GAUTIER MARGIT HALÁLA.
Egy este, úgy nyolcz óra tájban – 1894-et írtak akkor – Rieux Gaszton minden czél és érdek nélkül sétálgatott a Rue-Saint Lazare-on. Bohém-korának erről a rossz szokásáról minden józansága ellenére se tudott letenni, noha már kétszer volt miniszter, egyszer földmivelési, tizenhét napig, s egyszer gyarmatügyi, majd egy féléven át.
Az idő szép, az út jó, a czigaretta kairói volt, s a sétálgató épp úgy nem gondolt semmit, mint a többi, miniszterséget még nem viselt ember.
Egyszerre – közel járt a Trinitéhez – valaki, a ki egy kapu alól vágtatott ki, belé ütközött, s olyan nyugalommal készült rajta keresztülhatolni, mintha az ex-miniszter a két világrész legszűkebb mellü, s legpárbajképtelenebb embere lett volna.
Gaszton, egy szempillantással megállapitván, hogy a Maczedóniát szűknek találó úr egy fejjel kisebb nála, s az erőmérőn legalább három kilogrammnyival kevesebbet ütne, mint egy rendes testalkotásu ex-miniszter, nem dörmögte a markába, hogy: »Neveletlen!« – hanem készen az nap harmadik utczai párbajára, összeszorította az öklét, hogy hasba boxolja a férfiut. De mielőtt két különböző, de azonegy ütemű mozdulattal szabad folyást engedett volna jobb karja és jobb lába égető tettvágyának, ráismert a Doktorra.
Ennek a századnak a végén már csak azok az emberek szoktak kedvesek lenni, a kik a tyúkszemünkre léptek. A Doktor maga volt a derü s gráczia.
– Nini, Gaszton!
– Milyen szerencse, Doktor! – s rendelkezési állományba helyezte a lábát.
– Ah, ez igazán kedves találkozás! Legalább gratulálhatok.
– Mihez?
– Teringettét, hát a tengerészeti miniszterséghez!
– E szerint ön nem olvasta az esti ujságokat.
– Hogyan? Nem vállalta volna el a tárczát?
– De még mennyire! Csakhogy már megbuktam. A kamara ma délben leszavazott bennünket.
– Ah, ez nem volt szép, de hát mit várjunk a kamarától?!… És most… nem jön a première-re? Azt mondják, Bartet egyik legcsillogóbb, legkáprázatosabb haldoklását fogja bemutatni.
– Nem szeretek egy nap két komédiát látni. S délelőtt volt benne részem, mondhatom. Anch’ io sono pittore.
– Sajnos, én nem vagyok olyan független ember, mint ön, kedves miniszterem. (Már csak engedje meg, hogy így szólítsam. Egyikünk se tudhatja, hogy mit hoz a holnap!) Nekünk, orvosoknak, ha divatban akarunk maradni, épp úgy ott kell lennünk minden première-en, mint a divatos hölgyecskéknek.
– Ó, be szomorú is az élet, Doktor!
– A politika gyorsan vénít, kedves Gaszton. Emlékszik még, mikor egy vidám este felkiáltott: »Csak az bizonyos, hogy az élet szép, s hogy Prudence vastag?!«
– Igaz, nem találná ki, honnan jövök. A szegény Margittól.
– Miféle Margittól?
– Gautier Margittól. Tudja-e, hogy halódik?
– Olyan rosszul van?
– Bizony, a legvégét járja. Már egy hét óta mindennap azt hiszem, hogy: no most mindjárt meghal, még abban a perczben, a mig mellette vagyok!… Tudja mit? Nagyon szép volna, ha felnézne hozzá. Jól esnék szegénynek, mondhatom, mert meglehetősen el van hagyatva. De nekem sietnem kell a première-re.
– Itt lakik ebben a házban?
– Igen, a negyedik emeleten. Addio.
– Viszontlátásra, Doktor.
Gaszton, mikor elvált a doktortól, habozott egy kissé, mint a Paul Bourget hősei minden szivarra gyujtás előtt, de végre is elhatározta magát, s felfáradt a negyedik emeletre.
Nanine nyitotta ki előtte az ajtót.
– Ah, Rieux ur – kiáltott fel hagyományos contralto hangján, s ismert illedelmes bizalmasságával – hol jár ön erre, a hol a madár se jár?
– Silányul vagyunk, mi? – kérdezte Gaszton, a mult század kilenczvenes éveinek a nyelvén.
– Bizony, rossz bőrben van – felelt Nanine, s kimeresztve a szemét, nyelt egyet, mint Alice Lavigne.
Gaszton körülnézett az előszobában.
– A berendezéstek nem éppen herczegi.
– Ó, hagyja el, Rieux úr! Ez még mind semmi. De ha tudná! Mindennap a végrehajtó. Az ékszerek benn a Néninél. Csehül vagyunk, mondhatom.
– Hát a gróf?
– A gróf egy vén kupecz. Százharmincz frankot küld nekihavonkint Arra se elég, hogy Prudence jóllakjék vele.
– Igen, azzal a pénzzel, a mit a Margit ajándékaiból szerzett. Utálom ezt a kövért. Hiszen ha az ember csak a pénzre nézne!…
– Neked is tartozik?
– Úszik vagy négy hónapi bérem. No de én nem panaszlom fel neki szegénynek.
– Hm.
Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton belenyult volna a mellényzsebébe, hogy kivegye a megfelelő számu aranyakat, most azonban megelégedett azzal is, hogy egy önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott, s azt gondolta magában:
– Erre még ráérünk.
Azzal bement Nanine után a Margit szobájába.
Margit egy agyonpárnázott amerikai bútorkülönlegességen ült, mely szék, ágy és kanapé volt egy darabban, s melyet »kivánatra« talán biliárdasztalnak is lehetett használni. Azzal volt elfoglalva, hogy a haját sütögette.
– Gaszton!… Ah, ez szép, nagyon szép! Milyen jó fiú maga!
Átkozottul meg volt változva. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton azt mondta volna magában: »Szegény leány!« – most csak azt gondolta: »Facies hippocratica…«
– Mit csinál mindig? – kérdezte egy kereskedelmi levelező csöndes részvétével.
– Egész nap Ohnet-regényeket olvasok – felelt Margit. – Olyan szépek!… S én úgy tudok sírni ezeken a szegény, büszke grófkisasszonyokon!
– Azért jöttem, hogy kivigyem a Bois-ba – szólt Gaszton hirtelen elhatározással. – Betakargatom egy nagy bundába, úgy, hogy nem fázhatik meg, odakünn kedélyesen megvacsorálunk…
– Istenem, milyen pompás volna! De visszajövet nem tudnék feljönni a lépcsőn. Hagyjuk el, kedves barátom, ne is beszéljünk erről. Nagyon rossz a gyomrom, nagyon rossz. De talán Aix majd helyreállít megint. Mondjon inkább valami ujságot. Mit tud Armandról?
– Ott voltam az esküvőn. Nagy közönség, püspöknagybácsi, ott volt Saint-Gaudens is. A menyasszony ruhája igazán remekmű…
S leírta ezt a remekművet kellő részletességgel. Aztán így végezte:
– De, tudja-e, hogy majdnem elmaradt az esküvő? A hozományban – ki hitte volna? – szép számmal szerepeltek török papirok is, s az após ezeket névértékben akarta átadni. A vén Duval nem engedett, az após megkötötte magát, szóval az öregek marakodtak. Armand káromkodott, s a menyasszony könnye úgy húllott, mint az őszi permeteg. Végre is, megriadva a botránytól, hatvanöt százalékban kiegyeztek.
– Szegény Armand!
– Beletörődött a dologba. Azt mondja, örül, hogy végre maga is tarthat versenyistállót. De előre megmondom, Margit, ne rakjon a lovaira, mert gyalázatos gebék. Inkább kérjen tőle tip-eket.
– Azt hiszi, hogy meg fog látogatni?
– Hogyne! Fogadni mernék, hogy mihelyt megjön a nászútjáról, az első dolga lesz magát felkeresni.
– Szép volna, ha megtenné, és én meg is érdemelném tőle… Kitalálhatná, hogy végre is nagyon csinosan viseltem magam.
– Ó, már tud mindent! Duval kisasszony házassága után a vén ember elbeszélte neki az egész históriát. S ekkor Armand rájött, milyen ostobaság lett volna, ha az első ötleténél marad. Képzelje csak, bele akart kötni Varville-ba. Párbajra, meg nem tudom mire gondolt, de aztán letett róla. Most már egészen higgadtan gondolkozik a dologról. Átlátta, hogy emigy okosabb.
– Bizonyára. De amúgy – mennyivel szebb lett volna! Istenem, be boldog is voltam Ville d’Avray-ban!… Kérem, nyissa ki az ablakot, olyan nehezen lélekzem!…
Kinyitotta az ablakokat, megigazította a párnát a beteg feje alatt, s belenézett a kályhába, hogy jól ég-e a tűz? Margit egy pohár vizet kért. Hozott neki s megkérdezte, nem vesz-e be az orvosságból?
Mialatt szótlanul sertepertélt körülötte, Margit mosolygott.
– Különös! – szólt aztán. – Mikor még egészséges voltam, sokszor álmodtam ugyanazt a dolgot. Azt, hogy haldoklom, hogy nem tudom fölemelni a fejem, s hogy folyton egy fekete-ruhás alak jár-kel körülöttem, a kinek nem látom az arczát. Ilyenkor rendesen felriadtam, s kábultságomban, ijedtségemben azt kérdezgettem magamtól: »Vajjon ki lehet ez a fekete-ruhás alak? Vajjon ki lesz ez a fekete-ruhás alak«? Sohase képzeltem volna, hogy ön lesz az…
S elkomorodott. Gaszton megállt, s csodálkozva nézett rá.
– Milyen furcsa is ez az összevisszaság, a mit életnek neveznek – folytatta Margit. – Odaadjuk a szivünket egynek, kettőnek, akármennyinek, vagy gyötrődünk egyért, átengedjük a lelkünket majd ennek a vágynak, majd amannak, szenvedünk és mulatunk, a hogy jön, s ezenközben észre se veszünk valakit, a kinek a véletlen azt a szerepet szánta, hogy mellettünk legyen a legnevezetesebbik órában… Mert most már tudom, hogy meghalok.
– Ne beszéljen ilyen csacsiságokat! – szólt Gaszton. – Hová lenne a maga babonája, ha én most szürke ruhában volnék?
Kötelességtudóan nevetett, s nagy fesztelenséget tettetve, folytatta útját, hogy megigazítsa az egyik lámpát a tükrös asztalon.
Ez a szinészkedés hatását tévesztette. Margit mintha csak nem is hallotta volna Gasztont.
– Hogyis gondoltam volna éppen önre?! – folytatta. – Mikor mindig úgy láttam magam előtt, a mint jókedvüen tenorizálta:
On fait ce qu’on peut…
De igaza van, ne beszéljünk erről. Beszéljünk víg dolgokról. Tudja mit? Zongorázza el nekem ezt a bolondságot:
Car il aimait la terre.
On dit parfois que nous vivons
D’une façon légère.
On dit ce qu’on veut,
On fait ce qu’on peut…
A szép napokat és Armand-t juttatja eszembe.
Gaszton vonakodott. Az az érzés fogta el, melynek hatása alatt a halottak közelében halkan beszél az egész környezet. De csak hitvány ürügyeket talált, s végre is engedelmeskednie kellett. A bolondság úgy hangzott, mint az a bizonyos dermesztő bordal Borgia Lukrécziában.
Margitnak két könnycsepp folyt végig az arczán.
– Eh, minden mindegy.
És kinyujtotta vézna karját a zsebkendőért. Gaszton hozzásietett, s közelebb akarta tolni az asztalkáját.
Margit intett, hogy nem kell.
– Nem. Nem akarom magamat látni – szólt a kézitükörre mutatva. – Csak a zsebkendőt kérem.
– Szépen vagyunk – pörölt vele Gaszton. – Lássa, kár volt kikosaraznia; a Bois-ban sokkal vígabban lettünk volna.
S – nem éppen szerencsés fordulattal – hozzáfogott, hogy elbeszélje neki a Bois-ban legutóbb lezajlott apró eseményeket. Egy kicsit elrágalmazott mindenkit; tudvalevőleg ez a legmulatságosabb dolog a világon. Margit hátra dőlt a párnáira, s egyre ritkábban szólt közbe.
– Igaz, a szegény Nichetteről még nem is beszéltem magának. Tudja-e, mi történt a szegény Nichette-tel? Bizony már vége a féléves boldogságnak. A rokonszenves Gusztáv… kitalálja-e, mit csinált a rokonszenves Gusztáv? A rokonszenves Gusztáv elsikkasztotta a kliensei pénzét, megugrott Amerikába, s itt hagyta a várandós feleségét, egy jól fölszerelt ügyvédi irodával, meg egy sereg kifizetetlen számlával. Ezt nevezik szerelmi boldogságnak.
Margit mintha aludt volna. Gaszton tovább pletykázott. Egész regényeket beszélt el a Saint-Gaudens parókájáról, meg a többi Saint-Gaudens-okról, mert ujabb időben más Saint-Gaudens-okkal is megismerkedett.
– A Saint-Gaudens-család sokkal számosabb tagból áll, mint képzelné. Mondhatnám, mindnyájan Saint-Gaudens-okká válunk, hacsak előbb nem halunk meg. Istenem, olyan keserves is azt elhinni, hogy nem vagyunk többé fiatalok… Margit, rosszul van? Margit!… Hé, Nanine!… Nanine! Orvosért, gyorsan!…
* * *
Egy félóra multán, a mint Nanine az előszobában a felöltőjét segítette rá, Gaszton így szólt:
– Olympe-et mindjárt értesítem, s rögtön küldöm a cselédeimet is, hogy szolgálatodra legyenek. Nesze a kisebb költségekre. A temetkezési vállalatnál második osztályu temetést kell rendelni. Ha Giray gróf nem intézkednék, a számlát küldjék hozzám. A lakásom czime itt van, ezen a névjegyen.