Légy jó mindhalálig

Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:

– Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a coetusba.

– Fent? – szólt ijedten Misi.

– Igen, téged kerestek.

Leült a helyére s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás volt a szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami rendesen.

Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan a lutri miatt.

– Mér nem voltál délután órára? – kérdezte később Sándor Mihály, aki átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól megsózta s paprikázta, diákszokás volt; evés előtt ezzel csináltak étvágyat.

– Délután? – mondta Misi s bambán nézett maga elé.

– Igen, kérdezett a tanár úr is.

– Hát máma nem szombat van? – mondta Misi s lángvörös lett, egészen elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?

Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s épp az iskolát.

Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán. Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt s azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem hallott, mióta »kétágú«, hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében valami egészen különös volt.

– Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki, – mondta gúnyosan – szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mer azt is elhagyná.

Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát…

Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot:

– Mit írjak, micsoda betegsége volt? – kérdezte Lisznyai úr másnap reggel.

– Én nem tudom, Nagy úr se ment órára.

– Nyolcadikba nem volt első óra, – mondta Lisznyay úr – szóval nem kell igazolvány.

– De kérek szépen, – motyogta az orra alatt Misi.

Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se vette észre.

Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:

– Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti, a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e kihúzva. Melyikre tettél?

Misi hallgatott.

– Azt se tudod?

Nem tudta azt sem.

– Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni, akkor biztos legalább kétezer forint.

Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!… Ez valami egészen új volt!… Kétezer forint!… Ezt ő el se tudta képzelni, mi az… Otthon a kis házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt… Kétezer forint… Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit…

Megjött Gimesi is, mindjárt idebujt hozzá, egy cseppet se látszott rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a fejét:

– Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony, szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki…

Gimesi nagyot csapott az asztalra:

– Baráték, – mondta – e mán döfi.

Orczy azt mondta:

– De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.

Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?

Összebujtak hárman s egészen suttogva beszéltek.

Orczy mondta:

– Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük rendesen.

– Igen, – mondta Gimesi – én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot is.

– Nem kell senkit, – mondta Orczy – egyelőre csak maradjunk hárman.

– Helyes a bőgés, – mondta Gimesi – nekem az is mindegy.

– Csak vigyázni kell, – szólt Orczy – hogy senki meg ne sejtsen semmit.

Ahogy elmult az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.

Ott hátul volt az a bizonyos barna rosszszagú deszkavár, annak a sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak tanácskozni.

– Legelőször is biztosítani kell – mondta Orczy – a titoktartást. Választunk magunk közt egy elnököt.

– Helyes, én rád szavazok, – mondta Gimesi.

– Én is, – szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy elnök.

– Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, – mondta Orczy – de csak akkor fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót fogadtok. De vakon engedelmeskedve.

– Helyes.

– Helyes.

– Nem szabad sokat együtt lenni, – mondta Orczy – mert az gyanut kelt; hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet és megcsinálom az alapszabályokat.

Ezzel kezet fogtak.

Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt s dobogott a szíve, hogy az ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.

A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel, ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, meg berakta, szóval épp úgy piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban, elrévülve ült s egész testén forró érzés folydogált le s fel.

Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:

– Tudjátok, mi történt? – kérdezte nevetve – az udvaron járkáltam a kút körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, leveszi a sapkámat s így tesz vele, megcsapta a fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára? Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van… Igen! azt mondja, zsidó vagy! és meg akarja nyomni a fejem!…

Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.

– Én nem vagyok zsidó, hanem katólikus, – mondtam neki, de az meg azt mondta rá: ismerlek! avval elment!

Gimesi görcsösen nevetett:

– Jaj de jó vicc, mondta s a szemét egészen behúnyta, úgy nevetett s az egész arca vörös lett a nevetéstől.

Orczy folytatta:

– Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imbre bácsinak híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba ahol nincsen egyébb csak könyv és ott adatott nekem egy jó könyvet és ott olvastam s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.

Misi csodálkozva s irígykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél tündériebbet elképzelni sem tudott.

– Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy mindenikünknél legyen egy.

Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű lényre.

Az alapszabályok így hangzottak:

– Én jegyző szeretnék lenni, – mondta Misi Gimesinek csendesen.

– Te meg indítványozzál engem titkárnak, mer én meg titkár.

– Gimesi titkár, – súgta Misi Orczynak.

– Hát te vagy a titkár, – mondta Orczy – a te titkod az egész.

Ez ellen nem lehetett szólani.

– Nem igaz? – mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a titkár.

Gimesi elkedvetlenedett.

– A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még jobban tudom, mint ő.

– Az igaz, – mondta Orczy s nevetett. Ha jó titkára volna maga magának, akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.

– Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.

Misi nem érezte magát sértve, nevetett s már boldog volt, hogy a Csittvári krónikába végre lesz mit beírni.

IX. FEJEZET

amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat van, ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog valami fejeződni: hét végére kell hogy a bajoknak is vége legyen.

– Még mindig nem tudod ki lopta el? – kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel az osztályba bejött.

– Nem.

– Nem is gondoltál rá?

– Hát…

– Én már tudom.

Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha valaki megtudná, föld alá sülyedne, de most egyszerre meglepte az elnök! Azt nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.

– Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.

– Ja?

– Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.

– Igen, – dünnyögte Misi.

– Ird le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.

Misi papirt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapirt:

– Erre.

Nagyon finom sárgásfehér papir volt, Misi nagyon szerette a szép papírt, maga elé vette s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét, gyönyörködött benne.

Mikor kész volt, oda tolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.

De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt s visszaült mellé.

– Hanyadikos ez a Lisznyay?

– VIII.

– És Nagy József?

– VIII.

– És Andrási, ez az A-ista?

– Igen. Andrási, Böszörményi A-ista, Sándor, Csicsó, meg én, Bé-ista.

– Sándor? – mondta Orczy.

Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel, csak ácsorgott s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.

Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.

– Ti egymás mellett ültök az asztalnál, úgy-e?

– Hol? A coetusba?

– Ott igen.

– Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan rendetlen fiú, úgy-e?

Sándor nevetett.

– Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.

Orczy kicsit hallgatott.

– Milyen reskontót?

S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.

– Azt mondta a mult szombaton, egy forinttal megtett öt számot s most nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.

– Hallatlan, – mondta Orczy. – Biztosan elhányta.

– Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi, akkor se találja meg.

Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt állott és beült a helyére. Nagyon friss volt s nevetett a szeme.

– Majd én kikutatom az ő zsebét, – mondta.

Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:

– Te kérlek, a számtanpéldád megvan?

– Meg.

– Ugyan mutasd meg.

Sándor elszaladt a füzetért.

Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel s azt mondta:

– Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról beszél s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök dolgozik.

Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva suttogta Orczynak:

– Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.

Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája, végignézte s azt mondta: rossz az eredmény.

Sándor nagyon meghökkent.

– Hol rossz?

– Szorozd újra, ez a szorzás rossz.

És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba.

Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a szobatársak nevét s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.

– Ez a Nagyur az a kis púpos?

– Igen. Nagyon derék jó ember, – tette hozzá gyorsan Misi, hogy valamikép gyanuba ne vegye Orczy.

Orczy azt mondta:

– Majd meglátjuk a végén.

Óra közben Orczy ugrált és hancúrozott s Misi csodálkozva látta, hogy egyszer csak Csicsóval beszélget.

Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is visszakerült hozzá s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt s mindenkihez szólt valamit.

Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt kérdezte tőle:

– Mit mond Csicsó?

Orczy nevetett:

– Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni semmit… Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanusak, ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óra közben elő fogom venni.

Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta:

– Mi volt köztetek?

– Köztünk? – mondta lángvörösen Misi.

– Igen, valami volt.

– Semmi, – mondta Misi s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne szólítsa suttogásért.

Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit s azon mohón odabujt Orczyhoz s a fülébe súgta:

– Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.

– Ja, – mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.

Óra közben tízkor »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« volt az udvaron. Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek az A-osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban, ami abból áll, hogy egy fiút letepernek s rá birkózás közben, a másik, harmadik, akkor elkiáltják, hogy: »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« s akkor mint a méhek futnak elő a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd, akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész.

Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstelt leskelődni, lassan őt is elkapta a hőség s rávetette magát egy csoportra.

Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő verebeket s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt, hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gomolyagba, s valaki azt kiáltja:

– Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! – s egy jó botütés a hátán.

– Mék szemtelen ez? – sikítja torkaszakadtából s hátranéz: hát a szúrós bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával s nagy görbe botját ütésre emelve fenyegeti.

De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt s alig tudott lábra állani.

Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.

Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verkedni kezdett. Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében s fel tudta volna hányni az egész osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:

– Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni, – de ettől a fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a kúton túl s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal. Ezektől még jobban megijedt s gyors futásban, mintha valaki hátulról űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta s be az osztályba a második kapun.

Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte tele szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét, Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.

Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt mondta:

– Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?

Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most ült le a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:

– Jó van, cimbora.

Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha megrúgta volna.

– A legjobb az volt, – mondta Orczy, aki most jött be s már látta a Barta Imre vállveregetését, – az volt a legjobb, hogy Jármit biztattam fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki egy aranyórája és legalólra került az aranyóra s rá az egész iskola! – és hangosan kacagott s vele mind, aki a környéken volt.

Misinek azonban az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy bíztatta fel az egész heccet s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig verekedik és az ilyen komédiákba szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy azért rendezte a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba s Böszörményi is kijőjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele. Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna hallani, szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott, kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni…

Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyelte, hogy ő úgy el hagyta magát bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.

Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű, finom Oroszlángumija volt, amit most vett a héten s kicsit jól esett, hogy olyan sok pénze van még; egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig már harmincat elköltött elseje óta.

Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is kint a folyosón vette magára; ő utána sietett, de elkésett, mert nem rakta le idejében a füzeteit s ha úgy hagyná az ember az asztalon a holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.

Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.

Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak úgy jár az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar Orczy.

Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte mindjárt:

– Hol van Orczy?

– Én nem tudom.

– Nem együtt vagytok?

Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb viszonyban s vele titkolódzik őelőtte.

– Hát hisz tik suttogtatok az elébb, – mondta.

– Én nem suttogtam, – szólt Gimesi őszintén. – Csak Orczy mondta, hogy hijjam ki az osztályból Bayt.

– Az A-ból?

– Igen.

– Bayt?

– Igen.

– Mit akart ő Bayval?

– Tudom én?

Összenéztek s elkezdtek nevetni.

– Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, ’sz unokatestvérem. Hát akkor hijd ki. Kihijtam s azzal elbujtak ketten, otthagytak és elkezdtek suttogni.

– De mit?

– Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor el kezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és én is benne voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a pecsenyeképű, tudod mék.

– Andrási? – kiáltott Misi. – Már avval is beszélt?

– Hát még kivel?

Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent elmondani.

– Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, – mondta hazugul s elfordította a szemét.

Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután senkinek, amit tud.

A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a ketten megérezték, hogy csengetni megy.

Utánanéztek s Gimesi azt mondta:

– Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.

– Mikor?

– Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel, hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg narancs.

– Ah.

– Hát én láttam; nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha az osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják diszíteni, mert ez szokás. Kollégiumi szokás.

Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt volt a falba beerősítve s a pedellust nézték, ahogy kurta karját felnyújtotta s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s rángatni kezdte a kisded harangot.

Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.

Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta s egy pillanatig így néztek egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak Misi nézett komolyan.

Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához, aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is.

Orczy fesztelenül futott hozzájuk:

– Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.

Ezzel ott hagyta őket s nagy futással elment.

Egymásra néztek s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behúnyt szemmel szokott nevetni, mint a a kakas a napra; hát most is elkukorékolta magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:

– Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát ’sz én meg titkár vónék, vagy mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se – s a kisujja kiskörmét mutatta.

De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez mindent meg fog tudni s rettegve gondolt a szemétládára s háta mögött a halnyelű bicskára.

Utolsó óra következett s Orczy egyszer odahajolt hozzá:

– Misi.

– No.

– Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt már visszaadtad az öreg úrnak.

Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta, neki is, mikor legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét.

Később Orczy még egyszer súgta:

– Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már visszaadtad.

Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.

De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha győzedelmesen elmosolyodott volna s ő felsülve és pironkodva marta a száját, hogy elárulta magát: Orczy most tudta meg, őtőle, hogy nem adta vissza az öregnek a cédulát.

Dühösen összeszorította a fogát és sötéten nézte a füzetet, nem látva a betüket s a mondatokat benne.

Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt s szerette volna oldalba bökni, hogy kiessen a padból.

Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis fiú, milyen csendesen ül itt mellette s nem sejt semmit abból, ami történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi egy kis csenevész lurkó volt, aki síma kis fehér arcával ártatlanul ül ott s harmadik az osztályban.

Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár s Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá…

Vajjon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, megbeszélésre van szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak s már el is gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek; aztán az uzsonna hófehér abroszát és finom színes rajzú porcelláncsészéit látta, aztán a szőkehajú jutott eszébe s lángba borult az arca, a dundi szőkehajú kis úrileány… a kunyica… az álom titkosa…

Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:

– Ird alá, – súgta Orczy.

Nem értette, miért írja alá.

– Ird oda a nevedet.

– Minek?

Orczy türelmetlen, lett:

– Ird alá. Körlevél, Gimesi is írja alá.

Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.

– Ird oda a nevedet, – mondta neki.

Gimesi szó nélkül odaírta.

Erre visszaadta a cédulát.

Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakkolt s abban a pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt senkinek

De ő Gimesivel kezet fogott.

– Szerbusz.

– Szerbusz, délután eljössz hozzánk? – szólt Gimesi.

– Hátsz nem lehet.

– Mér?

– Menni kell tanítani.

– Ja.

Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett, mindenkinek mindent megmondott s mindenkinek csak kedvében akart járni, de most valami megindította, hogy erős legyen s magában maradjon s ne hagyja magát.

Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor felért a II. emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal.

Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de feszítette valami belőlről.

Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.

Szégyelte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba s az öreg boltozatok alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok voltak, a por vastagon belepte a fekete szurokfestéket s kinézett a nagytemplom tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte s károgásuk behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállani, elrepülni s úgy érezte karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába. Mint börtönbe volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában s mégis egyedül kell élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős volna, mint Sámson, hogy megrázná s összedűlne az épület s a kövek mind a fejére szakadnának…

A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. Mikor az ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák s ömlött a többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét s ő is rohant utánuk.

Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, fecsegő, folyton szájat jártató diák, hogy:

– Szervusz.

Ebéd után sietett Dorogiékhoz.

Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belől sivár és üres parasztudvarokat talál az ember: kemény téli szél csapott az arcába, lélegzete is elállt míg végigszaladt a tornácon s bebujt a ház ajtaján.

A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából, mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendve kiáltott fel s megölelte Misit.

– Isten hozta, kedves.

Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához s forró teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak.

– Kezit csókolom, – mondta rebegve.

A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak gyönyörű porcellán fogait mutatta s édességes jó illat áradt belőle.

– Sok leckéjük van? – szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.

– Van…

– Nagyon sok?

– Elég.

A leány nevetve fordította el az arcát s valahova messze nézett.

– Hát akkor tessék… Misi úr…

S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel.

Misi kinyitotta az ajtót és bement.

A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a helyén, három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan köszönve ment el előtte s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan, szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.

Csak Ilonka volt a szobában s ahogy ő belépett, azonnal elkezdett pukkadozva nevetni.

Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:

– Kérem szépen, nincs itt Sanyika – mondta.

A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.

– Nincs idebenn? – mondta újra.

Erre kitört a nevetés.

– Hiszen látja, hogy nincs.

Misi elpirult, az meg kiszaladt és berántotta maga után az ajtót; ha most olyan erős volna s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna nyúlni, akkor utána nyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját és megcibálná alaposan.

Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában s leült az asztal mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.

Kivette kis ceruzáját a zsebéből s vonalakat kezdett firkálni egy irka szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából behallatszott az óra ketyegése s ő hirtelen ezt írta le:

Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni, mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben, mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat, aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két hónap óta folyton ott jár az eszében s balladát akar belőle csinálni. Olyat mint: Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak… Egy éjszaka végig elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja s reggelre elfelejtette.

Hirtelen tovább írta:

Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.

Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, egész végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: alásszolgája, csak butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi… Na most alásszolgája a versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni.

Rája: erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája… hopp.

Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta.

Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta s újra írta:

Nem jó, keresztülhúzta ezt is.

Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy Bella.

– Maga verset ír?

Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte s kétségbeesetten szorította az öklébe.

De a lány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle.

A kis fiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal erősebb volt, de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a lány két karral szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a hirtelen birkózás és hogy egyiknek mire minden áron a vers, a másik pedig mért nem adhatja, még az élete árán sem.

Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.

– No adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, – esedezett a lány – meghalok, ha ide nem adja.

De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.

Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.

– Misike, kedves aranyos, – s a lány megcirógatta az arcát – muszáj, hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém.

– Nem lehet, – mondta a kis fiú s a hideg borsódzott a hátán a gyönyörűségtől.

– Hiszen úgyis nekem csinálta, – mondta a leány babusgató suttogósan, hiszen úgyis ideadja s erősen és furcsán nézett a szemébe.

Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de maga sem tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy azt higgye a lány.

– Miről van benne, szó Misike, rózsasziromról violaillatról? kis poéta…? kicsi, pici, kis poétácska?

Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom? arról is lehet verset írni?… de a szívében maradt a kacagás.

– Ha nem adja ide, megaprehendálok, – gügyögte a lány.

A fiú csak megrázta újra konok fejét.

– Jó: haragszom magára.

Elővette a kézimunkáját s leült az asztalon túl az ablak elébe.

– Juszt is haragszom, – mondta még egyszer s többet nem szólt.

Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszorította. Már közel volt hozzá, hogy megmutassa.

Akkor bejött Sanyika.

Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával s rögtön észrevette, hogy a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy szemet meresztett s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de nem szólt, csak savanyú arccal bámult. Misi röstellte megmondani, mi történt, hát csak a tanulásra fordította a szót… Nehezen indult, kínosan vergődött a lecke, de Misi egyszer ránézett Bellára, a szemük találkozott s a lány oly szelíden, biztatóan nézett rá, hogy őt valami édes melegség futotta át s mintha szárnyra kapott volna, kitisztult előtte minden gondolat s helyesen és találóan állapította meg a hármasszabály alapelvét. S ahányszor valami szépet s jót mondott, félszemmel mindig odapillantott Bellára s mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő pillantását s ez kimondhatatlanul jól esett neki.

Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba belefogott s már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb cél volt előtte, egészen magasztosan akarta magát kifejezni s olyan szavakat használt, amiket soha máskor nem mert volna kimondani: mint »költőiesen«, »szellem«, »illatos virág« és efféléket. Mikor Bella lámpát gyújtott, kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa fellobbanását s mellette a leány ábrándos, szelíd arcát, ez a lány mindig olyan eleven, kacagós volt, inkább kötekedő és csúfondáros, de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd, most igazán jó testvér volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához senkit, az édesanyján kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára el kell menni s maga sem tudta, mért rettegett ma különösebben az öreg úrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó dolga fenyegeti…

De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél, beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot fordítottak, hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást gyakorol.

Erre így szólt:

– A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a magyar honpolgárok szívére.

Bella csodálkozva nézett fel.

– Mért nem?

– Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit se tudnak az eredetükről s nem is törődnek vele.

– Mért ne törődnének, Misike?

– Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert nem valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, csikósoktól, gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem, mert megmaradtak szegényeknek és parasztok ma is.

– Milyen rokonok, Misike?

– A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az angolok tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok, vagy a törökök, vagy a bolgárok, vagy kik.

– Ők se tudják mi rólunk.

– Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. Pedig nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is, csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni.

– Honnan tud maga a magyarok rokonairól?

– Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg a nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagyúrtól tegnap, meg a tanár úrtól a földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, Attilának a birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak s ők többet sose hívták meg őket, hogy jöjjenek utánuk.

– Mér jöttek volna utánuk?

– Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a többi magyarok is mind eljöttek volna? de a gazdag rokonok a szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka van, hiába nagy neki, nem híja meg a szegény rokont.

Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme s haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha legtitkosabb gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon.

– Az igaz, – szólt halkan s elkomolyodva a lány – a gazdag rokon nem ismeri többet a szegény rokont.

– Meg is érdemlik, – kiáltott Misike – hogy tönkremenjenek a végén. Nem volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországban csak magyarok laknának mindenfelé s nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen ezek sohase fognak segíteni a magyarságon, de ha magyar volna mindenfelé, akkor mégis csak együtt tartanának. De ők nem akarták idehíjni az otthoniakat, mert nem akartak osztozni velük. Ők mind grófok akartak lenni itthon s jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint a testvéreken.

– A testvéren is csak uralkodni akar a testvér, – mondta Bella titkos értelemmel.

– Az igaz, azt én is tudom, – mondta Misi – mert mi tönkrement emberek vagyunk s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba, ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant, elárverezték hatszáz forint adósságba minden fődünket, két házunkat s akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és sógorai vannak és azok azt mondták: »gyeride sógor, olyan életed lesz, mint a paradicsomba«. És mikor eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni édesapámat és suroló asszonynak édesanyámat és még fizetni se akartak nekik. Mert édesanyám, ha valakinek varr egy reklit, akkor akármelyik parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném egy csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja: hogy, »milyen ügyes vagy te Borcsa«. És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig azt édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca, meg Borika volt. De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő feljebb van s csak úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne menjen gazdag rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle és mosogatócselédnek használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy még gazdagabb úr, akkor megbecsülik s kedvébe járnak!

Bella megdöbbenve nézett a kis fiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy volt és szomorú.

– Ebben teljes igaza van Misike, szegény lány csak gazdagon mehet közéjük.

Misike kissé hallgatott.

– Ha most felfedeznének – mondta később – régi könyveket és írásokat, hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra és belőlük lett Franciaországnak a lakossága, akkor rögtön elkezdenének a magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink, a franciák, vagy angolok és hízelegnének, törlészkednének… De hogy a rokonok csak cseremiszek, meg zürjének, meg tatárok, meg tudomisénmifélék, jobb nem is beszélni róluk, ha semmi hasznuk sincs belőle: ezért haragszok én a magyarokra.

– Minek törődjenek velük, – ismételte Bella.

– Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint akár a franciák, akár az angolok és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember, hogy ő tegyen valami rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy forintja sincs, harminc krajcár napszámért kell neki egész nap dolgozni, faragni a fát, pedig, ha akármelyik gazdag rokon a faluban jótállana érte, akkor ő vállalkozna s talán egy esztendő alatt vissza tudná szerezni, amit elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, inkább odajönnek a házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok s megisszák a pálinkát, amit az én édesapám a napszám keresetéből hozat nekik. Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamikép hozzá ne jusson valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorsba volna, akkor már ők nem volnának olyan nagy urak mellette.

– Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt, – mondta Bella, s később hozzátette sóhajtva: – Csak egy napra volnék gazdag, hogy megjelenjek köztük, akkor már minden magától menne.

Maga elé nézett, kissé előrehajolva, a kézimunkája felett, olyan volt, nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes arcával, mint egy felrepülő elszálló madár.

Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, oly furcsa és szokatlan volt neki, hogy ezt a pillanatot sohasem feledte el többet. Aztán tovább folytatta:

– A gazdag magyarok a szegény magyaroknak sohase akartak javára lenni, csak kárára és a gazdag magyar nemzet a szegény rokonnemzetekhez sohase volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről és ezért nincs nekünk rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha, mert a magyar nem olyan mint a latin, a latinok még kevesebben voltak mint a magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak s mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, akkor ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg ha lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga maradjon magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is ragaszkodik hozzájuk senki.

– Csak egy ruhám volna, – mondta Bella – hogy elmehetnék a nagynénémhez, a Petkyhercegnéhez s megcsókolhatnám a kezét s megmondhatnám neki, ki vagyok.

Misi újra kizökkent indulatából, újra előlről kezdte:

– Pedig magyar, vagy nem magyar, német, vagy nem német, francia, vagy nem francia, angol, vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, az egész emberiség, már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma a koponyája és minden csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt: ember volt és megvan. Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz, ha négerül, néger lesz, ha iskolába járatják, egyetemi tanár lesz, ha nem, akkor faluvégi csordás lesz: hát akkor mire olyan büszke egyik ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről édesanyámmal: hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három stráfot varrat a reklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot varratott. Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok s azt mondják: Boriska néni, de nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek sincsen a faluban, de ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy olyan senkinek se legyen, amilyen nekem van. Pedig mi az a ruha, amit varrat, éppen olyan, mint a másiké, úgy hogy idegen meg se tudja különböztetni: ez is paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa van rávarrva, géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a különbség az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogyha Barta Juliskát a Göröndi portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni, mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a helyén, nem éppen úgy járna napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka mindennek, mert Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi pénz.

– Igen, – sóhajtott Bella, – a pénz az oka mindennek.

– Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéseért már csak iskolába kell járni, mint egy diáknak s folyton szép ruhába lehet járni, még a keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek pedig dolgozni se kell, mégis mindig gazdag s mindene van.

Bella komolyan nézett a kis fiú szemébe:

– Most valamit kérdezek magától Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán gondolja: Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog és megvan rá a lehetőség, hogy többet sohase nyomorogjon és a leggazdagabb emberek közé kerüljön s mindig bőségben legyen és a testvérein is segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az alkalmat?

Misike az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis testvéreire, akik most a hideg szobában a földön csuszkálnak s maguk alá nedvesítenek és felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél s az ajtófélfa vastagon fehér a dértől s azt mondta:

– Nem szabad.

Bella lehajtotta a fejét.

Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is ezer forintot kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz forintért árverezték el s most ő ezret adhatna s akkor minden jó volna és szép lenne s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, testvéreiből s őbelőle magából is és elfacsarodott a szíve, hogy az a nyomorult cédula hogy tudott elveszni… Az ajka remegett s szerette volna elmondani még ezt is Bellának, de nem merte, mert ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert nagy szamár s nem is érti, amit eddig beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában, nem szólt, különben is mindjárt öt óra s neki sietni kell az öreg úrhoz.

Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola, ahogy belépett, csakúgy áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet s azt mondta:

– Na, ez is megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget adtam neki, de mennyi beszédbe került! utálatosak, hogy mi mindent kellett lenyelni: de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki?

Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott s csak annyit mondott:

– Igen?

– Igen, igen, örülhetsz neki.

Aztán hozzájuk fordult Viola:

– Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítványkiosztás? Mikor adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét mulva ünnep, még csak két hét és vége a diligenciának.

Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt benne biztos, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást.

– Nagyon kellene tanulni, – mondta csendesen.

– Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.

Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt s újra csak azt mondta:

– Igen.

– Segítsen rajta, és segítsen mindnyájunkon, amit tud, – szólt élesen Viola s lerakta kis fekete macskaprémjét és felső kabátját.

– Jó, – szólt Bella alig hallhatóan – én segíteni fogok mindnyájatokon, amennyit tudok…

Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta, hogy könny csillog a szemében.

– Jaj istenem, még ez a hét esztendő, – mondta Viola. – Ebbe mindnyájan bele fogunk gebedni, de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak a gyereknek legyen aztán jobb élete.

Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból, verejtékéből s indulatosan, gyűlölködve gondolt rá.

Felállott, mert el kellett mennie az öreg úrhoz, de nem is bírta ki, hogy még tovább itt maradjon köztük.

– Igaz, – mondta Viola – ez a magácskáé.

S két ezüst forintost tett a kezébe.

Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja, hogy idejár.

Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát s majdnem kezet csókolt.

Mikor kint volt, Bella utánament:

– A verset nem hagyja itt? – kérdezte igen halkan s igen gyöngéden.

Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal s a már elfeledett gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset s félt, hogy nagyot csalódik és kineveti a leány, azért azt mondta:

– Ne tessék haragudni…

Bella megsimogatta az arcát s ő sietve kilépett az ajtón a holdvilágra.

Egész úton futott, úgy hogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az életet, rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, mi hiányzik belőle, nem értette, miért van ilyen buta összevisszaság. Hiszen utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg tudnak érteni, magyarázni: miért kell ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a Doroghiéké.

Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége, hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már sajnálta, hogy nem adta oda, szégyelte, mert ennyi jóságot még senkitől sem tapasztalt. Ha a fiúk megtalálnák a versét, biztos, hogy kinevetnék, kicsúfolnák s Bella, egész nagyleány létére, milyen kedves volt hozzá egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az uraságot, még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész vonatot bérelt ki egy útra a Doroghiék nagyapja, azt biz ők nem tehették volna… Ha neki most pénze volna, annyi pénze, hogy például egy egész véka, vagy egy szobával, akkor minden régi birtokukat visszaváltaná s odaajándékozná nekik. De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s gazdagon még jobban követelődzhessen és parancsolhasson. Se nem az apjuknak, hogy eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést érdemel a haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa ki ő: hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy legyenek szép ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében járjon s királynő legyen ebben a városban:… hanem a verset, azt akkor sem fogja odaadni neki…

Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.

Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely mindig visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész város minden boltját, selymeket küldene a lakására; de az lassan megy, jobb volna például ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne tele ezresekkel s azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna, amihez hozzányúl, de nem minden, mint Midás királynak, csak az, amit ő arannyá akar változtatni, akkor arany virágokkal kedveskedne, vagy ha tudná, hogy hol van elásva a régi aranykincs, a földben, ahogy otthon a parasztok beszélik, hogy felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná, vagy ha a tündér megjelenne s azt mondaná, hogy három kívánságod teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik kívánság mindig az volna, hogy: még három kívánságom teljesüljön…

Csakúgy repült a fantáziája s ezer módját képzelte el a kincsszerzésnek s minden kincset a Bella személyéhez köt s minddel őt akarja elhalmozni fáradhatatlanul…

Az öreg úrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a végén megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.

Annyira megrettent, hogy az öreg úr észrevette:

– No, mi a, mia?

– Semmi… A kislutri – számok, – mondta.

– No csak, kijöttek?

– Nem.

– Neem? Hinnye kánya.

Misi felolvasta:

– Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Prága: 71, 7, 46, 83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.

– Az öreg úr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem volt itt, isten tudja, miért.

– Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? – kérdezte az öreg úr.

– Hát Budapest, – mondta Misi.

– Osztán mi gyütt ki Budapesten?

– 5, 95, 4, 11, 92.

– No ebbül egy se jaó szám… – mondta az öreg úr mérgesen, nem is beszélt róla többet, azt mondta: – Mi van még abba az újságba?

Misi sietve olvasott tovább.

A hazugságától egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen símán sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öreg úr nagyon kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?

Többet nem is hozta szóba az öreg úr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy hideg volt, összehúzta magán a kis köpenyeget és sietve ment haza a kollégiumba.

Megelégedett volt, és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap, annál jobb volt a mai.

Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a hölgyeket meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy női alakra.

Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt s egy fiatalember, meg egy kisasszony állottak ott s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a ketten a kirakatot nézték.

Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.

És a leány: Bella kisasszony.

Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját és előtte földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává gyökereztette.

Rémület és iszonyat fogta el s nem bírt álló helyéből megmozdulni.

Azok ott állottak tőle alig öt lépésre s hallotta felcsendülni a Bella jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman azt mondta:

– Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.

– Isten bizony, – esküdözött dörmögve a fiatalember s meghajlott a leány felé.

Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna s arrafelé indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak, hogy mint egy megijesztett kis kutya, elkezdett iszonyúan futni s csak akkor nézett vissza, mikor már az Emlékkert sötét kerítése alatt volt.

Onnan már nem látta őket s ettől még jobban fájt a szíve.