BÚCSÚ.
Édes szerelmem!
El kell szánnom magamat rá, hogy, először életemben, igaz és őszinte legyek hozzád. Ez őrültség; hisz a tulajdon kezemmel fojtom meg a szerelmünket, azt, a mi előttem a legkedvesebb és a legdrágább a világon. Édes kedvesem! Sohase keresd a tökéletes igazságot és a meztelen őszinteséget! A leplezetlen igazság a szerelem halála, és halála mindannak, a miért élni érdemes.
Brabanti Elzának és a Kékszakállu herczeg naiv feleségének nem volt igaza. Az elzárt kamarák maradjanak zárva örökkön!… De mit beszélek neked össze-vissza?!… Te jó vagy, olyan jó, hogy sohase gondoltál semmiféle titokra. Mindezt rémülettel, sóbálványnyá meredve olvasod.
És mégis, szét kell tépnem minden illuziódat.
Látod, ilyen nyomorúság az élet!… Az, a kit előtted Pálnak neveztem, elvisz magával messzire, egy más világrészbe. S én önként, szabad akaratból követem őt. Miért? Mert nincsen más választásom. Hazudtam neked; nem gyűlölöm, nem utálom őt. Ő az én egyetlen barátom. Mert Te, Te az üdvösségem voltál! Ha azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom: értsd úgy, hogy ő az én exisztencziám. Mert nélküle az utcza szemetje vagyok, a kit Te – életem!… boldogságom!… – undorral taszítasz el magadtól!
Az, a kit előtted Pálnak neveztem, nagyon jó hozzám. Egy kicsit szeret is: önzésből, megszokásból és kényelem-szeretetből. Kellek neki úgy, a hogy vagyok… Ugy-e, nem hinnéd? Tudott rólad, s mégse hagyott el emiatt! Őt nem csaltam meg, mert csak Téged szeretlek!…
Szóval: neki mennie kell s én követem őt. Mit tehetnék egyebet? Ahhoz, hogy megöljem magamat, gyáva vagyok. S az, a mit most teszek, nem sokkal kevesebb az öngyilkosságnál.
El kell válnunk, drágám, örökre!
Egy pillanatig kisértésben voltam, hogy: el foglak hagyni búcsúszavak és e nélkül a rémítő vallomás nélkül. S ha így cselekedném: nem vesztenék el mindent. Megőriznéd emlékemet, s nekem, az utolsó órámig, megmaradna egy boldogító érzésem: az, hogy van valaki a világon, a ki úgy gondol rám, mint a hogy az első ember gondolt az elvesztett paradicsomra.
De nem hallgatok a kisértésre. Ha kedvesed eltünnék, egy szó, e nélkül a borzasztó levél nélkül, azt hinnéd, hogy meghaltam. Nem én, a kit nem ismersz, hanem az, a kit szerettél!… Megsiratnál, meggyászolnál… s hidd el, hogy az én nyomorult hiúságomnak semmi se hizeleghetne jobban, mint hogy ha valaki megsiratna, mint ha Te siratnál meg, a ki kedvesebb vagy nekem mindennél a világon!
De akkor sokat, nagyon sokat szenvednél miattam, édes szerelmem! Boldogtalanná tennélek egész életedre. Szerelmünk örök életüvé válnék – mert kit szeretnek jobban, mint a halott szeretőt? – nem felejtenél el soha, az enyim maradnál örökkön, de nagyon szenvednél! S én nem akarom, hogy szenvedj; sokkal jobban szeretlek.
Így: megutálsz és elfelejtesz. Egy kicsit így is szenvedni fogsz: megátkozod az emlékemet, és egy egész életen át szégyennel, és gyűlölettel fogsz gondolni azokra az órákra, a melyek nekem a boldogságot jelentették. De lassankint elfelejtesz; nem teszlek örökre boldogtalanná…
Halld tehát.
Őt nem hívják Pálnak, s az én nevem nem Sarolta. Nem a férjem; nem voltam asszony soha. Nem vagyok az, a kinek ismersz; meg se ismernél, mikor aranysárgára festem a hajam.
Hogy miért csaltalak meg, a mikor először láttuk egymást, magam se tudom tisztán. Emlékszel első találkozásunkra? Egy vasúti kocsiban ültünk, s nagyon sok virág volt az ölemben. Összetévesztettél a virágaimmal, s azzal a tisztelettel néztél rám, a mely sohase egy női lénynek, mindig az egész női nemnek szól. Ez a babona, úgy látszik, a szent életü anyák öröksége. Csak a legkülönb férfiak tudnak így nézni; azok is csak a te korodban.
Valami láz fogott el akkor; éreztem, láttam előre az egész jövőt. Lehetett-e erőm, hogy előre szétromboljam életem első és utolsó regényét? Lehetett-e erőm, hogy kiábrándítsalak? Szerettelek az első percztől fogva.
Nem is sejtetted, milyen boldogan adtam volna oda magamat már akkor este, mikor először sétáltunk végig az elhagyott fürdőhely hársfái között!… De nem akartam megfosztani magamat a tökéletes boldogságtól, és téged még kevésbbé. Azért kérettem magam olyan sokáig. Egyszer azt mondtad, hogy az ajkaim formájában van valami, a minek még nem láttad a mását; hangtalanul is csókról beszélnek. S én sokáig nem beszéltem, csak szerettelek.
Aztán hazudtam. Azt mondtam, hogy férjem van, a ki elhanyagol, s a kit gyűlölök. De tehettem-e mást? Úgy tetszett, mindaz, a mi velem történik: álom. Nem akartam felébredni, nem akartalak felébreszteni.
Megcsaltalak, de mennyi boldogságot köszönök ennek a csalásnak! Azt a három hónapot, a melyet Róbert – Róbertnek hívják – évenkint a külföldön szokott tölteni, kiszakítottam nyomorult életemből, s átváltoztam olyanná, a minőnek nem születtem. Hűségessé, odaadóvá, jóvá, nem igaz? A hogy elutazott, lemostam magamról a festéket, s hozzád siettem. Szeretődnek, mert úgy akartad. De szolgálód lettem volna, ha parancsolod…
S úgy rettegtem, hogy elveszítelek!… Az az ember, a ki, már a maga módja szerint, de mégis csak szeret, s a kinek sok gyöngédségéért sok hálával tartozom, egyszer rájött titkunkra. Annyira oda voltam a kétségbeeséstől, hogy megszánt, s nem lökött el magától. Te is szánsz egy kicsit, ugy-e? Egy kicsit?
Ha látnál, a mikor ezeket a sorokat írom! Megvallani neked, hogy minden, minden hazugság volt! És mégis meg kell lennie.
Emlékszel, milyen rosszul lettem akkor este, mikor egy ujságból megtudtad, hogy a szegény Viktor meghalt? Egy nyomorult asszonyi teremtésről kezdtél beszélni, a kiről sokat hallottál, a Viktor nevével kapcsolatban. S valami vad harag szólt a szavaidból; sohase láttalak olyannak. Majdnem összeestem a halálos rémülettől; azt hittem, vadul kalapáló szivem kikiabálja szörnyű titkomat.
Most már tudsz mindent. Minden hazugság volt, borzasztó hazugság.
Csak az nem volt hazugság, hogy szerettelek, s hogy szeretni foglak örökkön.
És néha azt képzelem, hogy nem is csaltalak meg nagyon!… Barna hajamat csak Te láttad olyannak, a milyen; s csak Te láttál annak, a mivé lehettem volna, ha az emberek mind olyan jók, a minő Te vagy!
Ne átkozzál nagyon; inkább szánj egy kicsit!
Néha elfog a kétség: elküldjem-e ezt a borzasztó levelet? Oly édes volna tudnom, hogy sajnálsz, hogy halottnak vélsz, hogy szeretettel, s a régi melegséggel gondolsz rám! De legyőzöm az önzésemet, mert tudom, hogy ez a gondolat fájdalmasabb volna rád nézve, mint: leszámolni a kínos igazsággal. Nagyon szeretlek.
Emlékszel-e, mit mondtál, mikor a szegény kis bárónőt exhumálták, s megláttad a halott fülében gyémánt fülbevalóit? Azt mondtad: »Mily irónia!« Légy hozzám kegyesebb. S ha forró búcsúcsók helyett azzal válok el tőled örökre, hogy: szerelmünk emlékét elviszem magammal, ne ismételd ezeket a rideg szavakat.
Isten veled örökre! Te édes! Te drága!
Sarolta.