LEVELEK.
Jóskának a multkor rossz napja volt.
Két órakor lejött a minisztériumból, megebédelt, s mert a sétájának befellegzett, haza ment, hogy elolvassa Paul Bourget Cosmopolis-ának első fejezetét. A harminczadik lapnál becsapta a könyvet s elvégezte magában, hogy:
– Az öreg kezd már nagyon szamár lenni.
Fél ötkor felkerekedett s megindult Juliskához. Két héttel ezelőtt azt mondta Juliskának:
– Holnap reconnaissance-vizitet csinálok magánál. Igen?
Azóta mindennap csinált Juliskánál egy reconnaissance-vizitet, s még mindig adós volt neki egy reconnaissance-vizittel.
Juliska aranyos volt, mint egy középkori misekönyv Szent Portiunculája, és ostoba, mint tízezer Krupp-ágyu. Jóska összehasonlítgatásokat csinált önmaga, meg a mythológiai Herakles között, és kezdte önmagát is butának találni.
Nyolczkor elpályázott, s minthogy a Gibichungok jelenete nem nagyon csábította, arra határozta magát, hogy az operát ma este elszivarozza. Végig ment az Andrássy-úton s a rondeaunál a nagy Bendegúzzal találkozott. A nagy Bendegúz volt a fő-főczimborája.
Jóska azt tartotta, hogy nincsenek barátok, csak domesztikált ellenségek. Ezek közt a domesztikált ellenségek közt, úgy találta, Bendegúz a legtűrhetőbb és legkiállhatatlanabb, a jó vagy rossz órái szerint.
Bendegúznak a jelen alkalommal a lehető legrosszabb órája volt. Megint író volt a feje tetejétől a lábujja hegyéig, kérlelhetetlenül, gyalázatosan író, író az irgalmatlanságig s a nevetségig. A kis Balambér legujabb színdarabját ette meg, s kifogyhatatlan volt ebből a rossz drámából.
Jóska utált minden írót a világon Shaksperetől le a kis Balambérig. Íróság és kopott, eleve rosszul szabott ruha, Parnasszus és komikusan szögletes mozdulatok, Tempe völgye és gyámoltalanság asszonyokkal szemben, patagoniai naivitás és gigási szemtelenség, mely a maga kálvinista légátus dölyfében azt arrogálja, hogy ő belát a csipketündérek veséibe: – mindez egyet jelentett neki. Ha megbocsátott a nagy Bendegúznak, csak azért történt, mert a nagy Bendegúz minden negyedévben szemlét tartott az inggombjai felett, s a nagy Bendegúz ha eszébe jutott, tudta utánozni a Français gavallérszinészét, a kis Le Bargyt.
De a nagy Bendegúz, ha megkapartad, s irodalomról beszéltél vele, éppen olyan firkász volt, mint bármely firkász a világon. Jóska kegyelemért könyörgött. Megpróbálta, hogy talán az égbolt lilaszín tónusairól beszélgethet vele. De Bendegúz ma még nem tudta megemészteni a kis Balambért.
Mit volt mit tennie?! Felhasználta az első ürügyet s megugrott tőle. Felment a klubba; az volt a legközelebb.
A klubban nem volt senki; az egész kompánia a Bojti Vincze bankettjén ült, a kit Jóska gyülölt. Azaz, hogy bárcsak ne lett volna ott senki a szolgálattevő árnyékokon kívül. De ott volt az izlandi konzul, s az öreg Tóni, a ki lovagregéket mesélt a whist-partnerjeitől megfosztott vén táblabírónak.
Tóni ez este szerelmi történetek dolgában felülmúlta Seherezádét, az Ezeregy éj mesélő szultánáját. Úgy hazudott, mint egy inas. Jóska elmélázott. De hát csakugyan olyan hitvány az ember, hogy mikor nincsen többé semmije a világon, áltatni és vigasztalni tudja magát nagy gonddal kieszelt víg históriákkal?
Egy félóra mulva nem tudta hallgatni. Még csak nevetni is útálta. És elment haza.
A legénye nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az urát, először életében, este tíz órakor. Jóska meggyujtatta az összes lámpáit, ünnepélyesen megfogadta magában, hogy erkölcsös életre tér, s aztán elmerengett legujabb perzsa szőnyegének gyönyörű világoskék tónusain.
Hanem mi az ördögöt csináljon háromig, a mikor majd el fog tudni aludni?
Ó, volt egy dolga, melyet már vagy tíz esztendő óta halogatott. Rendbe szedni az írásait, a levelezését. A leveleit, a melyeket eltett, s csak úgy alkalom adtán dobált be az íróasztala alsó fiókjába. Jóska pedáns volt, de koronkint hitelezett magának.
Bizonyára fázott egy kissé ettől a munkától. Kinyitni a hét lakattal elzárt rejteket, a hol az eltemetett szerelmek parfumjei ujra illatossá teszik a rég elhervadt rózsaszirmokat, s a hol egy antik gyűrű kígyója sziszegve gúnyol néhány eltöredezett négylevelű lóherét meg egy megalázott, szegény örökzöld ágat!… Végre is, Jóska abban a korban volt, mikor már nem öröm: látni a Multat szép, hosszú körmenetben. És e mögött a temérdek levél mögött megannyi árnyékot látott, a melyek majdan várakozni fognak rá a Charon csolnakán, s mintha ezek az árnyékok azt suttogták volna feléje hangtalan kísértet-szavukkal: »Hiába kapaszkodol a Pillanatba, eljön a te órád is, s már rohan!…«
De hogyha őse, a nemes Don Juan Tenorió szemébe nézhetett a kőszobor vendégnek, miért ne hallgathatná meg ő is ezeknek a leveleknek diszkrét, alázatos panaszait?
Bele nézett a tükrébe, s onnan egy még nagyon is elfogadható arcz mosolygott rá nyugodtan, biztatóan.
Igenis, rendbe fogja szedni a leveleit, és nem fél beléjök tekinteni. Vajjon micsoda levél akad először a kezébe?
Benyúlt a levélhalmaz közepébe s először is egy kártyát halászott ki onnan. A kártyán kevés volt az írás; elolvasta, a mint következik:
»De hát igazán soha se fog velünk teázni? Az uram talán meg fogja bocsátani, hogy elfelejtkezett a kis festőről, a kit önnek ajánlott, én nem, hogy megfelejtkezett rólunk is. Azaz még volna egy kis reménysége, föltéve, hogy a javulást nemcsak igéri. Nézzen el hozzánk a héten, például szombaton. Nem lesz nagyon unalmas. Csupa asszony, Bellac úr, semmi zongora, még Rubinstein se. Várjuk.«
Lent egy ismerős név és ez az utóirat: »Szombaton mindig otthon vagyok; a jó barátaimnak máskor is«.
– Ó, asszonyi álnokság! – mosolygott Jóska, míg a levelet olvasta. Ez a levél csupa óvatos hazugság volt, kivéve ezt a szót, hogy: »szombaton«. Jóska véletlenül emlékezett erre a szombatra.
Akkoriban Váczon szoktak találkozni, a nagyobb biztosság kedvéért. Jóska ilyenkor kiment a reggeli vonattal, a szép asszony pedig félkettőkor indult el. A Kék orrszarvunál már jól ismerték őket, s Jóska hétről-hétre nem győzött álmélkodni, hogy ez a komoly, előkelő kis személy milyen kedves kölyök tud lenni mélységes titokban. Azon a bizonyos szombaton azzal lepte meg, hogy megjött már a tíz órai vonattal. »Öregem, ma együtt ebédelünk!« És a szegény orrszarvu mama nem tudott hová lenni, hogy nagyszerü lakomát csaphasson furcsa vendégeinek.
Emlékezetes nap volt, mert apró balesetek fűszerezték a tilosnak már megszokott örömét.
Margit majdnem kicsattant a nagy jókedvtől, mint mindig, ha a férjét Bécsben tudta. (Derék asszony volt, de valóságos idioszinkraziával viseltetett a törvényes úr iránt, a ki pedig nem érdemelt meg semmi különös érzelmet.) Ebben a sátorosünnepi hangulatban az az ötlete támadt, hogy menjenek ki a Dunához. A viz szélén, hármasával-négyesével talpak hosszu sora állott; be lehetett kalandozni rajtuk közel a mélyvízig. Margit úgy ugrált ezeken a talpakon, mint egy iskolás gyerek, s kis híjja volt, hogy bele nem pottyant a folyóba. Mikor meg visszatértek a fogadóba, a varrónőjével ütközött össze, s ettől fogva minden ártatlan sétálóban ismerőst szimatolt. De mindez nem rontotta meg a kedvét, s ebéd után, az öreg kocsmárosné méltó bámulatára, a vendégkönyvet kérte, hogy beleírja ezekkel a szép szögletes szarkalábakkal, hogy: »A szép Pécopin és becses neje, a szép Bauldour, kereskedők Pestről.«
Bizony, ennek is lehetett már vagy nyolcz éve. Jóska mélán mosolygott egy pillanatig, aztán elővett egy másik levelet.
Így kezdődött:
»Nagy szívességet kérek öntől, de nem fogja megtagadni, ugy-e, mikor tudja, milyen szerencsétlen vagyok! Látogasson meg, kérem, még ma, minél előbb, és adjon tanácsot, mit tegyek, mert azt hiszem, meg kell őrülnöm. Unja már a siránkozásaimat? De kihez forduljak, ha nem önhöz, a ki mindig oly tiszta, nemes, önzetlen barátsággal viseltetett irántam…«
Persze, a vöröshajú Hortenzia! Hortenzia, a kinek azon a czímen, hogy részeges férje veri s pokollá teszi az életét, minduntalan volt egy-egy szerencsétlensége. Ez a sok szerencsétlenség többnyire azzal végződött, hogy kifigurázták az egész világot, s első sorban a Hortenzia hat udvarlóját, mert Jóska csak hetedik volt rangban.
Ezt a levelet nem volt mért végigolvasni. Következett a harmadik.
»Kedves Báró!« Ki ez a Kedves Báró? Ah, a szende szőkeség, a ki olyan házias volt minden Anna-bálon, s a ki olyan tüzesen tudott csókolni… »Köszönöm a figyelmét, s bocsássa meg, hogy nem fogadhattam…« Hogy nem fogadhatta!… »Remélem holnap, holnapután már annyira jobban leszek…« Vagy úgy! Az ember azt hinné, hogy: válasz, pedig hát: felhívás keringőre.
Elővette a negyedik levelet is, aztán az ötödiket, a hatodikat. Egytől-egyig csupa óvatos hazugság.
– És ezek az én szerelmes leveleim! – álmélkodott Jóska.
De hát abból a sok, sok szerelemből mindössze ennyi jutott el ezekbe a jól őrzött sorokba?!… Mintha az egész két kötetre való levelezést csak hűtelen szobalányok és kiváncsi postás kisasszonyok használatára irták volna!
Végre, egy másféle papirlap akadt a kezébe. Csak ez állott rajta nagy, gyerekes betükkel:
»Jó reggelt, drágám!«
Se név, se semmi egyéb. És Jóska nem ismerte meg az írást.
Aztán még egyszer ugyanaz az írás:
»Mért nem jössz?! Már egy egész órája, hogy várlak!«
Ki lehetett ez, a ki őt »már egy egész órája« várta? Mikor és hol?
Most már csak ezt az irást kereste, s olvasatlanul lökdöste félre a sok »Kedves Barátom!«-at, meg a hideg hangú Anonymákat, vígoperai stilusukkal. De jó darabig tartott, míg ismét ráakadt a kövér, gyerekes betűkre.
A kövér, gyerekes betűk ez alkalommal pityeregtek:
»Bocsásd meg, hogy rád küldök. De halálra vagyok rémülve. Csak egy szót üzenj: hogy jobban vagy-e? Hozzád akartam rohanni; azt mondták, nem fognak beereszteni, mert testvéred, a grófné ápol. Nem juthatnék be hozzád, olyankor, a mikor a grófné alszik? Üzenj egy szót, édes, édes drágám! És ne haragudjál a te szegény kis majmodra.«
De kicsoda hát ez a szegény kis majom? Bizonyosan valami kis színésznő. Különben nem volna ilyen mélységesen megilletődve a grófnő nevének hallatára.
Jóska hátra dőlt a székén s elgondolkozott. Azt hitte, hogy, ha szabad gyeplőre ereszti az emlékezetét, rá fog jönni, ki ez a kis majom. Nem, semmi. Akkoriban nagy betegnek kellett volna lennie, már pedig ő soha se volt beteg. Bizonyosan olyankor kapta ezt a levelet, mikor egyik vagy másik karczolását hozta haza.
Boszantotta, hogy sehol semmi aláírás. Ó, asszonynépség! Lám, egy – egyetlenegy! – találkoznék a sok között, a ki hangosabban mer szólni, mint a többiek… és ez az egy is dominó alá búvik!
De íme, ugyanazok a betűk s most már aláírással:
»… Ó, ha te engem úgy szeretnél, mint a hogy én szeretlek téged… Van eszedben, édes zsarnokom!… És istenem, ha egy-két év mulva ez a levél a kezedbe kerül, nem fogod megismerni az írásomat. Szinte kedvem volna nem írni ide a nevem; vajjon kitalálod-e akkor, hogy: kitől valók ezek a sorok?! De nem, lemond erről az ártatlan kaczérságról is, és soha sem akar egy pillanatra se boszantani, hanem mindig, mindig szeretni fog a te szegény
Ilkád.«
Ilka? De melyik Ilka?! Jóska négy Ilka közűl választhatott, és nem tudta kitalálni, hogy ez az Ilka melyik Ilka volt?