A SÖTÉT UDVAR.
Az előkelő negyed közepén százesztendős, rozoga, ütött-kopott, földszintes házikó éktelenkedik. Mintha szégyenkeznék az úri paloták és a hatalmas bérházak között. Pedig daczol velük. Csak azért se akar elpusztulni a közelükből. Csak azért se akar átalakulni divatos külsejü, hatalmas, uj épületté. Megmarad a régi dísztelenségében, hogy csúffá tegye amazokat, hogy folytonosan bosszanthassa a paloták urait.
Tulajdonosa furcsa gondolkozásu, és furcsa életet élő agglegény, a ki már régesrég a külföldön tartózkodik, a honnan soha, látogatóba se jön haza. Valamikor régen, senki se emlékszik már rá, micsoda csekélység miatt, összezördült a főváros tanácsával. A viszálykodásból per lett; a pert elvesztette. Azóta látni se akarja a szülővárosát. Csak a pereskedést folytatja ellene. Az első pert vagy háromszor ujitotta meg, minden elképzelhető czimen. Ha a biróság elutasította, feljebbezett; és ez az ősrégi bonyodalmas »anya-per« még ma is folyik; szívósabb életü minden pernél, a melyet a budapesti biróságok ismernek. Szívósabb életü és termékenyebb is. Mert az anya-per sok kis apró pert fiadzott, a melyek nőnek, nőnek, és szépen erősödnek. A furcsa úr ingatlanai révén, minduntalan beleköthet régi haragosába, a magyar fővárosba, és a kinálkozó alkalmat soha se mulasztja el. Követeléseket támaszt; megtagadja háziúri kötelességeinek a teljesítését és bár a pörök sorsát előre tudja, csak pörösködik tovább. Talán ez a per az egyetlen szenvedélye.
A házait pedig semmi áron nem akarja eladni. Ha eladná az ingatlanait, bedugulna a forrás, a mely a pörösködő szenvedélyét táplálja. De lebontatni se akarja ezeket a viskókat, hogy palotákat vagy bérkaszárnyákat építtetne a helyükön. Csak hadd bosszantsák a várost és a város lakóit. Viskói a város legbelső részén alkotnak itt is, amott is, foltot. Mindegyiknek roppant telke van; tágas udvara és messze elhúzódó kertje. Időközben ezeknek a telkeknek az értéke a százszorosára emelkedett annak az árnak, a melyen az ingatlanait hajdan összevásárolta. Ha a viskókat lebontatná és bérházakat építtetne a telkein, uj kincsesbányákat szerezne. Csak azért se.
Ezt is, azt is megpróbálták, hogyan lehetne rábirni arra, hogy megválthassák tőle a tulajdonjogot, akármilyen árt szab. A kisajátítás czimén egyik-másik kalyibájának a tulajdonjogából ki is forgatták. De valamennyi alkalommal minden követ megmozgatott, hogy a kisajátítás ne történhessék meg. És a legtöbbször ki is módolta, hogy a kisajátítás elmaradt.
Rengeteg pénzt költött el erre a czélra. Rengeteg pénzt veszít a konok daczával. De viskóinak nagy része ma is megőrizte régesrégi éktelenségét, és ő csak ezt akarja.
Teheti, hogy fejedelmi árt fizet a rosszakaratu szeszélyéért. A milliói megszámlálhatatlanok. Egypár millióval több, vagy kevesebb, a furcsa életü külföldi úrnak mindegy. Jut is, marad is. Telkeinek az értéke például nő magától.
És ha így nem juthat hozzá a jómóduak forintjaihoz, a szegények garasait mégis csak megkapja. Ügyvédje a rozzant épületek apró lakásait ágrólszakadt szegény ördögöknek adja ki, egy kevés piszkos bankóért. S a kis piszkos bankók sietnek az apjukhoz. Kis halak, jó halak.
Az előkelő utczát beszennyező földszintes házban is csupa pária lakik. Nyolcz lakás van benne, nem számítva a házmesterét, a ki a lakók nagy részének bizalmas jóbarátja. Ha a szegény ember véletlenül rábukkant e lakások valamelyikére, nem szivesen költözik ki belőle, a mig egyáltalán meg tudja fizetni a házbért. A szobák szűkek, de a ház levegős. A tágas udvar – milyen szerencse a gyermekeknek! A kertbe, ha az ember jóbarátságot tart a házmesterrel, le szabad menni; és ha nem szabad: a kert felől balzsamos szellő árad, s már ez is valami.
Aztán este, későn, a mikor a tágas udvar teljesen elsötétedik, künn ülni a tornáczon, csupa mulatság.
Az udvarban már mély csend ül, és ebben a mély csendben olyan jól esik elnézni a kert fáinak szemnyugtató feketeségét… és olyan szórakoztató, erről a feketeségről jobbra, vagy balra pillantva, elnézni azokat a fénycsikokat, a melyek a két szomszédos bérpalotából sugárzanak ki, eltünődve azon, micsoda élete lehet azoknak, a kik itt laknak, az egyik vagy másik palota oldalszárnyában, a kivilágított ablakok mögött, az első, és a második emeleten, a honnan minduntalan zongoraszó és víg lárma hallatszik?!… Milyen kár, hogy nem lehet belátni a kivilágított ablakok mögé!
Este tiz órától tizenegyig az utazó felesége ki is élvezi ezt a csöndes mulatságot.
Ráér. Neki nincs semmi dolga. Cselédet tart. Ő a ház legelőkelőbb lakója.
Nagyon ráér, mert az utazó csak ritkán van otthon.
Néha egy másik asszony csatlakozik hozzá. A szedőné. Annak az ura csak négy óra után jön haza. Ha ugyan már akkor hazajön. Mert szeret politizálni, és sokszor megesik, hogy munka után még betér valahová az elvtársakkal tanácskozni, néha talán poharazni is. Akárhányszor csak a reggel veti haza.
Tiz órakor a szedőné már régen letektette az apró gyerekeit. És ha nem tartja vissza valami házi munka, a mi már a körmére égett, vagy ha nem tulságosan fáradt és álmos, kimegy a tornáczra és leül a szomszédasszony mellé.
Néha éjfélig is el tudnak beszélgetni, így, kettesben…
A szedőné majdnem annyira érdekli az utazó feleségét, mint azok az ismeretlenek, a kik a kivilágított ablakok mögött laknak. Nem győz eleget csodálkozni rajta; nem tudja megérteni. Hiszen ha ő ilyen szép volna!…
Az alakja ugyan olyan törékenynek látszik, mint a milyen egy sápkóros úri kisasszonyé lehet. Nyilván a sok gyerek ártott meg neki. Aztán nem valami nagy bőségben élhetnek a sok kicsi gyermekükkel. Minden esztendőben gyerek!… Hallatlan! És az apró lények úgy ődöngenek körülötte, mint a kis kacsák egy nagyobb kacsa körül. Négy gyerek egy fiatal asszonynak, egy gyerekasszonynak, a ki csak egy-két esztendővel van túl a húszon, a ki még maga is olyan gyerekes, hogy bátran párisi babával játszhatnék!… elgondolni is borzasztó!
De az arcza! Az a tejfehér, minden finomságnál finomabb arczbőr, meg az a bámulatos haj! A szépen ívelt, sűrű, koromfekete szemöldök, meg a nagyon is piros, nagyon is formás, kissé húsos száj elárulják, hogy nem kereszténynek született, – mert most már az, – de ilyenek lehettek a bibliai leányok. A szeme olyan, mint a virág; mint azok a csodálatosan kék virágok, a melyek csak a délszaki földeken teremnek, s a melyek kékebbek, melegebben kékek, mint a mieink; olyan, mint a virág, mert a szine a virágok szinének finomságára és lágyságára emlékeztet; annyira puha szin, hogy a világítás szerint más és más, de ha hosszasan nézed, úgy tünik fel előtted, hogy a másik pillanatban már nem olyan, mint az imént, mintha belülről más-más fényt és szint kapna a lélektől, a mi minden hő- és fénysugárzó közül a legtökéletesebb és a legbőségesebb. És ezt az érzékien szép szemet, a melyet nemcsak a kifejezés, a mosoly, a lélek tesz széppé, hanem szép már alkatánál fogva is, éjfeketeségü és éjsűrűségü, hosszú szempilla árnyékolja be, szebb ernyő, mint a világ összes csipkeernyői.
Hát nem kár, hogy ez a virág egy embernek, egy durva, kiabáló embernek virágozzék, és hamarosan elvirágozzék a virágoknak kellő éltető talaj, levegő és meleg hijján a nyomorúságtól?!…
* * *
– Már én ezzel az emberrel nem tudnék meglenni – szól az utazó felesége. – Azon kezdem, hogy a szegény embernek nem volna szabad megházasodnia. Az én uram is szegény ember, de nem munkás, hanem vállalkozó, és a milyen igyekvő, bizonyos, hogy nemsokára vagyonos ember lesz. Ha ez nem volna kétszer kettő, egy perczig se maradnék meg mellette. De, hogy egy ember, a ki éppen csak a betevő falatot tudja megkeresni, a ki világéletében mindig szegény ember lesz, még ráadásul rosszul is bánjék a feleségével!…
– De ha mondom, hogy nem bánik velem rosszul!… – vág közbe a szedőné.
– Nekem beszélhet, lelkem! Hallok én mindent; és ha nem volna elég jó fülem, az ura elég nagyokat kiált. Ma reggel is… vagy csak álmodtam?!… Hét óra után jött haza, és alig hogy hazaért, már úgy bömbölt, mint egy Behemóth. Megint megverte, mi?
– Soha se ver meg.
– Ej, a multkor maga is elismerte…
– Igen, az első esztendőben. De akkor meg is érdemeltem, mert még nagyon ostoba voltam.
– És ma?… Mi volt ma?… Mert valami csak történt?…
A szedőné nem akart vallani.
– Az én uram jó ember – felelt. – Arról, hogy szegények vagyunk, arról nem tehetünk.
– Az ember lehet szegény, de azért még nem kell részegeskedni. Ha az én uram, csak egyszer is, részegen jönne haza, mindjárt itt hagynám. Pedig úgy bánik velem, mint a hímes tojással.
– Az én uram se részegeskedik. Hogy egy-egy pohár bort megiszik?! Uram isten, férfiember a bort megissza.
– De nem vetődik haza fényes nappal, és nem harsog, a mikor aludnia kellene.
– Nem járhat haza este, a mikor hajnalig dolgoznia kell. Aztán a férfiember nem lehet el minden társaság nélkül.
– Igen, össze kell bujni az elvtársakkal; nagyokat kell inni és még nagyobbakat ordítani. Ilyenkor aztán se isten, se király, se haza, se semmi; a római pápa se parancsol neki. De bezzeg, ha a nagyméltóságu munkás-tanács egyszerre csak ráparancsolja a sztrájkot! Akkor a kiabáló elvtárs mindjárt ilyen kicsi lesz, ni! A mikor reszketve gondol a holnapra, de azért még se mer még csak megmukkanni se, mert nem zúdíthatja magára a hatalmas elvtárs urak haragját. Akkor aztán szűköl, és olyan csendesen beszél, hogy nem lehet megérteni, a mit mond. Ismerem a férjeurát, lelkem. Láttam, most harmadéve, hogy milyen jámbor ember tud lenni. De ha nincs semmi baj, és megkeresi azt az egypár garast, bezzeg kiereszti a hangját, és ugyancsak hatalmaskodik a feleségével! A munkásvezető urakkal tetszenék neki hatalmaskodni, ne egy gyönge asszonynyal, a ki olyan vékonyka, hogy be lehetne fűzni a tűbe!… No, mondja el már, mi történt ma reggel?!… Hiszen régen ismerjük már egymást, nem vagyunk idegenek! És én még a legféltettebb titkaimat is elmondom magának.
A szedőné emlékezett még arra az időre, a mikor olyan szűkön voltak, és a mikor az utazó felesége apró kölcsönöket adogatott neki, de hogy ezt ne ingyen tegye, elmondotta a bámuló szomszédasszonykának minden boldog szerelmét, összes kedveseinek a történetét, a bölcsőtől a sírig.
Ez az emlékezés nem tette közlékenyebbé. Sehogysem akarta kielégíteni a szomszédasszony kiváncsiságát. Látszott rajta, hogy szégyelli a dolgot.
Megint kitérően felelt:
– Bizony isten, egy ujjal se bántott.
De az utazó felesége nem hagyott neki békét. Addig faggatta, a mig végre a szedőné kivallotta a ma reggeli dolgot.
– Lássa, most is neki volt igaza! Olyan ostobaságot követtem el, hogy csak egy kis hijja volt, és magamra gyujthattam volna a házat. De nem tehettem másképpen.
Az utazó felesége égett a kiváncsiságtól. (Egészen másféle történetet várt.)
– De hát mi történt, hogyan történt?! Mondja el már!
– Hát… hiszen mondottam is a szomszédasszonynak a multkor… tegnap volt az édesanyám halálának az évfordulója. És tudni kell, hogy minálunk a vallás azt kivánja, hogy a halál évfordulóján világot gyujtsunk a kedveseink emlékezetére. Az ember egy mécsest éget huszonnégy óráig; ezt már így kivánja a vallás. De talán azt is elmondottam már, hogy a szegény uramnak a vallás olyan, mint a bikának a vörös posztó. Nagyon jó ember különben, de ez az egy hibája megvan. Hát nem akartam, hogy a mikor majd haza jön, meglássa a mécsest. Azért a mikor lefeküdtem, eldugtam a mécsest a szekrény tetejére, a szekrény párkánya mögé. Reggel aztán hazajött az uram, nem is volt valami jó kedvében, és azt mondja, hogy nagy égésszagot érez. Akkor ébredtem föl az álmomból, hamarjában nem találtam ki, hogy mi az… azt hittem, hogy ő dobott el gyufát vagy szivarvéget… és a mig tanakodunk, a mig keresgéljük, hogy mi éghet, egyszerre csak lánggal kezd égni a szekrény párkánya. Az történt, hogy… a szekrény párkánya, bizony már el van töredezve… és a töredezett fának egy kiálló darabja nagyon közel talált érni a mécseshez. Előbb, a mig aludtam, csak pörkölődött, de aztán még közelebb juthatott a lánghoz, mert mialatt javában vitatkoztunk, hogy én nem érzek semmit, a vékony, kiálló fadarabka tüzet fogott, és ez a tűz, a mint növekedett, végre fölgyujtotta az egész párkányt. Bizony, szerencse, hogy ez nem akkor történt, a mialatt aludtam, és hogy az uram mindjárt megérezte az égésszagot. Mert különben könnyen nagy szerencsétlenség történhetett volna. Ha például az uram ittasan került volna haza… de ebből is láthatja, hogy az uram nem szokott inni. Persze, a mikor megtudta, hogy az én ostobaságom okozta a bajt, egy kicsit pattogott… de egy kis pattogás még nem a világ… és nincsen vasfazék zörgés nélkül.
Az utazó feleségét meglepte az eset.
– De hiszen, lelkem, én azt hittem, hogy maga most már – keresztény?!… És azért nem értem, hogy…
– Igen, én most már keresztény vagyok, és meg is tartom a keresztény vallást, már a mennyire egy asszony megtarthatja. A nagy böjtöket mind megtartom, pedig az uram nagyon haragszik e miatt, és neki ilyenkor is húsételt kell adnom. És nincs az a nagyünnep, hogy titokban el ne menjek a templomba, pedig az uramtól egyszer nagyon kikaptam e miatt… elmondott akkor vízfejünek, tyúkeszünek, mindennek, és úgy szidta a papokat, hogy azt hallani is borzasztó volt. De hát nekem két vallást adott az isten: az uramét meg a magamét, és azért, hogy az urammal elvállaltam az ő vallását is, és kijelentettem magamat nálunk, azért a régi vallásomat sem hagytam el. Megtartom én a magam vallását is: mindent, a mit a vallás parancsol. De ne mondja meg az uramnak!… Mert még csak az kellene, hogy ezt megtudja!… el se tudom gondolni, hogy haragjában mit csinálna. De hát én már mégse tehetek másképpen. Nem vétek ezzel senkinek… és az nem is lehet vétek, ha én mind a két vallásomnak eleget teszek, mert így kétszer engedelmeskedem az istennek, nem igaz?