A NEVETŐ EMBER.
Hány bolondos nótát, románczot hallani, a mely mind arról szól, hogy: néha a tavasz lehelletétől pezsegni kezd a lányka vére… még senkit se szeret, de már sóvárog a szerelem után… nem tudja, hogy mi történik vele, s egy édes, meleg májusi éjjelen nem jő szemére álom!…
Juliska nagyvárosi leány volt. Rosszul táplált, lassan fejlődő, későn érő kis testének még semmit se mondott a tavasz. Érzékei még a gyermekkor téli álmát aludták.
A nagyváros csenevész leányainak első ellensége nem: az érzékek, hanem: a gondolat. A gondolat, mely néha fenségesebb, nagyobbszerü, termékenyebb, mint az elemi erők, és néha veszedelmesebb, nagyobb rombolásokra képes, mint bármely elemi erő.
Érzékei még aludtak.
De érzékeinek még olyan tökéletes öntudatlanságában élt, annyira nem értette: mi történik vele, hogy mikor egy édes, meleg májusi éjjelen nem jött szemére álom, eszébe jutottak a bolondos nóták, románczok, a sok rosszul értett holmi, a mit hallott vagy olvasott, és azt képzelte:
– Talán a tavasz az oka, hogy nem tudok elaludni. Talán az teszi, hogy már nagy leány leszek. Talán így kell ennek lennie.
Sóvárgott volna a szerelem után? Nem. Még csak félt a szerelemtől, mint egy ismeretlen istenségtől. Tudott ennek az istenségnek az erejéről. Akármilyen kevéssé ismerte a világot, látta néhányszor, ha nem is közel a környezetében, de a szemhatárán innen, ennek a rejtelmes erőnek a sujtó kezét. Félt a hatalmától, és meg-megborzongott arra a gondolatra, hogy az ő sorsára is végzetes befolyása lehet az ismeretlennek, a megérthetetlennek, a kiszámíthatatlannak. De ez az istenség neki még nem nyilatkozott meg; neki még semmit sem árult el a titkaiból.
Az udvari szoba ablaka már kezdett világosodni. A falióra szorgalmasan zörögte el a perczeket és zakatolta el a negyedórákat. A nénjei boszantóan horkoltak. Máskor ez nem zavarta. De most nem tudott elaludni. Miért? Nem értette.
Úgy tudta, az álmatlanságban szenvedők olykor azzal segítenek magukon, hogy olyas valamire irányítják a gondolatukat, a mi egy cseppet sem érdekli őket. Például számlálni kezdenek: egy, kettő, három… s maguk elé sorakoztatják a számjegyeket, rendre, a míg csak el nem alusznak. Megpróbálta, s már a nyolczszáznál tartott, mikor abbahagyta. Aztán rajta volt, hogy semmire se gondoljon; később csak más valamire akart gondolni, akármire. De hiába. Százszor is elűzte magától a kellemetlen képeket; de százegyedikszer is visszatértek makacsul, elriaszthatatlanul, az utolsó két délután apró emlékei.
Hasztalanul irányozta figyelmét és emlékezését másra, minduntalan megvillant a fejében valami, a mi ujra meg ujra a tegnapi meg a mai esetre emlékeztette. És hiába akart gondolatában akármi egyébbel foglalkozni, ujra meg ujra maga előtt látta a nevető ember arczát.
Vonzódást, érdeklődést érzett a nevető ember iránt? Nem. Csak gyűlöletet érzett iránta; vagy inkább: undorodott tőle. És mégse tudott szabadulni annak az átható tekintetnek, meg annak a gúnyos mosolynak az emlékétől.
De hát mi történt? Semmi.
Tegnap az történt, hogy szokása szerint lement Liviához, abban az időben, a mikor Livia már nem vár senkit… igen, Livia még ma is esküdözött, hogy ebben az időben soha senki se szokott hozzá jönni… aztán, tulajdonképpen nem is a Livia fecsegése vonzza őt le az első emeletre, hanem a Lafontné érdekes szinházi történetei.
Csakhogy az öreg társalkodónő véletlenül elment hazulról. És az egész história ebből eredt. Mert Lafontné, a kinek a szeme mindent hamar meglát, okvetetlenül jelentette volna, hogy baj van, és akkor ő még idejekorán megszökhetik, hátul, a konyhaajtón. De a szobaleány, bizony, nem sokat törődik azzal a kisasszonynyal, a ki le-le szokott szaladni a harmadik emeletről. Így történt, hogy a mint javában trécseltek Liviával, egyszerre csak rájok nyitotta az ajtót a nevető ember.
Ijedtében egyszerüen ki akart szaladni. De, a mint felugrott a helyéről, Livia megfogta a kezét.
– Azért ne szaladj el! – szólt. – Várj legalább egy perczig. Hadd mutatom be a grófot.
Valamit hebegett; nem tudta mit.
A gróf már akkor is nevető szemmel nézett rá, és úgy szólította meg, mint a kit régtől fogva ismer.
– Hová szalad, aranyos?!… Ne féljen tőlem!… Nem vagyok én olyan, a ki mindjárt meg is eszi a piros bóbitás kis leányokat!…
Efféléket mondott, szemtelen bizalmassággal, a magasról való leereszkedésnek, a mindent megítélésnek és a rendíthetetlen biztonságnak azon az éles, szinte a veséig ható hangján, a mely a közönséges anyaszülötteket az egyik perczben fellázitja, a másik perczben tisztelettel tölti el, a harmadik perczben pedig egy kissé csodálatra készti s egy kissé vérig sérti.
Ez a hang s az a gondolat, hogy kiknek a társaságában van, minden vérét az arczába kergette. Elvesztette a fejét, s mindenáron menekülni akart. Körülfogták, de nem tudták volna visszatartani.
– Ne siess úgy, ne légy olyan csacsi! – marasztalta Livia.
– Szépen szót fogadni és visszaülni ide!… – szólt a gróf, folyton vigyorogva.
Megint dadogott valamit – inkább csak lihegte – hogy már régen fel kellett volna mennie, hogy már várják… s aztán, szemének csak egy pillantásával köszönve, ki akart sietni.
– Hát így kell köszönnie egy kis leánynak?! – enyelgett a gróf. – Adja ide szépen a kezét.
A kedveskedő hangban valami olyan parancsoló volt, hogy önkéntelenül nyujtotta oda.
A gróf szinte beburkolta nagy tenyerével a rövid, kis, parasztos kezet, hosszasan fogva tartotta, és hosszasan nézett Juliska szemébe, átható, szúró, gúnyos tekintetével.
Mikor végre sikerült visszahúznia a kezét, mintha lidércznyomás alól szabadult volna. De olyan zavarban volt, hogy nem tudta, mit mond, és így köszönt:
– Alásszolgája!
– Pá, kicsike! – szólt, most már komolyan, a gróf.
Csak akkor jött meg az esze, mikor végre kijutott az ajtón. És ekkor nem győzte szidni magát az ostobaságáért. Szinésznő akar lenni, és tessék, úgy viselkedik, mint a »Falusi kis leány Pesten«! Miért ijedt meg és rohant el, mint egy buta őz?! Miért nem tudott néhány pillanatig olyan jéghideg, közönbös és előkelő lenni, mint a milyen Apafy Klára, nem néhány pillanatig, hanem reggeltől estig?! Miért nem tudott egy perczig várni, nyugodtan ülve maradni, s aztán, unalmat szinlelve, fáradtan, lenéző mosolylyal elvonulni?! És, mindennek koronájául, ez az ostoba köszönés! Cselédek köszönnek így: »Alásszolgája!« Nem, egy ügyes szobaleány már nem köszön így. Így csak a nem úri családból való, szegény fajzatok köszönnek, a kiknek nem adtak jó nevelést, a kiket nem tanítottak meg rá, hogyan kell köszönni, s a kiknek már rájár a nyelve a szertelen nagy alázatosságra. És kinek köszönt így? Egy elbizakodott embernek, a ki szemtelen hangon beszélt vele. Egy grófnak, a ki a szegény sziniiskolai növendékekben csak anyagot lát, mely az ő mulattatására van hivatva. Egy gazdagnak, a ki lenézte benne a szegényt; egy férfinak, a ki lenézte benne a leányt. Pedig hát akármilyen nagy úr ez az úr, nincs joga hozzá, hogy az uraságát vele éreztesse, mert őt az, hogy ez az úr férfi és gazdag ember, egy cseppet sem érdekli; neki sohase lesz köze semmiféle gazdag úrhoz; őt nem lehet sem elbájolni, sem megfizetni, tehát vele szemben senkise szerezhet jogot arra, hogy ezért vagy azért lenézhesse…
És ő még okot szolgáltat rá, hogy ez a szemtelen ember mégis csak lenézhesse, joggal nézhesse le!… Ostobának mutatkozik előtte, ügyetlennek, félszegnek, az úri világ szokásait nem ismerő, hiányos nevelésü kis vadócznak!
Igen, ez a szegénység átka!… Azé, hogy egy zugban kellett felnőnie, és most, ha akarata ellenére társaságba kerül, zavarba esik, nem tud mocczanni, nem tud mukkanni, egyik ügyetlenséget a másik után követi el, pusztán azért, mert mindig fél, hogy ügyetlenséget követ el!
Meg az a híres erkölcs!… Az a roppant sok erkölcs, a melyet folyton hall, s a melyet annyira a fejébe vertek, hogy elég a bűnnek a közelébe érnie, és rémületében azonnal elveszti a fejét!
Nem ment ki a fejéből ez a szégyelnivaló jelenet, és egypár órai tünődés után elhatározta, hogy jövőre csak azért se fogja kikerülni azt a találkozást, a mely most annyira megriasztotta!… Helyre fogja hozni, a mit az imént elhibázott. Meg fogja mutatni, hogy nem ostoba és nem a szemétről szedték. Meg fogja mutatni, hogy őt senkinek sincs joga lenézni, hogy nem engedi lenézetni magát, hogy a lenézést lenézéssel tudja viszonozni, akármicsoda Magasváry gróf vagy Hujdebőszenbüszke herczeg néz vele farkasszemet. Jéghideg, közönbös és előkelő lesz, mint Apafy Klára. Vissza fogja adni a kölcsönt és le fogja mosolyogni a grófocskát, a ki neki se inge, se gallérja. És végezetül úgy fog köszönni neki, mint ha a szinpadon volna és álmainak a herczegnőjét játszaná, a ki egyszer alaposan megmondja a véleményét valamelyik szemtelennek, aztán azzal hagyja ott, hogy: »Jó napot«.
A kedvező alkalom nem váratott magára, és ma – ma ráduplázott arra, a mit tegnap csinált.
Ma már nem mondta, hogy: »Alásszolgája!«… »jó napot«-okat rebegett. Nem szaladt el mindjárt, beszélgetni kezdett s megpróbálta eljátszani, ha nem is álmai herczegnőjét, legalább Apafy Klárát. De alig talált szavakat: mit mondjon? mit mondhat? hogyan torkolhatná le?… és annyira haragudott magamagára, olyan lázas volt a nagy vigyázattól, félelemtől és izgalomtól, annyira kikelt magából, olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani a szavát.
A nevető ember pedig ezalatt le nem vette róla átható, szúró, gúnyos tekintetét… Juliskának minduntalan le kellett sütnie a szemét. Ó, mennyire megbánta merész elhatározását! A gróf épp olyan szemtelen hangon beszélt vele, épp úgy lekicsinyelte, lenézte, lesajnálta, épp úgy nevette, mint tegnap! Aztán, mikor Juliska vagy tiz percznyi rosszullét után fölkelt a székéről és jóestét mondott Liviának, a gróf már nem is marasztalta, hanem azzal búcsúzott el tőle, hogy:
– Pá, édesem!
Milyen felsülés! Milyen megaláztatás!
De hát mit nevet rajta, de hát miért nézi le őt ez az undok ember?!…
Az álmatlan kis leány összehasonlitgatta magát barátnőjével. Eszébe jutott az a jelenet, mikor a sziniiskolában a Kamilla gyűrűjét keresték s az egész osztályt megmotozták; emlékezett rá, hogy mialatt Livia dühösen dobálta le magáról a ruháit s végre olyan öltözetlenül állt a tanárnő és társnői előtt, mint egy szobor, a teremben a csodálat halk moraja futott végig. És milyen ápolt a személye és milyen remekül öltözködik! Aztán Livia nagyon eszes leány… a modora olyan, mint egy kontesznek… bezzeg ez meg tud felelni a grófnak!… ugyancsak önérzetesen vág vissza!… elmés, ügyes, vidám, alighanem szinésznőnek is tehetségesebb… Érezte és nem tagadhatta le maga előtt barátnője felsőbbségét.
És a gróf korlátlan ura ennek a felsőbbséges személynek.
De hát ő… ő azért már csak lenézni, lesajnálni és kinevetni való, a kivel mindjárt csak per »édesem« lehet beszélni?!… Végre is, neki nem ura ez az undok ember! És ha nem is olyan szép, mint Livia, talán ő se éppen utolsó teremtés?!
Igaz, a ruházata szegényes… de ő is csinos leány… kevés olyan szép szemet látni, mint az övé… aztán ő se ostoba… és neki van egy olyan nem utolsó jótulajdonsága, a melylyel Livia már nem dicsekedhetik. Végre is Livia már csak egy elveszett teremtés; ő pedig tisztességes leány.
Olyan tisztességes leány, a kit nem lehet vállon veregetni, le »babám«-ozni, a kinek nem szabad a szemébe nevetni!
És éppen ez az… Az az átható, szúró, csúfondáros tekintet, az a gúnyos mosoly, a lenézés, a lekicsinylés, a lesajnálás, mind, mind, az ő – tisztességének szólt! Livia elmondhatta a grófnak, hogy az ő, barátnője jó kis leány, éppen nem olyan, mint ő, és a gróf lesajnálta, lenézte, kinevette az ő nyomorult kis erényét, az ő nyomorult kis erkölcsét!
A legborzasztóbb pedig az volt, hogy magában igazat kellett adnia ennek az undok embernek!
Az erkölcs! Az a hires erkölcs!
Ismerte az erkölcsöt, jól. Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad, nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik, veszekszik, köhög és ujra veszekszik, aztán, mint az állat, ledül az alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arczát meg a kezét mossa meg és ujra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó, silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélü a nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában jár… Eh, az erkölcs!
Mig a bűn!
Megint maga előtt látta a nevető embert, a mint nagy, hatalmas, egészséges teste úgy nyugodott a Livia karosszékében, mintha trónusban ülne. Eszébe jutott mozdulatainak önérzetessége, biztonsága, idegesség nélkül való természetessége, szavának mély nyugalma, tekintetének felsőbbsége, ruházatának finomsága, egész külsejének egészséget és öntudatosságot sugárzó ápoltsága.
Juliska bedugta arczát a párnájába és – mérgében sirt. Szégyelte az erkölcsét.
Juliska nem tudta, hogy az erkölcsnek semmi köze az anyagi boldoguláshoz. Nem tudta, hogy az erkölcs neki még csak szó, melyet a fejébe vertek, s hogy az erkölcs valójában olyan virág, mely csak tudatosságból sarjadhat. Juliska nem tudta, hogy az erkölcs a világrend egyik megnyilvánulása s ugyanolyan erő, mint az elemi erők.
– Azért is jó maradok! Azért is jó maradok! – sirt keserüségében.
Jó, erkölcsös, erényes marad egész életében, az okossága, a jobb belátása ellenére, azért is! Jó marad, babonából. Jó marad, mert az anyja is jó, erkölcsös, erényes volt, szegény!
Azért is! Minden kisértéstől meg fogják óvni: vonzódása a tisztasághoz, és büszkesége, az ő sokszor megsebzett, titkolt, nagy büszkesége!
(Ha tudta volna, hogy az ő büszkesége még milyen gyönge vért!)
Valami neszt hallott. Az apja, a másik szobában, már fölkelt és öltözködik.
Legelőbb mindig az öreg Pető ment el hazulról; félnyolczkor már ott szokott lenni a hivatalában. De nemsokára a nénjei is fölkelnek, hogy kávét adhassanak az apjuknak.
Juliska tette magát, mintha aludnék. Tudta, hogy nem fogják költögetni, mert ma csak tiz órára kell megjelennie a sziniiskolában.
Félnyolczkor a két tanitónő is elment hazulról. Mind a kettőnek nagy utat kellett tennie; az egyiknek Ujpesten, a másiknak Kőbányán volt az iskolája.
– Juliska, kelj fel!
Össze volt törve, de kiugrott az ágyból, hogy magára zárhassa a lakás ajtaját.
Már úgysem aludhatik el; nem ébredne fel idejekorán.
A takaritónő csak kilenczkor fog jelentkezni. Legalább szabadon öltözködhetik.
Előkereste rejtekéből a drága, illatos szappant, a melyet titokban vásárolt, és sokáig tisztálkodott, mert a kezdetleges mosdó nem pótolhatta a fürdőszobát.
– Csak azért is jó maradok! – suttogta magában. – Csak azért is!…
Mire egészen felöltözött, kivül csöngettek. A takaritónő jött meg.