VEGYES KIADÁSOK.
I.
Bécsi Rolla – Wislotzky Antenor herczeg nagykövet úr ő kegyelmességének
Aix.
Ugyan, ugyan, ugyan!
Remélem, a gyanusítás nem komoly. Mert megharagudnám.
Különben a legjobban azt csodálom, hogy egy olyan, minden olajjal fölkent vén emberismerő, mint maga – szeretett édes kis Malaczom! – beugrik egy olyan vieux jeu és épp azért mindenünnen kikopott, agg intrigánsnénak, mint a milyen ez a maga regényíró barátnője.
Hát már a rókát is be lehet csapni?… És még gerleturbékolás se kell hozzá, csak hollókárogás?!… No lám, no lám, és én ezt nem tudám!
Figyelmeztetem, barátom, hogy ennek a nőnek a lelke is czementből, lószőrből, kocsifestékből, papier-machéból és gummiból való, mint a foga, a haja, a szemöldöke, a mosolygása, et toute la lyre!…
Oroszországban felismerték ennek a hölgynek a jeljemét, de ezzel nem dicsekszik. Ámbár meglehet, hogy már el is felejtette, mert a szóban forgó esemény még az ó-korban történt. Elég az hozzá: Oroszországban alantas közegek udvariasan a határra szállították, s azóta semmiféle ifjú nagyherczeg hívó szózata nem bírhatja rá, hogy visszatérjen gyermekreményei és bánata tanyájára.
Anno egyben Poroszországban is leleplezték. (Fuj, minő látvány!) Ennek az esetnek a részleteit nem tudom, de azt igen, hogy akkor Poroszország még nem volt Németország.
Most szivárványszinűre festette a haját, a fogait kikeféltette, egy bájos mosolylyal elfelejtette az egész világtörténetet, s azt hiszi, hogy megint fiatal.
Hát tudja, ha neki ebben öröme telik, s ha – ó, istenem! – találkoznak jó házból való, de rosszúl nevelt fiatalok, a kik a jezsuita-iskolából jövet, elhiszik neki, hogy Marsalánál nem volt markotányosné: hát nekem mindegy, áldásom rájok! De ön, Apám!…
Ön, a kihez képest Metternich csak egy üres fejű pozőr volt!… Ön, a ki megjavította a Talleyrand iskoláját!…
(– Hízeleg! – gondolja az én kis Malaczom.)
Nem, nem hízelgek. Legyünk egészen őszinték: ön, a ki nagyobb briganti a világ minden Musolinojánál!…
Tudom, hogy mit fog mondani.
Először is, hogy: ha Aix-ben Diane de Lorge kisasszonynyal szemben elmulasztották azt a köteles elővigyázatot, a melyet Oroszország a szükséghez képest alkalmazott: mi köze hozzá önnek? Ön nem zsandár.
Másodszor: ha Diane de Lorge nem talál elég tanítványt, – jó házból való, jezsuita-iskolából jött, sanda nézésű ifjakat, a kiket az »Ars amandi«-ra oktathatna – ám írjon regényeket, mit bánja Ön?… És ha megírja emlékiratait a trójai falótól tegnapig, a melyek a tizennyolczadik század történetének bizonyára nem egy homályát derítenék fel, Ön a regényt soha se fogja valóságnak nézni, a mint a tehenet nem nézi fülemilének, mi?
Tehát harmadszor: énekelhet öntől ez az elfáradt Diána akármit, ez sans conséquence. Önt ezek a hőskori, minden csatatüzet diadalmasan kiállott bájak nem fogják elszédíteni, kivált mikor kúrát tart. Végre is, ha az ember nem éppen most jött a jezsuitáktól, a képzeletbeli szépségek s a tiszteletreméltó multat jelző bájak nem gyorsítják a vérkeringést. A mivel nem akarok rosszat mondani; ez csak természetes, nem igaz? De nem mondok többet, mert megint azt hiszi, hogy hízelgek.
Szóval: az én imádott kutyám a történelem itélőszéke helyén s a történelem pártatlanságával hallgatta végig a sárgára pingált agg kakadu fecsegéseit. Nem is hitte el a szemenszedett hazugságokat, melyeket a csalásnak és rágalmazásnak ez az arany érdemjeles veteránja a szegény Rolláról karatyolt össze, de…
Igen, de!… És itt fekszik a mopszli eltemetve.
De: jól esik egy kicsit malicziózusnak lenni és gúnyosan mosolygó kételkedéssel gyanusítani meg a szegény Rollát. Vagy talán azt hisszük, hogy: hátha van némi alapja a sok szamárságnak?!
Az asszonyi hiuságom azt sugja, hogy kegyes herczegem szégyenli – tehát letagadja – de bármilyen tréfásan, ingerkedően mondja, egy iczi-piczit komolyan gondolja, hogy: ej, ej, hátha ez a kiérdemült Seherezáde ezeregy hazugsága között igazat is potyogtatott el?!…
Féltékenyek vagyunk?
Ez olyan megtisztelő volna, hogy a többit, illő felháborodás után, megbocsátanám.
No lám, no lám!
Köszönöm a jóindulatnak ezt a jelét, s intézzük el »a többit«.
Köztünk, herczegem, van egy megállapodás. Ez volapükül így hangzik: Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent megmondani.
Állok elébe.
Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem.
Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt, mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha tudná, mennyire vigyáz rám!
Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb.
Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít, hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem tér.
Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy mellékszereplője vagyok.
Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel. Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban.
Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt.
Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni, egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít, hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit egyszerűen imád.
Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges.
Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal, nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban, igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék.
Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival.
Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is belekeveredtem a dologba.
Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem gondoltunk rosszra.
Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint – mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«.
Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk foglalkozik.
Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor!
Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni, hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni.
Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából. A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg, hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét, ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« – szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel.
A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a hámból. És pont.
De Magdába belebujt az ördög.
Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én még csak nem is gyanítottam semmit.
A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében, a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött, attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte.
Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem, tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért. Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom – helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő megtisztelő érdeklődését.
És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent. Utóljára is nevetnem kellett az eseten.
A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el:
Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen. Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát.
Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!…
Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli gondolat villan át az agyán.
Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és tisztességes érzésből fakadt.
Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár másról van szó.
Azt mondta magában:
– Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét kelti. Legyünk igazságosak.
Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra, tiszta ingre, s a többi.
– Legyünk igazságosak – ismételte.
Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt.
Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a reverendája zsebébe.
Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér.
Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt.
Ennyi az egész; a többi szin hazugság.
Nous allons la, la, la recommencer…
Tréfán kivül egészen az öné
II.
Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő eminencziájának
Bécs.
Nagyméltóságú Herczegérsek Úr!
Kegyes Pártfogóm!
Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a következőket jelenthetem.
A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán örökre elveszíté lelkének egészségét.
A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte, hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata kegyének köszöni.
Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt, mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett. Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében.
Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna, nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal, Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a halálos bűnt halálos bűnnel tetézte.
Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján pirulnia kellett.
A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a ki őt a gyalázatba döntötte.
Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra.
Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly szépreményű ifjút.
A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is!
Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!…
A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen, egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt is.
Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas szivétől.
Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének.
A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat, kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje? Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden esdje Eminencziád irgalmasságát?
Hódoló tisztelettel
Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája:
III.
Wislotzky herczeg nagykövet – Bécsi Rolla úrhölgynek
Karlsbad.
Egy szót se hiszek az egészből, de nem haragszom, mert megnevettettél, betyár!
W.
IV.
Wislotzky János herczegérsek – Főtisztelendő Müller Hippolit szemináriumi igazgató úrnak
Lemberg.
Kedves Hippolit fiam!
Kérésedre megbocsátok a szerencsétlennek. A további vezeklést mérd ki belátásod szerint, s a bűnösnek add tudtára, hogy a vezeklés után ismét jelentkezhetik gyóntatójánál.
Josephus fiam névtelen adományképpen nyujtson át az elbukott teremtéseket fölemelő »Magdolna« irgalmas intézet czéljaira oly összeget, a mekkorát a fiú elsikkasztott.
Josephus ezt magánpénztáramból fizesse ki s »vegyes kiadások« czímen könyvelje el.
János herczegérsek.