A NAPLÓ.
I.
Diamant kisasszony – a keresztnevét sokáig senki se tudta – kitünő nevelést kapott, de a gyermekjátékokon kívül jóformán ez volt az egyetlen dolog, a mit valaha kapott, mert a többi szükségest már neki magának kellett megszereznie. Az apja ugyanis Svájcz legkeresettebb és legtöbbet kereső ügyvédei közé tartozott, de éppen nem volt mintája a takarékosságnak, és ha életében szépen ellátta, sőt egy kicsit el is kényeztette sok tagból álló családját, bár megérte a hatvanötödik évét, nem hagyott a gyermekeire egyebet, csak azokat a szellemi javakat, a melyeket a kitünő nevelés ad. Diamant kisasszony – az ismeretlen keresztnevü – akkor tizenhét esztendős volt. Mindenki szép, kedves leánynak találta, és noha a boldogult Diamant úr kívüle még hét gyermeket vallott magáénak, ha az apja véletlenül tovább él, talán férjhez mehetett volna, mert Diamant úr nyilt házat tartott, és befolyásos ember volt, a ki az összeköttetései révén sokat tehetett volna a vejéért. Hanem az apák rendesen a legrosszabbkor halnak meg, akkor, a mikor a legnagyobb szükség volna rájok, és Diamant úr ebben sem tartozott a kivételek közé. Szerencséjére Diamant kisasszony néhány hónappal az apja halála után kitünő sikerrel végezte el tanulmányait a tanítónőképző-intézetben, s mindjárt hasznát vehette a tudományának. Az anyja már nem élt; nála idősebb testvéreinek, a kik különben szintén csak a szellemi javaikból éltek, nem akart terhére lenni, s örömmel fogadott volna akármilyen alkalmazást. De különös szerencséje volt.
Eudoxia herczegnő, a ki éppen akkor vált el férjétől, Lothár herczegtől, nevelőnőt keresett a kis leánya mellé. S a tanítónőképző-intézet igazgatónője igen melegen ajánlotta Diamant kisasszonyt.
A herczegnő, mikor megpillantotta Diamant kisasszonyt, hirtelen azt akarta mondani, hogy sajnálja, de már mást választott. Sőt talán őszintén megvallotta volna, hogy: »Kisasszony, ön nekem tulságosan csinos!« – de az ajánlkozó arczában és magatartásában volt valami, a mi más elhatározásra birta.
És nem is bánta meg, hogy a házában tartotta. Diamant kisasszony kitünő nevelőnőnek bizonyult. Maga volt a tapintat, a szolgálatkészség és a kifogástalanság. A gyermek imádta; a mi csak azt jelenthette, hogy éppen eleget foglalkozott vele.
Diamant kisasszony már kevésbbé volt megelégedve a herczegnővel, mint a herczegnő ő vele, de azért megvoltak békében.
Mind a mellett nem sokáig maradhatott meg első növendéke mellett. Másfél év multán Eudoxia herczegnő kibékült Lothár herczeggel, és visszatért hozzá. Miért, miért nem? – Diamant kisasszonyt nem vitte magával.
Természetesen gondoskodott róla, hogy a kifogástalan és érdemes ifju hölgy ne maradjon hely nélkül, s beajánlotta a testvéréhez, Zsófia herczegnőhöz, a ki nem győzte magasztalni az uj nevelőnőt.
De Diamant kisasszony Zsófia herczegnőnél se maradhatott sokáig. Másfél év múltán Zsófia herczegnő elvált az urától, férjhez ment egy nagyhírű festőhöz, a gyermekei más gondozás alá kerültek, és Diamant kisasszony Zsófia herczegnő meleg ajánlatára uj otthont talált egy orosz nagyherczegnőnél.
Oroszországban is nagyon megkedvelték és Oroszországban sem volt maradása. Mintha valami fátum a bolyongásra kárhoztatta volna, sehol se tölthetett két egész esztendőt. Mindenütt nagyon meg voltak elégedve vele, mindenütt megszerették, mindenütt méltatták sok kitünő tulajdonságát, és mindenünnen távoznia kellett, olyan okokból, a melyek nem az ő személyével függöttek össze.
Mintha valami balsorsot hurczolt volna magával. A hol ő elhelyezkedett, pártfogóinak életviszonyaiban nemsokára valami olyan változás állott be, a mely legelőször is őt tette fölöslegessé.
Huszonöt év alatt bejárta Európa összes udvarait. Egyik előkelőség a másikhoz küldte, a legmelegebb ajánlatokkal. Mindenünnen nagy sajnálkozással bocsájtották el; a gyerekek néhol meg is siratták.
Néha nem kaphatott nevelőnői állást, de elment felolvasónak vagy társalkodónőnek is. Vállalt minden olyan munkát, a mely nem volt egészen szolgai; de szívesen elvégezte azt is, a mi nem tartozott rá.
Minthogy mindenütt kifogástalanul töltötte be tisztét, többnyire jól bántak vele. De tapasztalt rossz bánásmódot is. Soha se árulta el, hogy ez fáj neki.
Ha valahol arra kérték, hogy helyettesítse a kulcsárnét, segítsen a gazdasszonynak, vagy tegyen meg egyetmást az elfoglalt komorna vagy szobalány helyett, nem finnyáskodott, hanem a legszívesebben engedelmeskedett. Mindig egyforma készséggel végezte el, akármit kértek tőle; egyforma készséggel és egyforma alázatossággal.
Ez a nagy alázatosság büszkeségből fakadt.
Büszke volt rá, hogy sorsa egyre jobban hasonlít a cselédek sorsához, noha a készültsége, az esze, a jelleme, egész egyénisége különb sorsot érdemelt volna; büszke volt rá, hogy panasz, zokszó nélkül, tökéletes lemondással és megadással végzi el még a megalázó munkát is; büszke volt minderre azért, mert hiszen csak rajta állott, hogy egészen más legyen a sorsa, ha a jelleme nem olyan kifogástalan… hiszen ő maga akarja így, hogy inkább elvégzi a tanultságát és egész egyéniségét megalázó munkát is, semhogy meg kelljen alázkodnia önmaga előtt.
Büszke volt rá, hogy csak azért cseléd, mert sokkal becsületesebb, sokkal nemesebb lelkű, mint azok az urak és úrnők, a kiket készségesen szolgál.
Persze hogy csak rajta állott, és – nem kellene cselédsorban élnie.
Szép volt. Ha akarta volna, a maga úrnője lehetne. Volna mindene, a mi a kényelemhez szükséges. A saját palotájában lakhatnék.
De még ahhoz is becsületes, nemes és büszke volt, hogy férjhez menjen olyan valakihez, a kit nem szeret.
Pedig hát ő is volt egyszer fiatal. Ő is érezte valamikor a szeretet szükségét. És sokan kívánták; olyan is, a kit, ha nem is lett volna vele boldog, meg tudott volna becsülni. A maga úrnője lehetne, s ehhez még nem kellett volna feláldoznia a tisztességét, csak éppen abba kellett volna belenyugodnia, hogy a magáénak mondhassa az, a kit ő nem tud szeretni.
De még ennyire sem tudott megalkuvó lenni.
Azok, a kiket ő szeretni tudott volna, sohase vették észre őt. Azok pedig, a kik feleségül kérték, szívben vagy lélekben mélyen alatta állottak. Nem nézte le őket, de nem tudta szeretni őket.
Néha elfogta a kisértés, hogy hátha feleségül menne egy ilyen jóravaló emberhez? Hiszen az még nem becstelenség, ha valaki, a kitől a sors megtagadta a szerelmet, beéri az otthonnal, a tűzhelylyel, a szeretet és barátság melegével!
Ő is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kisértés!
De ellenállott ennek a kisértésnek.
Inkább vén leány maradt, mint hogy megalkudjék. Pedig nem kellett volna szerelmet hazudnia, mikor nem érzett szerelmet; csak barátsággal kellett volna viszonoznia a másik szerelmét.
De mikor ő ezt természetellenesnek érezte!
És most cseléd.
De azért cseléd – »car tel est mon plaisir«.
Diamant kisasszony negyvenöt éves koráig a legtisztább, a legnemesebb gondolkozásu, és a legkifogástalanabb lény volt, a ki valaha a nagyurak világában élt.
II.
Negyvenöt éves korában egy könyv akadt a kezébe. Lapozgatni, olvasgatni kezdte ezt a könyvet, és ez a könyv kiforgatta magából. Megváltoztatta egész gondolkozásvilágát, összetörte régi lényét, kivetkőztette természetéből, jelleméből, egész énjéből; más embert csinált belőle.
Pedig ez a könyv – a tulajdon naplója volt.
Eleinte csak nagyon érdekelték ezek a régi dolgok.
Mert régóta irogatta a naplóját. Attól fogva, hogy nevelőnő lett. Este mindig sok szabad ideje volt. Nagyon szeretett ugyan olvasgatni, tanulni, de néha ebbe is beleunt, s ilyenkor nem tudta, hogy mivel ölje el az időt.
Unalmában leírta mindazt, a mit látott és hallott. Minden czél nélkül. A maga mulattatására, hogy agyonüthessen egy pár órát, hogy később is szórakozhassék azon, a mit érdemes el nem felejteni.
És mert csak magának írt, mindent a legteljesebb őszinteséggel és nyíltsággal írt le.
Ámulva nézte most ezt a kortörténetet.
Mennyi szenny!
Micsoda alakokat szolgált! Milyen világban élt! Ebben a világban egyedül ő maradt tisztalelkű; ő, a cseléd!
Tovább olvasta, s a rettenetes könyv lassankint megmérgezte a lelkét.
Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a vagyon. Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a bosszú.
Igen, de – mily becstelenség volna ez! Elárulni, eladni azokat, a kiket szolgált, a kiknek a kenyerét ette!
Eh, megdolgozott azért, a mit kapott! És ne árulták volna el magukat előtte! Miért legyen ő titoktartóbb, mint azok, a kik nem szégyenkeztek előtte! Zárták volna el jobban a titkaikat!
Igen, de az ő régi nemes gondolkozása, egész lénye!… Hát nem magáért volt becsületes egész életében, nem a maga kedvéért, a maga örömére, nem azért, hogy önmaga előtt ne kelljen megalázkodnia, pirulnia?!…
Eh, már másképpen kezdi látni a világot! Az a nagy nemesség csupa oktalanság, a kizsákmányoltak, a cselédek, a rabszolgák kutyabecsületessége! Csak a kizsákmányolók találták ki és követelik az erkölcsöt, a nemeslelküséget, hogy rabszolgáikkal szemben egygyel több, s ezeknek velök szemben egygyel kevesebb fegyverük legyen!
A lelkiismeretnek ez a harcza a lelkiismeret bukásával végződött. Diamant kisasszony negyvenöt éves korában olyanná lett, mint azok, a kiket szolgált.
Naplójának első kötetét egy kiadónak adta el, s Diamant Roxane kisasszony könyve óriási feltünést keltett. A második kötetet már nem kellett kiadónak eladnia; megvették mások, drágábban. A harmadik meg a következő kötetek egyre drágábbak lettek, mint a Sibilla könyvei. Az utolsó kötetet nem is kellett eladnia, mert ekkor már palotája volt.
És Diamant kisasszony végre férjhez mehetett ahhoz, a kit szeretett. Egy huszonnyolcz éves tiszt vette el.
Míg fiatal, szép, kedves, tiszta lelkű és nemes gondolkozású volt, nem kellett senkinek. De negyvennyolcz éves korában már akkora vagyona volt, hogy restaurálhatta vele szerelmesének kissé düledező kastélyát.