Légy jó mindhalálig

I. FEJEZET

amelyben egy kis diák elveszíti a kalapját s emiatt késő télig hajadon fővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a közömbös világ is észre nem veszi a rendellenes állapotot.

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül.

A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legszélső fiókját kihúzva, abban kotorász. Ennek a fióknak az első oldala zöldre van festve, mint maga az asztal. De az asztal felső lapja már erősen meg van kopva, a fiók azonban még mindig friss zöld s ez igen tetszik a kisdiáknak, csak azt sajnálja, hogy a fiók régi birtokosai a kulccsal már ezt is össze-vissza karmolászták.

A fiókba szép rendetlenséggel volt belegyömöszölve egy rakás iskolai könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt bele, mert mennie kell a füvészkertbe latint tanulni, és pedig a gerundiumok s gerundívumok titkos fejezetét, azonban sietve odapillant a másik, kicsit nagyobb diákra, aki osztálytársa s Böszörményinek híják s szintén ott van a coetusban, a szobafőnök legszigorúbb tilalma dacára végigheverve az ágyán. Böszörményi, úgylátszik, a mennyezeten piszmogó pókot figyeli s jobb lábát egyenletesen lógatja le az ágyról, szóval a kisdiák lopva nehány percet mer szentelni kincsei zsugori szemléletének. Volt ott a fiókban tudniillik egy Csokonai Vitéz Mihályról szóló könyv, amelyet harminc krajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész mult évet ez a könyv s ő akkor még nem lévén bentlakos, ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész mult évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már, de hisz ez nem csoda, mert még eleinte olyan kis ügyetlen fiú volt ő, hogy még gyerekszámba is alig ment. De az első gimnázium végén már meglehetősen megemberesedett s akkor már észrevette az antikvárium kirakatát s benne a Csokonait.

De csak a nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt, hogy meg kellett volna venni.

No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe jutott a könyv, hogy vajjon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajjon istenem, meg van-e még a Csokonai?

Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második emeletén a 19. számú coetusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb falán; szóval azt az ágyat, amelyet minden diák megvetett, ő azonban ennek az ágynak különösen s rendkívül örült, mert úgy tűnt föl neki, hogy ez az ágy olyan mint egy önálló vár, nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután már leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt s ott volt.

Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.

Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé s megnézte, megvan-e még.

Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta, éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot s ő messziről s remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.

Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas oszlopba rakta s behordta őket a kirakatból.

Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első órához, ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat s tollseprővel kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.

Ő csak éppen odapillantott, azzal megfordult s ugyanoly gyorsan vágtatott vissza a kollégium udvarára.

Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy gazdag ember, meglátta a kirakatot s azt mondta: ezt mind megveszem.

Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit nagyon szeretett s csak nehány nap mulva mert a kirakat felé menni. Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, és pedig olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. Később, éjjel, álmatlankodva kisütötte, hogy azok a könyvek nyakán maradtak a kis öreg Harmathynak, aki fűszerkereskedő és antikvárus volt (mióta megvette a városi nyomda ócska szemeteit) s azóta olyan mérgesen is szokott a boltja ajtajában ácsorogni, csak akkor lett nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s most újakat rakott ki, hogy hátha ezek inkább megtetszenének a jövő-menőknek. De rossz helyen volt a bolt, arra nem szokott senki sem menni, csak cselédlányok kannával a karjukon, meg egyik tanár, aki arrafelé ment haza.

Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: »kérem szépen, a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni.«

A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte s ő ezen nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész forintra is. Annál több pénze tudniillik nem volt.

Úgy futott el a könyvvel, mint a kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. A csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést s visszakéri a gazda…

Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.

Az első oldalán, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből egy szót sem értett: »A physiologia által ma már igazsággá emelt ama sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje ép úgy által mennek a származással együtt a gyermekekbe, mint a testéi, a szellemi öröklésnek érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály.«

Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.

Igy volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette s hogy megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre fent a felső jobb sarkán ráírta erélyesen a nevét, hogy: »Nyilas Mihály 1892.« Lent a lap alsó felén kék festékkel oda volt nyomva egy cifra bélyeg, hogy »Spitz Ödön jogász«. Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta.

Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét.

Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan otthonról lopta el s úgy árulta tízpercben az osztályban s megígérte, hogy többet is fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen Imrének hívták s nagyon gyenge tanuló volt, az öt krajcáron rögtön vett két almát és egy zsemlyét s azt megette az ő szeme láttára, így hamar végzett az öt pénzzel, ellenben ő nagyszerű örömöket érzett, hogy koronás királyok és üstökös hősök laknak a fiókjában, a boldog hideglelés is utólérte, hacsak a sarkát megpillantotta a füzetnek, s különben elhatározta, hogy le fogja valamennyit rajzolni s e célra már vett is öt darab rajzlapot.

De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.

Ott, ahol tavaly lakott, a kistanács-utcai tanító bácsinál, a kamarában talált egy pergamentkötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának használtak. Ezt a könyvet abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy valami latin s a latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott, hanem a fedele! A fedelét kívánta meg rettenetesen. Második, harmadik vasárnap is elment a bácsiékhoz s egy óvatlan pillanatban győzött a szenvedély, kiszakította nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a könyvet otthagyta a kamarában, de a fedelét bedugta a kabátja alá.

Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott se mutatta meg senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak ötven ív papírt nem vett s elment a Darabos-utcába a könyvkötőhöz, aki ott lakik a Csokonai szülőháza mellett s tele köttette a pompás fedelet fehér papírral.

Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, labdakorából… Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni, amilyet még senki soha… ő nem tudja, hogy mit, de nagyon szépet… Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt, ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címűl ezt az egyszerű szót választotta: »Jegyzetek«. Ebbe senki sem köthet bele. Középre megint a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: »Nyilas Mihály«. Alul odaírta, hogy: »Debrecen« s ez alá az évszámot »1892«.

De aztán napok teltek s nem írt bele semmit.

Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa… megkritizálja… esetleg följelenti érte… esetleg ellopja… esetleg kineveti… Máris nem volt megelégedve még ő maga sem… nem szépen sikerült a címlap… Ahhoz képest szép, hogy ő csak második gimnazista, de ő valami olyan szépet szeretett volna, amilyen szépet csak álmodni lehet… Azt látta, hogy a betűi nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő azt gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni… Azt hitte, hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, felkiált: ejnye!…

Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni s csak olyan gyerekes firka sikerült… Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást okozott, a saját erejéből, a képességeiből kellett kiábrándulnia… s mégis a kín mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott ebben a könyvben, amit meg kell, amit meg fog oldani… egy megostromlandó vár volt ez, ami a legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül…

A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett.

Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott.

Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a Böszörményi? a többiek lenn vannak a kollégium hátsó udvarán labdázni, vagy kimentek a Nagyerdőre, a homokdombra. Ijedten gondolt rá, hogy vajjon nem az ő festékjére spekulál megint?… Tegnap vett ötért egy nagyon finom kármint Pongrácnál, talán már észrevette s most el fogja kérni kölcsön, aztán kimázolja az egészet, mint a multkor, s nem adja meg soha.

Gyorsan el akart iszkolni a latin könyvvel a füvészkertbe, de ahogy a fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt:

– Te.

Ijedten nézett a pajtására, annak semmi jót nem ígért az arca, már biztos, hogy festéket akar.

– Mongyad csak, van festéked? – kérdezte Böszörményi.

Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés.

– Milyen? – szepegte ijedten.

– Szépia.

– Szépia nincs.

Egy kis szünet támadt s ő már kezdett fellélekzeni, hogy ennek csak szépia kell s más nem.

– Hát kárminod van?

– Kármin?

– Igen.

– Van, – mondta csendesen s pislogott hozzá. Már vége a kárminnak, mert az nagyon olvad.

– Igazán? Van? Hisz az naccerű! – kiabálta Böszörményi.

Mindjárt fel is ugrott az ágyról s megállott az asztal előtt.

A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, hogy mikor a tornában felállottak, hátulról a harmadik volt nagyság szerint, minden további felesleges cigánykodást megelőzendő, belenyúlt a fiókja hátuljába s elkezdte szó nélkül kikotorni a festéket, mert azt úgy eldugta, hogy azt rajta kívül senki meg nem találta volna, egész külön a többitől, úgy, hogy egész karral kellett belenyúlni a fiókba, egész hátra, a balsarokba.

Kivette a kármint s letette az asztalra.

– Naccerű, – mondta újra Böszörményi, – ránézett a kárminra, jól megnézte, hunyorítva nézte, akkor kinyújtotta kezét, körömmel felcsípte, a tenyerébe vette, feldobta a levegőbe magasan s másik kézzel elkapta s még egyszer azt mondta:

– Naccerű!

A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem merte azt feldobni, mert félt volna, hogy esetleg leesik, eltörik, esetleg nagyon megszorítaná s az ujjához ragadna, esetleg… sok mindentől félt volna, de legjobban attól iszonyodott, hogy egy festéket labdának használjanak…

– Hol vetted? – kérdezte rém komolyan Böszörményi.

– Pongrácnál.

– Háromért?

Ez a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni kármint, de az egész lapos és száraz s a vak is messziről megismeri, hogy az csak olyan háromért van, de ez olyan finom, zsíros tapintású volt, víz se kell rá, máris olvad, odaragad az ember ujjához, igen pompás kis kövér festék. Böszörményi a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni, úgyhogy nem érdemes vele… Még a festéket se ismeri.

– Ötér, – mondta hát egyszerűen.

Böszörményi kinyitotta a szemét s szinte beledugta a festéket, úgy nézte.

– Jó! – Jó festék, – mondta s kicsit el is pirult. – Majd veszek én is. Most várok hazulrul pízt.

Evvel letette a festéket arra a helyre, ahonnan felvette. A kicsi már örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, míg hazulról píz jön.

De Böszörményit izgatta a dolog.

– Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulrul, – mondta fennhéjázva, – akkor én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, tizet. Ötven krajcár árát. Isten bizony!

A kicsi egy kicsit elszégyelte magát, hogy ő csak egyet vett s hogy ő nem dicsekedhetik avval, hogy majd kap otthonrul pénzt. Pedig ennek a Böszörményinek se igen gazdagok a szülei, azt már hallotta, mégis egyszer ő maga is látta, mikor öt koronát hozott neki a postás; hogy másodszor mennyit kapott, azt nem tudja, nagyon szerette volna megkérdezni, de restelte, mert még azt hinnék, hogy kíváncsi rá.

Néztek hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a festéket ujra az asztalról. Nemcsak úgy egyszerűen vette föl, hogy odanyúlt volna s felveszi, hanem elébb fölibe hajolt s balszemmel nézte, akkor a balszemét behúnyta s a jobbszemmel nézte. Úgy nézte, mintha valami piszkot látna benne, szemetet, vagy kavicsot, vagy szőrszálat, vagy mintha a festék vegyi összetétele nem tetszenék neki. Akkor óvatosan a markába vette s meggörbített térdekkel az ablakig ment vele, olyanformán, mintha a festék egy kis madár volna, amire nagyon vigyázni kell, hogy ki ne repüljön.

A kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a nyitott ablak felé, mintha ettől kellene félni éppen, de Böszörményi csak nézte a festéket s az nem repült el.

Az ablakon besütött a délutáni nap s bejött a prepák hegedűcincogása. A tanítóképezdészek ott laktak az alattuk levő emeleten s mindennap olyan rettenetesen nyikorogtak a hegedűikkel, hogy a kisdiák egész életére megútálta a hegedűszót. Most pláne nagyon sértette a fülét a nyivákolás, hogy még a festékje is kockán volt. Még mindig nem tudta biztosan, elveszi-e hát Böszörményi vagy nem, de attól különösen rettegett, hogy az ablak nyitva volt.

– Nem rossz festék, – fordult vissza Böszörményi az ablaktól. Jöttében feldobta újra a plafonig jobbkézzel s megint a ballal kapta el.

A kicsi szerette volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem szólt, mert nem szeretett verekedni, pláne nála erősebbel.

Különben is Böszörményi sértetlenül tette le az asztalra a festéket.

– Hol vannak ezek a betyárok? – kérdezte Böszörményi.

A kicsi elkezdett reménykedni:

– Lementek labdázni a hátulsó udvarra, – mondta szolgálatkészen, hogy talán eltereli a figyelmét a festésről.

– Labdázni?!

– Igen.

– Mit?

– Longa métát.

– Longa métát? – szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a dolgot.

– Azt.

– Hm. Longa métát?… az jó… mer ahhó sok kell…

– Sokan lesznek, – ajánlkozott a kicsi, – mondta Sándor Mihály.

Böszörményi azt felelte:

– Te mér nem mentél?

A kicsi elpirult, őt nem szokták híni, mert nem igen ügyes a labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk.

– Én megyek a füvészkertbe tanulni.

– Úgy! – szólt Böszörményi, aki úgy látszik már csak éppen ennyit akart tudni, – én meg festeni fogok.

A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. Megvolt ugyan a véleménye Böszörményi festéséről, aki inkább ezt választja, mint a longa métát… Mert nem kell ám azt gondolni, hogy ez a Böszörményi valami Munkácsy volt, mert ennek a festése voltaképen egyszerű festékpocsékolásból állott. Borzasztóan tetszett neki, hogy egy rakás tuscsészét telekeverjen különböző színű festékkel, már ez maga kielégítette, valami vandal gyönyörűséget adott ennek a kis fiúnak, hogy a szilárd kis gombalakú festékeket vízzé higítsa. Már a rajzolás nem is volt olyan fontos, mert nem festett, hanem rajzolt az ecset hegyével, mint a ceruzával. Virágot, ahogy az elemisták szokták, cserépben, meg zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de ez mind hamar összefolyt, akkor egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez igen, ez hasonlított az előbbi művelethez: fehér lapokat elrondítani. A rontás démona motoszkált az idegeiben s természetesen csak akkor volt elemében, ha sem a festék, sem a papír nem a sajátja volt.

A kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá szorította a latin nyelvtanát s fejébe készült nyomni a kis kalapját.

Még ez a kalap megállította egy pillanatra, mielőtt feltette volna a fejére, reménytelenül nézte meg. Ez a kalap nagy seb volt a lelkén, nem szerette, mert hátul sörte volt hozzácsirizelve dísznek, olyan fehér disznósörte, a vége fekete minden szálnak, szétterítve, mint egy kis legyező. Ez nem neki való kalap volt, ez egy olyan verekedőshöz való lett volna, aki hátracsapja a fejebúbján s akárkinek a szemébe néz, azzal a kihívó, hetyke pillantással, hogy: no testvér, kell egy pofon?… De ő olyan szélesebb karimájú barna kalapot szeretett volna, felhajló szélű komoly kis kalapot, amit jól lehúzhat a szemére s mehet magának alatta, gondolkodva, ahogy épen jól esik. Ma különösen égette az arcát ez a szemtelen kalap. A színe sem tetszett neki, zöld volt s a szalag helyett vékony zsinór volt rajta, két szál s a vége porcellánkörmöcskékbe belecsinálva. Már ezeket a körmöket ugyan ügyesen letépte róla, megpróbálta a sörtét is lefeszegetni, hátha anélkül formásabb lenne, de ahogy alánézett, rémülten látta, hogy ha leveszi, nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól megijedt, hogy akkor még sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint mindig, ahányszor föltette, hogy vajjon a sörte nagyon lekonyul-e amiatt, hogy úgy lefeszegette…

Végre mégis csak a fejébe nyomta a kis kalapot, akkor Böszörményi utána szólt:

– Nyilas!

Ő visszafordult.

– Hát itt hagyod?

Bámészan nézett rá.

– Hisz akkor szüret! – kiáltott fel Böszörményi s felcsípte a festéket.

A kisdiák csámborogva ment ki az ajtón s egy új motoszka került a lelkébe: nem kellett volna otthagyni!

A tornác nagy tágas, nyilt folyosó volt, vörös téglával volt kirakva a talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen, csak Debrecenben, náluk otthon egészen sárga téglák, betegesen sápadt téglák vannak, ő mindig gyönyörködve, szinte csodálkozva nézett a folyosó tégláira, mitől ilyen vörösek, olyan sok a vérük? Nem is mert rajtuk nagyon tapodni, nagyon ragadtak a talpra s még tíz lépés mulva is festett a cipőtalpa, ha már le is ment róla.

Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy pillantást ne vessen a magasból a szédítő mélységbe.

Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák alatt. Ezen a délutánon iskolai szünet volt s alig lézengett egy-két diák itt-ott. A kút sárgaréz kereke idáig csillogott s a hosszú sárgaréz cső is, amely a másik oldalon kinyúlik a kútból. Az a hosszú cső mindig izgatta a fantáziáját, olyan volt ez, mint egy hanyatt fekvő anyabárány; vagy egy tucat csöcs van rajta, s ha a vizet húzzák s valaki a cső nyílt végét befogja tenyérrel, akkor ezeken a likakon magasra szökik a víz. A kisdiákok ráborulnak s ezeken át szopják a vasas ízű kútat.

Le kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy vett új festéket s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy senki se találta volna meg, s még ha megtalálta volna is, nem szabad úgyse belenyúlni a más fiókjába, de ha belenyúl s elfesti, akkor a szobafőnök biztosan megvéteti vele… De így, hogy ő odaadta, most már mindegy…

Balra fordult el a vén kollégiumon s a sötét falépcsőkön ugráncsolt lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a másikra. Közben évődött magában s nagyon nyugtalan volt. Az első emeleten a prepák énekterme előtt megállott s a kulcslyuk felé bámult, nagyon szeretett volna benézni. Énekóra volt s pár pillanatig megleste a furcsa éneket, ami bentről kiszűrődött. Kínosan skáláztak odabent, de ő nem tudta, mi az, csak leskelődött egy kicsit, mint az őzike, ha idegen neszt hall, kinyújtott nyakkal, aztán odábbugrált.

Mikor leért a földszintre, usgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint ha a madár a kalitkából szabadul.

Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy családnál volt koszt-kvártélyra adva, de az idén megkapta az ingyenes tápintézetet, a tandíjmentesség már tavaly is megvolt s bejött a nagy sötét épületbe lakni, mintha a szabadból befogták volna.

Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét már Patakra vitték s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre odaviszik a szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a debreceni kevélységgel s meg volt győződve, hogy ilyen kollégium nincsen több a világon. Fölpillantott a rengeteg magas épületre, amelynek az oszlopfői felett furcsa duzzadt fejek voltak kőből kifaragva. Ezek a fejek is benne éltek a lelkében, borotvált arcuk duzzadtságával, szakálluk görög kondorodásával. Alattuk a vak hajlásban ott volt a kofa gyékénysátra. Odapillantott a hasított hátú apró veknyikre, a pici négyes szarvú császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt semmit, sohasem szokott ő itt vásárolni, még negyvenöt krajcárt szorongatott a kis kattanós zárú bugyellárisában s fogalma sem volt róla, hogy fizeti ki egy hét mulva Csigainénak a hatvan krajcárt. Ha ez eszébe jutott, csaknem meghalt a félelemtől.

A kert mellett bodászva ment el, minden vaspálcáját megérintette egy ujjal s bepillantott a Nagytemplom óriás épülettömegére. A könyvet nem kellett volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. De akkor azt gondolta magában, hogy ha azt a könyvet meg nem csináltatja, akkor nem érdemes tovább élni, nem lehet tanulni, nem érdemes semmit. Olyan kimondhatatlan láz vett erőt rajta, hogy nem bírt magán uralkodni. Azt semmiség megtenni, hogy az ember egy hónapig mindennap elmenjen a két kofa előtt s soha egyetlen szem almát, vagy szilvát, vagy egy falat dinnyét ne egyen, sem zsemlyét, vagy kiflit, vagy törökmézet; de hogy a maga Csittvári Krónikáját meg ne csináltassa… az lehetetlen… Bezzeg most már, hogy közeledik Csigainé a vasalt ruhával, most nem tudja, mit tegyen…

Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert zavarja, hogy minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a növényeknek a nevét, de mind latin név s egy év alatt egyet sem tanult meg belőlük.

Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a kis csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan mosollyal jön a fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni.

Hosszú fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak, ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok labdáztak a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy neki itt kell lenni egyedül. Csupa bánattal volt tele, nem bírt figyelni a latinra. Böszörményi nem tanul, hanem az ő festékjét pusztítja… ezt a sebet, a tövist sem lehet feledni; Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó társa, aki a Péterfia-utcában lakik, egészen kint az erdő felé, egy olyan furcsa lakásban, amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával lakik egy kapubolt felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők tudnak ott lakni, mert másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még valamicskével őnála is kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével szokott verekedni, csak úgy fejjel, mint a faltörőkos nekimegy akárkinek s hasba döfi a fiúkat, még a legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi a nevét úgy írja Ghimessy, de csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van a lelkében, egy pillanatig sem tud anélkül lenni, hogy ha nem gondol is rá tisztán, de ne érezze őt, a szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, s mereven magolta a következő sorokat:

szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje, valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt s a szemébe könny jött, mert tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt a konviktusban húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány krumplilevest esznek, nagyon szégyelli magát s most míg a latin conjugátiót hajtogatja gépiesen, folyton ég az arca a szégyentől, hogy azt a könyvet beköttette. Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy neki elsején ki kell fizetni Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van nyugodva, hogy még kell lenni őnála egy forintnak, vagy többnek is, mert nem tud arról, hogy Csokonait harmincért vette és a Történelmi Arcképcsarnokért öt krajcárt adott s a könyvpapírja benne van tizenöt krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és rajzpapír tizenhárom, ez nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna, akkor megvolna, akkor Csigainénak kifizethetné a hatvanat s még maradna az a negyvenöt, ami megvan a ládában s még maradt volna almára is huszonhárom krajcár, vagy akármire.

Csak a Csokonait ne vette volna… Vagy a köttetést… De a Csokonai-könyv olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt otthon hagyta, ezért is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem szakítják-e el s nem piszkítják-e be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni semmire, mert a második öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a komót fiókját s onnan kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen játszik vele, de biztos, hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen piszkos lesz, a szép képeket ki fogják szakítani, mert a negyedik öccse, az még egészen pici, az nem tud se olvasni, semmit, csak eltépni. Vagy tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik Kocsis Jóska, az mindent lop, az lopta el a nagybátyjának a szerszámját is, mikor a nyáron otthon volt a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan ügyes kis szerszámját ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála, annak az apja, az öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy »nem azé a madár, aki elereszti, hanem aki megfogja«.

Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a füves szegély kicsit magasabb volt s arra ült le, mert elfáradt a sok járkálásban.

De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig Istenem, az mindennél becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira tovább az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon szép, mikor azt írja a könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt s a tanára megengedte neki, hogy reggel ne menjen a reggeli órára… Igaz, a könyv írója ezért megsérti a tanárt, aki ezt megengedte Csokonainak, de Misi nem érez együtt ebben a dologban evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon szeretne, nem azt, hogy reggeli első órára ne kelljen menni, mert most nem kell hat órakor senkinek iskolában lenni, csak nyolckor, hálistennek, de azért most is sok minden van, amit egy jó tanár elengedhetne az embernek, például a rendhagyó igéket, vagy legalább a supinum tőalakot: épen ezt kellene most tanulnia, de nem képes figyelni rá s az órán sem értette… Igaz, hogy az órán is folyton Csigainén járt az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de nem is értett egy szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott biztosan, lehet, hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba bele fogja írni a Szivet, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a tartalmát, amit csak olvas és most legszebb volt a Szív s már végig is gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, a kis dobos… Nem, nem az tetszett neki legjobban, hanem az, mikor az a kis fiú (a nevére sem emlékszik), de Turinban élt Olaszországban, egy szegény embernek egy kis fia, aki éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt és helyette tovább írta a címszalagokat s az apa reggel így szólt: »Fiam, lásd, apád még nem olyan gyenge legény, mint gondolnád. Az éjjel is 150 darabbal írtam többet, mint rendesen.« A fiú ezt hallva, nagyon megörült és magát még jobban biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután minden éjjel felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak egyszer így szólt: »Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum fogy el«. A fiú már meg akarta vallani tettét, de ekkor apja elhallgatott és ő nem szólt semmit. Hónap végén az apa örömmel ment haza, sőt vásárfiát is hozott, így szólította meg fiát: »Látod fiam, én mennyit küzdök, mennyit dolgozok, hogy téged és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te tanulj szorgalmasan, hiszen tudod, mennyi szükségünk van a segítségre… A fiú könnyezett és még jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az éjszakázásnak megvolt a káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta magát jól kialudni, ezért álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű volt, sőt egy este, életében először, elaludt a tanulás mellett, az apja felköltötte. Ezután ez igen sokszor ismétlődött, sőt később mindennapivá lett. Az apa gyanúsan nézte fiát, nem tudta elgondolni, hogy mi baja lehet, sokszor megintette és haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de sokszor feltette magában, hogy azon az éjjel nem kél fel, de a megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz, ha fel nem kél…

Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a szemébe könny gyűlt s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.

Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja százszor nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia reggeltől estig s óriási fákat faragnia, hogy a családjának mindennapi kenyeret megkeresse, nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában, vagy a hűvösön perceg a papiron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a kedvéért elpazarolta azt a pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt adni egy üres könyvért, amiben csak tiszta papir van, mikor öt krajcár ára papirra ugyanannyit lehetett volna írni… S nem is kellett volna egyszerre még öt krajcár árát sem venni, csak egy krajcárért három ívet, azt sem győzte volna teleírni egész diligencia alatt…

Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják s kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg kinevetik, esetleg feljelentik s még meg is büntetik, ha kisül, azért felállott s elment a füvészkert hátuljába és ott a nagy bokrok alatt elbújva akart tovább sírni. De már a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú volt s elhatározta magában, hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá, amit vétkezett s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami a nyelvtan hátuljában van… Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben, abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló történetét is és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja eredeti fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik szakaszt is nyit a könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket fog írni. Igy legelőször a tanrendet, mert azt nem képes megtartani, sohasem tudja, hogy holnap milyen órák lesznek… Azután ebben fel fogja írni azt, hogy mennyi pénze van s mit vásárolt…

Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi pénzzel jött el hazulról s azóta mit költött: fel kell írni a Csokonait és az Arcképcsarnokot s a könyvet is, akkor akárki meglátja majd, milyen könnyelmű és haszontalan volt… Ezért erről lemondott, csak annyiban egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt kapna, majd arról fog elszámolni… Ha például otthonról küldene az édesapja, egy forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni s azt csak olyanra fogja költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe, mert tisztességes kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, festék, de csak annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még azt is fel fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát s az meddig tartott…

De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta Böszörményi talán már mindenestől el is használt.

Erre borzasztó ideges lett s minden meggondolás nélkül elkezdett hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta, mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban tanulhassa a leckét.

Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette, hogy az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. Szinte beleütődött a nagy vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza s a másik kapun menni be. Körül kellett kerülnie az egész épületet, pedig nem szeretett ilyen hosszú úton menni, mert minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve az ember annak, hogy valakivel találkozik, ismerőssel, vagy osztálytárssal, aki megbámulja, esetleg szól hozzá valamit, vagy a tanárral, aki végignézi, esetleg azt mondja: »mit futkározol itt hiába!« Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: »Hé, dárdás, gyere csak, szaladj, hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne veszítsd!« Ez pedig a legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az ilyen kisdiáknak a szolgálatért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra, vagy valamit… vagy pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek közül valamelyiket megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie valakinek, akkor amint átadja s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de olyan ész nélkül, hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani, hogy jól van.

De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt kellett a falhoz lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a vasajtón s a kulccsal kétszer ráfordította a zárat.

A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de amint a folyosó sarkáig ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az ajtót erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy semmi rázásra és döngetésre sem nyílik ki, akkor megnyugodott s szórakozott lépéseivel tovább ment s nemsokára eltűnt a lépcsőn.

Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az első emeletről is visszafordul s újra megnézi, hogy jól zárta-e be az ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor megint megijed s visszafordul és újra felmászik a második emeletre, hogy megbizonyosodjék felőle, vajjon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt sokszor az öreg tanárról, de még maga szemével nem látta. Most aztán elfeledkezett festékről, mindenről s kimondhatatlan rettegéssel ott maradt a sötét folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e?

A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak s a vér megállott a testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le kell már menni a földszint felé, pontosan az első lépcsőről, ahogy lelépett, hopp, egy ideges kézmozdulattal visszafordult s egyenesen felfelé indult a második emeletre.

Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a szeme előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt a sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár, hogy utána leskelődik, esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból leste meg, mint a többi kisdiák, esetleg megismerte volna s beadta volna az igazgatónak, aki úgy tud ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, hogy valaki a szemébe kerüljön, az ő termük szemben van azzal, amelyikben az igazgató, más néven »a vín baka« tanít s áthallatszik két bezárt ajtón át, hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni s a tanár is nevet s kopogtatja az asztalt: »ide figyeljetek!«

De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő folyosókon s óvatatlan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg professzort, aki valósággal feljött a földszintről másodszor is s a kapu alól harmadszor is, megnézni, hogy a levéltár nagy vasajtaját csakugyan bezárta-e.

Csak mikor már végkép nem lehetett arra számítani, hogy még egyszer vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.

Már mindenki otthon volt s előkészítették a brugót a vacsorához.

A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon s kifelé fujta a füstöt, a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült és cigarettát töltött nagy szorgalommal. Ezek ketten nyolcad-gimnázisták voltak. A többi öt gyerek, vele együtt, második osztályos.

Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.

Ijedten nézett rájuk.

Böszörményi már nem festett, hanem a brugót, a barna diákkenyeret majszolta s még jobban röhögött, mint a többi.

– Mi van a fejeden? – kiáltottak neki.

Ő rákvörös lett s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába olajfaleveleket tüzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a phaedrusi mesék lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú illatos leveleit úgy tüzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni.

De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy ott felejtette a kalapját a kertben.

Letette a könyvet az asztalra s visszaszaladt egy szó nélkül.

De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő vaspálcáit s kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. A szeméből sűrűn ömlött a könny s ott állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó, csak meg kellett volna rántani s akkor kijött volna valaki, kinyitja a kaput s ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a csengőt, még a kezét sem merte kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy valami kertészlegény az úton a kapu felé közeledik, rémülten visszahúzódott, hogy meg ne lássa s meg ne találja kérdezni, hogy mit akar.

Soká állt a kollégium sarkánál, elbujt az emlékkertben az orgonabokrok megett s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi csengőt.

Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már mindnyájan lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, azt a rosszat, amit már nem akart többet viselni, mert a multkor, mikor a Nagyerdőn voltak, megázott s kajla lett. A szemébe húzta és ész nélkül szaladt le a lépcsőn, hogy még az étterembe bejusson.

Mire odaért, éppen felállottak s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő, de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva s neki sikerült becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan, amit ő nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral.

II. FEJEZET

amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes ember lesz, megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül és az ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre pompás kondiciót kap s pénzt keres.

Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óra közben, mint mindennap, elszaladt a pedellushoz s megnézte a kátrányszagú vasrácsos fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy leírva látta, mindig szívdobogást kapott.

Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért s előre kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.

Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.

– Hogy híják?

– Nyilas Mihály második gimnázium.

A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában s még egyszer végignézte a leveleket.

– Óvasta odaki a nevit?

– Igen.

– Osztíg Nyilas András?

– Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé.

– Az a, sz ipp a nincs.

Egyszer csak a homlokához kap s még a kalapot is feltolja rajta, a kis karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:

– Nízzik csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja.

Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. Pakkja; Az édes anyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza megmondta az édes anyja, hogy »fiam, csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk édes kis fiam«.

Aláírta az ívet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két krajcárt.

– Öt píz, – mondta foghegyről a pedellus.

De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.

– Hajja? Öt píz!

Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.

Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni s végre is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett asztal alá bujkálni érte, majd elsülyedt a szégyentől. Kint csengettek, erre még jobban sietett s újra kipotyogtatta a markából a harminchat krajcárját; már csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki Csigainét sem.

Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán volt s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.

Gyorsan a helyére ült.

– Hun voltál, – súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.

– Pakkot kaptam.

– Pakkot!?

Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá s boldogan mosolygott.

A tanár úr felállott a pódiumon s körülnézett az osztályon.

Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem tűnő lenni, hogy valamikép ki ne híjja a figyelmét. A diákok úgy értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi pláne a mindentudó és semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten ments, hogy meglássék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most mindjárt rácsapna s jaj.

Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár s Misi fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása az volt, hogy egy-egy tájékára az osztálynak rávetette magát s az egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók megpihentek, most a gyengék fognak izzadni máma.

Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét mindig letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a kezeügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, hogy a mellénye kifogástalanul símuljon, s egy porszem se szálljon rá. A szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember lukszusa az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban. Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával, hogy: