AZ ERŐS ASSZONY.
I.
Kedves Aranka,
szeretnék röviden felelni a kérdésedre és a kérdésedben foglalt hallgatag szemrehányásra. Csakhogy ez nem olyan könnyű dolog. Az eset bonyolultabb, mint képzeled. Hosszasan kell szólnom, hogy megmagyarázhassam azt a lépést, a mely téged annyira meglepett. Nem unod? Neked, az egyetlennek a világon, elmondhatok mindent. Mindent, a mi a fejemben jár.
Ismered-e a Lady Hamilton élettörténetét? Aligha. Kevés asszony van, a kit ez a példa gondolkozóba ejtett. Én könyv nélkül tudom ennek a nőnek egész életrajzát, a mint sokan vannak, a kik könyv nélkül tudják a nagy Napoleon kalandokban gazdag történetét.
Lady Hamilton mint peszra kezdte; aztán szobaleány lett egy fogadóban. Elcsábították, és az aszfaltra került… azaz, hogy akkor még nem volt aszfalt, de mindegy… Szóval, London utczáin kóborolt, és a barátságos mosolygást szórta, a mikor többek között egy droguistával akadt össze. A droguista lepingáltatta a szép leányt a plakátjaira, igéretül, hogy: ilyen lesz az, a ki az ő kozmetikus szereit használja! A plakát feltünt egy divatos festőnek; felkutatta a kép eredetijét, és Lady Hamilton, a kit akkor még Harte Emmának hivtak, elszegődött a hires festőhöz modellnek. A műteremben megismerkedett egy gazdag fiatalemberrel. Ez ráköltötte az egész vagyonát, s mikor mindenből kifogyott, temérdek adósságot csinált a szép Emma kedvéért.
Ekkor uj alak jelenik meg a szinen: a fiatalember nagybátyja, Lord Hamilton, Anglia nápolyi követe, a ki állomáshelyéről egyenesen azért jött Londonba, hogy rendet csináljon és öcscsét elválaszsza a sziréntől. Csakhogy a nagykövet még jobban meghabarodik, mint a tékozló ifju; a haladottabb kornak szép kiváltsága, hogy az őrültségben nem tart mértéket, mert azt tartja, hogy: ha lud, hát legyen kövér! Lord Hamilton tehát kifizeti öcscsének az adósságait; a fiatalember ennek fejében lemond kedveséről a nagybácsi javára; a nagybácsi habozás nélkül feleségül veszi az egykori peszrát, szobaleányt, stb… felpakolja, és elviszi Nápolyba.
Itt már rohamosan halad előre Emma. Meghódítja egész Nápolyt, meghódítja Mária Karolina királynét, és végül meghódítja Nelson admirálist, a későbbi abukiri győztest és trafalgari hőst. Nelson épp olyan akarattalan sakkfigurává válik Emmának a kezeben, mint az öreg nagykövet, s ettől fogva Lady Hamilton olyan befolyással van a politikára, a milyen befolyással mostanában már a királynők közül is csak kevesen dicsekedhetnek. Ha nem ismered történelmi szereplésének a részleteit se, s olvasni akarsz egyetmást arról, hogy milyen diplomácziai cselszövések teltek ki tőle – ezt megtalálhatod akármelyik jobb lexikonban.
De szereplésének ez a része már nem tartozik a dologra. »Előélet«-ének kevésbbé ismert részleteit is csak azért írtam le ilyen hosszan, hogy megmutassam neked: »Látod, ez az asszony nagyobb utat tett meg, mint a nagy Napoleon!«
És mi volt a segítségére, hogy megtudta tenni ezt a nagy utat? Csak a szépsége, meg az esze.
Előttem van az arczképe. Mása annak a képnek, a melyet Romney festett róla, akkor, a mikor az utczáról felszedte. És előttem vannak a levelei. Hidd el, becsületszóra, hogy nem volt szebb, és nem volt eszesebb, mint én.
Nápolyban szépen kiművelődött, de hozzám képest mindig csupa tudatlanság maradt. Ismerd el, hogy még nem is hallottál olyan nőről, a ki többet tudna, mint én. Megtanultam mindent, a mit az a fiatalember tud, a ki kitünően végzi az egyetemet. Mulatságot találtam száraz jogi ismereteknek a megszerzésében; érdekelt és folyton foglalkoztat a társadalomtudomány; úgy olvasom a közgazdasági könyveket, mint te a regényeket. Mintha csak politikusnak készültem volna, a ki a képviselőséget ambicziója kielégítésére akarja felhasználni. Mindezt puszta unalomból. Mert valóságos remeteségben kellett felnőnöm, s mert az eszem mindig szomjazta a komoly szellemi munkát, a folytonos traininget. És játékból olyan műveltséget, annyi tudást szereztem, hogy ennek szoknyában aligha találod meg a párját.
De nem csak ennyiből áll a felsőbbségem Harte Emmával szemben.
Sohase voltam se peszra, se szobalány; előkelő származásu vagyok. Nincs »előéletem«, multam, a melyet fegyverül lehetne használni ellenem – a mely gáncsot vethetne elém, akárhová, akármilyen magasra törekszem. Többet mondhatok. Én vagyok a kifogástalanság. Én vagyok az ideál. Egy tiszta leány, a ki mindent tud!
Nekem nem kell olyan nagy utat tennem, mint Harte Emmának. Miért ne juthatnék el éppen olyan magasra, vagy még magasabbra?!
Igen – ne nézz olyan nagyot! – én a hatalomra szomjazom! A komoly dolgokkal való folytonos játékom feltüzelte bennem – az ambicziót. Az ambicziót, mely ott szunnyad a női lélekben is, bár bizonyos, hogy az ambicziónak ez a legkevésbbé egészséges lakóhely… De nem voltak-e nők minden időben, a kik akarták és el tudták érni a hatalmat?! A régi királynők szenvedélye támadt fel bennem, azoké, a kik igazi királynők akartak lenni, és csakugyan igazi királynők lettek!
Bámulsz? Egy huszonhárom esztendős leány, a ki nem a szerelemről, hanem a hatalomról álmodik!
Hát én alighanem férfias lélek vagyok. A fiziológusok irataiból tudom, hogy ez lányban, asszonyban nem éppen a legnagyobb ritkaság. A lelke legmélyén minden ember megőriz egyetmást abból az ősállapotból, a melyben még nem volt két különböző nem.
Bizonyos vagyok benne például, hogy a szerelemnek nem lehet akkora hatalma rajtam, mint a legtöbb asszonyszemélyen. Hidegebb vagyok, mint más.
Igaz, úgy is fordulhatott volna életemnek a sora, hogy az ambiczió talán sohase támad fel bennem, és örökre beérem azzal, a mi egy közönséges asszonynak az osztályrésze, jó vagy rossz sorsa.
Sokszor gondolok rá: milyen furcsa az élet! Ha az a Featherston nevü ember, a ki Harte Emmát elcsábította s aztán kilökte az utczára, véletlenül másféle alak, s magánál tartja, sőt feleségül veszi Harte Emmát… ki tudja?!… Harte Emmából talán a legjobb feleség lett volna, a ki harisnyát foltoz, krumplit hámoz, közben sok gyermekkel örvendezteti meg a férjét, s nem is álmodik arról, hogy diplomácziai cselszövések és Lady Hamilton-féle női alakok is vannak a világon!
Nekem is az utamba akadt egy ilyen Featherston. Ez ugyan engem nem csábított el… ó, a legkevésbbé se!… De egy kis ideig mégis tőle függött a sorsom.
Ha ez az ember véletlenül az, a kinek képzeltem, ha véletlenül csakugyan olyan, a milyennek egy pár hónapig, vagy inkább csak egy pár perczig hittem: akkor ez az ember, ez az egy, ez a képzeletbeli, talán fel tudta volna kelteni bennem a szerelmet. Ha ez az ember nem több, csak éppen igazán kedvem szerint való, és meg tud győzni arról, hogy én vagyok neki az egész világ: akkor talán lemondtam volna az ábrándjaimról és be tudtam volna érni a szerelemmel. »Ülj mellém a kandallóhoz; fel van szítva melege«… és ezután már csak holtan hordoztam volna magamban a Lady Hamiltont.
Csakhogy ez a Featherston is olyannak bizonyult, mint a többi. Mint mindegyik férfi, a kitől egy-egy nőnek a sorsa függ, olykor egy pár perczig.
Miképpen leplezte le magát előttem? – minthogy nem csábíthatott el, a mi különben eszeágában se volt, tehát nem is lökhetett ki az utczára?
Csak így:
Ez a szegény ember azt hitte, hogy én éppen olyan gazdag vagyok, mint te. Valami pokoli véletlenből nem is sejtette, hogy te meg én csak féltestvérek vagyunk; nem tudta, hogy te az édesanyádtól örökölted a vagyonodat, hogy én az én anyámtól nem örököltem semmit, és hogy az apánknak sohase volt semmije. Azt képzelte, a jámbor, hogy ha a testvérem olyan imádásraméltóan gazdag, én is csak az lehetek. Még az eljegyzésünk után is azt képzelte.
Mikor megtudta a kegyetlen igazságot, hősiesen viselte elhamarkodott lépésének a következéseit. Sápadtan, de hősiesen. Nem lépett vissza; ha minden elveszett, a becsületet nem akarta elveszíteni.
Csakhogy nagyon folyt az orra vére; nem lehetett nézni, hogy mennyire folyik az orra vére!…
C’était plus fort, que lui.
És mikor elbocsátottam, örökre, mintha lidércznyomástól szabadult volna meg. Visszanyerte a szinét, a hangját, az életkedvét.
Hát alighanem jobb is így, mind a kettőnknek.
Mert hátha a kandalló melege se tudta volna megaszalni – néhány perczig már halálra kárhoztatott – ábrándjaimat?!
Hátha a tűzhely mellett is kitört volna belőlem az ambiczió, és eget kér, mialatt körülöttem a tűzhely tücske czirpel és a fazékban a leves bugyborékol?!… Mily tragédia!
Szóval, most már szabadon élhetek a hatalomra való vágyódásomnak.
Meglehet, hogy kineveted teljes gőzzel szabadjára bocsátott szenvedélyemet, és lehetetlennek tartod, a mire törekszem.
Megvallom, engem is gondolkodóba ejtett néha, hogy a politikai befolyásra, a hatalomra, a koronátlan királynői szereplésre majdnem mindig csak az Aszpáziák és a Harte Emmák tettek szert.
Sohase, vagy csak kivételképpen az erős leányok és azok az erős asszonyok, a kik a tisztességüket, vagy mondjuk: a társadalmi kifogástalanságuk apró előnyeit se akarták elveszíteni.
A statisztika mindenesetre azt bizonygatja, hogy a hatalomhoz vezető úton rendesen csak azok a nők nem törnek le, a kik – a társadalmon kivül kezdik.
Könnyebben haladnak, mert már nincs veszíteni valójuk? A veszíteni való itt csak túlsúly, teher?
Vagy olyan eszközeik is vannak, a melyeket a magunkfajta nő nem ismer, s éppen ezek az előttünk ismeretlen eszközök teszik lehetővé mind előbbre, mind magasabbra haladásukat?
Meglehet. Ha sok tekintetben különb vagyok, mint Lady Hamilton – ez talán ereje volt neki, s nekem csak akadályom.
De nem hiszem azt, hogy ha egy nő fel akar jutni a legnagyobb társadalmi magaslatra, ehhez okvetetlenül egy nagy vargabetüt kell tennie a társadalmon kivül.
És egyebet is mondok.
Minden áron akarom a hatalmat. Bármi áron.
Nem hiszem, hogy erre szükség lesz… akármennyire megvetem a világot, ennél mégis különbnek tartom… de ha valaha abba a helyzetbe kerülök, a melybe Julius Caesar, hogy: »át kell kelni a Rubiconon!« – nos hát át fogok kelni a Rubiconon!
Erős vagyok – és mindenre elszánt.
Neked még ezt is megvallom. Láthatod, hogy el fogom érni a czélomat.
Elég az hozzá, mióta Featherston barátomon először vettem észre azt a halálsápadtságot, a melyet más ember halálának a látása soha, csak sok pénz kútbaesése varázsol az arczra, – azóta már csak Hamilton lord hiányzott ahhoz a lépéshez, a mely téged annyira meglepett.
Végre megtaláltam Hamilton lordot. Egy eszményi Hamiltont, a kiben minden megvan ahhoz, hogy ambicziómnak eszközéül szolgálhasson. Megtaláltam a tökéletes viaszembert, a kiből gyönyörü szobrot fogok faragni, talán nem is Hamiltont, hanem Nelsont.
Ez az oka, kedves Arankám, hogy a szép, kedves, elmés, mindenfelé bálványozott Palikának visszaadtam a jegygyűrűjét, és kezemet – még előtted is érthetetlen hirtelenséggel – a furcsa Ottó felé nyujtottam.
Majd meglátod, hogy ki fogom kefélni ezt a kitünő fiut!
Nem kérlek rá, hogy tépd el a levelemet. Én semmitől se félek.
Szeret húgod:
Olga.
II.
Kedves Arankám,
már régóta nem mulattam olyan jól, mint a mikor a leveledet elolvastam. Hogy neveztessük ki főispánnak, és éppen a Mancsi fiadat! A kinek a politikai multja abból áll, hogy az egyetemen sokat pofozkodott, és a mióta bedugtuk a képviselőházba, olyan nagyokat kurjongatott, hogy már nagyon kezdte a pártunkat feszélyezni!
Hogyan jutott eszedbe ez a barokk ötlet? Vagy neki támadt hirtelen ilyen érthetetlen szeszélye? Mi szállotta meg? Csak nem akar dolgozni? Vagy talán álmában egy próféta szólította, a ki fölfedte előtte, hogy ez idő szerint ő a leghivatottabb a főispánságra? Nem beteg szegény Mancsi fiad? Vagy talán ő teljesen ártatlan, és nem is tud a dologról, hanem Margit leányod kivánta meg, hogy a bátyja főispán legyen? – a mit Margittól nem is lehetne rossz néven venni, mert az érdekes állapotban a legbolondabb kivánság is természetes? Vagy mégis a te anyai szivedet lázította fel, hogy ez a leghaszontalanabb fiad még csak nem is főispán?… még ennyire se tudta vinni?!…
Jól van, ki fogom őt nevezni.
Nem opportúnus dolog ugyan, hogy most, a mikor úgy is sok bajunk van, ilyen elképpesztő kinevezésekkel bőszítsük fel a közvéleményt, de az ötlet furcsasága engem is megejtett, és ilyen csekélységet csak nem tagadhatok meg tőled! Sokkal inkább szeretlek, sokkal inkább lekötelezetted vagyok… és ha csak ezt akarod!…
Aztán, megvallom neked, a hatalomnyujtotta sokféle édes érzés közt az egyik legédesebb, legmámorítóbb érzés az, ha a cselekedeteinkben láthatjuk, hogy bármi bolondot megengedhetünk magunknak, hogy büntetlenül tehetünk akármit, a mi eszünkbe jut, mert így akarjuk, mert így hozza magával a kedvünk!
Ottó azt mondja… különben az nem fontos, sőt szóra se érdemes, hogy mit mond Ottó… igen, ez mellékes, hagyjuk el… De képzeld, Ottónak már véleményei vannak!
Még akkor is vannak véleményei, a mikor magunkban vagyunk!
Néha elfelejtkezik mindenről, és mikor kettesben maradunk, megjegyzéseket enged meg magának.
Mióta miniszter, komolyan azt hiszi, hogy ő valaki!
A fejébe ment, hogy nagy férfiuként ünneplik. És abból, hogy olyan polczra jutott, a melyről legénykorában soha nem is álmodhatott, azt a képzelődést merítette, hogy ha hatalomra jutott, ebben neki is van valami kis része.
Szorgalmasan bemagolja és elég jól elmondja a beszédeit, a melyeket az első sortól az utolsóig én írok meg neki; hűségesen aláírja az intézkedéseimet; akárhol van, azt mondja és azt teszi, a mit ráparancsolok, de minthogy sok helyütt kell megfordulnia, a hol én nem lehetek jelen, s mindenütt csak hízelgőket talál, képzeld, minduntalan összetéveszti magát velem!
És hozzászokva a látszathoz, a melyet persze gondosan megőrzünk, néha annyira megfelejtkezik az igazságról, a melyet csak hárman ismerünk: te, ő, meg én, hogy mikor semmi szineskedésnek nincs többé helye, véleményeket koczkáztat meg előttem, olyankor is, a mikor csak az Isten hall bennünket!
Nagyon sok bajom van vele.
Tudod, mennyi fáradságomba került, mig bele tudtam tuszkolni a politikába. És azóta is minden energiámra szükség van, hogy pórázon tudjam tartani, és el tudjam végeztetni vele azt, a mit a carrière megkövetel.
Akárhányszor a legválságosabb helyzetek elől el akart szökni vadászni. Még azóta is, a mióta már miniszter. Egy miniszter, a kiből néha kitör, hogy ő csak aktor, a ki elmondja, a mit sugnak neki, és ilyenkor meg akar ugrani a közpálya, meg a nagy hivatal legfontosabb kötelességei elől! Néha tettleg kell inzultálnom, hogy engedelmességre bírjam. Egyszer valósággal fel kellett pofoznom Bécsbe. Mikor megbuktattam a bennünket megelőző minisztériumot, a mig a válság tartott, minden este felpofoztam.
És, mintha nem volna elég az a bosszúság, hogy ilyen nehéz kordában tartanom, most már uj bosszúságokat okoz!
Minél magasabbra emelkedik, s minél jobban ünneplik, annál inkább butul. És minél inkább butul, annál inkább hatalmába ejti a nagyzás hóbortja.
Egyre gyakrabban elfogja az a képzelődés, hogy ő voltaképpen nem az eszközöm, hanem társam a kiválóságban. Előttem még titkolni igyekszik ezt, de néha elárulja magát, s ilyenkor nem tudom, nevessek-e vagy bosszankodjam, a mikor látom, hogy napról-napra elbizakodottabb, s olyan önhitt, hogy mulatnál rajta.
De én már nagyon unom.
Szerencsére meglehetősen szerelmes természetű, s így a barátnői megmentenek attól, hogy akkor is bosszantson, mikor a sok munka után egy-két szabad órám marad.
Szóval, Ottónak majdnem ellenvetései voltak. De lefujtam szegényt.
Mondd meg Mancsinak, hogy akármilyen botrány kerekedik ebből, azért mégis főispán lesz.
Csókol
Olga.
III.
Kedves Arankám,
kérlek, sürgesd meg Mancsit, intézze el már annak a nyomorult kis kegydíjnak a dolgát! Magam keresném fel, de egy államtitkárhoz olyan nehéz bejutni! Még a nagynénjének is, vagy kivált a nagynénjének, mert az ifjú barátnők persze nem kénytelenek könyörögni, hogy jegyezzék elő őket holnapra, vagy holnaputánra!
Nagyon kellene már az a nyomorult kis kegydíj. A nyugdíjamból nem tudok – a társadalmi helyzetemhez méltón – megélni, meg a gyermekeket is neveltetni, és már éppen eleget élősködtem rajtad.
Hát nem borzasztó ez?! Egy pár évvel ezelőtt még mindenható miniszter voltam… én magam voltam a mindenható miniszter, a ki kormányzott, intézkedett, parancsolt… minden hatalom az enyém volt… És a mióta meghalt az az ember, a ki csak a szócsövem volt, azóta nem vagyok senki és semmi… csak egy szegény özvegy, a ki kegydíjért könyörög.
Miért? Mert asszony vagyok!
Milyen igazságtalanok és milyen ostobák az emberek!
Kedvem volna kitálalni az egész világnak: »Lássátok, ilyenek vagytok! Nagy férfit bámultatok egy olyan senkiben, a ki maga volt a tehetségtelenség, a középszerüség, a munkátlanság, a ki csak az én álarczom, az én szolgám, az én sakkfigurám volt, mert minden ünnepelt cselekedetében csak az én utasításomat hajtotta végre! És rólam, a ki sok évig kormányoztalak benneteket, a ki sokat és okosan dolgoztam értetek, rólam tudni se akartok, mert nem akarjátok elhinni, hogy egy asszony is képes arra, a mit ti vezetésnek neveztek, és még ha el is hiszitek ezt, akkor se akarjátok eltűrni, hogy egy asszony épp úgy boldogulhasson, mint a legutolsó férfi! Ilyen ostobák és gonoszok vagytok!«
Nagyon szeretném ezt odakiáltani a világnak, és rettenetesen csábít az a gondolat, hogy rápirítsak az emberekre a bizonyítékaimmal, a mult igazi történetének a feltárásával. A tisztelt társadalom megérdemelné tőlem, az asszonytól, ezt a pofont.
De nem tehetem a gyermekeim miatt.
Nem árulhatom el az apjuk jelentéktelenségét; nem foszthatom meg őket az illuzióiktól. Csak hadd éljenek tovább is abban a hitben, hogy az apjuk nagy ember volt. Tartozom nekik ezzel a kegyes hazugsággal.
Kérlek, emlékeztesd Mancsit, hogy volt idő, a mikor én is tettem neki apró szivességeket. Ne sajnálja hát azt a kis fáradságot, hanem üljön a nyakára a minisztereknek, hogy minél hamarabb hozzájuthassak jól kiérdemelt garasaimhoz.
Csókol szerencsétlen
Olgád.
IV.
Kedves Arankám,
Mancsi ujra főispán akar lenni?
Jól van, ki fogom nevezni. Ha ki mertem nevezni főispánnak akkor, a mikor olyan volt, mint a bomlott óra, miért ne nevezném ki most, a mikor már egy kevéssé megkomolyodott?!
Államtitkár korában ő is tett nekem apró szivességeket.
Ez ugyan a mai politikai viszonyok közt szép kis botrányt fog okozni, mert – valljuk meg egymás közt – Mancsi olyan oktalanságokat követett el, hogy méltán politikai halottnak tekintik… De ne félj, fel fogom támasztani!
A fiamnak ugyan ez nem fog tetszeni, de tartozik nekem annyival, hogy ellenvetés nélkül teljesítse minden óhajtásomat.
Végre is, nem csekély fáradságomba, hanem igen-igen sok munkámba került, mig embert és minisztert faraghattam belőle. Tudod, hogy sokáig épp úgy fázott minden komoly dologtól, mint annak idején az apja.
És eláruljam-e neked, az egyetlennek?… Ma is én írom összes beszédeit, és soha egy lépést se tesz az én tanácsom nélkül, vagy éppen ennek ellenére.
Azért, bár pártunk prüszkölni fog, légy nyugodt, Marcsi főispán lesz.
Ahhoz, hogy az ember visszaéljen a hatalommal és egy kis nepotizmust gyakoroljon, nem okvetetlenül szükséges, hogy az ember férfi legyen. Meg tudja cselekedni ezt egy asszony is.
Ki fogom nevezni; sőt már ki is neveztem.
Csókol
Olga.