valamennyien sorra lerázták a nyakukról. Ez volt az utolsó, a kitől még kérhetett valamicskét, a kitől még valamit kérni tudott!…
Hiszen, ha ki tudta volna nyitni a száját a teljes őszinteségre! Ha meg tudta volna mondani neki:
– Hat hete, hogy éhezem… hogy éhezünk… nemcsak én, hanem az öreg édesanyám is! Már a harmadik napja, hogy egy falatot se ettünk! Holnap kilöknek bennünket a szobánkból és nincsen hová mennünk!
Akkor, akkor talán nem utasították volna el… ha egyebet nem, legalább egy falat kenyeret kapott volna; az alamizsnát nem tagadták volna meg tőle és az anyjától.
És már szorongatta a görcs a száját, hogy kizokogja ezeket a borzasztó szavakat. Már ki akarta vallani szégyenletes titkát, már oda akarta dobni a szemérem utolsó leplét is. Már felnyitotta száját… de a szó elveszett remegő ajkán.
Nem birta kimondani.
Lehet, hogy így is csak egy pár napot nyerhettek volna. Még az is lehet, hogy hiába zokogta volna el…
Ó, ha majd kitudódik a titkuk, – de ők már nyugodtan fekszenek utolsó tiszta ruháikban, – akkor, akkor majd százan is találkoznak, a kik éppen csak ezt várták! Hiszen ha tudták volna! És talán éppen azok fognak sajnálkozni rajtok legjobban, a kik most a legjobban fáznak, ha őt, csak messziről is megpillantják.
Ó, a halottnak mindig annál több a jóakarója, minél kevesebb jóakarója volt addig, a mig élt!
De talán, ha vall – és olyan szerencsés, hogy a szavai hitelre találnak! – nem űzik el egy kis könyöradomány nélkül. Hiszen, a mikor éppen csak a száraz kenyérről van szó, az emberek még jók is tudnak lenni!…
Nem, nem lehetetlen, hogy ezen az áron – szemérme meggyötörtetésének, kínszenvedésének az árán – csakugyan hozzá juthattak volna egy falat kenyérhez. De még az is lehet, hogy hiába vetkőztette volna le a lelkét… egészen… hogy hasztalanul alázta volna meg magát, a lehető legmélyebbre…
Mindegy. Milliók és milliók megtették volna ezt az ő helyében.
Megteszik ezt sokan, és akárhányan úgy teszik meg, hogy azután mindjárt fölemelik a fejöket. Bátorságot ad nekik, majd, később, igazolja őket maguk előtt az a meggyőződés, hogy minden élőlénynek joga van az élethez.
Igaz, minden élőlénynek joga van az élethez.
És ő mégse birja megtenni, a mit milliók és milliók megtennének, a mit talán mindenki más megtenne.
Úgy látszik, igazán nem élnivaló.
Mintha a természet is rá akart volna pirítani: egyszerre testi fájdalmat érzett. Az összeszoruló üres gyomor a maga durvaságával figyelmeztette a rest öntudatot, hogy ne feledkezzék meg róla. Kocsisnyelven, ostorcsapásokkal adta a lélek tudtára, hogy ő követeli a maga jogait.
A vénleánynak eszébe jutott az a másik, – a tehetetlen öregasszony, az édesanyja, – a ki otthon várakozik és most talán ugyanezt a testi fájdalmat érzi. Az a másik, a ki szintén nem élnivaló. A ki őt ilyen élhetetlennek nevelte; a ki éppen úgy érez és gondolkozik, mint ő.
Hadd várakozzék. Hadd reménykedjék még egy kis ideig. A mig reménykedik, talán még ez a testi fájdalom se olyan marczangoló…
Úgyse sietős az, a mi ezután következik…
Hiszen ha meg tudná menteni, szegényt, ettől az undorító kíntól!…
Az anyjára gondolva, nem vádolta többé az élhetetlenségüket, hanem elérzékenyedett a sorsukon.
Milyen keveset kívántak ők a világtól! Milyen kevésért imádkoztak hiába!
És milyen sokan élnek a világon, a kiknek fogalmuk sincs az ő gyötrelmeikhez hasonló rémségekről! Milyen sokan élnek mindenfelé, a kik egész életükön át ki nem mozdulnak azokból a kényelmekből, a melyekre ők soha még csak nem is áhítoztak!… Hisz ezek mindig olyan messze voltak tőlük, mint a legtávolabb eső világrészek!
A gazdagok világára gondolt.
Képek merültek föl előtte, valamely lázas félálom képei, s ettől a látomástól nem tudta elvonni elfáradt, elernyedt, mind jobban lankadó értelmét.
Már nem látta a piszkos hullámokat. Mint a Szahara csüggedt vándora, a kit kétségbeesésében is izgatnak a jól ismert csalóka délibábok: oázisokat, pálmaerdőket, gyönyörű szineket, ezüstből és aranyból épült városokat látott – a melyek nem a káprázat, nem a felizgatott agyvelő kegyetlen játékának az üres képei, a melyek megvannak a valóságban is, de már nem az ő számára.
A fényűzést jóformán csak hírből, hallomásból, az olvasmányaiból, a leginkább talán képes ujságoknak a gazdagság dicsőségét szolgáló, hízelkedő rajzaiból ismerte. És most mégis a fényűzés képei jelentek meg előtte.
Királynékat látott, a mint sétautazást tesznek a tengeren és a hajón hajbókoló urak hódolatát fogadják. Gépkocsin száguldó, vidám, előkelő párokat. Nagyúri szépeket, a kiknek mesés arczszínét és gyönyörtől fáradt, álmos tekintetét halhatatlan festők örökítették meg csodálatos vásznaikon. Tenniszező amerikai milliomos fiúkat, fehér ruháikban, önérzetes tekintetű kisasszony-pajtásaikkal. Kis princzeket és princzesszeket, a mint elkényeztetett, nagy kutyáikkal játszanak, jóllakott, boldog, úri kutyáikkal. Főpapokat, érsekeket, a kiknek nyugodt pillantásából kiolvasható a tudat, hogy jól sáfárkodtak, s a gondjaikra bízott nyájat a felsőbb hatalom czéljainak megfelelően vezérelték. Redfern bámulatos toalettjeit, a melyek a kiváltságos hölgyek számára készültek, a melyeket azonban ezek kegyes engedelmével a boltok és a képes ujságok előtt bámészkodó szegényeknek is meg szabad csodálniok. Nagy férfiakat, a mint a rongyosok ügyeinek atyai elintézése után nagy komolysággal lakomáznak. Hirneves szinésznőket, a kik vagyont érő öltözetekben mókáznak az esti toalettben díszlő jómódúak előtt, aztán a pazar világítású szinházból nem kevésbbé pazarul világított szalonokba vonulnak, vagy haza, a minden jótól duzzadó, pöffedő polgári kényelembe. Krikettező társaságokat; a mint nevetgélnek, mert hiszen nincs más dolguk. Jóléttől, megelégedéstől sugárzó, egészséges, szép arczokat: miniszterek, nagykövetek, bankárok feleségeit, leányait. Nagyvagyonú szép mátkapárokat, bájos arákat, a kik belenevetnek a világba, és vőlegényeket, a kik talán azért olyan öntudatosak, mert alighanem ők teremtették a világot. Ünnepélyeket, bálokat, élőképekbe összesereglő szépeket, asszonyokat, leányokat, a kik életnagyságú portréikon a nyomorultaknak is megmutatják azt, a mi szépségükből megmutatható. Világhírű énekesnőket, a kik nagyobb adót vetettek ki az Egyesült-Államok lakóira, mint maguk az Egyesült Államok. Kelengyéket, a melyek fenséges, de még csak ezután születendő pólyásbabák számára készültek; mindenféle kelengyét: öreg szinésznők menyasszonyi ruháit, a herczegkisasszonyoknak és a pénzfejedelmek leányainak összehordott csipkéket és gyémántokat, az égiek tiszteletére készített drága oltárterítőket. Százesztendős, gyönyörü arczképeket, szép és gazdag úrnők hasonmásait, a kiknek az ükunokái is szép és gazdag úrnők. Daliás tiszteket, a kik gondoskodnak róla, hogy a világon ne legyen semmi baj, és ekközben rózsalánczra fűzik a sziveket, a sziveket!… Elragadó hetérákat, a kik nem rejtőzködő szépségükkel és bátor elhatározásukkal meghódították a világot, majd túlszárnyalták magukat a fellegvárakban lakó angyalokat, és ezzel egy kis ezeregyéjszakai világot varázsoltak maguknak. Izgatóan érdekes, bár kissé fáradt szemhéju kalandornőket, vagy inkább bűvésznőket, a kik kiügyeskedték, hogy a félvilág mocsarából fölfecscsenő sár semmi szennyet ne vessen uszályaik szélére, s akik végül nábobfiút fognak maguknak férjül… nábobfiút, a kinek értelmét a pénzkereső apa már előre elköltötte az életért való ideg- és lélekölő küzdelemben. Tarka-barka, szines öltözetü, minden ékességgel pompázó, virágos kertből virágos kertbe, gyönyörről gyönyörre röpködő, bájos és tréfás alakokat, a kik csak mosolyognak és szeretnek, a kiknek a világ egy roppant tánczterem.
És nekik éhen kell halniok!
A lefestett és kőből való szép női alakoknak képtárakat, múzeumokat, palotákat építenek, és nekik éhen kell halniok. Hiszen ő csak egy csúnya vén leány, s az anyja, az egy együgyü öreg asszony. Nekik tehát éhen kell halniok.
Milyen drágaságok, mekkora vagyonok vannak a világon! Mi mindenre van pénz! Mennyi pénz van a százezrekbe kerülő síremlékekre, mauzoleumokra, szobrokra, képekre, gyüjteményekre, a fényűzés ezer meg ezer, előttük nagyobbrészt ismeretlen holmijaira. De nekik – a kik csak annyiért imádkoztak, a mennyiből tovább tengethetnék ezt a nyomorult, nélkülözéssel és lemondással teljes életöket, nekik éhen kell halniok!
Milyen kevés kellett volna nekik, milyen kevés!…
Vannak, a kiknek mindenük megvan, a mi az életre igazán szükséges, és a kik telhetetlenségükben mégis telekiabálják a világot a követeléseikkel. Vannak, a kiknek minden baját csak a képzelődés okozza, a kik nem becsülik meg azt, a miért ők hiába imádkoztak, és mégis annál többet kívánnak, minél többet kaptak. Vannak, a kik elnyomottaknak, kizsákmányoltaknak, kifosztottaknak mondják magukat, és a kiknek mindenük megvan, a mire ők hiába vágyódtak: a becsületes keresetük, a tisztes munkájuk, a kenyerük, a hajlékuk, a tűzhelyük, mindaz, a mit nekik csak irígyelniök lehet!
Milyen gazdagok ezek a többi szegények, hozzájok, kettőjükhöz képest!
Hiszen kevesebbet már nem várhattak az élettől! Ő, ő maga milyen régen lemondott róla, hogy igazi, egész életet élhessen! Fájt neki, hogy megvetetten kell elfonnyadnia, hogy a sok millió asszony örömmel és bajjal vegyes, de emberi sorsából nem vehette ki a részét, hogy a szegénység eltiltotta attól, a mire az isteni rendelés küldte… fájt neki, de milyen régen belenyugodott ebbe! Nem akart egyebet, csak dolgozni hogy eltarthassa magát és az anyját. És ez a szegény öreg asszony! A ki már nem óhajtott egyebet, csak hogy ne kelljen megérnie azt az inséget, azt a véget, a legcsúnyább halált, s gyermeke elpusztulásának rettenetes látványát!
Csak a száraz kenyérre vágyódtak; csak azért imádkoztak, hogy tovább tengődhessenek.
És ezt se tudták kikönyörögni a sorstól. Még ezt se tudta elérni, minden dolgozó készségével, lelkének minden erőfeszítésével!
De hát miért is kapaszkodtak ehhez a nyomorult élethez, ehhez a tengődéshez, miért?!…
Miért?
Hát azért, mert akárhogyan el voltak nyomorodva, bennök is volt valami kis élet, a mely tovább szomjazta az életet! Mert akármilyen nyomorult volt is a sorsuk, azért mégis élt bennök valami, a mi őket is hozzáfüzte az egész teremtéshez. Mert nap van az égen; mert este csillagok jönnek fel; mert az ő tüdejöknek is jól esik a levegő; mert… ó, milyen szépek ezek a virágzó almafák!…
És mégis… ha véletlenül egyedül áll a világon, milyen régen beletemetkezett volna már ezekbe a piszkos hullámokba!…
De magára hagyhatta-e az anyját?! A szegény, tehetetlen öregasszonyt?!
Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy mégis eltarthatja.
És képtelen rá.
Vajjon nem követett-e el mulasztást? Vajjon nem önmagát kell-e vádolnia, ha ennyit se tudott elérni?
Bizonyára az ő élhetetlensége, az ő tehetetlensége, ha idáig jutottak. Az ép, erős kezü, negyven éves leányé. Vannak lázadók, a kik hasonló átkok közepett, sokkal többet kivájnak maguknak, pusztán az akaratuk erejével. És milliók meg milliók, kevésbbé fegyverzettek, mint ő, a kik kiküzdik mindazt, a mit, úgy látszik, csak tőle tagadott meg a sors.
De tehet-e róla, ha ennyire élhetetlen?! Ha nem tud megalkuvó lenni, mint, ki tudja, hányan amazok közül?!…
Megtette, a mi tőle telt. Sok férfi, a ki nem is a legközönségesebb szellemi hatáskörnek örvend, félannyit, negyedrészannyit se tanult, mint ő, csak azért, hogy a legszerényebb helyzetben, ha nem is éppen kézi, de mégis csak napszámos-munkával kereshesse meg a legszükségesebbet.
Megpróbálta hasznát venni minden képességének; árúba bocsátani garasokért, a mit lelkében a legkülönbnek tartott. Írni akart. A lelke!… a lelke nem kellett senkinek! Úgy látszik, nem volt tehetsége. Megadta magát sorsának. Nem erőltette, hogy megbecsüljék.
Elvállalta azt a munkát, a mit éppen kapott. Igyekezett megfelelni a kötelességének becsületesen A véletlen rossz emberekkel hozta össze. Kitúrták ebből a szegényes keresetéből is, mert nem találták kedvesnek.
Tehet e róla, ha nem kedves, nem tehetséges és nem tud megalkudni mindennel, akármivel?!
Azért már nem volna joga élni?! Ő volna az egyetlen, a kinek nincsen joga élni?!
Mindenesetre valami szerencsétlen kivételnek született.
Mert most már nincs tovább. Nincs tovább, minthogy nem birta kimondani:
– Éhezünk!
De hát ez a szemérmesség, vagy talán büszkeség, nem ostobaság-e?
Azok, a kiknek joguk van élni és a kik élni akarnak, az okosak, szükség esetén nem szégyenkeznek, hanem elvetnek maguktól minden álszemérmet.
És ő, ő nem birta kimondani ezt az egy szót, hogy:
– Éhezünk!
Úgy kell lennie, ez a szemérem, ez a büszkeség: ostobaság!
De hát ez az ostoba büszkeség nem egy nemes érzésből fakad-e?! Nem ugyanabból a nemes érzésből fakad-e, a mely megalkotta az egész társadalmi rendet, azt a világot, a mely most, ime, kilöki őket magából?! Nem az erkölcsből, az igazságosságból, a társadalmi életnek a vadállati élet fölé helyezkedéséből eredt-e?! Abból a – javunkra mindig szivesen vállalt – hallgatag köz-szerződésnek becsületes, a rovásunkra is következetes megtartásából, hogy az élethez való ragaszkodásunk természeti jogán sem követelhetjük mástól azt, a mivel ez a más nem tartozik nekünk?!… Nem követelhetjük, hogy az összesség helyett, a rabló erőszakosságával s a véletlenül szembejövőnek támadó vadállat oktalanságával ezt a mást vonhassuk felelősségre?!…
Ez az ostoba büszkeség nem ugyanabból az igazságérzetből származik-e, a mely a más jogát is tiszteli, nem csupán a magunkét, s a melynek a – többi természeti erőéhez hasonló – maradandósága ezer éveken át a javak nagy sokaságát adta az emberiségnek, a javaknak azt a sokaságát, melynek gyümölcseit a legmohóbban azok élvezik, a kik a gyakorlatban nem ismernek el más jogot, csak a tulajdon jogaikat és mindenekelőtt az élethez való jogot, ha ez véletlenül az övék?!…
Ám legyen akárhogyan. Ám legyen ez a büszkeség merő, menthetetlen ostobaság. Nem tud másforma lenni. Ilyennek született, vagy ilyennek nevelték.
Ostoba; nem élnivaló.
Hát Isten veled, gyönyörü világ!
Mert most már nincs más választás, mint: elmagyarázni a tehetetlen, szegény öreg asszonynak, hogy fel kell kötniök magukat két szögre…
Csak öt percz lesz az egész. Aztán mindennek vége.
Komoly könyvek mondják, hogy az emberiség életében soha se történt szörnyűbb dolog, mint Damiens kivégzése.
De mi volt Damiens kivégzése ehhez az öt perczhez képest?!…