POÓRNÉ MULAT.
Négy vagy öt asszony, kinn a Ferenczvárosban, Poór Gábornét úgy hívja, hogy: a császár barátnője. Szegény asszonykát maga a férje nevezte el így. Poór ugyanis, egy keresztelőn, örömében-e vagy bánatában, egy kicsit becsipett, s szokatlan jókedvében czélszerünek látta vendégei mulattatására a következő kis mesével állani elő. Egy szép napon udvari hintó állott volna meg a Poór doktor szerény házikója előtt. A hintóról egy lakáj ugrott le, a ki Poór Gáborné után tudakozódott. Mikor megmondták neki, hogy: igenis, itt lakik, kiszállt a hintóból maga a császár. Bement a házba, kezet fogott Poórnéval és így szólt hozzá:
– Szép, igen szép; meg vagyok önnel elégedve, csak buzgólkodjék tovább.
Ebből a történetből, persze, egy árva szó se igaz; de az igaz, hogy Poór Gábornénak, ámbátor még nem töltötte be a huszonötödik esztendejét, máris hét fia van, a kik fejalkotásukról és testük térfogatáról itélve, mindannyian jeles katonák lesznek. És az is igaz, hogy a sornak még aligha van vége, mert Poór Gábornénak olyan mulatságos jelleme van, hogy soha egy esztendőt se tud elmulasztani. Mikor a jó Isten jelentkezésre szólítja föl az asszonyokat, mindig Poór Gáborné az első, a ki ezt kiáltja:
– Jelen!
A mulatságos tulajdonságok soha sincsenek komoly következések nélkül. Poór Gábornénál eddigelé két ilyen következés kopogtatott be.
Az egyik: a félsz. Poór Gáborné nagyon aggódik a rongyos kis szépségéért. Néha még most is azt álmodja, hogy: leány, s mikor fölébred, egy pár pillanatig elmélázik, maga se tudja min. Mintha tegnap lett volna, mikor még csak franczia babákkal játszott; az, hogy most becsületes magyar babák vannak körülötte, a kik egyebet is tudnak, nem csak papát-mamát mondani: úgy esett meg, mint az álom… Igazán, öreg asszony lesz nemsokára?!… S ha bizonyos benne, hogy az ura nem kapja rajta, olykor elnézegeti magát a tükörben: – Istenem, be’ hamar kimegyek a formámból!
Pedig a természet, mintha kedve telnék benne, igen kiméletes iránta. Bizonyos időszakokban – az igaz, hogy ritkán, szóval, a mikor egy kicsit össze is fűzheti magát – még az alakja is leányos. Ilyenkor egész külseje olyan helyes, olyan üde, hogy öreg zsiványok kisasszonynak néznék. Gömbölyü kis arcza megőrizte gyermekességét, s a tekintete ártatlan maradt, mint ha Poórné mindannyiszor csak álmodta volna, hogy a gólya végigrepül a Ferenczváros fölött.
Annak, hogy Poórné minden tőle telhetőt megtesz a hadsereg jövőjéért, egy másik következése is van, a mely szinte magától értetődik. A másik következés az, hogy Poórné, mióta férjhez ment, valóságos remeteségben él.
Ez a remeteség nem éppen szomorú. A ferenczvárosi orvos házának egy kis kertje is van, a melyben több ugyan a szines üveggolyó, mint a fa és virág, de azért mégis csak kert az. Az udvar tágasabb és elég barátságos. Galambducz van benne és galambok, majdnem annyi galamb, mint gyerek. A galambok és a gyerekek egész nap olyan lármát csapnak, hogy idebenn, a városban, háziúr nem tűrné meg őket. Sebaj; így legalább közel vannak a Poór doktor klientélájához.
Azt se mondhatni, hogy ez a remeteség valami nagyon megviselné Poórnét. Naphosszat el tud hanczurozni a gyerekeivel; a nagyobbakkal valósággal elmulat s mindenen ő nevet a leghangosabban. Az egyik fia a multkor azt mondta neki: – Mama, mindnyájunk közül mégis te vagy a leghunczutabb! – S talán igaza volt; a legnagyobbik gyerek egy-két év mulva már komolyabb lesz, mint a milyen az anyja.
De akármilyen derüs is ez az otthon, azért Poórné mégis csak remeteségben él. Az urát egész nap nem látja. Poór reggeli hat órakor fölhajt egy köcsög tejet s aztán sorra látogatja a betegeit; rendesen csak két óra felé jön haza, a mikor már egy sereg ember várja. Bemegy a szobájába s hatig-hétig rendel. Csak hét óra tájban lehet a családjáé; néha ezután is elvágtat egy-egy súlyosabb beteghez. Sokat kell fáradnia, lótnia-futnia, mert a pácziensei szegény emberek, s Poór nem éri be a tisztességes megélhetéssel, vagyont akar szerezni. Arra gondol, hogy: hátha nemcsak hét fia lesz, hanem hét leánya is?!
Poórné tehát egy életen át nem csinál egyebet, csak az urát várja. Nem jár sehová. Sokszor nem is mehetne, a legtöbbször nem hagyhatja a gyermekeit, és soha sincs kedve az ura nélkül kóborolni! Olyan messze vannak a várostól! És mit is keresne ott egyedül? Már el is szokott az emberektől s minden szórakozástól.
Poórt kellőképpen méltányolják a betegei, s ezt Poór meg is érdemli. Egyetemi tanár ugyan soha se lesz belőle, de tud nux vomicát rendelni, s ha valamivel nincs tisztában, másnapig lelkiismeretesen megnézi az orvosi zsebkönyvét; a könyvben minden benne van.
Aztán meg nem utálja a szegény embert, s nem sajnálja a fáradságot, alaposan kitapogatni a nyomoruságait. A szegény ember pedig csak ezt akarja. És Poór, nagyjában, igen meg van elégedve sorsával. Egy kicsit bosszantják ugyan feleségének nagyon is polgárias hajlandóságai, de végre, ha az asszony a kulcslyuknál hallgatózik, a mikor magános hölgy lépett a rendelőszobába, az még nem olyan nagy szerencsétlenség. Titokban, meglehet, nem bánná, ha a feleségében volna valami az ideges grófnők érdekes morbidezzájából. (Poórt ezelőtt Bauernek hivták; azért irja két ó-val a nevét.) Néha talán más nő alakja is megfordul a fejében (olyan sok szép lány szaladgál az utczán, s – teringettét – hét kis ficzkó egy cseppet se regényes dolog!…) de nem igen ér rá a bolondságokra, s mindenekfelett meg tudja becsülni azt, a ki folyton csak őt várja. Úgy érzi, hogy ebben a kiváncsi, polgári asszonykában van valami a termőföld isteni fenségéből; s mintha ehhez a hallgató lélekhez olyas közösség fűzné, mely titokzatos, mint az atómokat összekötő, s a nagy mindenséget egyképpen éltető erő: ölelésének a gondolatára is az a melegség járja át, a melyet e rejtelmes kapcsolat nélkül nem adhat meg a legszilajabb gyönyörűség sem.
Poórné is – a ki sohase gondol ilyesmire – meg volna elégedve a sorsával, talán jobban még, mint a férje, de igen-igen szeretné, ha volna valakije, a kivel minduntalan közölhetné apró és kicsinyes gondolatait. De az ura, alig, hogy megmosakodott, ruhát váltott s kilépett a rendelőszobából, alig hogy lenyelte a falatját s kihallgatta a kisebb csemetéit, már az óráját nézi; lefekszenek, s Poórné megint elteheti a titkait holnapra. Ezek az apró titkok lassankint meggyűlnek; s egy-egy szomorú délután, mialatt az ura odabenn rendel, Poórné elgondolkozik. Úgy rémlik neki, mintha tulajdonképpen valami sajnálatos dolog történnék vele; kedve volna megsiratni, hamarjában nem tudja: kit? talán egy holt testvérkét, talán magamagát. Messziről elhallatszik hozzá a nagyváros zsivaja: mintha eltünnék ott valami, a mi az övé volt. Ijedten gondol a gyorsan iramló időre, s úgy tetszik neki, hogy arra messze, más csillagok alatt s nagyobb fényességek közepett élő emberek, kiknek szive gyorsabban dobog, nem hiába mondják a szárnyas percznek: – Maradj, oly szép vagy! – magukhoz is ölelnek egy-egy pillanatot.
Mindebből Poór gyanít valamit, s valahányszor eszébe jut a dolog, elvégezi magában, hogy a legelső arravaló időben elviszi az asszonyt egy kicsit szórakozni.
Így történik, hogy egy esztendőben kétszer-háromszor, olyankor, a mikor ide s tova sietni kell, mert nemsokára Poórné már nem igen mozdulhat ki a Ferenczvárosból, Poór azzal lepi meg a feleségét:
– Ma este meg foglak szöktetni.
* * *
S este Poórék megszöknek.
A gyerekeket korán lefektetik, mert a nagyobbaktól nem tudnának szabadulni, s mikor meggyőződnek róla, hogy már mindegyik alszik, az öreg dadának még egyszer a lelkére kötik, hogy valahogy le ne hunyja a szemét. Aztán megállnak a sok kis rácsos ágy előtt.
A három esztendős kis ficzkó alva is szorongatja falovacskáját kövér kis kezében. Nem merik tőle elvenni, hogy föl ne keltsék. Poórnénak megfájdul a szive. Úgy érzi, mintha valami galád árulást készülne elkövetni a kicsinyei ellen. Ebben a pillanatban már jobban szeretne itthon maradni.
– Gyere!
Odakünn, a templomtornyon, félnyolczat üt az óra. Poórnak eszébe jut valami.
– Állj meg egy kicsit, hadd nézzelek meg. Nem is kérdeztem, van-e alkalmas ruhád.
Hogy van-e alkalmas ruhája? Poórnénak mindig van készletben egy ruhája, a mely csak ezt a boldog alkalmat várja, s a melyet máskor többé nem igen használhat.
– Úgy öltöztem, a hogy mondtad.
Poór tudniillik, nemrégen, azt az állítást koczkáztatta meg, hogy a mióta a vegyes fajtájú dámák az egyszerűségben is utánozni akarják az úrinőket: az előkelő hölgyek, a grófnők, a kik semmiképpen nem akarnak amazokhoz hasonlítani, arról ismerhetők fel, hogy az öltözetük különös és feltünő.
– Hm. Nagyon is úgy öltöztél.
Poórné ijedten néz az urára.
– Nem jól vagyok így? De hisz megmutattam neked ezt a ruhát!
– Igen, csakhogy akkor nem volt rajtad. És tudod, egy grófnő, a ki fogaton jár, sok mindent fölvehet magára, a mi egy kis doktornén rosszul áll.
Poórné elszomorodik; látszik rajta, hogy szeretne visszafordulni. Poór végre megnyugtatja:
– No, azért megjárja.
Poórnénak majd kicsattan az arcza az izgatottságtól.
– Legalább azt fogják hinni – szól halkan – hogy a kedvesed vagyok.
Beülnek egy egylovas kocsiba.
– Emlékszel-e – áradozik Poórné – hogy tavaly… éppen ilyen tájban lehetett… milyen jól mulattunk?!
– Ühüm.
Poór jobban emlékszik. Tavaly ilyenkor, a kirándulás vége felé, nagyon összekülönböztek. A mint hogy minden ilyen báljuk csetepatéval szokott végződni. Az idegen helyen nem ismernek egymásra; vigan indulnak el, s szótlanul térnek haza.
De nem akarja elvenni a felesége kedvét s ráhagyja, hogy úgy van.
A Vígszinházba mennek. Poórnénak nagyon tetszenek a borsos franczia darabok; a sok csintalanság pokolian vidámnak, meglepőnek s kedvesen szörnyűnek tűnik fel előtte. Persze, ő nem látja túlságosan elevenen a kényes jeleneteket, mint azok a botránkozók, a kiknek mindez kevésbbé uj, mint neki. Poórné a bűnről azt képzeli, hogy ez csupa lárma, csinnadratta, bruhaha és japáni muzsika.
Poór néha nem állja meg, hogy oda ne sugja neki:
– Ne nevess olyan hangosan! Mit gondolnak rólad?!
Szinház után vacsorálni mennek. Poór (két ó-val) nem mehet máshová, mint a Kaszinóba.
A hogy leülnek, Poórnéból kiárad a boldogság.
– Tudod, csak azt a jelenetet nem értem, mikor a krokodilus hozentrágerben jön be az ablakon…
Poór megrémül.
– Ugyan, kérlek, ne beszélj ilyen együgyűségeket – leczkézteti halkan – minden szavadat meghallhatják! Ki hiszi el, hogy egy asszony nem érti meg ezt a jelenetet? Azt képzelik, hogy erővel magadra akarod vonni a figyelmet. Nézd, micsoda szemeket vet rád az öreg Bugyelláris báró!
Poórné elhallgat.
Poór (két ó-val) bosszúsan veszi észre, hogy a pinczérek nem forgolódnak körülötte azzal a néma tisztelettel, amelylyel Bugyelláris báró körül; mintha egy kicsit félvállról kezelnék őket.
És valóban, a borfiúk között, a kik a Kaszinóban ráérnek pszihologizálni, megérkezésükkor a következő párbeszéd zajlott le:
– Hát ezek kik?
– Tudja az ördög.
– Valami orfeumi lehet.
– Akkor ismerném. Legfeljebb a Folies Zig-Zagból való.
– Az ördög tudja, hol csiphette fel.
Poór mindezt leolvassa a képükről és dühbe gurúl. Előkelő akar lenni, de ez csak félig sikerül neki. Ekkor rájön, hogy hiába is erőködik, mert az asszony csökönyösen hallgat.
– Miért némultál meg egyszerre? – folytatja halkan a szót. – Ha arra kértelek, hogy ne játszd a falusi ártatlanságot, ebből nem következik az, hogy úgy szomorkodjunk itt, mint két egyiptusi isten, a kik hatezer év óta ülnek együtt s már ugyancsak unják egymást. Mit duzzogsz? Harapófogóval vegyem ki belőled a szót?
Poórné nem tudja, hogyan viselkedjék. Hogy fesztelenségre tegyen szert, megiszik két pohár bort, s azonnal becsíp.
Egy pár percz mulva olyan hangosan nevet, hogy minden szem feléje fordul.
Poórt végképpen felingerli ez a viselkedés. Előbb csak kínosan feszeng, de aztán kitör belőle az elkeseredés.
– Igazán, nem vihetlek emberek közé!… De hisz ez hallatlan!… Itt mindenki azt hiszi, hogy…
Poórné egy esengő tekintettel fonja körül az urát.
És két nagy könnycsepp buggyan ki a szeméből.
De Poórt már elhagyja a türelem.
– Még csak az kell, hogy sírni kezdj! Itt!… Mondhatom, szépen vagyunk!…
A kocsiban már egy szót se szólnak egymáshoz. A ritka mulatság során sikerült egymást alaposan elgyötörniök.
Mikor hazaérnek, Poórné mint egy vezeklő nyit be a kicsinyei közé. A kis ficzkó kezében még most is ott van a falovacska. Poórné gyöngéden össze-vissza csókolja a kövér kis kezet.
– Bocsássatok meg nekem, édes drágáim! – suttog az alvó gyermekekhez. – Soha se hagylak el többé benneteket, soha, soha!
Poór átment a rendelőszobájába; lapozgatni akar a zsebkönyvében, mert két betege is van, a kikkel nincs tisztában.
Mire visszatér, az egész ház alszik. Poór körülnéz, aztán meggondolja magát; nem háborgatja őket. Visszamegy a szobájába, s egy percz mulva nem hallik egyéb, csak az alvók lélekzetvétele.
Alighanem mind a nyolczan angyalokkal álmodnak.