Három büdös gigerli
Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év mulva egyszer csak kilobbant benne is a testiség kultusza s a Gyéres tanár csodálatos önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan társaságba került, ahol erre volt szükség.
– Hazulról kaptad? – kérdezte Gimesi.
– Igen.
Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt s eltette, csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.
Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, »három és fél kiló«.
– Mi az? – súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman ültek egy padban s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első az osztályban, ő a második s Ghimessy a harmadik. Orczy a latintanár kedvence volt, tehát most is minden lépését leste s folyton készen volt, hogy bárki helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami történik mellette s odahajolt hozzájuk.
– Pakk, – mondta Misi.
Orczy hallgatott, nem tudta mi az.
– Nyilas elemózsiát kapott hazulról, – súgta Gimesi.
– Ja, – mondta Orczy s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az, mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt oda, csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, meg a térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a menéssel. Szóval rettenetesen nagy úrfi volt s nem illett a csikó mellől beszabadult fiúk közé.
Gimesi lesütötte a fejét s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő tudta már, mert neki a nagyanyja szokott pakkot kapni. Persze annál jobban vágyott rá, hogy egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna magát.
Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irígykedve nézte a kis Nyilas Mihályt.
A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be.
Ez egy ideges, kemény legény volt, agyagsárga lobogó haja volt s felfelé törülve viselte, szigorú villámló szeme volt s kemény ökle; beszélték, hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a csizmás pedellusokkal sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a tanár is nagyon öltözött, de legalább nem szagosította magát, vőlegény volt s úgy csapkodta a krétát a táblához, hogy pattogott, néha az ötödik padban ülőknek is majd kiverte a szemét a krétadarab. Nem is sokat törődött a számtannal, eszében sem volt, hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, megértesse, megszerettesse, hogy a gyermeki lelkeket felnyissa, mint a drága kis kapukat a tudás számára: hanem abban a pillanatban, mikor egy gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok előtt, kitört rajta a düh: még ennyit se tudsz, te szamár! s zengett a négy fal. Misi szégyelte magát a felelő helyett s úgy súgta, mondta volna neki, s a végén kisűlt, hogy ő sem értette…
Aztán tizenkettőt csengettek s felszabadultan rohantak ki az iskolából. Misi két perc mulva már fent volt a coetusban, s bár elhatározta tízszer is, hogy senkinek sem fogja mondani, hogy pakkot kapott, mert az édesanyja a szelvényre is ráírta, hogy »ne dicsekedj vele, nincs mivel dicsekedni fiacskám«, mégis az volt az első szava, hogy:
– Pakk!
– Mit?! – kiabáltak a fiúk, – pakk!?
– Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! – kiabált Böszörményi, – de én is fogok a napokban, már megírták otthonról, egy egész sült libát fognak küldeni.
Misi szégyelte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni s kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja magát megvendégelni senkinek, de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát megenni, mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott legtöbbször pakkot kapni s már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt az édesanyja, hogy mi az: elemózsiát kapni.
Csengettek a konviktusba ebédre s mindnyájan egy perc alatt elrohantak.
Mikor aztán a negyed brugóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé oszlottak, Sándor Mihály odaállott mellé.
– Voltál már a postán?
– Nem.
– Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.
– Nem?
– Majd én elmegyek veled.
Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.
Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek s le kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.
A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás volt, aztán magyar.
A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a kordován s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan szokott bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette az asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az osztályon s intett, hogy: üljetek le.
– Nahát kis fiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? – mutatott rá egy fiúra.
Az ijedten felugrott s elkezdett hebegni és habogni s kapkodta a szókat. Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, szépen kisegítette a felelettel a gyereket: úgy-e ez volt… s elmondta a a leckét, annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen vagy nem… És az aztán lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna, mikor igent kellett mondani, mert Valkai tanár úr úgy kérdezett, hogy: »úgy-e Jákóbnak tizenkét fia volt? nagyon jól van«.
Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna, szakmányba. Később a kisdiák kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a természetfölötti dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha éjjel, nyáron kint ültek az eperfa alatt, összegubbaszkodva, s várták az édesapját, aki távoli tanyákon épített, de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az égre s az édesanyja azt mondta, hogy azok a kis csillagok épen olyan nagy világok, mint a Föld… s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több akkora földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában… hogy mekkora a világ… s hogy mi minden van rajta… s fogott az édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt s megnézték, milyen szép, hogy semmiféle művész olyat csinálni nem tudna… semmiféle ember soha… Hát ki csinálta, ki csinálta, ki találta ki… Van… de miért van… meddig van… mi lesz aztán… mi volt azelőtt… Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon… s ez volt az ő vallása…
De mikor a hittanórákra gondolt, fáradság lepte meg és unalom, hatodikban fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme; akkor mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem tudott találkozni, aki a legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes lett volna gyermeklelkét megrezdíteni…
– Jaj, csakhogy vége volt, – sóhajtott fel Gimesi is és ásítást nyomott el s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. Ilyeneket is szokott mondani: »hol szakítottad el a kabátodat?« Vagy, hogy, »mért nem mosod meg a nyakad?« Ez szokatlan volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.
– Má megkaptad a csomagot? – kérdezte nyujtózkodva Gimesi.
– Meg.
– Meg?!… Mi van benne?
– Hogy néz ki?
– Vászonba van varrva.
– Vászonba? Mér nem bontottad fel?
– Nem vót idő, jönni kellett órára.
Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a sor szélén, hát könnyen mozgott.
– Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?
– Komám, hogyha nekem jött vóna, akkor én nem jöttem vón órára, hanem felbontottam vóna, – szólt Gimesi.
Orczy csak most jött, mert ő katholikus volt s nem volt vallásórája s a csomag volt az első kérdése; Misi nem volt ilyen nevezetes ember még soha, mint most.
A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban s mindenki azt mondta róla, hogy rémnagy költő. Tulajdonkép esküdtfelügyelő volt, vagyis végzett theológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban s felügyelt a bentlakosokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott s mindjárt elpirult, aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kis kutya, most, ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.
– Mit nevettek? – kérdezte Misi.
– Nem látod?
– Mit?
– Birkanyírás vót.
Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját s mikor leültek, lehajtotta a fejét a padba s a könnye potyogott.
A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett a nevetés: rájött. Lángvörös lett s lesütötte a fejét s ő is elkezdett nevetni.
– Látom, hogy ezen nevetnek, – mondta magázva, – mert ő volt az egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát kérem, de csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre még hangosabb lett a kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fujta a hajam: hát szóval bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki mondani, hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – erre iszonyú hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem igaz?
Rettentőeket nevettek s ez egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megaprehendálva:
– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kálkulus a négyes, de a tanár a lányiskolában is tanít s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét s még soha ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanut fogott, nem tudta mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be s szigorú lett.
– Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt bontva s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta. Bár bezárta volna!
Szégyelt szólani, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem szabad másnak látni.
A levelet kereste legelébb.
– Itt a levél, – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk s feljöttek a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi s egy 21-coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakkolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs, – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a víz… itt van: megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva, – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre… kentetek.
– Ki kente?! Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen, disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! – kiabált kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt, – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.
– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsi büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó.
– Most aztán mi lesz?
– Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt s végül is kirukkolt:
– Elloptátok a késemet!
– Ki lopta el?
– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én mék vágta zsebre.
– Fogd be a szád.
– Aggyátok elő!
– Add elő te a kenőcsöt.
Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött s legelőször a csizmatisztítókenőcsőt zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyelte a dolgot s azt mondta, hogy lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:
– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…
Böszörményi szuszogott az ágyában s viharos kacagásban törtek ki a diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban s a pokrócából kötelet csavart s azzal verekedett.
– Elloptátok a késemet, alávaló tolvaj bitangok, – ordította. – Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt, s újra meg újra fellobbant a kenőcs-hecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltünőbb valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, »madárlátta kenyér« mondta az édesapja, ha megjött messze útról s a tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni s ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni. Sírt mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta magát és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt…
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldesszínű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt és nem pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt s a jó kalapja itt van egy lépésnyire, másnak a fején és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött és mintha nem is az ő kalapja volna… S akkor megijedt, mert hátha csakugyan nem is az ő kalapja… S nem is nem merte azt mondani, hogy: kérem adja ide a kalapomat!
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt és futni kezdett, mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte megmondani, mert szégyelte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy elveszítette a kalapját s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt…
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga, a tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül szoktak estefelé összeülni vacsoráramenés előtt s a felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos Páncélúr, aki sokat járt Lisznyaiúrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghyúr nyolcadikos költő, aki verseket írt s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghyúr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorába cívisfiú volt s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe, varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak: eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt és fügét mutatott nekik: azért se adok belőle.
Ez borzasztóan tetszett neki s egész elálmélkodott. Közben a ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy »megvan a kés«, aztán megijedt, hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad lopni, hogy került volna máskép a ládádba! és más efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést s a sötétben tovább moszatolt a ládában, aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon gyönyörű kiskés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt s hal alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést szerzett Debrecenben!
De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, és ennek a ládának volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes baloldali fióknak a fenekét, mert dupla feneke volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy kisebb tárgyakat, s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát kellett benne jobbra-balra tolni s akkor kinyílt, de azt senki se ismerte volna meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe a fiókba dugta be a kést s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni többet, míg csak haza nem kell menni.
Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyról a ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott a sötétben.
Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát, hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a konviktusban az első csoportnak s ők mindnyájan az elsőbe voltak beosztva.
Éjszaka is sokat gondolt a késre s úgy érezte, hogy a jó Isten csinálta az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségeért és szenvedéseért kell hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt s nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi, bizonyosan lopta valahol, talán az apjától, vagy rokonától, vagy ki tudja kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.
Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor megrémült, ha valaki kinyitná a ládát… vajjon jól becsukta-e? Egyszer az osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett jól, hogy már otthon is nem egyszer elhagyott valamit, egyszer, mikor tejért volt a papéknál, ottfelejtette a kalapját s épen ezt a szalmakalapot, amiben most jár.
Október 18-án hó esett.
Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett nagy ablakok rámájára fel volt írva, hogy mikor esett először hó s most is felkarcolták rá késhegyével. Egy hét mulva elolvadt ugyan s aztán csak későn februárban lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.
Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás menni, mert az a kút állítólag nem volt olyan vas-ízű s közelebb is volt néhány lépéssel a hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a tágas nagy udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban, hosszú fekete kabátban az udvaron s meglátta a szalmakalapos kisfiút.
– Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.
Misi ijedten nézett rá.
– Miért jársz te még most is szalmakalapban?
Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.
– Nincsen posztókalapod?
Megrázta a fejét, hogy nincs.
– Nem is volt?
Intett, hogy igen.
– Hát hova lett? Ellopták?
Újra igent intett.
– Hm, hm.
Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.
– Hogy is híjnak téged, fiacskám?
Megmondta a nevét.
– Hogy? Hangosabban!
Újra megmondta a nevét s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig mindig jelest adott.
– Hányadik szobában laksz?
Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért a második emeletre. Soká huhukkolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most gyújtottak meg s csak aztán ment be a szobába.
Somorjai Páncélúr most is ott volt mint vendég és éles kappanhangján beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte s aztán megint az ágya mellé húzódott a jó meleg szobában és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem kellett menni.
Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, de ő csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap miatt.
Mikor felmentek újra a szobába s lámpát gyújtottak, elővették a könyveiket s tanultak.
Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két nyolcadosztályos: Lisznyaiúr, meg Nagyúr. Ez a Nagyúr egy valódi nyomorékvállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rémokos, a legokosabb fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, mikor a többi labdázott, vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát olvasott, végigfeküdt az ágyán s tanult és mindent tudott is és tudott beszélni akármiről a világon. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent és semmiről sem mert volna nyilatkozni.
A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnázisták, még pedig kettő A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak Andrási Lázár, meg Böszörményi, ők a többiek a B)-be.
Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az osztályában, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott s egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett Szatmár megyében egy pici faluban s még hatvan éves korában is el tudott mondani hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Iliásban, dörmögött, hogy romlik a memóriája.
A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalán nem is bírt bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymásutáni sorrendjére figyeljen, egyszer később Patakon, tíz sor volt feladva Vergiliusból s öt órán egymásután szólították ki: mind az ötször belőtt belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor mindenkinek le kellett feküdni s eloltani minden lámpát.
Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre csak felébredt: eszébe jutott a kalap s hogy azt mondta, hogy ellopták.
Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni s a bicska!
Előkerül! akkor aztán vége.
A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.
Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van, de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön s hencegett, hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos fiókja is s akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt még a 21-ből is ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá, hogy neki ilyen híres ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak úgy próbálgatásképen, nyitogatni s kipottyan a Böszörményi bicskája!
Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell csinálni: reggel, hogy éppen dárdás, lemegy a reggeliért a szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát s akkor a zsebében kiviszi a kést az utcára s be fogja dobni a csatornába az utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.
Mikor felkeltek, olyan fáradt volt s oly sápadt, hogy észrevették.
– Mi baja magának? – mondta Nagyúr – kis Nyilas?
– Mintha kimeszelték volna, – szólt a szobafőnökúr – mennyen az orvoshoz.
– Akar elmenni? – kérdezte később – akkor csak menjen, nem engedem, hogy itt még valami betegség legyen.
Ő meredt szemmel nézett maga elé.
– Hozzak reggelit, szobafőnökúr? – kérdezte.
– Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól és menjen el kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.
Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.
Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most aztán hamar kivette a kést a ládafiából s a zsebébe tette. Aztán felvette a kis téli kabátját, kendőt tett a nyakába s elment az orvoshoz.
Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tünődve ugráncsolt a falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé megy, de hová kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében, a markában s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.
Az orvos egy nagyon öreg öregúr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csőrögefánk s olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott rendelni, vagy mandulatejet, vagy hashajtót, Csicsó Imre a fülébe súgta, mikor iskolába ment lefelé, hogy; ha mandulatejet ad, azt én megiszom helyetted!
Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon émelygős volt.
Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy igen parányi házban lakott a püspöki palota mellett, de nagyon szép bútorai s igen sok könyve volt s furcsa orvosi szerszámok voltak a szobájában.
Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét s receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát s elküldte a patikába.
A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa erős szagok voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon szerette ezt a búgócsigaforma cukrot, de sokba került volna, hát csak nézte, fehér és piros cukrok voltak. Volt ott igen apró kásaforma cukor is, ezt is igen szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta, hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt, nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős illattól, a templomi csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, a lóvasúti kocsi megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, hátrafogták s a kocsi elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a bicskával!
Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett s mégsem tudott semmit kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán, de nem bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja. Mikor felfelé ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé bedugja, de aztán hogy veszi ki?
Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar fogta a kést s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak mikor lecsúszott s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem, innen ki se lehet venni többet, most már hetven esztendeig mindig ide lesz kötve a gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni…
Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem volt olyan rosszul, de nem mert, mert ma éppen vallásóra volt… Hát ott maradt a szobában s elővette a kanalát és bevett egy kanállal a hashajtóból, de rossz volt, istenem. Aztán egyet gondolt. Minden csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal s kilöttyintette az ablakon. Közben a Történelmi Arcképcsarnokot olvasta.
Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) osztálybeliek, aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.
– Mit rendelt?
– Hashajtót.
– Brr, azt csak idd meg.
– Bevetted?
– Már három kanállal hiányzik.
Jött a szobafőnök.
Nagyon mogorva volt.
– Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?
Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.
– Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár?
De akkor menni kellett ebédre s nem volt több szó a kalapról.
Jól megebédelt s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:
– Maga ebédelni volt?
– Igen.
– Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor?
– Nem.
– Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.
A fiúk nevettek.
– Hát hova lett a kalapja?
– Nem tudom.
– Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova lett a kalapja… Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas kalapja… Mit tudom én, mit szólongat engem… Nem vagyok én dajkája senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is.
Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt s ez rangbelit csinált belőle. Most már nem szégyellte megmondani.
– A kalapomat valaki ellopta!
Általános csönd lett.
– Én loptam el? – kiáltott Böszörményi, magából kikelve. – Én? Disznóság! ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a kalapját! Kikérem magamnak!
– Én nem mondtam…
– Igy meggyanusítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden ládát! – ordította, ahogy a torkán kifért.
A szobafőnök megsokallta.
– Ne ordítson itt, senki se mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az ember!
– Tessék bebizonyítani, szobafőnökúr, – rikácsolt Böszörményi – tessék a szemembe köpni, ha nálam megtalálják!
Nagy vizsgálat lett s a kisdiák dícsérte az eszét, hogy a kést elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem volt a ládájába, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját felkutatták, de a kalapot nem találták.
Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a kalappal telt az idő s ő az ágyán sírdogált.
Alkonyatkor odajött hozzá Nagyúr, csak ketten voltak a coetusban.
– Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.
Azt hitte, le akarja küldeni s szokott szolgálatkészségével leugrott az ágyról és odasietett Nagyúr után az ablakhoz.
– Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öreg úrnak, újságot olvasok neki délután öttől hatig s fizet érte tíz krajcárt egy órára.
Nyilas várakozva nézett rá.
– Nekem az idén nagyon sok már a tanulnivalóm, nem volna kedve elvállalni?
A kisdiák lángvörös lett s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.
– Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni s pont hatkor abbahagyni; az öreg úr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!… Elvállalja?
– Köszönöm szépen, Nagyúr… – s tele lett a szeme könnyel.
– Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá járni. Már elsején kap egy forintot.
– Igen.
Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot. Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső ember, hogy el kellett bujnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát.
III. FEJEZET
amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, jelesekre felelget, két barátra tesz szert, lutrira pénzt kap, végre nevelő lesz s olyan gazdag legény, hogy mikor az apja egy forintot küld neki költőpénznek, ő kettőt küld vissza.
Az öreg urat Pósalaky úrnak hívták s a patikán túl lakott egy nagy sárga háznak az udvarában, hátul, egy igen csínos kis faházban.
A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem egy félórával hamarább ment el hozzá.
Az öreg úr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A kályhában pattogott a tűz s olyan különös volt ez a vak öreg ember, ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A lámpa is égett az asztalon.
– Jó estét kívánok.
– Jó estét, ki az?
– Én vagyok, felolvasni jöttem.
– No csak üljön le, fiam.
Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.
– Melyiket olvassam?
– No még ráérünk; majd öt órakor.
A kisdiák elröstelte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit tett. Nagyon is mohónak látszik most az öreg úr előtt. Vagy rendetlennek, hogy ilyen össze-vissza jön. Az arca lángvörös lett s nem mert megszólalni. Csendesen ült hát s hallgatta az óra ketyegését.
A barna polituros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan, mint tavaly Törökéknél, ahol a mult évben lakott. Ott egy aranyhuszár lovagolt az óra tetején s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta s különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító s papirral volt beragasztva.
Az óra lassan pengette a másodperceket s ő szinte számolta. Rettenetes sokáig tartott, míg tovább lépett a mutató s az öreg úr nem szólt egy szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.
No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öreg úr volt, nem is lehetett nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a zuzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz. Egészséges és derült ember volt s oly tisztán nézett kék szemével, hogy az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett volna egy félköralakú zöld selyem ellenző.
Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.
Egyszer aztán megszólalt.
– Nálunk nincs ilyen korán hó.
Az öreg úr nem felelt.
Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öreg úrnak a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja is azt az öreg úr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.
Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. Izgett-mozgott s harapdálta a száját.
Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap s mikor lett este?
De az öreg úr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes öreg ember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva s majd kicsattant az egészségtől s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig mosolygott egy kicsit.
Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon, aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett volna őrajta.
Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz s újra csak az egyes percpendüléseket figyelte.
Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öreg úr mégis lát valamit s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna tovább fordítani, mert az újság kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a papirsusogásra figyelmes lesz az öreg úr, tehát átugrott a második hasábra s ott folytatta. A cikkben arról volt szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha Debrecennek.
Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat, hát az első lóvasutat, hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt. Éppen a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják s a kocsi hátához ragasztják s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.
Egész megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett. Lassan ütött, méltóságosan, az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a harangra s olyan messze volt egymástól két ütés, hogy gyorsan ötig tudott számolni két ütés közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni s azon is kiverte az ötöt s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!
Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát s egy-kettő, el kezdte verni zengő vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.
Akkor ő bátran felvette az újságot s elolvasta a vezércikk címét:
– Debrecen jövője. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a város területén még fennálló két lóvasúti vonal…
Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette s foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne folyjanak s érezte, hogy a magas és mély hangoktól hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét beletette, hogy minden szó oly tökéletesen legyen kimondva, hogy no…
Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem akart hallani az öreg úr, akkor azt mondta:
– Ugorgyunk!
Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, egyet sem volt szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a legtöbb után: »ugorgyunk« volt az utasítás.
Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte:
Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőkben tízezer hold szántóföld van: »Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve, szélhordó homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult társaikat és búsan néznek le a ritka rozs és vékony szárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira a szántás-vetés, mint inkább a takarmánytermelés teszi oly féltett kinccsé e részeket a gazdák előtt. A kaszálókban nyert takarmány az időnként idehajtott jószággal felétettetik, mert annak a elszállítása borzasztó igaerőbe kerülne, úgy hogy a szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett takarmány«.
Az óra éppen itt ütött s az öreg megszólalt:
– No hagy maraggyik hónapra is.
Letette az újságot s felállott.
Észrevette, hogy az öreg úrnak megmozdult a szája s szólni akar. Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:
– Hát… itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!… Nem is tudok visszaemlíkezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án má megjött a hó…
Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öreg úr befejezte a beszédét s nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:
– Jó éccakát kívánok.
Az öreg úr barátságosan bólintott:
– Jó iccakát.
Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát s futva ment végig az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e itt valami kutya. A kutyát nem szerette, mert a falujukban sok kutya van s mind mérges, már kétszer meg is harapta a kutya, mikor tejért járt.
A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz kellene csapkodni, egy azt mondta: »a szakácsné kípibe; az igen!«
Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott eszébe, hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékonyszárú kukoricát meg a sovány gabonát és szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő jó társaikat ezek miatt kivágják… Kint ordított a szél s verte az ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt s a szobában álmosító meleg.
Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt s így ő is közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan ügyetlen, mint előre gondolta, de persze most a rossz idők miatt már nem lesz többet labdázás, csak tavasszal.
Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis barnát, széles karimájút s szalag volt rajta és nem sörte meg köröm, ez tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve s maga sem tudta, mi történik vele.
Az iskolában mindennap felelt mostanában s olyan jól tudott felelni, mindent értett s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.
Az öreg úrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít, akkor ő szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett s mikor a székbe leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó csengetéshez.
Egy nap Orczy azt mondta neki:
– Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg: gyere el hozzánk.
– Én?
– Igen.
– Minek?
– Hát csak.
– De minek?
Orczy nevetett.
– Látogatás. Eljössz?
Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek egymás mellett s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt többször, kivált tavaly.
Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb, neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki jelese volt, s Orczynak csak 2-ese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja, hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak és igazán többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin leckében, hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a Julius Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy felállott s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott Budapesten és Julius Caesart megölték.
– Ki ölte meg?
Azt már Orczy is elfelejtette.
– No jól van, ülj le – mondta mosolyogva a tanár s megveregette az Orczy arcát.
Ez nagyon imponált Nyilasnak és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt nagy magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik. Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már, ennél ő is sokkal többet tud olyanokat, amiről még nem tanultak az iskolában, mert ő az édesanyjától sokat tanult. De a conjugatiót senki sem tudta az osztályban csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak minden füzete maszatos, meg folyton faricskál és nem figyel, mikor leckéztetnek a tanárok s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán tudja, hogy miről folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, akkor aztán jól felel!
A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt.
– Majd mondok valamit.
– Mit?
– Majd megmondom.
Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a könyveit fekete viaszkosvászonba és átkötötte sárga szíjjal, amelynek acélnikli fogója is volt s felvette a télikabátját, közben feléje hajlott, úgy hogy a derekát is meghajtotta s azt mondta:
A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott: »elvárlak!« Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak.
– No hát mit akarsz, – mondta Gimesi s közönséges szíjjal kötözte össze a könyveit.
– Te.
– No.
– Orczy engem meghijt.
– Hozzájuk?
– Igen.
– Ejha.
– Tégedet nem?
– Nem.
– Akkor én se megyek.
Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme nedves volt.
– Azér ne legyél marha.
– Nem megyek.
– Te vadszamár, – mondta Gimesi s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.
Nyilas hátraesett a padba s tiszta szívből kacagott.
A fiúk tolongva mentek ki az ajtón s őneki a könyve kihullott a kezéből a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy a markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt és csak úgy nagyjából, nem olyan gondosan, mint Orczy.
– Nem is megyek, – mondta neki feltápászkodva.
Gimesi a vállát rángatta.
– Ha ojan buta vagy!…
Akkor visszajött az ajtón futva kipirulva Orczy.
– Nyilas!
Ijedten nézett rá s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő nem akar elmenni hozzájuk.
– Gyere csak.
Félrehúzta a falhoz és suttogva kezdett beszélni.
Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.
– Azt akarom mondani, – szólt Orczy – hogy nem is magyaráztam meg, hogy hol lakunk.
– Én nem… – azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott s nem merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi nem volt itt.
Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth-utcában, a színház mellett, megmondta a számot s hogy csak fel kell mennie az emeletre, ott ők laknak.
– Azt mondta az édes mamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres tanár úr is beszélt rólad.
Erre a kis Nyilas paffá lett, Gyéres tanár úr!
Orczy barátságosan biccentett s elfutott, mert utol akarta érni saját magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.
A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit s megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek s ő a könyveivel lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor lerohant s elkésve érkezett az ebédhez.
Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés, tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior felállott s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.
A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.
– Hova készül ez?
– Nézzétek má, Nyilas mosdik, – kiabálták a fiúk!
– Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?
– De hova megy ez? – tünődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát rángatta.
– Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.
Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.
A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy Fenegyerekek, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért jegyet, de engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől s az a latintanár volt, emiatt nem vett még sose jegyet, pedig színházra nem sajnálta volna ám a pénzt.
Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege volt, és hangosan dúdolt valamit, attól elszaladt.
Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt.
Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát s piros arccal, zavarban besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve ment fel rajta és nagy fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi kilincse.
Most nem tudta mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen kilincse, sokáig állott ott s már nagyon el volt szomorodva, mikor hirtelen kinyílt az ajtó s egy cselédlány ugrott ki, mintha kergették volna, majdnem a nyakába ugrott.
– Orczyt keresem.
– A Bébucit? – Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!
Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement s nem szólott semmit.
Nagyon szép szobában volt, fehér ragyogó szekrények voltak ott. Körülnézett, vagy négy ajtót látott s nem tudta merre menjen.
A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd szemtelenkedett, nevetett rajta.
– Ott mennyik be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy barra – azzal vihogva mutatott a jobboldali ajtóra. – Vagy jobbra e, akarom mondani.
Ezzel berántotta maga után az ajtót és ő megfogta a magas kilincset s benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába nyílt egy nagy ajtó s az világos volt, szinte kápráztató.
Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó világosság volt, besütött a nap és az asztal felett valami fényes csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte káprázott tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony és hangosan nevetett s az Orczy hangját hallotta:
– Lóugrás, lóugrás.
Egy darabig nem vették őtet észre s ő nem mert szólani, hogy itt van, azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török bácsi megtanította.
Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.
– Orczy!
Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott félkézzel s újra súgva beszólt:
– Orczy!
Orczy megfordult s meglátta őt.
De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút s ahogy az ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva, ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.
Orczy kifutott Nyilashoz s azt mondta neki:
– Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával.
Kezet fogtak s ügyetlenül megrázták egymás kezét.
A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifujta, mert a kollégium mellett, meg a szinház mellett mindig szél van Debrecenben és ő mind a két helyen sokat ácsorgott.
– Tedd le a kabátot.
Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta s igen jól ki volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott valami szépen.
A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába s ott felakasztották, rátették a kalapot is, az új posztókalapot.
Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és szarvasagancsok, meg kardok voltak felette.
Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a mamája.
– Üjj le, parancsolj.
Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: parancsolj, meg ilyesmiket.
Hát ő leült s azt mondta:
– Te itt szoktál tanulni?
– Igen, ez az én szobám.
Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!… Mér az ő szobája? Ő építette?
– Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a tornaszereim.
Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt s csak a másik szobából kapott világosságot.
Nyilas felnézett a mennyezetre s csodálkozott rajta, milyen magas szoba ez, azt hitte csak a tanterem, meg a kollégiumban vannak ilyen magas szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A mestergerenda meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha felnyújtja az ujját. Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a ház, mert az édesapja télen mindig bent vési a szántalpat a szobában s a forgács úgy pattog, hogy még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a lámpa, a lámpa! Mire az édesapja ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a ház is reng bele, hogy: »azt a büdös lámpát!… mindig azt kell hallani! Hát ha eltörik, eltörik, van más a bótba!…«
De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogy ha ő ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne…
Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani s nem kell félteni semmit, itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a testvéreivel.
– Neked nincsen testvéred? – kérdezte Orczyt.
– A bátyám, – mondta szórakozottan Orczy s nagy halom könyvet hozott az asztalra.
A könyveknek piros fedele volt s az volt rányomtatva, hogy Kis Lap. Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket s megmutatta, hogy benne van egy cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: »Nyári gyönyörűségek!« s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban örült.
Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irígykedve nézte.
– Ezt te írtad?
– Te magad?
– Persze.
– Bizonyisten?
– Igen.
Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy lehetséges ez.
– Esküdj meg!
– Bizonyisten, no.
Akkor mégis ő írta.
Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy: Orczy Vilmos, Orczy Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor s nézte a betűk formáját, hogy: Orczy Vilmos. Istenem, ha egyet fordít, talán az is ott van, hogy: Nyilas Mihály…
Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.
Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irkalapokat, amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból könyvet csinált és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg más egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy sok férjen el… De »nyári gyönyörűséget« írni s azt kinyomtatni… és hogy alatta van, hogy Orczy Vilmos…
Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát és ő onnan kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: »Nyári gyönyörűség,«… mint azt, hogy Petőfi Sándor: »Megesküdt a király«…