Légy jó mindhalálig

Viola lecsapta a levelet:

– Piszok! – kiáltotta.

Később azt is kiáltotta:

– És első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt meggebedünk az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk s ő első osztályon utazik! Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!… nahát én tisztába vagyok a kisasszonnyal. Fuj… fujjj…

Misi darabig némán ült s nézte a családot. Az anya néma volt, mint mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát s egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt szeppenve, mint egy macska, az első ijedségtől megnyúlt az arca s sokkal csínosabb volt, mint úgy rihencsen.

Az apa pedig lassan szivogatta a szivarját s a bajusza körül mosolygott, vagy mintha derűsebb lett volna.

Végre felállt s azt mondta:

– No szervusztok, gyerekek.

– S apa elmegy! és apa el tud menni.

Az apa csodálkozva nézett rá.

– Na? Mér?

– S minket itt hagy a feneketlen kétségbeesésben.

– De mi az istenharagjának aggódsz annyira rajta… Nem féltem én azt a lányt… Nem hallod, hogy első osztályon utazott…

Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban.

Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója. Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt a szétrugó családot.

Amint percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.

De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, hogy elvégezte-e a holnapi leckét.

Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.

Viola erre felpattant s kegyetlenül leszidta.

– Neked, – mondta – azért tanulni kell! ha az a semmiházi rongy megszökött is, én itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem tud tanítani, majd kapok én nagy diákot hozzád, aki kétvégű bottal fog tanítani.

Ilából hirtelen kirüffent a kacagás, a »kétvégű botra«, ami valami nagy fenyegetésnek volt szánva.

Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a holnapi leckét s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy árva krükköt sem.

Velük vacsorázott is és igen jó vacsora volt, úgy hogy Misi nem értette, mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött káposzta van vacsorára. Félhétkor ment el tőlük szorongó szívvel a színházba.

A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri és varázslatos, hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy micsoda s csupa fehér cilinder és rendkívüli szép kisasszonyok, akik szintén olyan fiatal urakkal szemtelenül megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert két dolog járt az eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba nem adott volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor bezárják a kollégium kapuját s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják s vagy egész éccaka az utcán fog hálni s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az igazolójegyet elveszik s akkor holnap az irodában kell jelentkezni s ez egyenlő a halállal.

Az első felvonás után hát megszökött s hazaszaladt, bár még csak nyolc óra volt.

Igen, de azt meg szégyelte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják, hogy ő színházban van s hamarabb hazamenjen. Elbujt hát a régi kollégiumban az oratórium táján s ott leskelődött kapucsukásig s aztán addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a színházból jöttek.

Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza a szobába.

Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt s azt kérdezte mérgesen:

– Maga hol csavarog?

– Színházba voltam szobafőnök úr kérem.

– Gyújtsa meg a lámpát.

De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, inkább engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.

Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott.

– Vajjon istenem most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?

XI. FEJEZET

amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén, gyermekül ismeri meg a kenyérkereső emberek földi szenvedéseit.

Reggel öltözés közben egy tízforintosat talált a zsebében.

Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg se pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe s beharapta az ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.

Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de tíz forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét… Ennyit bizony adhatott is a gazemberúr…

Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő könyveit.

Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos… bizony nem fogja visszaadni… venni fog egy pár cipőt hatért és karácsonyra hazamegy négyért… Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van, nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz s annyi sokat kell szaladni a munka után.

A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, ha valaki meglátná, hogy neki tíz forintja van… Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy nem volt zsebkendője, a nadrágzsebet kiszakította s azt használta. Iszonyodva nyúlt a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még megtalálta. Boldog volt, hogy újra a markában szoríthatta, no de ugyan hova tegye. A fiókjára nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért belenyúl s megleli… legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint vizsgálat lesz, kivált most, hogy a reskontó… A könyveibe nem lehet, legjobb volna bélésbe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a suszter, mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer… Csakhogy ez soká tart és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni és hol és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon s egyszer már megvarrta a nadrágját hátul ahol elfeslett, de az csak olyan összehúzás volt…

Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki is odaszólt:

– Nem jössz még, Nyilas?

– Megyek, de elfelejtettem az izét…

Ezzel kinyitotta a ládát s nagy buzgón kezdett benne kutatni.

De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, hogy olyan kicsi volt, még sohase tett semmit.

Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta, jobb lett volna ott hagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák, vagy valami, vagy kilóg a csücske s minden percben odanyúlt, hogy csakugyan egészen benne van-e a zsebében.

Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult s az osztályba rettegve ült le, a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből van lopva, ennyi legalább megvan, mondta…

Orczy jött s bizalmasan és súgva köszönt neki.

– Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz!

Mintha villámcsapás érte volna.

Meglesz a pénz?… akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a tizes.

– Igen? – mondta Orczynak nyelve.

– Apa a rendőrségre ment, – mondta Orczy s ettől Misi még jobban megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán.

Orczy gyorsan és suttogva elmondta, hogy a papa nagyon fel volt háborodva s azt mondta, hogy bármibe kerül is, de azt a gazembert elfogatja s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki »a papának a markában van«: ne félj, az mindent megcsinál…

– Hát te mért nem jöttél el tegnap délután? – szólt át Orczy vidáman Gimesinek.

– Hová? – kérdezte Gimesi.

– Hozzánk.

– Hozzátok? Minek?

– Hát aláírtad.

– Mit?

– A körlevelet.

– Milyen körlevelet?

Orczy csodálkozva s nevetve nézett rá.

– Hát nem irattad alá? – szólt Misinek.

Misi csak most figyelt fel. – De igen, igen, – bizonyítgatta.

– Ja, azt a papirt? – emlékezett Gimesi – hász ráírtam a nevem, de nem tudtam, hogy minek.

Ezen Orczy soká nevetett s még Misi is elmosolyodott.

– Hisz körlevél volt, elnöki levél, – mondta Orczy súgva.

– Mér nem mondtátok meg, – mondta Gimesi paprikaveresen – ilyen marhaságot.

Akkor bejött a tanár s nem lehetett tovább beszélni. Misi óra alatt kábultan, zsibbadtan ült, szemét le-lehúnyta, torka csiklandott és a nyál bőven gyűlt a szájában: a tízforintos izzott a szíve fölött s egyúttal attól szédelgett a feje, hogy ha az egész pénzt megkaphatná… ezer forintot vagy kétezret… ugyan mennyi fér egy pakktáskába?… A karjában kereste a kis táska tegnapi súlyát s úgy gondolta, volt öt kiló… öt kilogramm pénz… az jó sok pénz lehet… vajjon ezer korona, az hány kiló?… hirtelen csodálkozva nézett fel, milyen furcsa: ott ül a tanár fent a katedrán és magyaráz s nincs más gondja, csak magyaráz, itt vannak a fiúk s ki figyel, ki nem, de egynek sincs más dolga, csak hogy itt legyen, mindegy az, akár figyel, akár nem, év végire majd csak elvégzi… Csak ő az egyetlen, akinek sokkal, sokkal fontosabb dolgai vannak, ő úgy nem tud itt lenni, neki az egész teste egy valóságos seb, tele van az egész szíve-lelke idegen dolgokkal, de hogy is van az, mit keres ő ezek közt a gyerekek között…

Fáradtan dűlt hátra s lehúnyta a szempilláit, kábultságában szinte elaludt.

– Ugy-e, Nyilas Misi! – mondta hirtelen a tanár.

Rettenve felugrott s nem tudta, miről van szó.

– Úgy-e, jó egy jóízűt aludni az órán? – mondta a tanár s általános kacagás lett az osztályban.

Misi elszégyelte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy leülhet; azt se vette észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda nem ment hozzá s meg nem fogta a két vállát, így csendesen lenyomta, hogy üljön le.

Misi ettől a jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem vexálta, mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna meg.

– Jaj istenem! – a tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a mellén, csaknem megérintette a tízforintost a zsebében. Majdnem elájult utólag: odaadni egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony célra… vagy visszaküldeni Török bácsinak, az ő fiáé… jaj visszaküldeni hamar… jaj ha egyszer kiderül, inkább felajánlani az egész évi keresetét az öreg úrnál a konviktusnak, vagy egész életében a koldusok javára dolgozik, vagy a haza javára, vagy cukrot nem eszik többet életében, vagy örökké mezitláb jár, hóban is, vagy… csak azt a veszedelmet elkerülni…

Második óraközben a pedellus jött be az ajtón s azt kiáltotta:

– Nyilas Mihály!

Misi éppen a számtanpéldát csinálta, amit még sohasem hagyott óra előttre, csak most s rettenetesen sietett vele, hogy addig készen legyen, míg a tanár úr bejön. Ijedten állott fel s az egész nyüzsgő, lármázó osztályban mély csönd lett.

– Jöjjön az igazgatói irodába – mondta István, a tüdővészes pedellus, akinek egészen uras formája volt, sokan tanárnak is nézték, de megtörten s halkan járt, az arca rozsdavörös volt a tüdőkórtól s a fiúk azt beszélték, hogy már régen meghalt volna, de fiatal feleséget vett s az fog előbb meghalni, de ha annak a halála után megint fiatal leányt kap, akkor az megint éltetni fogja a saját haláláig. E miatt a hír miatt, amit különben nem hitt el, mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a parasztok babonái csak ostoba fecsegések, mégis titokzatos alak volt Misi előtt ez az ember s nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, ahogy füzetet, tollat, tintát ott hagyva, sietve és sápadtan s reszkető lábakkal ment a szolga után. Az osztályban tízszeresen felzúgott a zsivaj s ő érezte, hogy most róla beszélnek.

Ahogy bement az igazgatói előszobába, ahol már egyszer egy kínos negyedórát töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál kapuján lépett volna be.

A szolga mindjárt ment az igazgató úrhoz s őt vitte magával, várni se kellett s ez most még ijesztőbb volt.

Az igazgató úr, deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal felett s valamit nézett. István alázatosan jelentette, hogy: »Nagytiszteletű igazgató úr, alássan kérem, Nyilas Mihály itt van«. Misi az igazgatót nézte, aki nem hagyta abba az olvasást s nagy kerek pápaszem volt az orrán. Kis időre aztán, a csöndben annyira megcsillapodott, hogy körülpillantott s látta, hogy két ember van a szobában. Az egyik magas, sovány, szőke ember, úr, a másik pedig rendőr. Még eddig rendőrt sose látott közelről, csak a pályaudvaron és a városház előtt, de sose nézte meg, mert félt tőlük, hanem most ez a két ember erősen nézte őt, olyan kemény és szúró szemmel, hogy ő iszonyodva kapta el a pillantását, s majd meghalt: Jézus isten, ezek őérte jöttek.

Most már az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az arcától eddig nagyon félt, de most jól esett látni a szakállas, borzas arcot, oldalfelől viszont érezte, ahogy a testét, mint éles tűk járják keresztül a rendőrök nézései.

– Mija! – mordult fel egyszerre az igazgató. – Micsoda reskontót sikkasztottál te el?!…

Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját s nem tudott szólani.

Az igazgató hátramozdította a székét s elordította magát:

– Na hajjuk! Kivele! Ipse!… Aztán keményen kirúgott ököllel mutatott a szobában lévő rendőrökre. – Idejöttek ezek a tisztelt rendőrök. Vallatni! Nyomozni! Betörtek a kollégiumba, pandurmódra! Mert nem szent ma már a törvénynek még a kollégium sem! Keresztültörik a falakat is!… Fegyverrel rontanak rám… Még keresztül is lőnének, ha ellentállanék…

A civil úr igen békítve s alázatosan mondta:

– Alázattal bocsánatot kérek nagytiszteletű igazgató úr, a tekintetes főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű igazgató úrtól, hogy ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan venni…

– Hát hogy vegyem?! Kitüntetésnek?! Ez a kollégium megbecsülése?! – ordított az igazgató. – Tolvajok laknak itt? rablógyilkosok? hogy fegyverrel kell rátörni a Musák csarnokára, hogy az egész ifjúság lelkinyugalma fel legyen háborítva?! He?

– Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a belügyminiszter…

– Fütyülök a belügyminiszterre és fütyülök a külügyminiszterre és ha tudni akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre és az egész kiegyezésükre!… Én: itt: a kollégium autonómiája vagyok: s ahhoz ne nyúljanak!…

– Alázattal kérem tekintetes igazgató úr…

– Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon és engem ne hozzon ki a flegmámból! két ekkora Góliátnak kell itt kardosan, csákósan betörni a kollégium megszentelt termeibe, egy ilyen csöpp kis báránykáért… Nahát: itt van ez az ártatlanság, nézzék meg, akkora, mint egy keztyű… Hát ezt akarják felfalni?… Ez a gyerek, tudják az urak, ki ez a gyerek?… Ez egy színjeles tanuló, ez a kollégium kitüntetettje, ez egy bentlakó!… egy bentlakódiák!… A becsületességnek, a megbízhatóságnak, a puritán nevelésnek példánya, aki előtt kalapot emelhetnek az urak… hát most bemutattam az uraknak a vádlottat: ajánlom magam! – és intett, hogy elmehetnek.

De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve kezdte újra.

– Alázattal kérem…

– Megmondtam már!… ordított rá az igazgató, felpattanva az asztaltól, kilépett a sarokból, mint egy várból és merészen s elszántan nyomult elébük: – Megmondtam már, hogy éntőlem ne kérjenek semmit! Se alázattal, se alázat nélkül! Éntőlem élőszóval egy árva igét se kérjenek és ne kérdezzenek!… A kollégium autonómiájában benne van, hogy: éntőlem a rendőrség csupán egyetlenegy formában kérdezhet valamit: írásban!… Vagy nem tudnak az urak írni?

– Az ügy sürgősségére való tekintettel…

– Semmi sürgősség… Vegye tudomásul, hogy ebben az életben semmi sem sürgős: csak a tisztesség!… De micsoda feleselés ez!… A Bach-huszárok sem mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!… Hozzányúltak a nemzet szabadságához; hozzányúltak a vallás szabadságához, hozzányúltak a tanítás szabadságához: de a kollégium autonómiájához soha!… Tudja maga, ki volt az a Balogh Péter püspök?… Az a Balogh Péter isten kegyelméből egy kisded lumen volt, de isten irgalmából egy hatalmas karakter! Tudja maga, mikor a Kistemplomban összegyűltek 66-ban egyházkerületi gyűlésre az egyház vezető férfiai: akkor a város-kommendáns, bécsi parancsra ágyúkat szegeztetett a templomnak s aztán a fegyverrel és katonasággal körülvett templomba csendőrcsákósan belépett s azt mondta: »A gyűlés megtartását megtiltom: ő felsége, a Császár nevében«. Arra azt feleli Balogh Péter: »Én pedig a gyűlést ezennel megnyitom: ő felsége, az Isten nevében…« És most rekomendálom magamat! Isten álgya!

Egy kézmozdulattal intett s hátat fordított a rendőröknek.

Azok pár pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat s rideg köszönéssel elsompolyodtak.

Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székébe s kiáltott:

– István!

A szolga bejött.

– Híja be Gyéres tanár urat.

Pár perc mulva bejött a fiatal tanár.

– Parancsoljon, igazgató úr.

Az igazgató kis ideig nem nézett rá, bele volt merülve az előtte lévő írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon dörmögte:

– Mondja csak prófesszor úr, ismeri ezt a deákot?

Gyéres ránézett Misire.

– Hogyne kérem, tanítványom a második osztályban.

– Micsoda reskontó-históriája van ennek?

– Reskontó? – mondta csodálkozva Gyéres és fejét rázta. – Azt nem tudom.

– Nem tudja?! – mondta a vén baka fejét csóválva. – Hát kis fiam, mondjál el mindent, mert a tanár úr nem tudja!

Erre Misi egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy elszórakozott azon, ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, hogy miatta van az egész.

– Igazgató úr, kérem szépen, – mondta – én egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok, egy óráig tíz krajcárért!…

– Igen? No, ez derék! – mondta az igazgató nagyot helyeselve. – Az három forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény édesapádnak.

– És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr…

– Pósalaky? – kiáltott az igazgató – a volt városi tanácsos?

– Igenis.

– Úgy! Nagyon jól van…

– Az öreg Pósalaky úr, kérem szépen, tegnap mult két hete, vasárnap, adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit álmodott.

– Amit álmodott?!

– Igen.

– Hejnye no… hát az ilyen vén szamár… megtéteti a lutrin, amit álmodott?…

– Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat.

– Mosónéja! ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze vénségére álmot magyarázni!… Nyertél neki legalább egy szakajtó pénzt?

– Nem, kérem szépen, – mondta dideregve Misi, aki elnevette magát ott fent az arcán, de lent a szíve körül halálosan reszketett – én a budapestire tettem meg a számokat és brünnin húzták ki.

– Brünnin, – mordult fel az igazgató – brünnin… Budapesti, brünni… Nyert, vagy nem nyert!?…

– Nem nyert.

– Nahát!… persze, hogy nem nyert!… Ostoba fráterek… Ezzel felállt s egy papramorgós leckét tartott a babonáról.

– Pósalaky uram elvesztett egy pengőt és amiatt ez a szamár Kiss Mátyás (mindig tökfilkó volt), ez a mostani főkapitány két csendőrt küld ide nekem, két talpas pandúrt és felforgatná az egész kollégium autonómiáját… Eridj órára, micsoda óra van most?

– Számtan.

– Lódulj, ne lopd az időt…

Misi boldogan hátat fordított s elfutott, még hallotta, ahogy az öreg úr azt mondta Gyéresnek:

– Egy ilyen vén tökfilkó miatt…

Akkor István betette az ajtót s ő boldog melegséget érzett a szíve körül, úgy hogy sírva fakadt tőle s az osztályba nem tudott bemenni, míg a csöndes folyosón ki nem sírta magát.

Csakhogy másnap, óraközben megint jött István. Most már nem kiáltotta a nevét, csak intett neki egy ujjal s ő halálsápadtan, a tegnapinál még sokkal jobban megijedve állott fel s olyannyira ijedt volt, hogy átbotlott az Orczy térdén. Persze tegnap óta mindenki a lutriról beszélt s már a nyolcadikosok is tudták, hogy valaki felvette a pénzt, amit a kisdiák nyert…

Misi sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap nem volt felolvasni Pósalaky úrnál, mert hogy az igazgató úr azt mondta, hogy a forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát nem mert többet gondolni se rá, hogy odamenjen valaha a színe elé. Sőt ő tudta, hogy az igazgató semmit se tud s ő tudta, hogy Pósalaky úr az egészről semmit se sejt és ahelyett hogy haszna lett vón a lutrizásból, még kellemetlen pletykába fog keveredni, hogy ő jelentette fel… pedig nem igaz, mert az Orczy apja jelentette fel… Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta senkihez, csak magában kotlott és bujt az emberi szemek előtt.

Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás volt.

Végre behíjták.

Az igazgató mérgesen nézett rá.

– Te peniperda, mindennap van valami?!… Ismered ezt a kisasszonyt?

Misi rémülten látta Violát a szobában. Viola sírt és az arcát kendővel szárogatta s nagy folyékonysággal, szinte, hogy magát igazolja, mondta:

– Tönkrement az egész életünk és őneki tudnia kell valamit, mert ő tud valamit a hugom dolgáról, kérem igazgató úr…

Az igazgató nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós szemek előtt dadogva s levegő után kapkodva állt s kérdés nélkül dadogni kezdte:

– Kérem szépen igazgató úr, énnekem rámparancsolta Törökúr, hogy adjam oda a levelét Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet.

Az igazgató mérgesen nézett rá.

– Veled mindennap baj van… Mit avatkozol bele mindenkinek a dolgába? Mit keresel te a szerelmeskedőfélék közt?

Misi reszketett:

– Én a Viola kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr parancsára, tanítom számtanra és latinra.

– Tanítod?

– Igen.

– Hm. Pénzér?

– Két forintért egy hónapba.

– No lám. Hát te tanítsz is! – mondta szórakozottan az igazgató. – Hát kisasszony, itt nincs semmi panaszra való ok. Ez a gyerek!… nem tett ez a gyerek semmit!… Ez egy eminens fiú, az osztály dísze, és azonfelül kollégiumi jótéteményben részesül… Hogy lehet egy ilyen kis fiú ellen panaszt emelni? Mi köze van neki a felnőttek szerelmeskedéséhez.

Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt.

– Én úgy gondoltam, kérem igazgató úr…

– Ne gondoljon maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami történt, menjen haza szépen, ki istenben bízik, sosem csalatkozik, majd jóra fordul minden.

Azzal elküldte:

– Hagyjanak békét az én diákjaimnak! – mondta morogva, mintha csak saját magának mondaná.

Viola sírva fakadt, hirtelen elfordult s alig hallható köszönéssel elsietett.

Misi állva maradt ott, ahol volt.

Akkor csengettek, az igazgató ránézett:

– No ipse, – mondta fenyegetően, felállva az asztaltól és egyre közelebb jött: – te haszontalan peniperda; te… te mindenbe benne vagy!!… Veled mindennap bajom van!… Az egész világ mind a nyakamra jár miattad… kell neked szerelmes leveleket hurcolni?… Már gondolom, hogy abba a tegnapi dologba is ludas vótál!… hát csak azt mondom neked, hogyha még egyszer behivatlak, ha még egyszer meg kell látnom ezt a maszatos, mocskos fizimiskádat: addig nem is szólok hozzád, előbb egy olyan pofont kapsz, hogy kirepülsz az ablakon!… Lódulj.

Misi megfordult s behúzott farkkal elsietett.

A folyosó már üres volt s őrajta sírógörcs tört ki, a Petőfi-szobor előtt a lépcsőházban leroskadt a lépcsőre s oly szívetszaggatóan zokogott, hogy az egész teste rázkódott tőle.

Hát kinek, kinek mondjon ő egy szót, egyetlen szót, ezen az egész világon… Senki sincs, aki őt megértené…

Lépéseket hallott s felszaladt a lépcsőn, pedig az osztályuk a földszinten volt s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első emeletre, aztán el akart bujni, de sehol sem volt zug, a folyosók ridegek és nyiltak voltak, az oldallépcsőn megint feljebb ment egy emelettel s azon vette észre magát, hogy a coetusuk előtt jár.

Leakasztotta a kulcsot s bement a szobába, lefeküdt az ágyára s addig sírt, amíg kimerültségében el nem aludt. Nem is volt órán egész délelőtt. Tizenkét órakor lement az osztályba a könyveiért, a fiúk már kitódultak és Sándor hozta felfelé a könyveit. Hol voltál, hol voltál? – tudakolta – de ő csak azt mondta: beteg vagyok… Látta a pajtása nevetéséből, hogy érti ezt a betegséget. Délután elment órára, de másnap nem akart lemenni. El volt szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon marad. Most már nem ment többet sem az öreg úrhoz, sem Doroghyékhoz, s már az osztályban sem mert megjelenni.

De mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött reggeli csengetés előtt István bácsi, fel a második emeletre, be a szobába s persze, hogy őérte jött.

Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az igazgató reggel mindig dühösebb volt, mint később s amint betolták hozzá az ajtón az ő szegény kis izzadt fejét, engedelmesen hagyta cipelni magát, már neki mindegy volt.

Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában.

Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett:

– No, te peniperda!… Mit igértem neked tegnap! Hát már egyórai békességem sincs miattad?… Már az egész kollégium fel van fordulva. Már itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára mosása!

S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát.

De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt s egészen tönkrement fiúcskát.

– Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat!

S a pálcával nagyot csapott az asztalra s vérbenforgó szemekkel meredt a kisdiákra.

– Evvel hálálod meg az én jóságomat! Te akasztófáravaló!… de hát majd megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is…

Döngő lépésekkel járt fel s alá a szobában. Hirtelen megállt s ráordított:

– Mi az istenharagja az a reskontó?!

Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra megállt.

– Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?!

Misi újra nem szólt.

Az igazgató tovább döngette a padlót.

– Mindent felfordít, a haszontalan! ahova a lábát beteszi! Itt a sok írás: Törökék családi élete, a nevelőségben a familia, a lutris asszony, az Orczy apja… A fejem zúg tőle, három nap óta semmi egyébre nem szabad gondolnom, csak hogy egy elvetemedett lurkó az egész kollégium tekintélyét tönkreteszi a városban.

Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított:

– István! István!

A szolga bejött.

– Hol van már az a professzor!

– Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató úr.

– Naplopók! Még nem jött be!… Ha én itt tudok lenni, ő nem tud itt lenni, majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár kollégiumban!… Itt hagyom az egészet!… Nem leszek soká naplopó professzorok és ördögadta diákok bábja!

– Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot, majd megtanítom én őket… A kulcslyukon kibuvik az ilyen gazember lurkó…

István bácsi megfogta a kezét, Misi engedelmesen, egyetlen pisszenés nélkül ment vele s már látta a sötét és vasrácsos tömlöcöt, ahova be fogják csukni s iszonyodott a teste a kígyók és békák érintésétől.

De István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó volt és senki sem volt benne.

– Üjjünk csak le – mondta neki csendesen s olyan jóságos hangon, hogy Misinek kibugygyant a könnye.

– Úgy-e nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? – kérdezte zokogva.

István bácsi végighúzta kétfelé hajló vékony barna bajuszát.

– Haragszunk biz’ a, – mondta csendesen – de azért nem kell megijedni tülle, mert ami haragunk nem olyan veszedelmes, mint másoknak a jóakaratja.

Misi új zokogási rohamba tört ki.

– Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.

– Karcerbe, – mondta István bácsi – milyen karcerbe? Hiszen mi szüntettük meg a karcert mán tíz esztendeje! nincsen mán karcer a debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondtuk… Ha maga nem csinált semmit, akkor ne féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra oszt nem lesz semmi bajunk…

Misi odaborult az asztalra, az egyetlen ember, aki annyi idő óta szeliden s jósággal szólott hozzá.

István csödesen folytatta:

– Nagyon ordítós ember, – mondta halk hangján – a nagytiszteletű igazgató úr, – de majd meglátjuk no… majd megvizsgáljuk a dógot…

Kint hallatszott az igazgató rivalgása: István!

Az öreg szolga hamar kidöcögött.

Misi magában maradt.

Összehúzódott kicsire s szégyelte magát halálosan. Ő most karcerben van, tömlöcben, mert mégis csak becsukták… Nem az osztályban van, ahol vidáman tanulnak a többiek s jelesre felelnek, vagy jóra, vagy elégségesre, de még az is szabad tiszta ember, aki beszekundázik. Csak ő, ő a tömlöcben… Úgy érezte magát, mintha befogták volna és kalickába teszik. Egész nevetséges és ijesztő, hogyan? egy szabad ember, befogva, bezárva, és nem mehet ki?… Egész új szemmel nézte a falakat, hogy ő azon nem törhet át, az ablakot, amelyen nem lehet kiugrania; hogy az ajtón nem mehet ki, megbénult idegekkel, mint a szárnyavesztett, csupasz hernyóvá lett lepke ájuldozott és lihegett.

Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, összekuporodott a sarkában s úgy tetszett neki, el is szundított. De egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van s a hajó a tengeren megy és látta a nagy vizet köröskörül s a víz nem kék volt, hanem szürke, olyan színű, mint a Tisza és a hajó olyan volt, mint egy igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek s csattogtatták a tomahawkjukat s veresve voltak festve s a fejük mind egy-egy tanárnak a feje volt, ott látta a vallástanárt, Gyéres tanárt, Bátori tanárt, Sarkadi tanárt és bent volt a csónakban egy mogorva öreg kormányos, akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez volt a vén-baka, az igazgató és akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak s a vén-baka ordított s a nádpálcájával elverte a nyilakat s ő lent kuporgott István bácsival a ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet tengerén és diadalokat fog nyerni és nagy haja volt s azt a szél fujta s a sziklán állott, mint Petőfi Sándor a lépcsőházban s azt szavalta, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába felmászott egyszer a veres toronyba… de nem tudta tovább a verset és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az édesapjával vitt az országúton s azt mondta: Na édesapám, ha a fiúk látnák, hogy én mit csinálok. Mit fiam?… Hogy lécet viszek az úton… No, mit mondanának? Nekem olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem fognák meg a lécet, mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz és nem is vinnék a vállukon… Azután külön fütyörészést hallott s egy csodálatos kertben volt s az a kert az övé volt és a sárgarigó kiabálta a fán, hogy: lufirkó biró, lufirkó biró s ő nevetett, mert az a kert az övé volt s ott egy nagy diófa volt s Bella neki felesége volt s a sárgahajú kislány az ő leánya volt és ő ott nagyon-nagyon boldog volt, azután bement a Bikába s a pincéreknek parancsolta, hogy hozzanak neki sok bort és mindenki ránézett s akkor a színházban volt és a színészek fehér cilinderben voltak körülötte s azt kiáltották, hogy éljen, éljen és ő el akarta szavalni, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába, de a nyelve nehéz volt s nem bírt egy hangot se kimondani s igen szerencsétlen volt…

S akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az ajtó be volt zárva s kint üvöltöttek a boszorkányok s ő iszonyatosan félt, reszketett s kicsire összehúzódott, akkor láthatatlan szellemek jöttek be, felkapták a székét, kacagást hallott s felrepítették a levegőbe, a feje szédült s egyszer csak nagyot zuhant, irtózatos mélységbe esett, elvesztette az eszméletét és leesett a földre.

Ott szedte össze magát sírós és fáradt arccal és szomorúan ült vissza a helyére s arra gondolt, hogy miért nem szereti őtet senki… Mindenik fiú vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne s a kezét odanyújtaná neki, miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban se szereti senki, s az öreg úr sem szerette, sose szólott hozzá szívesen, Viola gyűlöli, Sanyika gyűlöli, Törökék se szeretik, gúnyolódtak vele, még a néni is, Ilonka kisasszony is… Bella se szerette, mert ha szerette volna, akkor itt volna s nem utazott volna el avval a gazemberúrral… Orczy se szereti, nem mondta meg neki a titkot, kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz… Gyéres tanár úr se szereti, s multkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a többi tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába kiabál úgy: az férfias… De az se szereti, mert bosszúsága van vele; senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja, hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják… Nem szereti senki, senki: csak az édesanyja, meg az édesapja, s erre zokogásban tört ki.

Volt ideje sírni is, felocsudni is.

Oh be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához s onnan levetni magát a mélybe… vagy kisgyerek lenni örökre s az édesanyja szoknyájába kapaszkodva járni a szobában mezítláb a hives tapasztott földön s nem tudni semmiről semmit.

Aztán összevonta a szemöldökét s szégyelte magát az ostoba gondolatokért s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő nem fogja védeni magát és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna minden felnőtt ember, hogy egy kis fiú… szégyelje magát, aki róla rosszat tesz fel. Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt, vagy gyilkost, és Viola elmegy az igazgatóhoz vádaskodni és az igazgató mindenkinek hisz, pedig öreg ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az arcából olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek vége lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban szenvedni nem fog!

Fel is állott s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt s ő mereven nézett a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett bujt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s maig sem tartotta kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat is, nem akarta többet látni s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe nem jön és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet belőle. Csokonait is kicsapták az iskolából Debrecenben, még a harangot is meghúzták, mikor kicsapták… Kicsit megborzong, talán ő utána is meg fogják húzni a kollégium csengőjét s az egész iskola tudni fogja, hogy ki van csapva.

A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az emberek véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak s mit mondanak róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. Különös és csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének utána, ha megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak a fejüket törik valamin, amiben ő benne van s amiről ő többet tud, vagy legalább is többet sejt, mint azok a felnőttek… Lassan, mintha a köd oszlana, szétfoszlik a lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a köd s mosolyogni kezd, mert úgy látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát s egyszerre belekerült volna a felnőttek világába.

Mennyit vágyott a hosszú nadrágra s a zsebórára és a felnőttek megbecsülésére: íme most a hosszúnadrágosok, az órások és szakállasok a legkomolyabban törődnek ővele…

Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a vadkannak s a hétfejű sárkánynak a varázsereje függ.

Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az András nevű, húzza a csengő láncát s a hang végigsivít a kollégium falai között. Pár perc mulva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra s ő ijedten visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez… Az arca újra kigyúl s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s fel futkároz az ereiben, hiába bíztatja magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít, hogy őneki igazsága van és ő van felül, és hogy őtőle bocsánatot kell kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az igazgató úrnak is: azért mégis csak ég az arca a szégyentől s hiszen nem magyarázhatja meg mindenkinek, hogy neki van igazsága, nem azoknak, akik őt ide becsukják, s ez a szégyenkezés nagyon kínos; istenem, talán csendőrök fogják végigkísérni az utcán hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek egy nyáron öt embert a falun végig, mert nem akartak aratni a földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek hazafelé s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni nem akarnak… S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az őrá les, őrá vár hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem akart aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni, akinek jólesik s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát, mielőtt tudta volna, hogy mi az a lázadó s nem akart rabszolga lenni, mielőtt tudta volna, hogy mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg nyári este megállott az udvaruk előtt két lovascsendőr s bekiáltottak nagy hangon, hogy »Itthon van-e Nyilas?« Akkor az édesanyja, aki éppen búzát rostált az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedségében, csak úgy lehanyatlott a karja s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére – nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát s velesápadt, de aztán az édesanyja összeszedte magát s erős hangon mondta: Miért keresik? A csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy csendőr, barna bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat tudhattak pofozni, ha elfognak valakit, nagy fekete öklükben fogták a ló gyeplőszárát. Végre az, aki kérdezett, elmosolyodott s azt mondta: de már akkor a szomszédok mind kigyűltek a kerítésekre, hogy: viszik Nyilast… Azt mondja akkor a csendőr, hogy: »Együtt mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg akartuk keresni, ha már itt járunk!…«

Erre mindnyájan fellélegzettek s büszkék lettek, hogy a szomszédok látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat a tarcali kocsmában.

– Mondja meg neki tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester.

Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.

Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról s akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt magában a gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; egyedül, egyedül a rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal telt el, hogy le s fel járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt, ne gondoljanak vele, közben néha csak futó pillanatokig; néha kialakult képekben nyugtalanító s felemelő érzéseit érzékítette meg. A nagy igazságtalansággal szemben, ami vele történik: a jövőjét állította szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas lesz és erős ember s nagy szakállt fog viselni, hosszú szakállt, mint Széchenyi Döblingben azon a képen s akkor ezek az emberek mind kicsik lesznek s bocsánatot fognak tőle kérni, szeretett tanítványuknak fogják mondani s protekciót kérnek tőle: és ő igen, ő segíteni fog rajtuk s nem is fogja említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba zsibbadt, akkor újra Toldi Miklós erejét érezte magában s megfogta gondolatban, behúnyt szemmel az ajtót s annak kilincsét úgy megroppantotta, hogy a markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába ment, be az igazgatói irodába s az asztalt úgy törte darabba, hogy a vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj s a tanárok meg voltak rémülve és alázattal kértek tőle bocsánatot s ő megbocsátott nekik. Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a sziklán, lobogó hajjal s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta a mélység és a sötétség s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz testtel s pipacsok nyíltak a búzában körülötte s már otthon volt az édesanyja előtt és ő szegény kis fiú volt újra és odaborult az édesanyja ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kis fiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig…

Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka mind elkopott s a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas koponyát s azt mondta neki: Fiam, én megbocsátok neked, s megcsókolta a szuvas öreg csontot, s akkor megváltott fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a mennyországba… Igy fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres ember lesz s az emberek csodálni fogják és hogy ha egykor visszatér majd Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra s az ötösfogatot befogják s a polgármester és a püspök jönnek eléje s üdvözölni fogják őt s ő máris szégyelte magát a nagy ünnepség miatt…

És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn a tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? neki oly ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják óráról-órára a leckét s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni… Ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belőlről jön, aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány s akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára és olvassák az írását, mert csak írni kell és akkor minden igazság… Simonyi óbester kisgyerek korába, felmászott egyszer a veres toronyba… Magos volt a torony, magos a teteje, az egész fedele, verebekkel tele…