– Kaptam érte egy díszkötésű albumot, – mondta Orczy, mikor észrevette, hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.
Ezzel előhozott egy arany és veres ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és hősök és nagyurak…
Ez is fájt neki: neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt kapni, hogy mind megvehesse.
Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag királykönyvre.
A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:
– Bébuci!
Orczy suttogósan megszólalt:
– Gyere Nyilas, a mama szólít.
Nyilas, szinte álomban állott fel.
Bementek a másik szobába és ott volt a szép szőke mama.
– Nyilas Misi, – mondta Orczy s rámutatott.
De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állott szótlanul.
A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál s nem a sakk mellett, csodálkozva nézte, mert olyan szép volt és olyan mint egy tündér, a haja egészen fehér szőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy kezet kellett volna neki csókolni.
– Te vagy a kis Nyilas Misike?
A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy hogy az arcából, melléből se látszik semmi.
– Te vagy a fiam kis barátja?
Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.
– Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.
Az asszony elkezdett nevetni. Még pedig olyan furcsán nevetett, hogy először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán váratlanul felkacagott.
Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.
– Szereted a fiamat? – kérdezte.
Nyilas ránézett Orczyra.
Megnézte, hogy szereti-e?
Hogy semmit sem szólott, az asszony azt mondta:
– Szoktatok verekedni?
Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett, biztosan összetéveszti valakivel. És milyen ruhája van ennek az asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden lánynak és fiatalasszonynak varr, rekliket s a legényeknek surcokat, fehérrel kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan volt, mintha nem is asszony volna, hanem festve… de elevenül…
– Hát nem vagytok olyan karmolósok?
A kis fiú már egészen zavarba jött s az arca vörös lett. Hát persze, hogy összetévesztik.
– Az Láng volt kérem! – mondta hirtelen.
– Ki?
– Aki földhöz vágta…
Az asszony meghökkent.
– Nem vágott földhöz! – kiáltotta Orczy ijedt zavarban magyarázva s egész piros lett. – Anyukám, lelkem, az csak játék volt.
Erre ő is elszégyelte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna illő…
– Én nem láttam jól, – hebegte – mert nagyon sokan voltak rajta.
– Az csak játék volt, – kiáltott Orczy – »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván«, azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.
Az asszony erre zavartabb lett s vele Nyilas is, meg Orczy is.
– Hát a fiam szokott? – kérdezte nyüglődve.
– Orczy se szokott, – mondta a kisdiák.
Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen fölkacagva:
– Kicsoda? – kiáltotta. – Orczy?!
– Orczy se.
– Orczy! – s hallatlanul kitört belőle a kacagás. – Apa, apa, apuska!… jöjjön csak – s alig tudott magához térni a kacagásból.
A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy magas szakállas férfi jött ki belőle, olyan, mint egy igazi elnök…
– A maga fia már Orczy! – mondta az asszony s a teste csakúgy remegett a kacagástól.
A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.
– Hogy híjnak!
De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis arcát, vastag szemöldökét összehúzta s nem szólt.
– Hja, te vagy a fiam kis barátja!
És elmosolyodott s rátette a kezét a kisdiák fejére.
– Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?
– Igen apa.
– Brávó… Derék kis legény.
– De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.
– De nem, anyuskám, szívem, de nem!
– Orczy hallgasson! – kiáltott kacagva a mama.
– De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.
– Orczy!… csönd legyen!… – s a mama folyton nevetett.
Az apa is nevetett.
– Hadd verjék, – kiáltotta – keményebb lesz a húsa.
A kis Nyilas megütődött.
– Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz… No jól van, csak játszatok!… Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám elveszteni a fejét.
A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és Hektor kutya… még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök… ez nagyon fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság…
Aztán újra kimentek a másik szobába.
Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból szobrokat lehetett csinálni.
Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában s behozta és csinált egyet.
– Ez Goethe.
– Gőte? – és a kis Nyilas nevetett.
– Igen.
– Az minek vóna az?
– Az a német.
– Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.
– Ki? Gőte?
– Igen, – s hamisan nevetett hozzá.
– Te, – mondta csodálkozva Orczy – az a legnagyobb német költő.
– Költő… hisz az a mi sírásónk… a vén Gőte minálunk otthon sírásó, – és hangosan nevetett a viccén s eszébe jutott az öreg részeges Gőte, a sírásó.
Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.
– Most pedig csinálok Schillert.
– Schillert? sillerbort csinálsz?
Nagyon nevettek.
– Nahát ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.
Ez nagyon tetszett nekik. Orczy beszaladt s a mamájának nevetve elmagyarázta, aztán kijött.
– Tudod, mit csinálj?
– Mit?
– Petőfit.
– Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.
A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia kellene.
Orczy később azt kérdezte:
– Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?
– Nekünk is. Én mind olvastam.
– Mit?
– Petőfit.
Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.
– Minden versét?
– Igen.
Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.
Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban, az udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.
– Henrik, – mondta neki Orczy – tudod, hogy a Gőte megissza a Schillert?
Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:
– Jó vicc, – és kiment.
A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt és bemaszatolták az egész asztalt.
– Az egész Petőfit olvastad? – kérdezte Orczy.
– Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg magamba is.
Orczy nem nézett rá, a szobort gyúrta össze.
Nyilas azt kérdezte s a »Nyári gyönyörűség«-re gondolt:
– Magad írtad?
– Azt? Igen… de a bátyám beleírt.
– A bátyád?
– Igen.
Ezt ijedten hallotta a kisdiák.
– De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.
A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetni valót is lehet írni?
Aztán uzsonnázni híjták őket.
Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak s azt alig bírta megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja neveletlenségét s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kocka cukorral itta s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg volt s fesztelen, de mikor az Orczy mamája evés alatt bejött s leült mellettük, a világért sem vett volna újabb darabot.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
– Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot, fiacskám.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
– Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott és sorra járt, kezet csókolni, megköszönte az ebédet s akkor hozták be a csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat s visszaültek az asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már megköszönte az ebédet.
Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott csinálni minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs cukor!
Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.
– Te nem kérsz Bébuci, nem eszel fiacskám?
Bébuci!… Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá: Bébuci!… Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!…
Akkor vendégek jöttek, még pedig, ó rémület, egy csoport lány. Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte volna eddig, hogy igazi emberlányok így járnak.
Neki nem is köszöntek s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel kezet fogott. Volt köztük egy kövér sárgahajú lány, az neki mindjárt feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros s a sárga haja a vállára lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen nagy szürke szeme s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni s a teste egész gyenge lett, a térde reszketett s nem tudott volna szólni egy szót sem és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.
Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.
– El? – mondta Orczy.
– Igen.
– Akkor kikísérlek.
– Igen.
Hamar kimentek a másik szobába.
Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla Orczy mamája.
De az éppen a szürkeszemű, sárgahajú lányt ölelgette, erre ő úgy megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.
– Mér szaladsz annyira, – szólt Orczy.
Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!
– Félsz a lányoktól?
– Én úgy viccelek velük.
Ő azonban összerántotta a szemöldökét.
– Neked nincsenek kuzinnyaid? – kérdezte Orczy.
– Micsoda?
– Hát jányok a családba, unokatestvérek.
– Nincs.
– Testvéred sincs?
– Testvérem?
– Igen.
– Hogyne vóna. Öten vagyunk!
– De jányok?
– Jányok!… az nincs!…
– Mikor jössz el újra?
Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy eljön s az nem lehet, hogy barátok járjanak a coetusba, csak a szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.
Megrántotta a vállát és lesütötte a szemét. – Sohanapján, – gondolta.
– Nem tudom, – mondta hangosan s jóerősen megfogta az Orczy kezét.
– Szerbusz.
– Szerbusz.
Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.
– Szökik a mi kis barátunk, Orczy?… – mondta a fiának nevetve. – Itt van ez a csomagocska, ezt vidd haza és csak a kollégiumban szabad kibontani.
A markába tette a könnyű kis csomagot.
– Most remélem, szépen hazamégy.
– Nem kérem.
– Hát hova?
– Felolvasni!
– Hova?
– Én kérem egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.
– Igen?
– Igen.
A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.
– És… pénz… és… fizet… vagy… – habozott.
– Igen; fizet!… Tíz krajcárt!
– Egy hónapra!
– Egy órára!
– Igen: egy órára…
És csodálkozva, megnémulva bámult a kis gyerekre.
Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban szólani senkinek, úgy, hogy a kis barátja is némán bámult rá.
– Hallod, Orczy! – szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott le.
A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés és még a színháznál is kacagott a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.
Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor jött, se mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert… Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla…
Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent végiggondolt, míg végül a szürkeszemű, sárgahajú kislány villant fel előtte s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova.
IV. FEJEZET
mely az előbbinek folytatása, de valami más is történik benne, mint amit vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig máskép történik minden, mint ahogy elgondolta előre az ember.
Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az arca, mintha tűz mellett járna.
Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, iszonyúan szégyelte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: hogy nem csókolt kezet… és hogy eljött… és hogy az a sárgahajú… Most mind őróla beszélnek… elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt be az ajtón, hogy: Orczy… az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy! és megmondta azt is, hogy megverték…
Azzal mentette sülyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját böcsmölte: de henceg, az ő szobája! nekik megvan Petőfi!… ez valami külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha őnekik nem volna…
De ez mind csak olyan marakodás volt magában s ettől nem múlt el az arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek és Orczy most őt kicsúfolja a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen jól kifigurázza, hogy fehér keztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem…
Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: most őrajta nevetnek, hogy elfutott a lyányok elől és hogy neki nincs kunyica vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott.
Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öreg úrhoz nem mehetett: milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most felvilágosítja… és mikor ránézett, olyan szürke szeme van… de minek olyan nagy…
Újra elkezdett rohanni s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott, mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfult, akkor ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat verődni benne.
– Hát te hova szaladsz? – kiáltott rá Láng.
Ő borzasztó zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de minek van itt Láng.
– Gyéres tanár úrhoz kell futni, – mondta.
– Gyéres?
– Gyéres.
Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarna ütni, de ő most úgy visszanézett!…
Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt és nem szeretett a tanárokról beszélni.
Intett neki a szemevágásával, hogy jól van és elváltak, Láng is ment, meg ő is tovább ment.
De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy árva szót se: és éppen ma… Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak… az Orczy szépen kikapott, hiába mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a rakás, szegény jó édesanya, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia, hogy pofozkodott Lánggal, elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon könnyű megcsalni…
Tele lett könnyel a szeme és kivette a zsebkendőjét és a templom mellett volt éppen, hamar beszaladt a kertbe és egy szomorúfa mellett egy vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.
Sokáig sírt, csakúgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje és olyan jól kisírta, olyan kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy magába lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz mindjárt…
Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a szemét megnyálazott zsebkendőjével s elindult csendesen.
Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a vékony gázlángocskák mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.
Mikor az öreg úrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy a foga vacogott s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgy hogy megint sírva fakadt.
– Nono, nono, – mondta az öreg úr – mi az, mi az!
– Semmi.
Ha semmi, akkor az öreg úr ugyan nem kérdezett tovább semmit.
Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:
– Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál…
– És ott… ott…
– Megbántották?
– Nem kérem, csak én… Hát azok igen nagyurak…
– Nagyurak!? Kik azok?
– Azért jók… nagyon jók voltak, csakhát én… Orczyék, a színház mellett, elnök…
Az öreg úr hosszú csönd után csöndesen szólott:
– Hát a maga apja?… mi a maga apja?
– Ács.
– No… – az öreg úr egyet gondolkodott s hozzátette – ajjó mesterség…
Ennek megörült. Mer jó.
– Van házuk?
– Egy kicsike.
– Tehenük is?
– Az nincs.
– Disznó se?
– Van egy kis malacunk.
Az öreg úr hallgatott.
– És hány testvéred van? – kérdezte egyszerre tegezve.
A kis fiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öreg úr komolyan vette, mint egy felnőttet s mindig magázta.
– Öt.
– Öt?… Fiúk, lányok?
– Öten vagyunk fiúk.
– Az szép!… Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet fordítani az országot.
Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze szerint mondta volna, de mért tegezi!… hogy meri tegezni!… Már ezután így fogja? Akkor ő nem jön ide többet…
– Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk, sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a szérűskertbe, édesapám kivitt s feltett egy tinónak a hátára s én azt mondtam: dennó ne!… Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant s akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett…
Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania…
– Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, aki most Pozsonyban tanár… az édesanyám testvére… azt is édesapám taníttatta ki.
Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstelt.
Végre megszólalt az öreg úr: – No, olvassa csak tovább.
A kisdiák elmosolyodott s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint magázza az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, hogy nem vagyok csak olyan, akit tegezhetnek… Már látta, hogyha helyt akar állni az emberek közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács… Milyen szerencse, hogy az Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta volna… Pedig ő oly büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal s uras nadrágban járt ő az iskolába is, a papékkal, tanítóékkal úgy beszél az édesapja, hogy: »no tiszteletes úr!… no tanító úr«… így beszél mindenkivel… Még a szolgabírónak is azt mondja, hogy: »no tekintetes úr, hogy vág a bajusz;… meg hogy: vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár«!… De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni Vargától, hogy nekik kőházuk van s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt akármilyen, de nem kőház… No nem baj: mit kell ennek a vak embernek tudni, hogy vályogház, vagy milyen ház: kőház!
Gyorsan olvasta az újságot s most aztán frissen és bátran olvasott és egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.
Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öreg úr:
– Haggyunk hónapra is.
De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint lehetett volna s azt felelte:
– Kérem szépen én… elolvasnám még…
– Nojsze még elkísik a konviktusbul, – mondta az öreg.
– Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.
– Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.
– Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet.
De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.
– Az iccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a mult iccaka.
– Mit tetszett álmodni?
Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.
– Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fireg vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy felleg lett belülle, úgy níztem utána. Aután meg túrós derelyét ettem, oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt lelegelni a borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre… mer megnyomta a gyomrom.
A kis fiú jóízűen nevetett.
– Má a takarítónénak is elmondtam, – nevetett az öreg úr is – a meg megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg 73, túrós derelye 39, ökör: 45… No valami kimaratt: az ám, a víz… 22… Rossz szám; fuccs! de rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.
A gyerek nevetett, de hang nélkül:
– Számja van mindennek?
– Igen a kislutrira.
Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt szokták mondani: kijött a lutrid.
– Nízze csak, mondok egyet: – szólt az öreg – tegyük meg. Isten neki, legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos, írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagy trafikba, osztán tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak!
Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa rengett.
A kis fiúnak tetszett s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.
– Má e nem fog kijönni, – mondta hozzá, hogy e mindig kiesik, ki akar maradni a sorbul.
– Ezt a hatost? Pósalaky úr?
– Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.
Odaadott egy forintot s a kisdiák eltette.
Az öreg úr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után jóakarattal megszólalt:
– Azír nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a Basahalmán belül vágták el… Há, van nekik!… Elnök!… azír, hogy a Tiszaszabályozásnak ű az elnökje?…
A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni és ez újra fekete szégyenbe sodorta.
Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna alatt szorongatott:
Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne, meg sütemény…
Ha ezt most beviszi a coetusba…
Ijedten neki állt és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor sírkövénél, mert arra senki se járt s akkor csengettek a konviktushoz, vacsorára.
Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.
Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.
– Te mit nevetsz? – kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.
– Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.
– Mi?
– Semmi.
– A nem sok, – viccelt Sándor Mihály.
– Hónap megteszem a lutriba, – szólt merészen Misi.
Sándor Mihály rábámult:
– Mit?
– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.
– Csak jár a pofája összevissza, – szólt a többiekhez Sándor Mihály – mert már irígykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok se keresnek.
Ez elvörösödött:
– Nekem ezt hónap muszáj megtenni.
– Kinek?
– Az öreg úrnak!
– Hát.
– Akkor beszélj magyarul.
Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó. De a virsli ízlett, ami a tetejére volt téve. A brugó, az nem ízlett, mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már nem szívesen tette.
– Mér olyan penészes ez a kenyér? – mondta Sándor Mihálynak, hogy kibékítse.
– Dohos!… Mindig dohos, mert dohos lisztbűl sütik.
Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe s mindig a szürkeszeműt látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.
A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét.
Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el akart bujni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze volt s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna Debrecenben. Furcsa erős szag volt ott vörös karbollal volt bekenve minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis, magában az ember jobban érzi magát, mint a coetusban… Addig-addig üldögélt, míg egyszer csak dörömbözni kezdtek a deszkaajtón…
– Mi az? – mondta ijedten.
– Tán elaludtál odabe?
– Hogyisne.
– Nyilas elaludt odabe.
Csakugyan elaludt s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel fogják csufolni…
Szökve ment be a szobába s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna kínjában.
Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le, kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat mulva a takaró alatt volt.
Szédült, repült vele az ágy s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem lehetett elbujni előle, de nem is akart: jól esett belenézni, úgy szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna markolni a sárga haját… azután aludt… Furcsákat álmodott, a tiszaparti kertjükben futkározott a szürkeszeművel és úgy játszott vele, csupa lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.
Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.
Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mamája sajnálta, hogy ő úgy elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni tőle, kik voltak azok a leányok, a »kunyicok«, de nem mert még célzást se tenni rá, még mit gondolna…
Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.
Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:
– Nesze.
Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki s azt mondta:
– Nem kell.
– Mér?
– Nem vagyok éhes.
Orczy vállat rántott s megette maga a másik kiflit is.
Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.
– Vótál náluk? – kérdezte Gimesi latinórán.
Ő elvörösödött s intett, hogy igen.
Gimesi kiváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:
– Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.
– Ő? – kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve s a tanárra nézett.
– Igen – mondta vörösen Misi.
Többet nem beszéltek róla, de ő adósának érezte magát és kedden iskolai ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a konviktusra s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek:
– Délután elmehetek hozzátok?
Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett s egész délután pingáltak.
– Orczyéknál szobrot lehet csinálni, – mondta.
– Szobrot?
– Viaszból.
És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír az anyjának, hogy küldjön neki.
Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.
De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a Gimesi, mennyivel jobb fiú s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti, kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se tudja jobban; meg hátrább is van eggyel és az anyja is biztosan nem olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly barna asszony… Szóval szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi barátok vagyunk.
– Jó volt Orczyéknál? – kérdezte Gimesi s új festéket csinált a tuscsészébe.
– Hát… az olyan hencegő… Nem hencegő, de hát… – nem tudott mit mondani, csak fintorgatta a száját.
Gimesi olyan vékonybőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak nagyon kicsi és szép kis szája volt s olyan kicsike, mint egy kislány, de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt és bársonyruhás és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő nagyon sovány és sárgabőrű s fekete szemöldökű, vastaghangú, nagyszájú, nagyfogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? – hisz az utálatos.
– Orczynak nagyon a fejébe szállott… – mondta.
– Mi?
Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget és azért is olyan figyelmes. És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban is különb volna nála, hogy neki volna még szebb a ruhája, szobája, könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürkeszemű, meg sárgahajú…
– Sok ronda lány jött hozzájuk, – mondta hirtelen, mert félt, hogy kitalálja Gimesi az igazat.
– Ne beszélj! – szólt Gimesi s az ecset megállott a kezében. – Lányok?
– Igen.
– Kislányok? Olyan mint én?
– Igen.
– Sok?
– Sok, sok.
– Mennyi, harminc?
Hangosan, csiklandósan felkacagtak:
– Nem; harminc nem vót, de sok vót.
– Barátom! – mondta Gimesi.
– De én eljöttem.
– Eljöttél?
– El.
– Mikor a jányok jöttek?
– Igen.
– De marha vagy!
Nevetett rajta, hízelgett neki.
– Te nem jöttél volna el?
– Majd meszet ettem!
Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.
– Hát mit csináltál volna ott?
Gimesi megint felegyenesedett a festékről s hosszan nézett az arcába, úgy nevetett. Isten tudja mit gondolt, csak nevetett.
– Hát megbokszoltam vóna űket.
Misi hangosan kacagott.
– Igen, ahogy te szoktál, fejjel.
– Fejjel hát!
S Gimesi kijött az asztal mellől és körülfutott a szobában, ahogy az iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, fejjel.
Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy hogy leesett a földre, de még ott is kacagott.
Akkor Gimesi lehajlott hozzá s elkezdte dögönyözni.
– Röhögsz, röhögsz?… – s gyúrta, mint a tésztát.
Ő hangosan nevetett s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.
Akkor bejött a nagymama:
– Mi van itt?… Mit csináltok ti itt?
Gimesi abbahagyta a birkózást s futott tovább festeni. Nyilas is feltápászkodott restelkedve a földről.
– Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! – mondta komolyan a nagymama. – Lajoska ilyenhez nincs szokva;
Gimesi lesütötte a fejét: Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött. Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az unokáját.
A nagymama nagyon szigorú lett s haragosan tett-vett a szobában.
– Többet én ilyet ne tapasztaljak… – mondta – megértettétek?
Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét s az arca éle gyengén ki volt pirulva. Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a megszégyenüléstől.
– Úri fiúk ilyet nem tesznek, – szólt egyre szigorúbban a nagymama. – Úri fiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.
Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:
– Sz’ én löktem fel!
– Annál nagyobb szégyen; szégyeld magad. Eleget magyarázom neked. Nem vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az ilyen hancurozó sehonnaiakból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló akarsz lenni, mint… az a jóféle?… Nézze meg az ember…
Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s fekete pontokkal tele, kiment.
Egy darabig csendben voltak, Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre semmiség volt az egész… s ő nem érdemelte ezt… Gimesi egy papagályt festett s azt mondta dümmögve:
– Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.
Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem mert volna ilyen megjegyzést tenni rá… Neki az szent volt, amit az édes nagyanyám mondott s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis szótalanul viselte volna el.
– Hallgass, – mondta csendesítve, ijedten.
– De igen, megmondom én neki is, – és Gimesi olyan mérges lett, mint a paprika, a szeme nedves lett s izzott és pattogtatta a szókat, úgyhogy szinte elfulladt a lélegzete. – Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy honnan fuj a szél.
Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött s rettegett, hogy Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét.
– Nézd csak: reskontó.
Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe tartott.
– Mi az? – kérdezte mogorván dünnyögve.
– Lutri.
Gimesi nagyot nézett.
– Micsoda? – s a szája is nyitva maradt.
– Lutriba megtettem ezt az öt számot.
Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét s a két tenyerét a hasára tette s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.
– Lutrira tettél?
– Igen.
– Barátom… nahát ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok… te lutrira tettél?
Ő is nevetett, úgyhogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.
– És fogsz nyerni?
– Nem tudom.
– És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?
– Mit?… Hát… veszek egy penecilust.
– Penecilust?… Milyet?
– Milyet? Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy halalakja lesz… – s a Böszörményi késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.
– Barátom, ha nekem tíz forintom volna!
– Mit vennél?
– Ötöt elküldenék belőle anyámnak.
A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?
– Ötöt meg elcukrászdáznék, – mondta Gimesi.
Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda, mire az: a multkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. Mire az: színházra igen.
– Ha nyerek, annak csak fele lesz az enyém, mert felét az öreg úrnak kell adni, – mondta.
– Annak a vén totyakosnak? – szólt Gimesi.
– Nem totyakos, – szólt megsértődve Nyilas.
– Jó van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos, – és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy valaki lutrira pénzt tegyen. – Ő adta rá a pénzt?
– Igen.
– Egy hatost?
– Nem.
– Kettőt?
– Nem.
– Többet?
– Egy forintot.
– Egy forintot! – mondta elhűlve Gimesi. – Baráték, egy forint még nyereségnek is elég vóna – s elkezdett újra nevetni. – Nekem még nem vót egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.
– Nekem van huszonhat krajcárom.
– Huszonhat?
– Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt, levélre meg kettőt.
– Ha nekem húsz pízem vóna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt megennék magam.
Soká nevettek rajta.
– Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.
– Nyerte?
– Igen, megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek és azt Forgó bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.
– Kinyomtatták?
– Igen.
– Amit Orczy írt?
– Igen.
Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csakúgy csiklott a végén.
– A helyesírási hibákat is kinyomtatták? – mondta.
– Azt kijavította a bátyja, – mondta Nyilas.
– A bátyja, az a hosszú?
– Igen… Az írta a dolgozatot… Ő írta, de a bátyja beleírt, meg kijavította…
Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.
– Te tudsz, – szólt.
– Mit? – vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy ezt elmondta.
– Jól tudsz rákenni.
Nyilas hallgatott.
– Kíváncsi vagyok, – szólt Gimesi a fejével intve – hogyha elmégy mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?
A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vére egészen leszállt a szívére.
Leült szédülve a székre s csak nézett kétségbeesve Gimesire.
Ennek feltünt a némasága s rémült arca.
– Énfelőlem mondhatsz, – szólt s megrántotta a vállát.
Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én nem mondanék rosszat, ha darabokba vágnának is, mert téged szeretlek.
De azután csak ennyit mondott:
– Azt hiszed rólam?
A csönd nagyon kínos lett.
Sokáig ült az asztal mellett s Gimesi is zavartan festegetett.
– Há honnan tudod te ezt? – mondta az orra alatt dünnyögve.
Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára, mert az ablak alja a lábuk alatt volt.
Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.
– Te tanáltad ki?
Megrázta a fejét, hogy nem.
– Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba bokszollak, mint az elébb.
Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra és zokogásban tört ki.
– Azért is én kaptam ki.
Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette s a szájaszéle vörös lett a kármintól.
– De nagy marha vagy, – mondta s a szeme izzani kezdett.
– Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál én rólam mondani?
– Hát Orczyékról is mondtál.
– Mert nekem oda muszály volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta, és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszály oda elmenni, mert azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a zsebembe, mint egy kisbabának és… azért jöttem el, mert én nem megyek oda többet soha!
Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját s újra hozzáfogott festeni.
– Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz, – mondta.
Akkor letette az ecsetet s úgy maszatosan, odament a korsóhoz, töltött egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.
– Nesze, igyál.
Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt s nem is tapasztalt. Ivott.
– Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.
Nyilas megmártotta az ujját a vízben s a szemét megtörülte a nedvességgel.
Akkor ránézett kicsit a barátjára s meglátta a száját.
Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet, erre kitört rajta a kacagás.
– Te, mosdjál meg – mondta neki.
– Minek?
– Nézd meg a szádat.
Gimesi tükörhöz ment s belenézett.
– Ónnye, de jó pofa vagyok!
Azzal visszament az asztalhoz s a másik csészéből zöldre festette a másik szájszélét.
– Most má jól nézek ki, mi?
És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.
Hamar észretért, hogy erősen sötétedik s neki menni kell felolvasni.
Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán kiosztották a dolgozatokat s Orczy kettest kapott.
Orczy meg volt sértve s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.
Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltakép nem érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarabb adták ki s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két tárgyból.
Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe, amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már mi volt, sok apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda mögött s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt s annak még mindig nem érkezett sem csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B) osztályos volt s az A)-beliek még harminc év mulva is úgy beszéltek a B)-istákkal, hogy »hogy lehetett B)-be járni«?
Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy vigyék haza s irassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták s hivatalból küldték el.
Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma sem érti a supinum tőt…
Hála istennek kimaradt a neve…
Három-négy nap mulva azonban latin órán valami nyugtalanítót vett észre!
Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.
Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval. Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?
Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja s az őt tanítaná, akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?
Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már Orczyéknál… És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére s K. Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban az máskép van és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.
Efféléken tünődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:
– Nyilas.
Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van szó a felelésben.
– Gyere be óra után a tanári szobába!
Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály összesúgott. Mindenki suttogott s ránéztek. Most talán először vette észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat.
Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár úr után s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.
Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán már értesítették is az édesapját… Szekundára áll… oh istenem… Most az első padból is leteszik… talán valahová hátra… S nem fog Orczy mellett ülni és Gimesivel sem barátkozhat többet… mert nem azért hívták meg Orczyékhoz, mert ő jó fiú s mert olyan amilyen, hanem a bizonyítványa miatt s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb tanulóval barátkozzék…
Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését: az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen kapaszkodott ahhoz a helyhez…
Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában s halvány volt az arca és a szíve iszonyúan vert s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt, vagy sétált odabenn, elegáns világos ruhájában s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett és nem jött ki őhozzá.
Persze: mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.
Bátori tanár úr jött be testhezálló barna zsakettben s rászólott:
– Te kit vársz?
Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem adott:
– Gyéres tanár urat, – rebegte végre.
Bátori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.
A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát ha intő, legyen intő; dac támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő akkor is csak annyit tud, vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust adnak s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy és kapálni fog a répaföldön…
Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer, mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt tiszta, mert csak elszédült s boldog volt, hogy el tudott szédülni s hogy csakugyan minden vér lefutott az arcából s izadság verte ki az egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszály őt beküldeni Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.
Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt s megállott előtte, egészen vidáman és csaknem feléje hajolt:
– Te kis Nyilas…
A szivart a szájába vette s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét s igyekezett olyan szolgálatkészen nézni s figyelni, ahogy csak tudott.
– Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?
Nem felelt rá, megfordult vele a világ s azt hitte, most rögtön felrepül. Mint a köd foszlott el róla minden aggodalom s egyenesen, mereven állott s hallgatott.
Intett aztán, hogy elvállalná.
– Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni azzal a haszontalan kis Dorogi gyerekkel.
– Igenis.
– Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy familia és ez a kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni…
– Igenis.
A tanár megállott s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki kijött.
– Hát akkor jól van, beszéld meg vele és eredj el hozzájuk ma délután.
– Igenis.
– Igen… Két forintot fognak fizetni egy hónapra.
Ezzel hátat fordított s visszament a tanáriba.
A kis diák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes helyről, remegő lábain.
Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig birta összeszedni magát, csakhamar leült a helyére a padba.
– No mi az? – kérdezte Gimesi.
– Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszály tanítani Dorogit.
A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta s odajött Tannenbaum is.
– Tanítani fogsz?
– Igen, megparancsolta a tanár úr.
– És mit fizetnek, – kérdezte Tannenbaum.
– Két forintot.
– Két forintot?
– Igen.
– Barátom, – mondta Gimesi – meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel egy hónapba.
Tannenbaum komolyan mondta:
– Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.
– Mindennap? – kérdezte hátulról Varga János.
– Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.
– Akkor elég, – mondta Varga.
Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tisztaruhás kis fiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.
Tannenbaum ránézett Vargára s azt mondta:
– Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges, hogy meg fogja tanítani s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt krajcár?
Varga erre azt felelte:
– Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.
– No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.
– Csak két órát adhat, – mondta Varga hevesen – mert öt órakor már felolvasnia kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.
– Akkor is négy óra, – mondta Tannenbaum.
– Igaz! – mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban – Tannenbaumnak igaza van! – és a kezét ökölbe fogta.
Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert most énekóra lesz és ő nem jár énekre, mert katolikus; könnyedén azt mondta, hogy:
– Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy száz forintos kancát – s hangosan nevetett és elment.
Hangosan kacagott, de kedvesen, úgy hogy senki se vette neki rossz néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.
Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje, vagy nincs, képes-e rá, vagy nem; ő csak azt tudta, hogy borzasztóan fáradt s legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.
Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak s hamar helyre futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.
Mikor leültek, Misi hátrafordult s Dorogi Sándort kereste, még őrá nem is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem látta, sehogyse találta meg.
– Te, melyik az a Dorogi?
Gimesi hátrafordult:
– Az a mulya?
Mikor a tanár úr hátat fordított nekik, felállott félig s úgy kereste meg a szemével.
– Ott ül az ablaknál, utolsóelőtti padba, az a mulya!
Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból. Azt kérdezték tőle, hogy: csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy hol van Konstantinápoly! S arra ő azt felelte, hogy Afrikában.
De most olyan rendes, helyes kis fiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az ablakban ült.
– Ez nem mulya.
– Mulya, – mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi – amék ott ül, az nekem mind mulya.
A tanár úr elvégeztette a feleltetést s most újat kezdett tanítani. Az énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a legfurcsább. Ez olyan volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta, kérem szépen, kérem szépen és egy kicsit mintha selypített volna: kévem szépen…