Légy jó mindhalálig

kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel s úgy volt, hogy most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta s felrepülne először a gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé s ott fog csicseregni nem emberi dadogással, hanem pergő, csattogó, csicsergő madárnyelven, legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen átkozott, aki valaha kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát… Aztán elrepül, el, el, el… teleszíja a tüdejét sok-sok levegővel s érezte, hogy suhant fent a ragyogó kék égen…

S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!…

És akkor kinyilt az ajtó, bejött a pedellus s látta, hogy a karjával repülő mozdulatot tett s hallotta, hogy azt mondta: tululu!

Igen elszégyelte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével s lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem.

István bácsi nem igen mondott semmit, csak egy kicsit gyanus szemmel nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna s intett neki, hogy jöjjön vele.

Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, nevetett egy pillanatig s úgy gondolta, hogy most ő nagy költő lett, csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti…

Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres tantermen mentek keresztül, s azontúl volt egy kis keskeny tanári szoba s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt lenni.

Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári törvényszék, gondolta magában.

Odaállították maguk elé és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:

– Nyilas Mihály II. gimnázista, felelj a következő kérdésekre… De figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: Első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél és milyen számok voltak azok s mi történt a reskontóval.

Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:

– Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a reskontót és innen elveszett.

– Igen? – mondta szigorúan a tanár. – Elveszett? Ez ugyan már a második kérdéscsoportba tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: Honnan ismered te Török Jánost, mit igért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit igért.

– Nekem? – mondta a kis fiú.

– Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot igért a reskontóért s neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.

Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen pillantottak rá.

– Hol van a tíz forint?

– Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe s én csak másnap találtam meg, – rebegte a gyermek.

– Hol van a tíz forint?

– Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr, – hazudta Misi.

– Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más által rádbízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.

Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz. Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt s megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten gondolt rá. De ez a hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni, hogy süt a nap és kemény a kő…

– Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi történt az ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogy szólanak azok a tanárgyalázó nóták s milyen tivornyákban vettél ott részt.

Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?… Ő ott sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s szombat délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban s annak volt egy előszobája is és az a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna.

– Mert, – folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár – mert az a vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen erkölcstelen összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.

– Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanig, hogy ott volt valami.

A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:

– Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott, hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből?

A kis fiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?

– Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.

– Ez egy haszontalan fiú, – szólalt meg mellette jobbról egy vastag tanár – még a cipőkenőcsöt is megette.

Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! azt is ő ette meg? és nem Böszörményi? az övét!… Nézett erre az emberre, akinek egészséges, húsos arca volt, szürke szeme s gesztenyeszínű sodrott bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár.

– Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este lámpagyújtás után? a leányokat bámultad az utcán?…

Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt, hátradőlve ült a széken, féllábát a szék lábába akasztva s félkarral a szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy batyú, vastagajkú pöffedt kis ember volt, barnabőrű s kevés bajuszú, oly undorító volt, mint egy varangy, Misi ijedten rámeredve nézett s nem tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett. És nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem bírt betelni ezzel az iszonyattal.

Azután a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes figyelni, csak árván állott ott s nem azért volt árva, mert bántották, hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, épp oly kevéssé értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkinek és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a tanároknak s ő csakugyan rossz és gonosz ember s kereste a multjában az igazságot s akkor elhatározta, hogy meg is fogja mondani: a bicskát, amit ellopott, ott van a szemétláda mögött.

– De micsoda egy megátalkodott fiú ez, – szólalt meg ebben a pillanatban az elnök – semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!

Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan elébem fogtok jönni s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek és hangosan azt mondta:

– Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!

S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyelte, hogy ilyen taknyos gyerek és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és nagyot cselekedne.

– Mióta tanítsz Doroghyéknál?

Misi gondolkozott, nem emlékezett rá.

– Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.

– Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a fizetésed?

– Két forint.

– Egy hónapra?

– Igen.

– Osztálytársadat tanítod?

– Igen.

– Mire?

– Számtanra és latinra.

– Egyébre nem?

– Nem.

– Földrajzra, magyarra, semmire?

– Nem.

– Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat.

Misi hallgatott.

– No de hát ez persze nem tartozik most ide, – szólalt meg egy másik tanár.

– De igenis idetartozik, – szólt az elnök – mert ez határozza meg az erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek. Hogy ismerkedtél meg s milyen viszonyban voltál a növendéktársad testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?

Misi szemöldökét felhúzza magasra:

– Jóban, – mondta csendesen.

– Hogy, hogy?

– Kérem szépen, az igen jó leány, – mondta Misi.

– Jó leány! – kiáltott fel a professzor – egy leány, aki az erkölcsi romlottságnak akkora fokára sülyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az neki jó leány! Nahát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!

De Misi lesütötte a szemét s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele és úgy feszegetni ki titkait: oh istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.

– Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.

– Tessék.

– Mondd csak fiam, mondd csak gyermekem, – szólott a feketeszakállas ember, aki most hozzáfordult – hogy vetemedhettél te arra… mégis, nem kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! ezt neked érezni kellett, hogy ez nem szabad!… Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!…

– Én nem adtam el!

– Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért hazudtál az öreg úrnak, hogy a budapesti lutrira tetted és nem a brünnire és a brünni számokat nem olvastad fel neki.

– Nem volt benne az újságba, tanár úr.

– Ne hazudj!…

– Nem volt benne.

– Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad! Eladtad gazember! Ne hazudj a szemembe kis gazember! mert úgy váglak pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe hazudni… Miféle gyerek vagy te! Mi az apád?

Misi hallgatott:

– Nem hallottad? Mi az apád?

– Ács.

– Na meglátszik. Igy nevelni rá a hazugságra… Ez bele van trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.

Misi erre a szóra merev lett s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a gyereket s mézes szavakat keresgélt, hogy ön maga ellen tanuságra bírja, most parasztdühvel kelt ki magából s a gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről:

– Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gazlélek! kitépem a füled, te!…

De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította s orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett s úgy nézett ki, mintha egy pillanat mulva kész volna nekimenni a tanárnak.

– Teljesen romlott erkölcsi karakter, – mondta az elnök türelmetlenül – azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes halmazata, amely előttünk áll s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de egy kipróbált és raffinált gonosztevőnek is becsületére válnék.

– Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!

– Jeles tanuló, jeles tanuló, – mondta az elnök – az ész, az egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívben s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.

– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább, – kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.

– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is aligha rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is büszke lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni diák voltál!… gaznép!

A hangjában valami rendkívüli áhitat és pietás, lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte magasztos hevülettel töltötte el, úgy hogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is és egyszerre szégyelte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.

De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló erkölcséről, a haza jövőjéről…

– Eredj ki, – szólt aztán az elnök a gyereknek – majd várj be és majd hivatunk, ha kellesz.

Akkor a kis fiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt jelen s azt mondta neki:

– Kérem szépen, igazgató úr, azért jófiúnak tetszik engem gondolni, úgy-e?

Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:

– Hm… Éppen azt akarjuk megtudni… Éppen ezt firtatják a prófesszor urak!…

A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de a szíve azért titkon mégis csak az öreg úrnál maradt egy kicsit.

Ahogy kilépett az ajtón s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak épen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá, az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda s keskeny kis fején fekete kis kemény kalap volt, nagy sötét szeme kutatva pillantott körül s ahogy felismerte kis öccsét, kitárt karral sietett hozzá.

– Misikém, – mondta s a keblére ölelte.

És a kis fiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém… elöntötte a könny s beleroskadt a bátyja karjába s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába s szakadt, szakadt belőle a zokogás.

Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött és megszabadítja őt…

– Bántanak, – fuldoklott ki belőle ez az egy szó – bántanak, Géza bátyám…

És az keztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét s megcsókolta a homlokát s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, oh azok a drága, nagy komoly szemek:

– Édes kis fiam…

– Nem leszek többé debreceni diák! – kiáltotta a gyerek. – Nem akarok többet!… bántanak!…

És zokogott s csuklott és hörgött és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne…

A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

XII. FEJEZET

amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész életében minden munkáját ugyanolyan csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő válságok között vitte végbe, mint első kis versének költését.

– Maradj itt fiacskám, – szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel – bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen.

Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén s remegett, reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte mondani: Simonyi – óbester – kisgyerek – korába… felmászott – eccera – verestoromba… Magosvolt – a toron – magosa teteje – azegész – fedele – verebe – kkeltele – Simonyi – óbester – mintegy a hős – kiállott – ott látta – alatta – azegész – világot. – Azsebét – megtömte – verébfi – ókákkal – nemcserél – nemostan – azegész – világgal…

Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben, mikor először kitalálta.

Ijedség fogta el… Mintha elveszített volna valamit. Valamit kiesett…

Újra kezdte mondani: Lámmegmondtam – Angyalbandi – nemenjaz – alföldre… Betyároknak, zsiványoknak – közibe – közibe… Ez sokkal jobbnak tetszett neki s próbálta: trallalala – trallalala – trallala – trallala…

A homlokát erősen a pad széléhez szorította s erőltette az agyát, hogy eszébe jusson, a szemét behúnyta, hogy fájt s vicsorított hozzá:

Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat, hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az egész kintugráló vidám kollégiumi néppel… »Nem vers, de igaz!« (Tavaly Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr, aki meg akarta tréfálni az inasát s azt mondta neki: Tudsz te verset mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset:

És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta a legény:

És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.)

Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne a kollégiummal. Nem vers, de igaz.

Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy a szeme is könnyes lett és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott eszébe, már ördög bánja, kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a szépet:

vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta volna ki, csak olvasta volna, vagy álmodta volna s mindjárt elfelejtette…

Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ egy verset és azt is elfelejti… Azok a csúszómászók kiverték a fejéből odabenn:

ilyenek voltak valahogy benne.

Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papirja nem volt. Csak egy kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az édesapja utalványának a szelvénye volt…

Lehajtotta a fejét s újra a padra borult, mintha porrá lett volna, összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, az édesapja sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi baj… Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett… A nehéz porban cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor a mult nyáron ételt vitt édesapjának Kinyizsre s a mély homokban térdig járt s alig bírta a hőségen a lábát: most a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte kiütni magán, amit a hő nyáron érzett… Szörnyű káromkodást hallott, az egész teste végig iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy fekete parasztot, aki ordítva emelgette az öklét s két-három feketeruhás parasztasszonyt, akik uszították s torkukszakadtából acsarkodtak s az édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt…

– Az isten így meg úgy… röpködött az isten neve vastagon és durván, és zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé… – Százhatvankét forintért vállalta, má kétszáztizet kiattam, még hun vagyunk!… még se ódala, se ajtaja, se semmi az isten…

Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított, ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik:

– No Gazsi, – mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása volt, valami tréfás nevet adni, – mit hoztál? krumplilevest?

– Csirkebecsináltat, – mondta ő.

– Pszhő – tett valahogy így furcsán az édesapja, – csirkebecsináltat!… Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled – s hátra akart menni az udvaron, de a parasztok, akiket egy percre megállított a veszekedésben a gyerek megjelenése, most újra elkezdték:

– Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga gazember!

De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:

– Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, valahol egy… Itt hagyom, csinálja meg magának!… Dűjjön össze az egész, szakaggyon rá, az…

– Százhatvankét forintért vállalta!

– Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a százhatvankét forint?… Többet megivott abból kend, mint én, mer én fizettem kendnek áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! Itt a százhatvankét forintja a házába, ott a gerenda, ott a szarufa, ott a zsindely, itt a munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét pengőjét, tetvesek!

– Vállalta, csinájja meg, ha vállalta, csinájja meg! Minek vállalta, ha nem tuggya annyiból kicsinálni, – rikácsoltak az asszonyok.

– Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, dufla ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a háza tetejére, valahun egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már, menjen, haljon meg! Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély, annak már a koporsóba a helye!

Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta. – Gyer innen! – kiáltott rá s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek, akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem hallották a tovább folytatódó csatározást.

De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert s úgy gondolta, hogy a parasztoknak van igaza s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek a nehéz, tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a napszámos, a pipa lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb, odább: ember ez is?… az ő édesapja tízszer átfut a falun azalatt, míg az egy kosár földdel végigtehénkedik fel a padlásra… S mekkora fákat repít fel a tetőre, még reggel semmi sincs sehol, estére olyan pár szarufák sora áll, be is van lécezve s milyen tehetetlen marhákkal kell dolgoznia… És azok a gazok, azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: a forint: a krajcár… Hogy mindent megkapjanak, amit csak a szemük, szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt alkudva, kupori, zsugori módon… Saját magának dolgozott szegény, úgy dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez igen, ezt elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki nekik így töri magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem lop el belőle semmit, nem keres és mikor a kimondott összegen túlment, mert nem telt ki belőle: elkívánták volna, hogy a vállaló mester elmenjen haza a falujába, adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse tovább az ő házuk költségét… Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a gyermek lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját s úgy gondolta, igenis, meg kellene tenni és inkább tönkremenni, mint hogy ilyen csúfságot érjen…

Néhány kanállal evett az apa jóízűen az ételből: Na egyél! – mondta aztán s odatolta neki és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert azt szerette volna, ha elteszi magának estére, vagy holnapra. De rászólt. – Egyél te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! Erre ő gyorsan enni kezdett, mert tudta, hogy megteszi.

És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor az édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy őt szidják, büntessék, kicsapják; végigsimította a homlokát s azt mondta:

– Jaj istenem, istenem, – s ebben a sóhajban benne volt a legnagyobb fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége…

Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy egymást megértsék?

Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni tudjon?… Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég s olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire másoknak szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, elégedetlenség, felzúdulás… Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől s teljesen magába bujva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él s kisgyerekül már akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó gondolatot mások számára: és íme már a legelső lépésén ekkora felzúdulást ébreszt…

Nem, ez elintézhetetlen… Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét: ez az eset rajta marad míg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni tudnak…

Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és a két oldala a végén le volt faragva, két egymással szemközti lapja, hullámosan, szépen: s ez volt az ő jele, kézjegye a ceruzán, hogy ez az övé, nem is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne, ellopnák, ő nem kérné vissza s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a kalapját, azt is megismerte a kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a gyanú, csak azért, hogy most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen senkinek sincs: senkinek a világon, csak neki van így megfaragott plajbásza és másnak senkinek… Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni, hogy: Simonyi óbester… mint egy hős kiállott… ottan látta köröskörül… az egész világot!…

Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni. A fogát összeszorította s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett a reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót… de elveszíteni a saját költeményét…

Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami elveszett… ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, tán egyszer az iskolában tanították volna a tanárok s beszekundázott volna, aki nem tudja elmondani… megmagyarázták volna, hogy azt, hogy »százezerszárny«, nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak… hanem izé…

Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta, miért? egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj: itt van Géza bátyám!… Megvan a megváltás… itt a megváltó… hisz már nem az ő gondja, hogy mi történik tovább, levette a válláról a felelősséget valaki… és úgy hasonlított most a Gézabátyám arca a jó Jézus-Krisztuséhoz, épp olyan szelid jó szakálla van, barna szakálla, erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható… Magára veszi most, kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, hanem erény… Így jó, ha van, aki az emberről leveszi a felelősséget, így jó… hogy felegyenesedik az emberi lélek az ő dicsőségében s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és dicsőségesen fehér…

Kijöttek a tanárok zsibongva s ő már úgy állott fel, szinte átszellemülten dideregve.

– No, szegény kis nebuló, – mondta az igazgató erős katonahangján, – mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak… Nézzetek rá! sugárzik róla a becsületesség…

Misinek arcát elöntötte a könny.

– Jótanuló, jómunkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény édesapja rá… No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad…

Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a tanárok tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna ínyükre a szerencsés befejezés; a kövér, pohos, krumplifejű tanár olyan vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a szemét az útálattól, még mikor tovább ment, még mindig utána nézett, hogy tovább útálhassa. Mért nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, szegényke nem is tudta, milyen tehetségtelen történész volt e professzor, csak később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen iszonyúan ostoba írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel nézett mindent a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan, amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölő, ha dícsér, fecseg:

– No fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok, azt, ami benne van a kollégium címerében: »Ora el labora!«… Tudod mit jelent ez? imádkozzál és dolgozzál! ezt tartsd szem előtt: imádkozni s dolgozni! akkor a jó isten segítségét nem fogod nélkülözni… Hát akarsz-e már debreceni diák lenni? – s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy s egyúttal két kézzel igazította meg a cvikkerjét:

De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett és rekedt lett és azt felelte:

– Nem.

Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a gyerekre s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég nagyra nyitni apró szemeit:

– Neeem?… – s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta – és mért nem?!… rikácsolta el magát.

Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy: csak nem!… mikor a szeme a bátyjáéval találkozott, aki komolyan, csodálkozva, de megértően, figyelmeztetve s kérve pillantott rá… és az ő szeme ott maradt a drága barna szemekben, a mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze mese-messziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmult élteken át pillantott volna rá s elbágyadt és ellankadt s elvesztette erejét s érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az erő, a kegyetlenség s jóságra és türelemre válik s mély szakadék szélén ingott és lebegett s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta, magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem… nem… nem… csak: nem!… csak: nem!… csak: nem!…

– Nem kell kínozni a gyereket! – mondta az igazgató. – És ha nem akar, nem akar!… Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy a tatár vigye el!

Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen fogja, jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi s aztán elvezeti a sok beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül…

Vakon, mintegy szellemkézen ment… lépcsőkön fel, folyosókon tova.

– Melyik az ágyad? – kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak. Ő az ágyához ment s szeretettel simogatta fekvőhelyét: – ez az én ágyam, – mondta s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. – Ez az én ládám, – mondta s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára, – ez az én fiókom – és megkerítette virágfakasztó varázzsal debreceni diákságának kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét…

Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit, csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a sírhanton s hirtelen kiemelte a pergamentbe kötött könyvet, az üreset… és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja… ah nem fogja beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák és megtudnák és beszéd lenne róla és a titkot elveszteni… azt nem… és mégis ezt a könyvet vitte csak, a többi az mind vesszen el… mert csak ez az egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimboluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, belevaló méltót hozni nem hozhat…

De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta s ment bátyjával tovább és a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a nagytemplom felőli régi, szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki, kí a világba.

A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki s a szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő és soha többet nem lesz debreceni diák… a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el, így szállt lejjebb, lejebb a mélybe, a mélybe s már nem debreceni díák…

Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes jó cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a bicegő skálák s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk… és ő többet már nem debreceni diák…

Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi bicskája… s megrándult a karja s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban s a homlokát földre tenni a bűnbánattól bűneiért és… kikotorni… s elvinni a bicskát… emlékül, hogy ő volt debreceni diák.

Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette az ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle senkinek s a földszinten a nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy úrnak, a debreceni lunátikust, óh Istenem Nagyúr… a kis púpos jó ember s a magyarok dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte meghal, mire kiérnek a kapun s még ráadásul e pillanatban felcsendül a csengő és ő összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a kollégiumból…

Csak 12 órát csengettek s ő kint volt egy ugrással, lent a téglajárdán, ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje s teliszívta magát: még az imént elnyomott kis, szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog ember az emberek között…

Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos erején…

És mikor a Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett, úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros sapkáját s azzal, mint süveggel gyerek a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a helyen, ahol minden s annyi történt vele, az öreg úr kapuja előtt s a divatkereskedés, ahol Bellát látta s ahol a fiúval veszekedett, s a sivatag-tér szörnyűsége: a rádőlő templom árnyéka: harangkongás: elszédült s ájultan hullott a járdára.

Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét, emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez az aszfalt, mikor az a mezítlábos belépett, akinek a lábanyoma most is ott van a Nagyvárad-utca felé, a vasút felé, Bella elutazott, oh jaj, szegény Bella… Vajjon az ő lebukásának nyoma itt marad a hideg aszfalton… és Debrecen utcáin?… – s mosolygott.

Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka tüzességét érezte és a lehellete forróságát és a hosszú, hosszú vergődés nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint gőz a kazánban, gépész nagybátyja tüzesgépjében, egyszerr hallotta titokban, hogy az édesapja birtoka azért úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant az alföldön, de nem csak úgy magától, hanem mert felrobbantották… s emiatt licitáltak el mindent a tiszaparti kisfaluban, a nagy diófákat és a szilvásokat, ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt s ők koldusok lettek s földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől és a pálinka szagától… és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell robbannia, mint annak a kazánnak és el kell pusztulni, az édesapja élete is itt van az ő betegségében és hogy az ő életét is felrobbantotta az alföldi robbanás és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ… Jaj…

Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű narancsot kettőt s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni, ki volt téve a Leidenfrost kirakatába »vérbélű narancs«, de sajnált érte darabjáért három krajcárt… s virágot is hozott neki s eszébe jutott, hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, mikor a szülei szekéren futottak, a Tiszapartról messze, más megyébe, homokra a fekete földekről… s ő meg az öccse ketten betegen feküdtek a nagybátyjánál, a gépésznél, vereshimlőbe s azt írta a bácsi az édesapjának: »sógor a gyerekeid betegek, gyere értük, mert én nem vállalom!«… ilyen kegyetlenül és az édesapja eljött, akkor is nagy tél volt és betoppant s csinált neki csergő játékot dióhéjból, doboló játékot s nem vitte el őket, mert biztosan egy krajcárja sem volt… és vajjon most van-e?

Sokat sírt, befelé fordulva a falnak…

Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt s nem volt otthon a bátyja.

Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük s büszke volt, ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő s az éjjeli szekrényen orvosságosüvegek vannak s poharak, ezüstkanál és beteg!

– Szervusz Misi.

– Szervusz Orczy.

– Szervusz.

– Szervusz Gimesi.

– Hát hogy vagy.

– Hát csak jól.

– Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, te olvastad?

– Én nem olvastam.

– Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót.

– De mikor?

– Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.

Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.

– És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, mikor a pakktáskát letetted.

– Igen, azt gondoltam.

– És százhúsz forintot nyert és abból 10 forintot neked adott, negyven forintot elköltött ruhára Bellának, ez ötven, tíz forintot egyébre, az hatvan, húsz forintba került az út, az 80, tíz forintot adott Bellának, mikor a hercegékhez ment, az kilencven, a kocsit is ő fizette ki, az két forint és csokrot is vett háromért, az 95, és a többit ellumpolta és az utolsó tizenöt krajcáron vett három levélbélyeget s megírta bűneit egyben az apjának, egyben a te bátyádnak s egyben a rendőrségnek s akkor bele akart ugrani a Dunába, de nem ugrott bele, mert hideg volt a víz biztosan.

Orczy és Gimesi nagyon nevettek, de Misi folyton csak azt mondogatta elhűlve: százhúsz forint, százhúsz forint… ez az egész?

Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész… Akkor mivel volt tele a pakktáska?…

– De nem baj, mert kifizették, – mondta Orczy – az egészet! már Pósalaky úr meg is kapta a hatvan forintot és a te bácsid az ötven forintot, mert tizet már kaptál, azt beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta el, mert Törökék szegények és ő sok jóval tartozik nekik, – azt mondta. Mert Török tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse.

Misi, savanyú volt a szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat beszéltek, az egész iskola tudja, hogy ő nem akar többet debreceni diák lenni és ez nagyon tetszik mindenkinek.

Akkor megérkezett a Géza bátyja s megkérte a fiúkat, hogy most hagyják magában Misit, mert megint láza lesz.

Másnap eljött Viola Sanyival. Viola nagyon sírt s bocsánatot kért Misitől s meg is csókolta, azt mondta, hogy »Bella csókoltatja az ő kis poétáját« (ettől Misi lángvörös lett) és hogy Bella nagy szerencsét csinált, a hercegéknél van és már küldött is ezer forintot, a vonatról rögtön kocsiban a hercegékhez ment s a tanti nagyon szépen fogadta és nagyon szereti s rá fogja hagyni az egervári uradalmat, mert nagyon hasonlít a meghalt lányához és az hetvenkilencezer hold s most már meg van alapítva a szerencséjük és most már Sanyi Pestre megy tanulni, ha itt megbukik és egyetemi tanárt vesznek mellé nevelőnek!

Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot s újra nagy láza lett.

Egy hét mulva már jobban volt, fel is kelt, de maga is nevetett egy kicsit rajta, elfelejtett járni, csakúgy szédelgett, mint az őszi légy.

– Mikor megyünk a kollégiumba, – kérdezte egy este a bátyja váratlanul, – órára? – tette hozzá szelíden.

Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta:

– Soha.

Soká hallgattak. A tűz világított s kint a kis gőzös tutult.

– Akkor mi lesz belőled? – kérdezte a bátyja egészen halkan.

Misi soká hallgatott, nem merte kimondani, ami a szívén volt, csak lesütötte a fejét.

– Hát mi akarsz lenni, édes kis fiam? – kérdezte a bátyja újra.

Misi hirtelen azt mondta:

– Az emberiség tanítója.

Újra hallgattak soká.

– Tanító: tanulás nélkül még senki se lett!… – szólt a bátyja.

Misi elszégyelte magát, hiszen akar ő tanulni, nem is tanulni: tudni!… Tudni akar ő: mindent, amit ember tud s megrémült, hogy most elárulja magát, a titkot, amit senki se tud, még ő maga sem akar önmaga előtt sem tisztázni… amit senkinek se tudna megmondani, talán csak az édesanyjának, hogy: »költő«…

– Hogy gondolod, Misikém? – szólt édes tréfájával a bölcs bátyja, – csak úgy elindulsz és mégy az úton? és aki szembejön az élet országútján, azt mindjárt tanítani kezded?

Misi lehúnyta a szemét titkos mosollyal:

– Igen.

A bátyja félszemmel, mosolyodva nézett rá.

Sokára, a jószagú szivarját kivette szájából s azt mondta erélyesebb s rendesebb hangon:

– Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol én tanítok és ott majd tanulsz, odáig, amíg mind megismered a deklinációkat és konjugációkat és mindent, amit mások tudnak, hogy te is tovább taníthass másokat.

Soká csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt és örült, hogy így lesz. Akkor azt mondja a bátyja nyájas szelídséggel, – mintegy lelki biztató hang, mely a szívet feloldja a zárakból s kiteríti az isten színe elé:

– Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget?

Misi lopva nézte, nézte a bátyját, újra könny öntötte el a szemét, s összekuporodott, mint egy kis giliszta s egészen halkan és egészen csendesen azt rebegte:

– Csak arra, hogy légy jó… légy jó… légy jó mindhalálig…

S fejét leejtette s szivárványszínű lett a szoba s egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el, menni, elmenni innen abba az iskolába, ahol már ő tanít… ő… a drága, az édes jó bátya… az égbe… az égbe… mert az maga az Ég…