FELVILÁGOSODÁS.
Két hölgy beszélget:
– Tiz szóval… nem, két szóval elmondom, hogy miről van szó. Elvállaltam a Női Munka szerkesztését. Ez a folyóirat nálunk egyetlen lesz a maga nemében; és előkelő szinvonalu, mint például a Mutterschutz. Dolgozni fognak belé az összes európai nevezetességek; a Mutterschutz irói is mind: Ellen Key, Lisnevszka Mária, Schirmacher Käthe doktor, Braun Lily, Stöcker Helén doktor, Fürth Henriette, Streitberg grófné, Bleuler-Waser Hedvig doktor, Schreiber Adél, Eckstein Emma, Simon Helén, mindenki. Képzelheted, milyen ambiczióval csinálom az első számot; az első számban ki akarok tenni magamért. A közlemények nagyrésze már megvan; ilyet még nem láttak nálunk. Az első czikket maga Ellen Key írta, a mi persze már egymagában is biztosítja, hogy rendkivül előkelő szinvonalon leszünk. Az egyik legkedvesebb eszméjéről irattam vele; tudod, arról, a mit a szerelem evolúcziójáról szólva fejt ki, hogy tudniillik a házasság elavult intézménye csakis abban az esetben tartható fenn, ha a házasfelek nem fognak együtt lakni.
– Érdekes és komoly, mint a halál. De ez nem minden. A második czikk Lisnevszka Máriától való. A gyermekek felvilágosításának nagy apostola természetesen nem írhatott másról, mint erről a már nem uj, de elnyűhetetlen témáról… ez a téma, lelkem, tartósabb, mint a legjobb czérnaszövet. Talán nem kell mondanom, hogy a czikk végtelenül érdekes; őrülten fogják venni a trafikokban. Egymagában is biztosítja az első szám sikerét. Még a harmadik czikk is külföldi nagyság munkája. Stöcker Helén ír benne a sexuális etika reformjáról. De a negyedik czikket már hazai nevezetesség írta. Ennek a czíme: »A szabad szerelem és a fajnemesítés«. Aztán én írtam egy apróságot… szerény, jelentéktelen irka-firka, de a tárgya a legfontosabb a világon: szóvá teszem, hogy mire tanítsuk meg azokat, a kiket a nép tudós asszonyoknak nevez. Aztán a Göndör Sándorné essay-je következik. Göndörné Ellen Key mellett tör lándzsát, és Magyarország nevében is megköveteli, hogy a házasfelek ne lakjanak együtt.
– Jól teszi, de mit szól ehhez Göndör Sándor?
– Örül, hogy a felesége nem az ő hátán töri el a lándzsát. Egy férj mindig örül, ha a felesége megírja azt, a mit különben elmondana. De várj, hadd mondom el, hogy mi lesz még az első számban. Még csak egy szó. Göndörné könnyebbfajta elmefuttatása, hogy ne mondjam: lírai zsörtölődése után egy súlyos tartalmu társadalom-filozófiai tanulmány következik; Kovácsné értekezik benne arról a nagy kérdésről, hogy: mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért?
– Azt hiszem, erre a nagy kérdésre Kovácsné egy igen rövid mondatban is megfelelhetne.
– Mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? Azt, a mit elmulasztunk megtenni a tulajdon gyermekeinkért!
– Te tréfálsz!
– Hiszen te is tréfáltál!
– De a czikk nem tréfa. Egy vékányi idézet van benne Forelből, Blochból, Havelock Ellisből, Michelsből és Kurz Izoldából. Édesem, a ki ennyit tud idézni, az joggal büszkélkedhetik vele, ha a gyermekei mosdatlanok. És a következő czikk még kevésbbé tréfa. Ez már egyenesen szenzáczió. Egy nyolczgyermekes anya mondja el benne, milyen megfigyeléseket tett a gyermekein, a mikor Lisnevszka Mária tanácsát követve, a nyolczadik baba eljövetele alkalmával felvilágosította a többi hetet… mert a fájdalomban igazán nincsen titkolni való.
– No, arra magam is kiváncsi vagyok, hogy mit mondtak a gyermekek?
– Képzeld, a kis leányok elhatározták, hogy: be kell szüntetni a világot, a fiúk ellenben igen lelkesedtek, és azt mondták, hogy: »Sőt ellenkezőleg!«
– Ilyet csakugyan nem igen hallott az ember, legalább erre, mifelénk. Meglehet, hogy Orosz- és Lengyelországban, vagy Skandináviában már nem szokatlan ez, mert, úgy látszik, nem lehet kitalálni olyan vad dolgot, a mi Dániában és Svédországban érthetővé ne válnék, s Norvégiában alighanem tótágast járnak az emberek…
– Igen, az északon támadt világosságban ez a módszer már kiállotta a tűzpróbát.
– Igen, Észak legmagasabban lévő és leghomályosabb helyein az embereknek valami csodálatos bagolyszemüknek kell lenniök, hogy igazságokat fedeznek fel a homályban és a megzavarodottságban is…
– De ez még semmi.
– Már bocsáss meg…
– Úgy értem, hogy az még semmi, a mit neked most két szóval elmondottam. A mint láthatod, mindegyik czikkem érdekes, de az első számomnak nem Ellen Key, nem Lisnevszka, sőt nem is a nyolczgyermekes anya lesz a főékessége, hanem valami más. A Női Munka első füzetének nagy ütőkártyája egy monstre-ankét lesz, a melyet a gyermekek felvilágosításának elnyűhetetlen kérdéséről rendezek. Ezt a hálás témát még nem aknázták ki eléggé; soha se lehet eléggé kiaknázni. Az én első számomban tehát erről a kimeríthetetlen tárgyról minden nő nyilatkozni fog, a kinek csak egy kis neve van. Úgy a hazaiak, mint a külföldiek. Természetesen nem arról, hogy szükséges-e a felvilágosítás? – mert ez már nem kérdés. Hanem arról, hogy a felvilágosításnak mikor és miképpen kell megtörténnie? Neked is nyilatkoznod kell. Írj hosszan, vagy írj röviden, a hogy kedved tartja; ha többet nem adsz, tiz sorral is beérem.
– Ne vedd rossz néven, de tiz sort se írok.
– És ugyan miért nem írnál?
– Már azért sem, mert úgy érzem, hogy ha egy nő az efféle nézetnyilvánítással kilép a nyilvánosság elé: ilyenkor nem vigyázhat eléggé a tollára. Ha én mindenkinek elmondom, hogy miképpen gondolkozom a legkényesebb témákról, ezt nem tehetem a nélkül, hogy el ne áruljak valamicskét abból is: miféle tapasztalatok vagy érzések vezettek erre a gondolkozásra? Már pedig az ilyen közlések az én érzésem szerint nem igen férnek össze a nőiességgel. Sok nyilatkozatot olvastam már a te kérdésedről is; de úgy találtam, hogy majdnem valamennyi, többé vagy kevésbbé, a nőiesség rovására történt. És én ebben a tekintetben egy kicsit maradi vagyok. Persze, nem szólok a nagymamákról; azok már beszélhetnek. De én még nem vagyok nagymama.
– Ej, igazán nem értelek! Micsoda özönvíz előtti prüdéria ez?! És te, a ki egy kitünő könyvet fordítottál le a nőknek a munkához való jogáról!… A kit a feminista törekvések egyik buzgó munkásának néztünk! De, édesem, ezen már régen túl vagyunk! Hidd el, ha elárullak: azt fogják képzelni rólad, hogy nem vagy eléggé művelt és nem vagy eléggé eszes!… De hát nézd meg azokat a tizennyolcz-húsz éves leányokat, a kik Lisnevszka Máriát hallgatják!… Vagy nézd meg azokat a külföldi jeleseket, a kik egész életükön át nem csinálnak egyebet, csak a legkényesebb témákról írnak vagy beszélnek, a kik úgyszólván kereskednek a legkényesebb témákkal!
– Nem fogom a példájokat követni. Különben a nyilatkozatomnak aligha vennéd hasznát. Mert én tudok sokkal nagyobb bajokat is, mint hogy: elmulasztottuk felvilágosítani a gyermekeinket, és nem látom át ennek a propagandának a sürgősségét, annál kevésbbé, mert ismerek komoly bajokat és sürgős tennivalókat, a melyekkel soha se gondoltok!
– Hogyan? Csak nem vagy a felvilágosítás ellen?
– Nem vagyok se ellene, se mellette, mert azt hiszem, hogy ez eddig is mindig megtörtént, Lisnevszka, mindnyájatok, tudós hozzákészülődés és a sokat emlegetett károk nélkül, a maga helyén és idejében. Először is a fiúk felvilágosításáról nem érdemes komolyan beszélni; az én önkéntes fiam, legalább, bár én soha se beszéltem neki efféléről, nem várt Lisnevszkára, és azért, hála Istennek, egészséges gyerek. A leányok is mindig megtudták, a mire éppen szükségük volt; és talán nem azok jártak a legrosszabbul, a kiket a legkésőbb világosítottak fel, mert ezek nem kávéskanalankint barátkoztak meg a tudománynyal, hanem teljes, és becsületes magyarázatot kaptak a férjüktől, úgy hogy nem epeszthette őket a további kiváncsiság – a mit Lisnevszka Mária aligha mondhat el az ő tanítványairól. Azt pedig ez az apostol soha se hiteti el velem, hogy a szegény, szánandó, elveszett teremtések társadalmi bukását, vagy a másfajta bajokat, betegségeket igen sokszor a tudatlanság okozza. Az ilyen eset csak csodálatos ritkaság lehet; a kit efféle baj ér, rendesen jó rég tisztában volt mindennel, de tájékozottsága, tiszta látása nem mentette meg; milliót buktat el addig, néha a szerelem, többször a bűn, s legtöbbször a nyomor, a mig megtalálod azt a fehér hollót, a kit a tudatlansága veszített el.
– De azt csak elismered, hogy jobb, ha a szülő, az orvos, vagy az iskola világosítja fel a gyermeket, mintha ismereteit cselédektől vagy romlott gyermekektől szerzi?
– Ne bízzátok a gyerekeiteket a cselédekre, addig se, a mig felolvastok, inkább ne olvassatok fel. Arra is ügyelhet a szülő is, az iskola is, hogy a vásott gyerekek ne tarthassanak káros prelekcziókat a romlatlanoknak. Egyébként, ha azt képzelitek, hogy csak a csunya tréfákkal fűszerezett felvilágosítás keltheti fel a veszedelmes kiváncsiságot, s a komoly, de szükségképpen tökéletlen felvilágosítás már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást. A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban, hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára.
– Hiszen akkor te nem vagy feminista!
– De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit, hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!…