PROTEKCZIÓ.
Az öreg Pető reggeli hét órakor már fenn volt a minisztériumban. A számolásait olyankor szerette elvégezni, a míg egyedül lehetett s a többiek beszélgetése nem zavarta. Egy idő óta szinte üldözte a szórakozottság s minduntalan belezavarodott a sok összeadásba.
Hét órakor a többiek még aludtak. A granáriumnak csúfolt nagy szobában az öreg számtiszten kivül csak a szolga foglalatoskodott, a ki éppen akkor készült el a sepréssel, s miután minden asztalra egy-egy skatulya gyufát készített, tintát töltögetett a kalamárisokba.
Az öreg ember vígan látott hozzá a munkájához, s kilencz óráig, a mikor a legkorábban kelő kolléga megérkezett, vagy kétszáz számoszloppal végzett. Ekkor másfajta munkát vett elő, mert tudta, hogy ezután már nem dolgozhatik békén.
A míg csak a kollégái beszélgetnek, még hagyján. Ezek közönbös dolgokról vitatkoznak; rájok nem figyel. Bánja is ő, ki érdemli meg az előléptetést és ki nem, kit fognak legközelebb mellőzni, és ki várhatja joggal, hogy végre-valahára megjavítsák a fizetését?
De tíz óra tájban, mikor megérkezik az ellenőr s éppen az ő asztala mellett kezd fecsegni azzal a léha ficsúrral, a kit annyira gyűlöl!… Ezek már másfajta dolgokról beszélgetnek, s ő, akárhogy erőködik, nem birja megállni, hogy oda ne figyeljen… pedig mindennap fölteszi magában, hogy másra fog gondolni!
Az öreg Pető íróasztala éppen a kályha mellett állott. És Kajetán Incze, az ellenőr, mielőtt rá tudta szánni magát, hogy hozzáfogjon a munkájához, néha egy óra hosszat is ott álldogált a kályhánál, a kezét-lábát melengetve. Ekközben, hogy az unalmát elűzze, Blitz Árpáddal szokott beszélgetni mindenféle, nem hivatalos dologról. Ez a Blitz Árpád vagyonos fiu s a minisztérium legfiatalabb gyakornoka volt, a kinek most, ideiglenesen, azért kellett a számtanácsos osztályában őgyelegnie, hogy egészében megismerhesse az ügykezelést.
Se az ellenőr, se Blitz Árpád nem sokat törődtek a mellettük körmölgető emberrel, – legalább úgy tettek, mintha meg se látnák, – hanem azért a beszélgetésük már előre izgatta és végül mindennap megboszantotta az öreg Petőt. A legtöbbször annyira kiverték a sodrából, hogy nem tudott tovább dolgozni, s míg amazok abba nem hagyták a fecsegést, csak színlelte a munkát, összefüggés és értelem nélkül való szavakat, mondatokat firkálva a külön e czélra szánt papirra.
Ma különösen érdekes dolgokat kellett lenyelnie.
Blitz Árpád elbeszélte az ellenőrnek, hogy micsoda kalandja volt egy sziniiskolás kisasszonynyal. A kisasszony nem kapott tőle olyan nagy jutalmat, a minőt várt, s azért meg akarta őt lopni. Ez a kis történet mindenféle általánosításhoz vezette a beszélgetőket, s vagy félóráig tartó moralizálás során az ellenőr hosszasan bizonyítgatta, hogy azok a nők, a kik a szinipályára lépnek, nem őrizhetik meg a tisztességüket. A mibe végül Blitz Árpád is belenyugodott.
Az öreg Pető nagyon szeretett volna rájok kiáltani. De hát mit mondjon nekik?! Hogy igenis ezen a pályán vannak tisztességes nők is?! Hogy az ő leánya is sziniiskolai növendék és az ő leánya tisztességes leány?! Hogy ezt az urak is tudják, és már csak ezért is gyalázatos dolog, ha ő előtte ilyeneket beszélnek?! Vitatkozásba elegyedjék velök – a leánya tisztességéről?! És mi eredménye lehetne ennek a vitának? Semmi haszna, csak az az eredménye, hogy összeveszne az ellenőrrel, a ki éppen százféle módon töltheti ki rajta a boszuját!
Aztán a fizetés-javítás sokat tárgyalt kérdésére tértek át. Blitz Árpád kijelentette, hogy olyan basát, mint az ő államtitkárjuk, még nem látott a világ. A míg ezt a kedves grófot a politika ki nem buktatja a minisztériumból: csakis olyan tisztviselő mehet előre, a kinek a felesége vagy a leánya holmi apró szívességeket tett a gróf úrnak. Megjósolta, hogy előléptetésben vagy fizetésjavításban legközelebb egyes-egyedül olyanok fognak részesülni, a kiknek a folyamodását női ajkak tolmácsolják, vagy a kik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a feleségüket vagy a leányukat már korábban bemutathatták az államtitkár úrnak.
Vagy tíz perczig forgatta a kést a vén Pető szívében.
Az öreg számtisztnek minden erejére szüksége volt, hogy közbe ne ordítson. De eszébe jutott, hogy: ha meg talál szólalni, csak annál rosszabb… hogy holnap mindenki erről beszélne… hogy ha botrányt csap, ez lehetetlenné teheti a hivatalában: hát elnyelte ezt is, és hallgatott.
Pedig szinte bizonyos, hogy legközelebb őt is részesíteni fogják egy kis fizetés-javításban. Öt éve már, hogy semmit se kapott; régen rajta volna a sor; s az államtitkár, a ki jóakarattal van iránta, nem fogja őt mellőzni, mint az elődje tette, olyan igazságtalanul!
És ha megkapja azt a rég várt száz forintnyi fizetésjavítást: hát ő róla is ilyeneket fognak mondani?!
Vajjon nem czéloztak-e éppen ő rá?! Vajjon nem tudódott-e ki, hogy az államtitkár úr, tisztára azért, mert nagyon érdeklődik a művészetek iránt s mert nem nézhette, hogy egy ritka, fényes tehetség elkallódjék, a maga zsebéből fizeti azt a tanítómestert, a ki a kis Pető Juliskának magánórákat ad?! A gróf azt igérte, hogy senki se fog erről tudni. S a gróf egyebekben is állotta a szavát. Juliskát nem is látta azóta. Olyankor, ha a barátnőjét meglátogatja, Juliska soha sincs lenn ennél a barátnőnél; Juliska azóta be se tette a lábát Liviához. A grófot pedig még az utczán se, messziről se látta. Juliska maga mondta. És Juliska nem tud hazudni.
Persze, mégis megtudhatták a dolgot mások is, mert meglehet, hogy a tanítómesternek, a gróf világos kikötése ellenére, eljárt a szája. Miért is egyezett bele ebbe a támogatásba? Akármilyen nemeslelkü és önzetlen a gróf: soha se helyes dolog az, a minek titokban kell maradnia. De hát visszautasíthatta-e az ajánlatot? A grófot már az ő vonakodása, aggodalma, gyanakodása is sértette; megboszanthatta-e ezt a derék, nagylelkü embert, a ki olyan kivételes jóakaratot tanusított iránta, s magára haragíthatta-e a feljebbvalóját, a hivatal fejét, a kitől az előmenetele függ, s a kinek csak egy szavába kerül és örökre elvesztheti ezt a kis hivatalt, a mely legalább a száraz kenyeret biztosítja nekik?!…
Gondolatai egyre messzibbre kalandoztak.
Ó, miért is egyezett bele, hogy Juliska a sziniiskolába járjon!
Folyton a fülében csengtek öreg sógorasszonyának kegyetlen szavai:
– Pető, Pető, egész életedben derék ember voltál!… hogyan adhattad hát a leányodat a sziniiskolába?!…
S ha így beszél a rokon, csoda-e, ha az idegenek még kevésbbé kimélik?!
Amazok már régóta elhallgattak, de még folyvást képtelen volt dolgozni, olyannyira felháborította, a mit hallott.
Ki akarta verni a fejéből az egészet.
– Ezek beszélnek, ezek?! – epéskedett magában. – Jobb volna, ha a maguk háza előtt sepernének! Ez az úr akarja megállapítani, hogy melyik nő tisztességes és melyik nem az, a kinek a felesége ugyancsak beszéltet magáról?!… Vajjon tudja-e ez az úr, hogy mit suttognak az ő feleségéről nemcsak a tisztviselők, hanem már a szolgák is?! Hogy ő nagysága nem azért vesz drága ruhát, drága kalapot és ékszereket, mintha ez mind kifutná az ellenőri fizetésből, hanem mert ő nagysága maga szerzi meg magának, a mire szüksége van, és pedig olyan módon, a mely se neki, se a férjének nem válik díszére?! Ha Kajetán úr ezt nem tudja: hát érdeklődjék egy kicsit jobban a házatája iránt!… és ha tudja, akkor ne beszéljen tisztességről! Vagy ez a másik! Nagyszerü! Ez beszél erkölcsről, ez, a ki csak hitványságokkal tud dicsekedni, ez, a kinek az ingatlanai között van egy nyilvános ház is, ez, a kinek a kényelmét az biztosítja, hogy a nyomorult teremtéseknek háromszor annyi lakásbért kell fizetniök, mint a mennyit a tisztességes lakó fizetne?! Ez beszél erkölcsről, ez?!…
Hanem azért mégis folyton hallotta, a mit az imént a kályha mellett beszéltek.
Hiába olvasta el ujra meg ujra a kezében lévő iratot, nem értette… és hiába fogott hozzá harmadszor, negyedszer, figyelmét nem tudta lekötni az elintézni való. Tovább is színlelnie kellett a munkálkodást; nem tudott másra gondolni, csak arra, a mi oly kegyetlenül izgatta.
És egyszerre egy rettentő kétsége támadt.
Hátha őt csak bolonddá teszik?!
Nem, az nem lehet. Juliska nem álnok. Juliska képtelen hazudni. Ha valaha megtévedne, csak szerelemből tévedhetne meg, és még ezt is megvallaná szegény öreg apjának!
Nem, nem, ez lehetetlen. Ha a gróf megszegné a szavát, ezt ő azonnal megtudná Juliskától, a ki hallani se akart az önzetlen támogatásról. Eh, ostobaság! Ha a gróf rosszban töri a fejét, a titkolózáson kezdi és nem jelentkezik az apánál, a kit tisztességes embernek ismer!
Elűzte magától a rémképet, de nem vidámodott fel. És hasztalan tért vissza a számoszlopokhoz, az összeadást mindig elülről kellett kezdenie.
Észre se vette, hogy már tizenkét óra. Csak akkor ocsudott fel, mikor egy szolga állott meg az íróasztala előtt. A szolga azt jelentette, hogy az államtitkár úr hivatja.
Azt hitte, hogy a guta üti meg. Elszédült és alig tudott a lábára állani. Ha ez a fizetés-javítás – talán bele fog halni.
Valahogyan mégis csak letámolygott az első emeletre.
Mindjárt bebocsátották. A gróf leültette és így szólt hozzá:
– Kedves Pető úr, egy igen kellemetlen dolgot kell közölnöm önnel. Minden jó szándékom ellenére kiszivárgott a híre annak, a mit ön is tud s a mivel én csak jót akartam. Sajnos, az indiszkréczió keresztül húzta a számításomat, s nekem most, a helyett, hogy a jó szándékommal javára lehettem volna, akaratlanul is ártanom kell önnek. De ön derék ember és meg fog engem érteni. Szóval, ne csodálkozzék rajta, ha majd hivatalosan is megtudja, hogy ön kimaradt azok sorából, a kik előléptetésben vagy fizetésjavításban részesültek. Ön régen megszolgált már egy kis fizetésjavítást s most önre is rákerült volna a sor… megvallom, ön volt az egyetlen, a kit valósággal mellőznöm kellett. És mégse járhattam el másképpen, mert az ismert körülmények között mind a kettőnket kompromittált volna, ha ön bárminő előnyben részesül. Rajta leszek, hogy annak idején kártalanítsam önt, s addig is remélem, hogy méltányolni fogja az okaimat.
Az öreg Pető boldogságában majdnem kezet csókolt a grófnak.
– Mégis jó – szólt magában, mialatt felballagott a harmadik emeletre – ha az embernek egy kis protekcziója van! Ha nincs protekczióm, most erkölcsi halott vagyok… míg így fölemelt fővel jelenhetek meg az emberek között!