Légy jó mindhalálig

Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin kulcsot senki sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d – f, é, d, c! – d, d, g, f, – é, é, d, c – tam f, é, d, c… Az a tam nagyon tetszett neki benne, csak nem tudta, hogy mit jelent.

– Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek… – mondta a kis kövér vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.

Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről… Nem volt szégyen nem érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy persze nevetett rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.

Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat. Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők otthon a falusi iskolában egyebet se tettek csak mindig énekeltek.

Tudta azt, hogy neki »nincs hallása«, s ez az édesanyjának igen nagy szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az édesapja meg pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment vasárnap s úgy vezette az éneket, szinte hasított.

Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt s egy kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat s ő hajtotta egy kis ostorral, ott ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül volt a malomban egész délután s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni s egyszerre csak maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú küllőjén s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe, körbe. Fent a verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:

Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá tette, hogy aztán késő sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot s ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.

Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a szarufák fel voltak rakva s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári este volt, ő felmászott oda a magasba s elkezdte dalolni, hogy:

Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta, egyszer kijött a házból, felnézett s összecsapta a kezét:

– Hisz ez a gyerek tud dalolni! – s lehívta, hogy összevissza csókolja.

De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni, pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban hatvanan fujták a kórust s ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért még a legnagyobb jóakarat mellett sem tudott vele egyebet csinálni, egyest adhatott, de tudományt nem.

Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el sem mehet Dorogiékhoz, mert konviktusba kell menni, azután már kevés idő van s két órakor iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem szabad kimenni a kollégiumból…

Tizenkettőkor kiáltott Doroginak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint ő:

– Dorogi!

– Dorogi, Dorogi! – kiáltott Varga is.

Igy egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos, felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog elmenni hozzájuk.

A kis Dorogi lángvörös volt s zavarban volt s alig mert Misihez szólani.

Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő megtanítani valakit valamire.

Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt s kivette a dézsából a dézsahordórudat s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt akkorára, mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül éppen ott volt a faluban a doktor s az édesanyja mindjárt elküldött érte.

A kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint állt s úgy látszik, megbánt valamit s megszólította figyelmeskedésből a gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerüen megmondta, hogy megy az orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.

– Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! – mondta a tanító mérgesen, azzal fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.

Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene áskálódnak…

A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett s nem hivattak orvost, hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből megházasodott, azért lett csak tanító.

Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajjon most is megkapja-e a dézsarudat azért, mert tanít valakit…

V. FEJEZET

amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele s olyan dolgokról hall és olyanokat lát, amik nem tartoznak a gimnáziumi tananyaghoz; például szerelmeslevelet közvetít, ami szintén hiányzik az »államilag jóváhagyott« tantervből.

Dorogiék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. Hátul laktak a házigazdáék.

A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belül a szobák pingálva voltak, ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka, a tornácra.

Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban a nagy ovális asztal mellett s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé járt az idő és hamar setétedett.

Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas nagy nők, de ő valami két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.

Dorogit otthon Sanyikának hívták, még helyesírást sem tudott, még a szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett esni rajta, hogy hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.

Legokosabb az lett volna, hogy megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak, de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem hogy megtanítsa arra, amit nem tud. Az ám, de hogy.

Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, akkor próbáljuk először az indicativust. Ha nem tudja a futurumot, a jövőidőt, akkor lássuk elébb a jelenidőt, a praesenst.

De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és a perfectum, a jelen és a mult közt. Akkor nekiállott, hogy ezt megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét kivilágosítsa előtte.

Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában: de még a főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, s legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta lefordítani, hogy alauda volat!… rana coaxat… Pedig ez volt a Békési nyelvtanban legelső lecke tavaly.

Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok voltak a repetícióval.

Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.

Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás s neki a szája elfáradt a sok kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül inkább tett húsz kérdést, minthogy egyszer megmondjon valamit: mindent belőle magából akart kihozni: öntudatlanul is, logikai kapcsolatok alapján építeni fel.

Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.

– Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk, – mondta idegesen.

Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem tud olyan leckéből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s gyakorolt be a tanár úr.

– Mégis, mondja meg nekem: mit csinált ekkor meg ekkor?

Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:

– Akkor?… akkor éppen négyest fogtam be.

– Mit?

– Négyest.

– Milyen négyest?

– Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni és szántanak, de az igazán nagyszerű.

A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.

– Szántanak?

– Igen, ki kell cseppenteni egy jó kis tintacseppet és azon ha keresztülmennek, akkor barázdát húznak…

A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott s azt mondja:

– Számtanórán pedig tudja mi a nagyszerű?… Fog az ember pókot, sokat lehet fogni a hátulsó udvarba, akkor annak a lábát kiszedni és megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál…

– Hát földrajzórán?

– Földrajzórán? – mondta alamuszian Sanyika, – akkor nincs rá idő. Mert akkor figyelni kell.

– Mire?

– Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.

Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel s tovább vágta a fát: verte a fejébe a leckét.

Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kis fiúcska. A tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.

Egyszer, úgy két hét mulva, a középső lány minden nap kezdett beülni hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.

– Itt világosabb van, mint az udvari szobában, – mondta egyszer.

Igy aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten voltak.

Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:

– Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.

Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.

A lány egészen piros volt, előrehajlott a kézimunka felett s gyönyörű szép lány volt. Fekete bogárszeme volt s az úgy csillogott, mintha külön világított volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken s amikor szólt, roppant sok porcellánfehér fog volt a szájában. Ez volt rajta a legfeltűnőbb.

Sanyika összehúzta a szemét, arcát s egészen kicsi lett, a száját kicsucsorította.

Misi nem tudott szólani, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.

– Egészen megöli magát evvel a csacsival, – kiáltott a lány – no, én nem tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi Szentistvántemplomot gombostól – s erre elkezdett nevetni.

Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak s a hangja úgy csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré.

– Dehogy volna nekem hozzá türelmem!…

Aztán újabb nevetéssel azt mondja:

– Még a kétszerkettőt se tudja!…

A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult s jobban zavarba jött mint Sanyika.

– Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit, – mondta mentegetődzve.

– Pótolni kell neki az elemit, – mondta újabb nevetéssel a lány.

– Nem, kérem…

A lány mosolyogva nézett rá.

– Kitől tanult maga tanítani?

A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.

– Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt ő is, amit én, csak nem jut eszébe.

– Én nem tudnék tanítani senkit a világon, – mondta a lány s a hajába nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna nagy haja s zilált frizurában volt a fején, nagyon jól állt neki.

– Pedig az jó, – mondta Misi lelkesen.

– Micsoda? Tanítani?

A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt határos.

– Igen!… én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.

Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első eset életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.

– Én nem tudnék tanítani, – mondta a lány s elbiggyesztette a száját. Aztán újra felnevetett, – de tanulni se! senkitől! Mikor a Dóczyba jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.

– Hova járt? – kérdezte figyelmesen a kis fiú, mert nem tudta mi az, gimnázium?

– A Dóczyba.

– Mi az?

– A Dóczy? – s a lány hatalmasan felkacagott – maga még azt se tudja?

A kis fiú zavarba jött s elpirult, azt hitte, neki mindent tudni kell.

– No, majd megtudja egy pár esztendő mulva, – mondta a lány hamis mosollyal s furcsán nézett a kis fiúra.

Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan fiús-dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszélnek a lányokról s olyan zavart lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a lányra ránézett volna még egyszer.

Ez csendesen nevetett magában s felemelte a hímzését.

Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta mit szóljon, hogy folytassa a leckét… Most már restelte magát s nem mert a lány előtt beszélni.

Akkor újra megszólalt a lány.

– Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.

Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen olyan, mint a lányé, csillogó és fekete és hosszú szempillája van.

– Buta! – mondta Sanyi nyújtott hangon. – Jobb vóna, ha nem vennél japán legyezőt.

A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta, mert odalesett rá s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni.

Akkor higgadtabb hangon így szólt:

– Erre nem buta, a kis szemtelen… hogy pimaszkodjék…

A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.

– Hatvan krajcár! – mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.

A lány elvesztette a kevés higgadtságát.

– No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.

– Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.

– Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen, – kiáltott fel a lány s felpattant. – Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer nyolc! Te gyalázatos! Igy kell beszélni velem!

Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt nem látott… legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert az otthon volt s ők fiúk s…

Ebben a percben felpattant az ajtó s belépett rajta a tiszta feketébe öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál ez a Bella, megállította a tanulást s mikor lesz már vége.

Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:

– Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember.

A vénlány szigorúan szólt a hugához.

– Légy szíves, gyere ki, kérlek.

De a hangja olyan volt, mint a kés.

– Mindig belebeszél a tanulásba, – siránkozott álnokul Sanyika.

– Oh, a hazug király! – kiáltott a lány.

– Kérem szépen, még sose szólott bele, – mondta Misi.

– Most is azt mondta, hogy buta vagyok, – dünnyögte árulkodva Sanyika.

A vénlány el akarta simítani a dolgot, édeskésen mondta:

– Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám, hogy jó legyen a bizonyítványka.

– Ha nem hagynak.

– Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném azt látni, hogy téged valaki ne hagyjon tanulni!

A másik lány összedobálta a holmiját.

– Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy mennyi hétszer nyolc.

– Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti!

– Mindig belebeszélnek.

– No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti tanultok, úgy-e kedves Nyilas.

Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány és a szemöldöke teljesen össze van nőve.

– Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! – mondta Bella.

– Csak hagyjuk, – mondta a vénlány, – ebben neked is van részed. Ha annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most máskép nézne ki a gyerek.

– Inkább felakasztom magam, – szólt Bella indulatosan. – Lehet evvel foglalkozni!

– Kell is!… – szólt kegyetlen hangsúllyal a másik.

Szünetet tartott, aztán folytatta:

– Ennek kell tanulni!… ez fiú… Ennek cél a tanulás!… Ennek állása lesz s kenyeret fog keresni és jövőt…

A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog sétálni a gangon… hogy azért kell megtanulni az ablativus absolutust… és bejön a cseléd megmondani, hogy: tekintetesúr megellett a koca… vagy a hivatalba sétál fekete ruhában… Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember… Ha erre gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás… Ezért tanulni a törtszámokat?… és nem azért, mert az érdekes?… Ő mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa!… furcsa, hogy ez igaz!…

A vénlány pláne egyenesen odafordult a kis diákhoz, mint egy ítélő bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal s egész szónoki lendülettel.

– Ne gondolja, kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. Hála Istennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, de az én nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz tizenkétezer hold, amit azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek között, mikor építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Épen úgy mint a négyesfogatán. Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a részvények nagy részét megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven forint volna belőle…

A kis diák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos és csodálkozva hallotta és restelte magát amiatt, hogy a lány erről beszél neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony lakására, hogy le ne maradjon a levél s az a postásné akkor este úgy beszélt vele, mint egy felnőttel s mindent elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a hurkája, úgy kell minden este bepakkolni s nem tud miatta dolgozni. De ő akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly, felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény, nyomorult postásné.

De a vénlány nagy hévvel folytatta.

– Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!… Én már leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifujta a szél s fel van cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom, hogy kicsi gyerekkoromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a drága mamám beteges, a kedves atyám boldogtalan s nekem kellett cselédnek lenni a háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell végezni ugyebár… Igen, egy igavonóra szükség van, aki hajnalban kél és éjfélben fekszik s ez én vagyok; a mi házunk, az kórház és nevelde, az egyik ágyban fekszik! a másik kisasszony! csak én vagyok a ló!… Mintha bírnám; de ha még bírnám! Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik persze, azt hiszik, mindenki olyan mint ők, de az én lábaim már odavannak… ha a piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind semmi…

Nagy lélegzetet vett szegény lány s rámutatott Sanyikára, mint egy győzelemre:

– A fő, hogy ezt idáig neveltem… ez mindent rendbe hozhat, csak neki legyen jó bizonyítványa.

Keserűen bólintott:

– Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt mint a tűz, és bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!… De mit érek vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is vagyok!… Vagy mint ezek a kisasszonykák?… Őket kitaníttattam, de ez is kár volt… mire mennek vele?… Szegény lánynak, minél többet végez, annál rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit… Ez a gyerek, ez szegényke akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, akkor már mehet Pestre… Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat és amit akar… De most, csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie magát, neki is, nekünk is, mint a hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga erejéből kell mindenkinek átvergődni… Kihez menjen ez a szegény lányka? Van Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?… Bertóthi és Mieskieviczky vér s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban… Mit csináljak vele, hova tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül… Egy bálba el nem vihetem: hát én? én voltam bálba valaha?… Férjhez adni? Kihez adjam?… lesz belőle polgárasszony: tésasszony… és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról…

A kisdiák úgy nézett rájuk s a szép lányra, mint valami rettenetes sors, valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.

– Ez a gyerek?… Odescalchi lányt vehet feleségül, Eszterházy lányt, Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki…

Nagyot sóhajtott s a homlokát megsimította vörös tenyerével:

– Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni… Azért nem sajnálok én semmi fáradságot, áldozatot érte…

Rátette a kezét a kis Sanyi fejére s gyengéden megsimogatta:

– Tanulj fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis babám, tanulj édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapirod, írhatsz, rajzolhatsz amennyit akarsz, tanulj franciát majd, zongorát, sportot, mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a te vén zsémbes nénédre valaha… csak te tanulj… Dehogy fogunk mi téged zavarni… isten ments… sem én, se Bella!!… se senki… Érted?

És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiucska szép kis fejét.

A másik szobába jött valaki s odafigyeltek mindnyájan, férfihang hallatszott.

A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba jött.

A vénlány kinyitotta az ajtót s abban a percben megjelent ott egy óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.

Egész rémülten nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt Debrecenben a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.

Tisztelettel felállott előtte.

Sanyika felugrott s furcsa bizalmas bátorsággal hozzászaladt s megcsókolta a kezét, azután a száját.

A lányok kezét csókolommal köszöntek.

– A mi kis barátunk, – mondta a vénlány, – a kis Nyilas Mihályka. Tudja apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.

Az apa csendesen, derüs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy leeresztette magát az asztal mellett egy székre s szó nélkül valami kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.

– Megfázott apa? – kérdezte a vénlány.

Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.

– Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta, – mondta s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.

– Tessék ideadni a kabátot, – szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy bundát. A bunda belőlről is szőrmével volt béllelve.

A kisfia az ölébe telepedett.

– Mit tanulsz?

A fiú vállat vont.

A nagy ember most Misire nézett s ez szolgálatkészen mondta:

– Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.

Az apának megmozdult a szemöldöke s jobban ránézett Misire.

– Ezt? – szólt.

– Igen.

Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.

– Ez az egész?… Hát te olyan szamár vagy, hogy még ezt se bírod megtanulni, – mondta és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; pedig látszott, hogy bántani akarja a fiacskáját, de az csudálatosan egy cseppet sem félt tőle, belebujt a szakállába s ujjaival simogatta.

– Bizony csak pirongassa meg apa, – szólt Bella élesen, – még a szorzótáblát se tudja, olyan buta…

Az apa hallgatott, Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami összetörik.

– Buta… Nem buta talán… csak szamár… – s megint azzal a furcsa mosolygással ejtette előre a fejét.

– Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért, – mondta árulkodva Sanyika.

– Mi? – mordult fel az apa.

– Azért mond engem butának, mer megmondtam.

– Maj ki is hajítom a legyezőjével együtt! – morgott az apa.

– Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! – nyelvelt Bella mérgesen.

– Nagyon félek tőled.

– Megkaphatod nagyon hamar.

– Majd megkapod te is apától, biztosítalak.

Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.

És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.

Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már régesrégen kirepültek volna a szobából! Civakodtak ők eleget, mert a kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni s még csunyábban is lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem s a szüleik előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek volna.

– Meg fog bukni? – kérdezé egyszer az apa s rámeredt Misire.

Ez megrémült ettől s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta, hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot.

– Remélem, hogy nem, isten ments, – mondta aztán.

– Majd jó lesz suszterinasnak! – szólt az apa csendesen.

– Apa nagyon könnyen veszi, – mondta a nagylány, – ahelyett, hogy megfogná s megrázná egyszer… hogy tudná, hogy komoly dologról van szó… Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember…

– Hozd be a vacsorát, – mondta az apa.

Erre elhallgattak.

Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta s a fejét lesütötte, úgy nevetett.

A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon s iszonyúan sovány.

A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott s csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak nevetett.

Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:

– Nekem tanul?… nekem nem tanul!… (a kislány erre felnevetett, de a kezével betakarta a száját), apának tanul?… mamának tanul?… Bellának, vagy Ilikének?… (Erre a kislány görcsösen felhahotázott s kiszaladt a másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé…

Ujra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, hirtelen-piros arcú kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált az ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt s egy szót sem akart leveszíteni; akkor a mama megszólalt, halkan:

– Bizony magának.

A vénlány kapott rajta:

– Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása) jaj istenem: éppen most végeztem volna el az egyetemet!… (Ilikéből erre kirüffent a hahota, most már teljes tüdőből.) No ez mit nevet!… Te, te rossz lélek, mit vihogsz! (Ilike sikkantva kacagott s a két öklével tömte a száját.)… Te tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány az eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz szolgáló marad, de ebből, ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz!…

Ilike újra kitört és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a másik szobából is ki az udvarra.

Az apa hátradőlve ült a széken s dúdolni kezdett egy nótát:

Ahogy a dalt dúdolta, a lehellete átcsapott az asztalon s Misi rémülten és iszonyodva érezte meg a bor szagát.

Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a parasztokkal, de olyankor ő az édesanyjával hetvenhétszeres kínt állottak ki.

Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt s gyorsan elment.

Kint nagy szél volt, majd elvitte.

Az öreg úrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment.

Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette s valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amért nem tanul. Nincs semmi más dolga. És neki érdemes!

A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei s feláldozza magát, de azért mégis nagyon goromba.

Bella, Istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is: igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemit… Hogy erre gondolt, egyszerre ő is elkezdett nevetni… s olvasás közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett, alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a kislány… Az a legbutább az összes buták közt… S ezen ismét nevetni tudott volna.

Este éppen november harmincadika estéje volt s az öreg úr kikészítve tartott neki három ezüst forintost.

– Köszönöm szépen, – mondta s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg, szerencséjére nem kellett venni semmit.

De most három pengője van, ott van jó helyen a reskontó mellett.

Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három pengő volt a zsebében.

Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.

Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a forint húsz krajcárt, mert a mult hónapban adós maradt hatvannal, most már jöhet.

Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.

Venni fog ceruzát is, meg színházjegyet.

Másnap vasárnap volt és december elseje.

December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá. Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: karácsony is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December, karácsony, Szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak.

Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe jutottak Törökék.

Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem, pedig hátha hazamehet karácsonyra s akkor meg kell mondani, hogy mit üzennek.

Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Kistanács-utcába.

Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, régiesebb, mint a többi civisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő, mikor még itt lakott s ártatlan gyermekségben élt tavaly…

A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a mult évben, a kilincsét még most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A lépcső most is fehérre volt meszelve s a folyosó boltíves volt és olyan mint egy régi vár. A fák kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették, mintha az égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, ahol Török bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején a tarka hálósipkával s szájában a hosszúszárú csibukkal. Tavasszal kis malacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a piros vér, tejet ittak és néha némelyik bement az anyjával a vályúba s abból is evett.

Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, hazajött ide s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, mért is? persze, mennyi dolga van neki!… Nem úgy mint tavaly…

A konyhában ültek szokás szerint, a néni, meg Ilonka kisasszony, s beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk. Nagy és tágas konyha volt ez s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt benne ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is ebédeltek.

– Nini a kisdiák! – kiáltott Török néni s kitárta a két nagy karját, mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de a jósága és a szívessége még óriásibb volt s az arca úgy ragyogott, mint a hold.

– Jó isten, ki jön itt, – sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt.

Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a szerencsétlen konviktusi koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen jól néz ki, szívós, erős gyerek ez!

– No mi volt az ebéd? kérdezték egyszerre mind a ketten rendkívüli kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindíg meg kellett kérdezni.

Ő pedig törte a fejét, törte; hogy erre sose gondol, már legközelebb leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal: beszaladtak, mint a malackák s hamm bekapták, amit adtak, aztán tovább futottak a vályúról.

De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.

– Húsleves volt, meg valami derelye.

– No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a levét adják oda?

– Nem! volt főtt hús is mártással.

– Mer azir… Oszt mijen mártás?

– Mijen?… paradicsommártás.

– Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás, meg paradicsommártás.

– És jó vót?

– Igen.

– No arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport is, tudod is te mi a jó… Hát a derelyében mi volt?

– Mi?… A derelyében?… Lekvár.

– Persze, hogy lekvár!… Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, meg lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.

– Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.

– Tudod is te, mi volt, te azt hiszed a penész az valami cukor.

– Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos, penészes, nem is penészes, hanem dohos.

– Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is észreveszi.

– De azér Török néni kérem, nagyon jól főznek.

– Ugyan mit főznek jól?

– No mit szeretünk legjobban? – kérdezte Ilonka kisasszony s megcsípte az állát.

– Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.

Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket s lemondtak a kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.

– Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg, – mondta Ilonka kisasszony.

– Jó most; az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett, – mondta a néni.

Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.

– Ne hozza már zavarba anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a pofácska. Milyen volt tavaly és milyen most!

És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány s most a néni kelt pártjára:

– De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha mindjárt mazsolával etettem is.

Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy azért egynéhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!… Talán egyszer sem. Nem ment az úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik is, fuj is: az ő édesapjának először munka után kellett járnia, azután vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek s a végén nem maradt semmi, mert közben kiszedte az élelemre ami kellett…

– Hát az iskola hogy megy?

Ilonka kisasszony felelt helyette:

– Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy van ott csikó bőven.

Misi mosolygott a bajusz alatt.

– De fog is örülni Géza bácsi neki!… Jaj, de fog… Mikor írt Géza bátyád?

– Már régen nem írt.

Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba jártak s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni róla. Bizony neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz forintért teljes ellátást… S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik egy picit őreá is…

Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a néni a szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják s minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy mint régen és hűségesen felelgetett mindenre s nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a coetusbeli élet s még a Pósalaky úrnál is az a nehéz sebes hadarás, meg Doroghyéknál az a csúnya tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy volt, mint azelőtt, egy bútor sem változott, ezek boldog és jó emberek voltak.

Igy kellene élni mindenkinek örökké, de mért is nem él így…

– Van egy tanítványom, – mondta egyszer csak egész váratlanul. Már rég szerette volna kimondani, de szégyelte, hogy még dicsekedni gondolják.

A két nő egyszerre fordult felé.

– Micsoda! – kiáltották s összecsapták a kezüket.

– Tanítványa van! – mondta a néni.

– Az Isaák Géza öccse! – mondta Ilonka kisasszony.

Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.

– Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!… Tizenkét éves és tanítványa van!

– No, osztán mit fizetnek? – kérdezte a néni.

– Két forintot.

– Ejha, – mondta Ilonka kisasszony s látszott rajta, hogy meg van nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész, – nagyon jó az!… nagyon derék!… nagy segítség a mai világban!… Két forint is szép!… Öröm az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!… Ó, ó ez a kis béka, hogy ennek tanítványa van, ó te, te ződ szilva! Már nem is merem tegezni:… nevelő úr!… No nézd csak…

Misi hallgatott s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: »húzz bőrt a fogadra«! s erőszakosan becsukta az ajkait.

Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, az örökös tarka, bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint tavaly s még hallgatagabb, most is csibukozott s most sem égett a dohánya.

– Nézze csak apa, ki van itt.

– Hó, nonono, – mondta az öreg úr s a csibukot kivette a szájából s magasra emelte, aztán visszadugta s ugyanazzal a kézzel megsimította a kisfiú fejét… – Derék.

Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bujták a könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi Ország-Világot, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, a Kétszarvú embert, meg az Ősmagyar meséket, és sakkoztak is sokat… Olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen máskép bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase beszélt, jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés lett belőle.

– Hajja apa, – mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott beszélni máskép, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve, – itt egy kis nevelő, – s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják el, – nevelő: tanítványa van!

– Derék, – mondta a bácsi s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt: – egy osztályba jár veled?

– Igen, – zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, most egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát, ha osztálytársa…

– Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a fejedben a tananyag.

Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy Misi egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroghynak azért, mert taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész latint s az egész számtant, pedig ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta, hogy soha többet nem mondja ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy mondja, hogy: együtt tanul…

– Két forintot fizetnek neki! – mondta Ilonka kisasszony. – Másnak ilyen gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész életükben nem hoztak haza.

Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr nagy szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról máskép nem is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza és miatta szoktak pörölni, szegény bácsi, meg szegény néni.

Felnézett a falra s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája csinált s tavaly a bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, tegyék a tűzre… Vajjon hova lett.

Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagylegény volt a kollégiumban és iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt valahol s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy évek óta nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az édesanyja egyszer kifizette az adósságát titokban, akkor Török bácsira nem lehetett ráismerni. Persze neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a sok pörölést… Nem sokat törődött ugyan vele: mi volt ő még tavaly: egy valóságos kis csacsi.

És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a hamuból s a megtömött pipájába tette s uramfia, akkor csak belép János, csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.

Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt s tisztelettel állott fel előtte.

– Gyere csak, gyere! – mondta Ilonka kisasszony – s mindjárt jelentette, Misire mutatva: – nevelő…

És nagyszerűen tette hozzá:

S rámutatott az ujjával:

– Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.

János ránézett a gyerekre s egy jó kemény barackot nyomott a fejére.

– Nagyra nőj öcskös! Nagyra nőjön a füled!

Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény, de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott. Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.

Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor várhatták volna!

– Nézd ezt a gorombát, – mondta Ilonka kisasszony, – eredj te pokróc – s megsimogatta a kisfiú fejét.

Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.

Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta magában:

– Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy óráig olvasok neki s kapok érte egy hónapba három forintot.

– Mit nem hallok, – sikoltott Ilonka kisasszony – elájulok! Öt forint egy hónapba!… Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe akárki felhízlalja s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni sonkákat, hogy az egész család elrágódik rajta egész télen.

Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy malacot vegyen neki ő és hízlalja és azon rágódjanak.

– Majd nyerek a lutrin!… – mondta hetykén, de mindjárt röstelkedve tette hozzá – Az öreg Pósalaky úr álmodott egyet s megtétette velem a lutrin, ha nyerünk, akkor fele az enyém.

Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett:

– Lutri!!… No csak a van hátra!… Már ez is lutri!… Szégyeld magad… Már te se vagy tisztességes ember… – kiáltotta.

De János nagyot kacagott.

– Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd!

– Hiszen csak őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a fia keresete után.

Misi zavarba jött s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott valami sírást, hogy lutri… Biztosan János is lutriz… És most már szégyelte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna reskontó a zsebében.

Előkereste a kis bugyellárisából a cédulát. Odaadta János úrnak.

Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:

– Egy forint!… Nem is bolondság!… Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá.

– Nem, kérem, János úr, nem én tettem rá, – hárította el most már a kis fiú s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta, hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak tetszik, az szégyen. – Pósalaky úr tette meg, csak énvelem küldte el s hogy legyen nálam, mert ő nem lát, aztán, amit nyer, annak ideigérte a felét…

De ezt már úgy mondta, hogy máris el van határozva félig-meddig, hogy ő azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére úgyse nyer semmit s ez a legjobb.

– Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?

– Igen, most vak.

– A lesz a.

Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz érzés telepedett mindenkire.

– Hát aztán miféle gyereket tanítasz? – mondta János, aki most érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.

– Doroghy Sanyit.

– Doroghy? – s János nagyot nézett. – Doroghy?

– Igen.

– Van annak leánytestvére?

– Van három.

– Három… Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány?

– De igen! – kiáltotta élénken Misi.

Ilonka felfigyelt a merengéséből.

– Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!

– Még nem ismerem! – vágott vissza nevetve János. – De meg fogom ismerni!

– Azt elhiszem!

– Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.

– Bárcsak más kívánságom teljesülne már.

– Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.

– No, én nem tartok jogot az angyali címre, mert ez lesz az első kívánságom, ami teljesül az életben.

– Mert biztosan most lettél angyal.

Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni egyetlen egy szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így vele.

János halkan fütyörészni kezdett.

Akkor odakint zsinyegés, lárma hallatszott, Szikszayék jöttek meg.

Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elől a bácsi egy hatalmas, piros, dudolgató ember, aki az utcán egész hangosan szokott dalolgatni magában s csakúgy ragyogott róla a jókedv s a megelégedés, utána a néni, aki olyan sovány volt, mint a kóró s a karján egy pici gyereket hozott, akit ő még nem látott, mellette pedig két sovány és rossz fiú jött, akik mindig pajkoskodtak s a nagyobbik csak csokoládét akart enni, semmi mást, rossz is volt a foga, ritka és két oldalról romlott mindenik.

Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék s kézcsók után mindjárt beszökött a bácsi után a szobába, olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer.

Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akart menni, János úr odajött hozzá s titokban ezt mondta:

– Mihályka.

– Tessék, – mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose szólította senki ezen a néven becézve, pláne János úr!

– Kisöcsém, itt van egy levél, e… vidd el ezt a Doroghy lánynak, de annak a szépnek.

Ő paffá lett és hallgatott.

– De fel ne bontsd kutyaházi, mert Isten Jézus uccse megírom Géza bátyádnak!

Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt Géza bátyjánál.

Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbizatása van, de nem mert ellene szólni.

VI. FEJEZET

amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák fölfedezi Debrecen egyetlen évszázados történelmi emlékét, amely nem várrom, nem palota, nem márvány és nem érc, hanem egy háromszázéves gizgaz bokor egy ház ablaka alatt.

Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin s Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.

– Őrszemet! őrszemet! – kiabáltak a fiúk. – Orczy menjen lesni.

Orczy nevetett s felpattant, jól esett neki a nagy bizalom. Szép szőke haja símára volt kefélve és csillogott, mint az arany, olyan egészséges, bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle és elmult a reggeli kábultsága.

Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni, hogy felhúzta-e már a függönyt? mert itt lakik a kollégium mellett, az egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek vannak, nem igen akar senki, mert télikabátot kell venni, de ma Orczy olyan vidám és kedves, nevetve vállalkozik, hogy elmegy lesni.

– Gyere te is Nyilas.

Nyilas nagyon megszeppent.

– Én?

– No ne gyáváskodj! – s Orczy hangosan nevet és már veszi is a kabátját.

Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.

– No ne legyél olyan alamuszi, – hecceli Orczy, erre ő vörösen és kapkodva kiugrik a padból és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem alamuszi és nem gyáva, de hát: az nem szabad és ő nem tehet olyat, ami nem szabad… Titokban igen: például olvas, ahelyett hogy tanulna… de kimenni az osztályból… lesni…

A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind nevet, mindenki tudja, hova mennek s helyeslik, és ő erre egy kicsit hősnek érzi magát, mint Zrinyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor.

A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni a Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást fölvet az óriási, gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját és benne egy tekercs papir. Akkor el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen fél, mert ha kilépne véletlenül egy tanár, vagy a vén baka és ráordít: elájulna menten.

Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I. A) volt, ahogy kiértek a négyszögletű épület derékszögben tovanyúló folyosójára, megrettentek, mert az I. A) előtt is leskelődött egy gyerek. Egyformán megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak.

De Orczy nagyon bátor volt s tovább futott, Nyilas egyre rémültebben utána. Az I. A) és I. B) után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott kifutottak, akkor Nyilas visszanézett s látta, hogy egy kövér, szúrósbajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V. osztály főnöke volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt. Szerencsére nem nézett ide.

Az utcán kicsit megnyugodott, a nagytemplom felé fordultak s a téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire se gondolt, ha Gyéres tanár úr szembejött volna, egyszerűen beleszalad fővel, úgy hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás, nevetett és körülnézett: olyan volt, mintha nem is tilos úton járnának, hanem éppen Gyéres tanár úr által kiküldve.

Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.

– Látod?

– Nem.

– Nem látod?

– Mit?

– Le van eresztve.

– Mi?

– A függöny.

Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes ház, annak valamelyik ablakát kellett volna látni, de ő nem tudta, hol lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta, hogy: lakik!

– Gyerünk be a kerbe.

Mindjárt előre szaladt, persze a kollégium felől mentek be a kertbe s a bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a leeresztett függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a feszes vászonfüggöny, a bejárattól jobbra első ablak a földszinten.

– Megvárjuk?

– Meg.

– Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölni vízzel, akkor a bajuszát kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.

Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton nevetett és a kezét kikapta, meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból! még elképzelni is ilyen óriási dolgot!

– Te Nyilas, tudod mi a híres Debrecenbe? – kérdezte Orczy.

– Nem.

– Az a bokor ni!

– Mi?

– Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az ablakába. Azt még Rákóczy ültette, itt vót a multkor nálunk Lőrinc bácsi, ő mondta, hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a liciom, hogy Debrecen ki ne pusztítsa azt a liceumot, mint a Simonyi-gátat, tudod.

De ő nem tudott erről semmit.

– Mi az a Simonyi-gát?

– Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát tudod és tavaly mind kivágták, mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt mondta, nem jön többet Debrecenbe, mer itt több szép nincs, csak a Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a liciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, meg háromszáz esztendős, még az első Rákóczy, a legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt az ablakba, no gyere nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.

Kiszaladt az utcára és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel.

Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt ott, az ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy vastag vasrács kívülről rátéve és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderék vastag gircses-görcsös fa, de nem faforma, csak mint egy iszonyú vastag kötél, összevissza benőtte a vasrácsot s azon kidugta a fejét, hosszú, vékony szálak lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az csakugyan olyan hitvány liciom volt, mint otthon a garádján, a kert alatt, milyen sok volt.

– Ez az ni!

– Ez?

Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes, mert ő ezt sokszor látta és csudálkozott, hogy itt hagyták a város közepén és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle és féltette, ha a legelső Rákóczy ültette és a Simonyi-gátat máris megsiratta, arra emlékszik, hogy Törökék tavaly mindig szidták a polgármestert, hogy kivágatta a fasort, a nagyerdei fasort.

– Jókai?

– Igen.

– Jókai Mór?

– Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.

– Én olvastam már tőle.

– Én is.

– Te mit?

– Én – mondta Orczy – nekem van két könyvem is, Törökvilág Magyarországon, meg a Kis Dekameron.

– Én azt olvastam, hogy a Bolondok grófja, meg tavaly, hogy egy hősnek megnyúzták a fejét és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták és az ránőtt és kétszarvú ember lett belőle.

Orczy csodálkozva nézett rá.

– Igazán? – és nevetett.

– De a bolondok grófja még sokkal gyönyörűbb volt. Meg a debreceni lunatikus, a legislegszebb!

Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.

– Hopp hó!… No te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?

Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a hivatalba, erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett kilenc órára megy.

Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.

– Mit csinálunk itt?

– Gyéres tanár úr küldött…

Nem merte tovább mondani, mert szégyelte, hogy Orczy előtt hazudjon.