SZENTSÉGTÖRÉS.
I.
Asztolf úr, a mig a felesége élt, sohase igyekezett találkozni azzal a rozsdavörös haju szép asszonynyal, a ki minden asszony közül a legjobban hatott az érzékeire. Nem igyekezett találkozni vele, nem válaszolt a leveleire, kerülte, bujdokolt előle. Éppen négy esztendeig élt a feleségével, és ez alatt a négy esztendő alatt mindössze kétszer látta a régi szeretőjét: egyszer a czirkuszban, egyszer meg, jó messziről, az utczán.
Nem igyekezett találkozni vele özvegységének első napjaiban sem. Mikor a fiatal asszonyt eltemették s a két kis gyermeket elvitték a rokonok, Asztolf úr a vendéglőbe ment lakni. Látni se akarta azt a lakást, a hol négy nyugodt, boldog esztendőt töltött; nem akart törődni semmivel, nem gondolt senkire, nem dolgozott, csak sétált; szomorú volt.
Hanem vagy három hónappal a felesége halála után, mégis találkoznia kellett a vöröshaju asszonynyal. Egy utczasarkon akadtak össze; szinte egymásba botlottak.
Az asszony megszólította:
– Nem haragszom rád – szólt – csak nagyon sajnállak.
Beszélgetni kezdtek. Asztolf úr azokról a közös ismerősökről kérdezősködött, a kiket már négy éve nem látott; de hiába tért ki minden bizalmasság elől, az asszony csak vigasztalgatta.
Az özvegy még nem volt harmincz esztendős. Egy hónap óta gyakran megfordult a fejében ez a kérdés: »Vajjon meddig fogok egyedül élni? Mi lesz velem, ha hosszú ideig élek, mondjuk: ötven-hatvan esztendős koromig?! Addig mégis csak lehetetlen lesz egyedül maradnom?!«
Ez után a váratlan találkozás után egy uj kérdés kezdett motoszkálni a fejében:
– Vajjon nem ez e a legokosabb minden közül, a mit választhatok? Nem helyesebb-e, mint ha le kell alacsonyodnom a megvásárolható szerelemhez? Vagy nem helyesebb-e, mint ha megtagadom a multat, s elfelejtve a szép emlékeimet, uj szerelemre pályázom? Hiszen ezzel semmi olyat nem követek el, a mi eddig még nem történt meg! Így nem tagadom meg a multat, csak visszaadom magamat annak a hétköznapiságnak, a melyet a boldogságért elhagytam!
S kevéssel ez után a találkozás után felujult közöttük a régi viszony.
II.
– Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el, esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt, hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek?
– Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr.
– Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod?
– A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy, hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla.
Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép asszony megbékült.
Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra.
– A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű asszony lehetett.
Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az asszony másra terelte a szót.
De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az eltemetett hitvesről.
És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról.
Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju:
– A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz?
– Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok ott mindent, a hogy volt.
– Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig boldoggá tett! Szeretlek!
– Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan.
– Ha nagyon szépen kérlek?!…
– Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani.
III.
Vagy két hétig nem találkozhattak.
Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony:
»A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál. Együtt vacsorálhatunk.«
Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel őket.
A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről:
– Most már haza kell mennem.
– Mi ütött hozzád?
Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha véletlenül igaz.
Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt.
– Gyere fel hozzám – kérte.
– A szállóba?! Elment az eszed?
– Akkor hát én megyek fel hozzád.
– Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a cselédeimnek!
Pár pillanatig hallgattak.
– Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba.
Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes kifogásokba tudott kapaszkodni.
– A kulcs sincsen nálam.
– Hol van?
– Fenn, a szállóban.
– Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban.
És a nyomorult végül engedett.
IV.
A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a lakóját.
Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét.
Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott.
Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen elvesztette a fejét.
A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be.
Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit.
Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát.
– Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája!
Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet, nem is mert volna bemenni oda.
Tovább is csak halkan beszéltek.
– Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt hangon.
Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül.
Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe:
– Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy szeretsz!
Asztolf úr nem felelt.
– Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted, mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn megcsaljuk!…
Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr megrázkódott.
Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról.
– Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg!
– Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól!
Nem mondta meg, csak gondolta:
– És undorodom tőled is!
Leona utána ment.
– Akarom, hogy: csókolj, csókolj!…
És magához vonta és elborította a csókjaival.
Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el.
Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos sötét szobában.
Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta téríteni.
Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes lakásból.
V.
Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az éjszakán érzett először.
Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a hányszor Leona közelébe lépett.
A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták.
Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban mindent belepett.
Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már elszoktak egymástól.
Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta többé.