– Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi?… Gyere csak?…
Avval félrehúzta.
– Mán odattad?
Misi csak nézett, nem tudta miről van szó.
– A levelet, no.
– A levelet?! Csak szerdán megyek oda!
– Hinnye, gyalázom az ileted!… csak szerdán?
– Igen.
János úr gondolkozni látszott.
– No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őneki mondd meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne fáradjon, hanem izenje meg veled, hogy, vagy azt a szót, hogy szívesen, vagy azt a szót, hogy sehogyse! Érted?
– Igen.
– Vagy: szivesen, vagy sehogyse! El ne felejtsd!
– Igen.
– Te! az isten teremtsen belőled bőgős cigánt! ha valamit elrontasz, olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot, érted-e!…
Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott.
– No, nesze, kapsz egy hatost, – s a bugyellárisát kereste.
– Nem kell! – köszönöm szépen, nem kérek, – tette hozzá Misi és elhúzódott.
János úr ránézett s fölnevetett.
– Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy grajcárt?
Aztán legyintett:
– No ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is élne; hát csak végezz szépen, nem bánod meg.
Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kis fiúnak és egy szekérre mutatott:
– Kápsálnak.
Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment.
Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas feketeruhás teológus. A nap most szépen kisütött és szél sem volt.
Orczy kíváncsian várta.
– Kápsálnak, – súgta neki Misi.
– Mi? – kérdezte csodálkozva Orczy. – Mit?
Misi már tudta mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.
– Kápsálnak… Gyűtenek.
– Mit?
– Hát a konviktusra, a cívisektől.
– Mit gyűtenek?
– Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.
Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.
– Diákok?… Koldulnak?
Misi elvörösödött.
– Az nem szégyen, az kápsálás.
Orczy nevetett.
– Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.
– Tök Marci vót.
– Mék az?
– Az A)-ban, Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják.
Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit beszélnek.
– Disznóság, ezek a parasztok két csű kukoricával szúrják ki az ember szemit, meg egy hatos… legfejjebb…
– Nem tudom, mir nem szüntetik má meg…
Avval tovább mentek.
Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak koldulásnak a dolgot s röstelkedve nézett utánuk.
Orczy meglökte.
– Gyere már…
Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.
Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva és teljesen felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy meglátta őket.
– Ti mit csináltok ott? – kiáltott ki. – Ti haszontalanok! Jöttetek megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett hogy tanulnátok?…
A két gyerek leforrázva állott.
– Takarodjatok be rögtön az osztályba! No majd én megleckéztetlek máma!
Erre ők elkezdtek futni s most már nem kerülgettek a folyosókon, hanem átvágtak az udvaron és lélekszakadva értek be az osztályba.
– Csitt, csitt, csitt, – mondta Orczy s mindenkire átragadt az ijedsége és némán ültek.
Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött még a tanár, megint nekibátorodtak s kis idő mulva újra zsibongás lett, csöndes zúgás, mint a dolgozó méhkasban.
Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva s meg volt illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt s el volt rá készülve, hogy a tanár úr bejön s legelőször is őtet fogja leckéztetni s mindent kikérdez, amit nem tud s már előre látta, hogy belesül a feleletbe s akkor hogy fogja többet Doroghyt tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe jutott a levél, amit át kell adni a nénjének, a hideg lelte, már megint milyen iszonyú s ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét s a latin Exertitiumba merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy vajjon mit fog kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden szót tudott, s minden szót értett.
Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyitást nem is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy nézett rá, mint egy kísértetre, oly hirtelen jelent meg.
– Többet ilyet ne tapasztaljak, – mondta erősen a fiatal tanár s egészen kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért, mint egy harapós kutya emelte fel a fiúk feje fölött – többet ilyet ne tapasztaljak, hogy előörsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni… Mert ha még egyszer ilyet tapasztalok, kicsapás lesz a vége… Üljetek le!… Orczy!
Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.
– Oszd ki a dolgozatokat.
Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a külön lecke.
Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant s fogta a dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe szedte és sorra kiosztotta, a dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, úgy hogy sorra letette mindenki elé a magáét.
– Nyilas!
Misi felugrott s halálsápadt lett.
– Fordítsd le latinra ezt a mondatot: Az is… tolvaj… aki… az emberek… bizalmát… meglopja… Na, hogy fordítod? hamar, hamar – s ceruzájával a taktust ütötte… Hogy van az, hogy tolvaj?
– Fur, furis.
– Igen; hány mondat ez? Ismételd el.
Misi elismételte:
– Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: másik mondat.
– Melyik a főmondat?
– Főmondat: az is tolvaj.
– Na tovább, ne kelljen minden szót… Mi a másik?
– A másik: aki az emberek bizalmát meglopja.
– Ez milyen mondat?
– Ez mellékmondat.
– Milyen mellékmondat.
– Na fordítsunk.
– Etiam ille est fur.
– Tovább.
– Qui…
– Melyik szót nem ismered? Ember?
– Homo, hominis: ember.
– Bizalom?
Misi hallgatott.
– No: bizalom az: fiducia. Most fordítsd le az egészet.
– Etiam ille est fur, qui… fiduciam… hominum… furat.
– Furat? ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új szavakat, pláne latinul. Rapit.
– Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.
– Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe és ahhoz tartsd magad.
Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását s halálosan elijedt. A szeme kimeredt s az arca elnyúlt. A tanár többet nem figyelt reá, Orczy után ment és segített neki kiosztani a dolgozatokat. Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul volt letörülve s nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt áll s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán. Hogy ő meglopta a tanár úr bizalmát, mert ezt nem tette volna fel róla a tanár úr, hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor tanítványt is adott neki, most el fogja venni a tanítványt s akkor az lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő többet nem is mehet haza a szüleihez, mit szól Géza bátyja, ha megtudja… Homályosan tűnt fel s egyre homályosabban egy-egy gondolat a fejében s már éppen elszédült volna, mint ott a répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a szédülgetést érezte, akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját.
– Üjj le má.
Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem tudta, mit csináljon, csak ült összeroskadva s kimondhatatlanul rosszul érezte magát.
– Muti a füzetedet, – mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, mert a dolgozatára kétharmadot kapott.
Ő nem bírta a kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan s gőzben kavargott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk.
– Egyes! – mondta Gimesi s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az Orczyét is elvette, s felnyitotta, kétharmad, mondta, ahogy megnézte. Osztán neked egyes?… mingyán nyakon váglak!
Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit, hozzásímulni, szeretett volna lefeküdni mellette s a fejét letenni az ölébe, úgy el tudott volna aludni és elfelejteni mindent, aludni, s jó volna nem ébredni fel többet.
Csengetésig dolgozat-magyarázattal telt el. Ő nem hallott semmiből semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: »azt elismerem, hogy nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre megfejteni senki, csak Nyilas Mihály… De hogy ennyi csacsiságot össze-vissza firkáljatok, azt igazán nem hittem volna… Díszbizonyítványt állított ki magáról az osztály már megint. Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum.«
Misi ahelyett hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a fejét s szégyelte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik dicséretére, mindenki irígykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez és ne mondták volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbujhatna magának és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit sem kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz…
Csengetéskor még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de abbahagyta s kimenés előtt még felszólította Orczyt:
– Orczy!… Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le.
Orczy ceruzát vett elő s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett, olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke vidám fiú volt, ahogy így a füzetről felpillantott a tanárra:
– A törvényt… Nem: A törvény határait… áthágni… senkinek sem szabad… Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul… Ez nem elég: dolgozatot fogsz ebből csinálni.
Ezzel a tanár felvette a fogasról szép puha kalapját s illatosan és vidáman elment.
Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát s óriási vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s csodálták, hogy egyetlenegy hiba sem volt benne, csak egy elválasztó vesszőt nem tett fel s egyest kapott. A legjobb dolgozat kétharmad volt, a jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt.
De Misi egész nap kábult volt s szomorú.
Legjobban szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a belső zsebében volt s égette a testét. De akkor visszaélne a mások bizalmával. Bízott benne János úr… De ő érezte, hogy itt valami nincs rendben… Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná, megsemmisítené, vagy visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt lódítva egy úton, mint a golyó s ő tudta, hogy neki gurulni kell, repülni kell, amíg csak végig nem halad az úton…
Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt mondta Doroghynak, hogy…
– Számítsa ki ezt a példát – így, ahogy elkezdtük, – s kiment.
A másik szobában a beteg mama volt, nem szólott előtte semmit, keresztülment a szobában, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt senki, hanem abból hátul jobbra nyilt egy kamara s abban hallotta, hogy Bella dúdol, akkor hamar odament s belépett a kamarába.
Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt gyűrve a ruha egész magasra, úgy hogy a vakító fehér karja világított a félhomályban, hosszú fehér kötény volt előtte s lisztet szedett ki egy igen nagy pléhtálba. A fején is kendő volt hátrakötve s egy-két barna hajfürtje kikandikált, úgy előrehajlott s csillogó sok fehér fogával ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.
Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:
– Kérem szépen, Bellakisasszony, Török Jánosúr ezt a levelet küldi Bellakisasszonynak.
Bella felhúzta a szemöldökét s nevetve és csodálkozva nézett.
– Török János?… Ki az?…
S habozva elvette a levelet.
– Az a tavalyi házigazdámék fia, – mondta borzasztó zavarban Misi.
Már a szép leány fel is bontotta a levelet s csak akkor állott meg habozva, hogy mégis elolvassa-e?
De belenézett s ahogy az első sort olvasta hangosan, kuncogva, kacagni kezdett.
Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol valamivel világosabb volt s akkor a kis Misi beszorult a kamarába.
Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor és mégis olyan soká olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s minél tovább olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte fojtani a kacagását s harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan volt, mint az elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér s az álla és a szája s nagyon szép volt neki ez a bekötött fej s a fekete szemei úgy csillogtak, szinte szikrát szórtak, s a fehér nagy karja, ilyen nagy fehér meztelen női kart a kis fiú soha nem látott s nem is tudta, hogy ilyen s a köténye, a hosszú durva vászonkötény, amint hajlott, előre hullt s látni lehetett, hogy a dereka karcsú s hogy domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt, hogy a kis fiú nem értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért is ilyen a leány, mikor a fiúk nem ilyenek és be volt szorítva a sötét kamarába a szuszék mellett s egyedül s elkezdett ő is nevetni és benne is sistergett valami melegség és mintha mesében lett volna, oly furcsán érezte magát és elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és tanulást és vízhordást és hideget és mindent, mintha minden csak azért lett volna, hogy ő most itt a hideg kamarában álljon s nézze, nézhesse, hogy sillabizája újra, meg újra a levelet a szépséges szép elátkozott mesebeli tündérleány…
– Miféle ez a Török János? – kérdezte s ránézett csillogó, fojtott nevetéssel a leány.
– Ez egy nagy lump, – mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, régi haragjával.
A leánynak az arca elszélesült és az ajka nyitva maradt és aztán meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott. De a kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan hangos és kitörő kacagás, furcsa, befelé rezgő, behúnyt szemű fura kacagás volt.
– No ezt megadta neki, – mondta s nagy nagy gyöngédséggel és szeretettel nézett a sovány kis egérforma fiúra.
– Edelényi Török János, – mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. – Jópipa lehet.
– Azt mondta, tessék neki megizenni, hogy: szívesen?… Vagy sehogyse?… – mondta a kis fiú.
A leány összehúzta a szemét s csodálkozva és vizsgálva nézett a gyerekre.
Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a levelet és sietve és kapkodva mondta:
– Hétfőn reggel, kérem, a János úr véletlenül meglátott az utcán, – s egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt s hogy emiatt mi minden történt és nagyot nyelt, – s akkor azt mondta, mondjam meg Bella kisasszonynak, hogy csak egy szót tessék üzenni neki, csak azt, hogy: szívesen! vagy pedig azt, hogy: sehogyse.
– Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!… – s a leány hátravetette a fejét s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban.
– Hát mondja meg neki, – mondta aztán s komikusan gesztált egy ujjal, mintha az énektaktust ütné, – mondja meg neki, de el ne felejtse Misi… úgy-e Misi, vagy Misuka? mi?… mondja meg neki, hogy: csak ennyit mondjon: szívesen sehogyse! érti?… Vagy így: Sehogyse szívesen!… ahogy tetszik, sehogyse szívesen!… vagy szívesen: sehogyse! érti!…
És az oly komikus volt, hogy a kis fiú boldogan, tiszta szív tiszta boldogságával megértette s elkezdett ő is úgy hangtalanúl, magában nevetni. S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János urat, hogy még… nahát: kellett neki ezt a levelet megírni!…
És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint két csínyes gyerek, aki valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron pendűl, egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke és nagyszerű még sose volt a kis fiú.
Ebben a pillanatban azonban a leány hirtelen a keblébe dugta a levelet és intett neki, hogy maradjon csendben s kilépett a konyhába, ahova bejött valaki! Már egy pillanat mulva rémülten tudta a kis fiú, hogy a legidősebb leány, a mindnyájuk réme.
De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában.
– Még most is itt ez az edény? – kiáltotta a vénleány, – no ez mégis abszurdum.
– Mér abszurdum, – mondta élesen Bella.
– Azér abszurdum, mer abszurdum, – mondta a vénleány egyre élesebben. – Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.
– Lisztet szedtem a kamarában.
– Persze az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani! és most kell kiszedni a lisztet?… Micsoda logika az… Az edény itt áll mosatlanul egész nap s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és te a kamarában játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból… Könnyű kiszedni, mikor van…
– Hát azt is meg kell csinálni.
– De nem most, hanem mikor ideje lesz…
Egy perc mulva felcsattant megint.
– Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje után, a maga bolond feje után megy, de komoly munka az senkinek sem kell… Én nem tudom, mi lesz itt, ha én kiveszem azt a földet, hát az az én érdekem?… hát itt nem akar senki dolgozni?…
– Én nem fogom a kezem… – mondta Bella ellentmondva idegesen.
– A kezed!… – szörnyedt el Olga. – Hát mire való a te kezed… Nem fogod?!… Még hogy nem fogod tönkretenni! mi?… De még hogy fogod!… Ha én tönkretettem, majd te is fogod!… Sajnálja a kisasszony a fehér ujját beledugni a mosogatólébe. Majd nem fogod sajnálni, ha fekete lesz és retkes és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém… Ezennel kijelentem neked, hogy én többet koplalni és éhezni nem fogok senki fiának, én többet nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért. Én kiveszem bérbe azt a földet és punktum. Azt én elhatároztam és én arra elszántam magam és ha én valamit a fejembe veszek, akkor az meg is lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat japán legyezőkre szétherdálni kisasszony, nyolcvan krajcárt kidobni, szemétre… Két hetet késett miatta a földbérlet… Már akkor letehettem volna érte a tíz forintot, ha magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van váltva a tizes, akkor aztán elcsúszik, mászik. Hát én ezt nem engedem tovább, most, most megint van végre egy tízpengős a markomban, ezt most azonnal viszem a parasztnak s lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek ásni és aztán veteményezünk és kapálunk és egész nyáron ott fogok dolgozni és a kisasszony itt fog mosogatni, igen, és főzni, igen, és bevásárolni, igenis, igenis! Fogsz járni a piacra, bizony! Ha én járhattam, járhat más is… Az is járhat, aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se szakadhatok százfelé, mert nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a földön, a másik kézzel meg kosarat cipelni a piacról és a harmadik kézzel a rántást kavarni és a negyedik kézzel megfótozni a kisasszonykák harisnyáját… De nem ám… Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát, meg bizony, ha a fene fenét eszik is, drága kisasszony.
Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s hogy egyre tovább halasztotta, most már igazán kínos volt, hogy mi lesz ennek a vége. Még be talál lépni a vénleány s akkor ő elsülyed a föld alá, azért végre is elhatározta magát s kilépett a konyhába.
A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.
Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét s azt mondta:
– Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról… – s a nénjéhez fordult – éppen kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy gummiarábikumot olvaszthassanak, osztán ott hagytam a kamarában… – s hangosan nevetni kezdett és Misikének a szemébe kacsintott.
Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából s egész szívvel hálás volt Bellának a hazugságért s bűntársának és szövetségesének érezte magát életre-halálra.
A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no de mért a kamarában, akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:
– Na hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja meg kedves Nyilas, nincs igazam?
S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövőévi terveit, hogy ő kukoricát akar termelni s mellette zöldséget, káposztát, karalábét, sárgarépát és mindent, ami a konyhához kell, de akkor a másik két leánynak viszont el kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást. Hát nem teszek én jót? nem áldozom én fel magamat? Igy pénzért kell szaladni, még egy szál petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz sárgarépa akár zsákszámra, nem igaz?
Misi azt mondta:
– Igaz, de kérem Olga kisasszony, sárgarépát, azt ne tessék egy zsákkal termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel két-három zsákkal is, de nekem a hátam is borsódzott tőle, mer én azt nem szeretem. Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépafőzelék, az iszonyú.
Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, ideges, fuldokló boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje csak nézett, nézett, azt se tudta, mi az.
– No hiszen magából is elég ez nekem, – mondta szokott nyers őszinteségével, – magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba… Csak menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát.
Bella erre még hangosabban felkacagott s Misi boldog volt a nevetésétől, de összeszorította a száját s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét s gyorsan bement a szobába.
Az öreg asszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével fogadta, ettől a nézéstől elment a nevetőkedve, nagyon félt ettől a szótalan halvány asszonytól, aki olyan volt néha, mintha nem is élne s nem szokott rá sem nézni senkire, csak úgy magába merülve néz a világba. Most érezte, hogy a szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába, utána néz s még mikor leült a helyére, akkor is érezte, hogy hátulról szúrja ez a szem, úgy hogy meg kellett fordulnia, hogy nincs itt, kint maradt, a falon túl, a másik szobában.
Ellenben Dorogi nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította ki a feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált.
– Hát még most sincs kész? – kiáltott rá szinte kétségbeesve.
Sanyika angyali ártatlansággal mondta:
– Hogy a szorzást a hátulsó számjegygyel kezdjem, vagy az elsővel?…
Misi a hajába kapott:
– Jaj istenem! hát ez borzasztó! hányszor magyarázzam meg, hogy az mindegy! Érti, az mindegy!… Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást, akkor az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk, ha előlről kezdi: akkor hátrább.
– Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról, vagy előlről.
– Az mindegy.
– Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem – mondta Sanyika.
– Kezdje hátulról.
– Hát ezt akartam kérdezni; má maga is úgy veszekedik, mint Olga.
Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt hitte, hogy Bellához fogja hasonlítani, de ez nagyon elszomorította, hogy Olgához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni…
Nagyon zavartnak és bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre látta, hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak szégyen lesz belőle.
Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent náluk azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen jött be, mintha az egész természetes volna.
Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett s látszólag nem is figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett s megállott Misi mellett jobbra s felvette a füzetet. Sanyika utána kapott.
– Na!
Bella felemelte magasra a füzetet:
– Nem eszem meg!
– Add ide!
– Jaj de kényes.
És itt a magasban kinyitotta s megnézte az utolsó kalkulust.
– Négyes? – mondta bámulva. – Négyes!
Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit.
– Most hogy adom be, – mondta kényes nyávogással – összegyűri nekem.
– Először is te gyűrted össze és másodszor, akármilyen gyűrött volna, csak ne volna négyes, szégyeld magad.
– Az nem szégyen, – mondta Sanyika. – Nagyon nehéz feladat volt, tizennégynek volt szekundája belőle. És kétharmadnál jobbja nem is volt senkinek.
– Nyilasnak se?
– Csak neki volt egyese, igaz.
A lány felnevetett.
– Igaz!… Jó, hogy eszedbe jut… Oh te…
S az asztalon Misi előtt áthajolva, megbökte az öccsének a fejét tenyérrel és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimogatta ennek az arcát.
Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte s remegni kezdett. Érezte, hogy ez a simogatás nem volt véletlen és hogy az előbbiekért valami finom és titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent.
– Erigy ki a szobából, – mondta Sanyika.
– Ó te varangyikos béka, – mondta nevetve Bella.
– Megmondalak, hogy megint bent vótál…
Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett.
– Nézd csak Sanyi, mondok valamit: kössünk békét… Te nem fogsz rám árulkodni s én se fogok tereád.
Sanyi lappangva, leskődve nézett a szeme sarkából Bellára.
– Én is tudok ám egyetmást magácskáról, és úgye nem mondtam meg, hogy ki cigarettázott a gazdáék fiával?
Sanyi ellenségesen felduzzasztotta az ajkait.
– Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?… Hallgatunk? És még van a rováson három-négy históriácska… A spájz is, meg a gomb is, tudod?… Na, hát lesz béke?
S odanyújtotta a kezét.
Most megint úgy nyújtotta át a jobb karját az asztalon Misi előtt s letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.
A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér s egy-ici-pici kis vékony aranygyűrű volt az egyik ujján s abban pici kis kékszínű kövek, mint a nefelejts szirma. Misi didergett, hogy megint megtalálja simogatni.
– Naaa, – mondta nyávogva Sanyika s rácsapott a kezére.
De az nevetett, nem mozdult s tovább ott maradt a keze előttük, most nem volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában volt, de Misi szinte érezte azt a fehér jó karját s valósággal félt, hogy megmozdul, behajlik s még megöleli vele.
– Hát szent a béke?
– Ha te nem szemtelenkedel, én nem szólok, – mondta Sanyika.
– No te kis hörcsög, hát add ide a praclid.
Sanyi kinyújtotta a nyelvét s odacsapott a tenyerével. De cseltől tartva, csak úgy…
A lány megkapta a kezét s fehér gömbölyű markában ott maradt a kis fiú maszatos keze.
– Fuj, disznóláb, – mondta Bella kacagva – s Olga még malacot akar venni, hát itt van ez – s belekacsintott a Misi szemébe.
Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, annyira váratlan volt s találó, az elébbi dolgokra való hivatkozás annyira csiklandozta.
– Na jól van, hát akkor csak tanuljatok, – mondta Bella, – énfelőlem fiam akár tizenhat csikót hozhatsz, azzal megrázta az öccse kezét, de nem férfiasan, tenyért tenyérbe fogva, hanem úgy kinyújtott kezével, annak csuklóban átfogva a kezét.
Misi nem mert ránézni az asztalra lefekvő lányra, akinek olyan furcsa, idegen volt a teste minden része s a puha ruhában, ahogy a kemény asztalra hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől volt, mintha a tűz sütötte volna.
Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte, hogy bizony egészen hiába van itt.
És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az öreg úrtól. Futnia kellett.
Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr:
– No ipse, – mondta fojtottan, – széna-e vagy szalma?
Először nem is tudta, miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott s attól mindjárt megjött a bátorsága.
– Igen, – mondta hangosan.
– Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító.
– Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen.
– Mit?
– Nem is: úgy mondta, hogy: sehogy se szívesen…
– Ó te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott.
– Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: »sehogyse szívesen,« vagy »szívesen: sehogyse,« úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt mondta.
– Lehetetlenséggel határos, – mondta János úr.
– Pedig így mondta.
– Istók báró?
Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.
– Esküdni mersz rá?
– Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!
– Ez neked haszontalanság? te! – mondta János úr nevetve, – hejnye te!… Megájj kenyér, megeszlek!
Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az udvarba, úgy hogy nem sikerült az egyszer.
Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás. Jól esett pontosan megjelenni, jól esett a szalmaszékbe leülni, ott találni mindig szép rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy becsületesen megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose kérdezett utána az öreg úr, hogy
– Mija, mija?
Kedves hely volt ez a meleg faház s kedves volt a kedves piros-fehér öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna…
Mikor hazaért a coetusba, a szobatársak a kályha körül ültek és pirítós szaggal volt tele a szoba.
Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről mesél s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el.
– Mondom, hogy azért dárdás maga, mert az ilyen kisdiákok két hosszú dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt nem volt ilyen konviktus, hogy csak várjuk a csengetést és szalad az ember enni, fehér tányér, abrosz.
– Cseréptányér, – mondta Lisznyay úr, – meg fakanál.
– Na és mit ettek! – folytatta Nagy úr, – a felső diákokat a tanítványok etették, ezeknek a szülei, minden héten beküldtek egy fehér kenyeret, ami elég volt kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt, ami elég vót hét fiúnak, másik napra a másik fiú kapott egy fazék ételt, így éltek, ez volt ám az elemózsia.
Misi a sötétben elámulva hallotta.
– És hol ették?
– Hát itt a coetusba. Mintha itt vagyunk heten, mindennap egy másik küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát, vagy túrósgaluskát, de nem három ételt, mint a konviktusban most, csak egy jó fazékkal, akkor azt körülülték, mindenki elővette a cseréptányért, fakanalat, bugylibicskát, aztán ettek.
– Este is azt?
– Ha maradt: ha nem maradt, nyeltek.
– Azt kellett dárdán hozni?
– Nem, az más… akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek ételt, hanem főznivalót, nem volt akkor se posta, se vonat, hát mikor egy úr beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött az úrfi egy ökrösszekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát, akkor fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a kokva, az főzött, de mindennap egy ételt s minden hétfőn ugyanazt és így tovább, tudja: úgy is híjták az ételt, hogy semper.
– Jaj de érdekes, – szólt Böszörményi.
– No magának nem volna érdekes, mondta Nagy úr, – mert aki nem volt se gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet, csak lakást és a városi kegyes polgárok hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény diákoknak.
Nagy nevetés lett.
– Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra járták koldulni az egész városban és kéregettek ennivalót.
– Fuj, az aztán piszok élet vót.
– Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék voltak a diákokra, mer akkor a diákok énekeltek nekik, megtáncoltatták a menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a házakat. Mit nevet, ne gondolja, hogy úgy oltottak, mint az önkéntes tűzoltók! mentek a gerundiumokkal, a nagy botokkal, most is látni lehet a Nagykönyvtárban! és ha egy ház meggyúlt, köröskörül a többi háznak a tetejét mind lerombolták, hogy meg ne gyúlhasson.
– Nevetséges.
– Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az artézikutat hány esztendeje fúrják? Már 870 méternél vannak, még sincs víz. Hanem kő van. Minden fúró beletörik. Azért mondják, hogy Debrecennek is vannak hegyei: csak a föld alatt tartják.
Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak viccnek vette.
– Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a vizet a kokvának meg a pistrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is híjták: a sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe járni, nem a professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták egy sonkára.
Ahogy ott ültek a jó nyugodt, meleg szobában, aminek még a fűtésével se volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, nem tudták elképzelni.
– És hogy tanultak?
– A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a rézmeccők.
– Igen, azok voltak! az tény! Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép tudomány volt, – szólt Lisznyay úr.
– Akkor elég volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori professzor is.
Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi s abbahagyták a beszédet, mentek vacsorázni.
Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most egyszerre szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi diák lenni, mint a többi.
Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak, mikor vége volt, Sándor Mihály odatett egy cédulát elibe.
– Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?
Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt írva: öt szám.
Kővé meredve nézte s gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját, kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót.
És halálos ijedtséggel, a szíve is megállt:
Nem volt benne.
Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula.
A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt s a szeme közben folyton a kis firkán volt: nincs a reskontó.
És olvasta az öt számot:
– 17, 85, 39, 73, 45.
Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a zsebébe tette.
– No kijött valamék? – sürgette Sándor Mihály.
Nem tudott felelni, néma volt.
Szerencsére oszlás volt és elváltak és ő elfutott, ellopózott a többi közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, azt hitte megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az első udvarba, arra nem ment senki sem.
Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbujt a folyosón és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végig iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.
VII. FEJEZET
amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.
A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni az osztályba s így csengetés után még késhetett néhány percet, úgyis oly kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész éjszaka álmatlanul fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a lelkiismeret nem hagyta aludni s nem bírta elképzelni, mi történt a reskontóval. Iszonyú volt ez, reggelre kábultan és kimerülten virradt és csak a friss jéghideg víz ébresztette fel egy kicsit.
Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a helyére. Hangot se adott, csak úgy bujt és sunyított, hogy senki észre ne vegye; az éjszakai reszketéstől lesoványodott és fakó volt, mint a penész, dehogy tudott ő most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt se tudta jóformán, milyen könyvet hozott magával.
Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben az osztálynak s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták s hangosan kacagtak minden szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja.
– Embërségës ëmbër vagy… – mondta Orczy s utánozta az öreg professzort, a földrajztanárt, akit szokás volt folyton csúfolni, kimókázni, úgy hogy mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan jól senki, mint Orczy, aki a fejét legörbítette s furcsa torokhangon mondta és olyan öreges pislogással: ëmbërségës ëmbër vagy édës fiam!
Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár az általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az öreget utánozza s ez igen mulatságos volt és bátor dolog, mert az öreg minden pillanatban beléphet.
Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg mint gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban s minden órán szóba hozta Égyiptus országát: – »Mikor én Égyiptus országába jártam, – mondta az öreg dünnyögő hangján: – hát látok ott két nagy fertelmes krokogyélus madarat!…« – Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály, – »hát kitáttya a száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól rádupláztam!…« – Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk s a legközelebbi padban levők is mind előre hajoltak, a hátrábblevők pedig ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebujtak Orczyba, aki erre még halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal, – »hát az én pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe, onnan újra ki s belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból esmég újra visszapattant és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe: ëccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme püff, odalett.«
A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az egész osztály s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a mesében s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:
– »Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbërëk vagytok, hogy ideszëmtëlënkëdtëk.«
Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor ne hallották volna, hogy »szëmtëlën ëmbër«.
– Tanár úr, ezt álmodni teccett? – szólt hátúrábbról egy fiú. Orczy rácsapott:
– Te szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé: ájj ide mellém…
Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban s kinyitotta a száját, lehúnyta a szemét, hátravetette a fejét és soká nevetett, mintha aludnék.
Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott nevetve, nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó gyomorral ülve maradt s csak nevetett.
Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát, fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított s a szeme könnyes lett, akkor megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:
– Nyilas Mihály.
Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállani: ez lehetetlen. Oly sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság és mindenki ránézett.
Akkor felállott, halálsápadtan s ránézett a tanárra szúrós sötét szemeivel, az arca egészen be volt esve s kemény kis szemöldökei makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont apró íjak.
Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához, amelyre fel volt feszítve Franciaország térképe s elmondani a mai leckét. Két oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar, Gimesi felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.
Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig és megállott a térkép előtt.
– No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára.
Misi hallgatott, egy pillanatra lehúnyta a szemét s nagyot szédült vele a világ, rettenve kellett felnyitni tágra a szemét, hogy el ne essen. Aztán tétován a térkép felé fordult s homályosan villózott előtte a francia föld képe, amely, mint egy cifra kendő terült el, a tengerbe vetett csipkés sarkával s barna hegyek foltja folyik le róla jobbról, a déli tengerek felé.
– Nahát, úgy-e, Franciaország… – mondta a tanár. – Milyen ez a Franciaország: úgy-e két képet mutat, keleten inkább hegység, nyugaton síkság… Délen… mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen…
Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki mintha megnémult volna, egy szót sem szólt.
De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a mult óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan fölismerte a térképen a Pyrenaeust, eszébe jutott a Roncevallesi hágó… Ronczevallesz, Ronczevallesz… mondta magában.
– Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a spanyoltól… csak hol lehet átmenni rajta?… milyen hágón?… a Ron… a Ron… A Ronszvalli hágón…
– Ronczevallesz, Ronczevallesz, – mondta magában Misi…
A kicsi kis öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha megaszalták volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt és galambfehér ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:
– Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbër vagy…
Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a volt grófi nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete. Megbánta hát, amit hirtelen kibökött s jóvá akarta tenni, leszállott a tanári székéről s a térképhez menve, hozzáfogott elmagyarázni szóról-szóra ugyanúgy, mint az előző órán az egész leckét. Igy elbeszélgetett egy jó negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában azoknak a helyeknek a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura hegység, Kotdor és a Langréi fennsík… Ardennek, Cevennek… mind eszébe jutottak, de a száját annál makacsabul szorította össze s ha agyonverik, akkor se mondta volna ki:
– Itt van az az Aurignac, ahol – folytatta a kis öreg, – most 1852-ben egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb őstemetkezőhelyet, még a történelem előtti korszakból, amely temetkezési helyen együtt találtatott meg az emberi csontvázakkal együtt az ősvilág kihalt állatainak a csontja is, így a barlangi medvének, hiénának, oroszlánnak, mammutnak, rinocerosznak a csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy korban élt ezekkel az állatokkal…
Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öreg úr mult órán is, a neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öreg úr úgy mondta ki, hogy most 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így mondta neki, aki csaknem 30 évvel később született, erre maga az az őskor is egész közel jött hozzá s egyszerre felvillant előtte valami homályos kép, hogy az ősember bebúvik a barlangba, ahol már van egy medve, oroszlán, mammut… De a mammut hogy fér be… A szeme felnyílása s az arcán az értelem és a figyelem felcsillanása megragadta a tanárt s egészen hozzá hajolva elkezdett neki magyarázni…
– A történelem előtti korszakban természetesen!… mert a történelem már nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen négy-ötezer éve építették, ellenben azt a koponyát, amit ott találtak, na hol is, itt Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét…
Az öreg kínosan küzdött a memóriájával s Misi kibökte:
– Neanderthal…
– Ott, ott, igen, – mondta az öreg úr s vékony kis kezével megérintette a kisdiák vállát: – A neandertháli koponyát a diluviál-képletben találták!… annak is a legalsó rétegében… pedig a geológusok azt az időt, míg a diluviál-réteg lerakódott és rajta az alluviál-réteg… ezt az időtt legalább 200–300.000 évre becsülik… Nos, ha a neanderthali koponyánk 300.000 éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a 300.000-nél: hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?… Nem szabad könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt… a régmultban… Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az nekem csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor te születtél… és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében, az még mindig csak a ma, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!… És ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen volt, pedig hozzá képest a peloponnézusi háború őskor, s ehhez a babilóniai építkezések még ősibbek s akkor vége a történelemnek… Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza tudunk nézni írott vagy faragott emlékek által… S ime itt van a floridai korall-képződésű félsziget, amely az Agassis számítása szerint 135.000 év alatt képződött s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének mélysége után ítélve, mintegy 10.000 éves lehet… S ez az állkapocs már a ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs… tehát, tízezer évvel ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások voltak az életviszonyai… de a te neanderthali koponyád, az még más! az még legközelebb van a majomkoponyához… Most vesd össze a háromszázezer évet a háromezerrel… Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e vagy csak három… Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak három forint árát.
Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi meg volt bűvölve s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a homlokán a csontokra símult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr s kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is annyira gyenge és reszketős, hogy most, amint e képleteket felállította, elfáradt bele s le kellett ülnie.
Visszacsoszogott a székhez s lehajtotta a fejét és darabig maga elé nézett.
Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:
– Tanár úr, kérem.
Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.
– Mi? He? – s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét, mert nagyot hallott: – mit akarsz?
– Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.
– He?
– Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni, – kiáltotta torkaszakadtából a fiú.
Az öreg úr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta. Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell lenni, csak nem bírja erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet s beírta.
– Milyen nap van ma?
– Csütörtök, – kiáltotta az egész osztály kórusban.
A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy lehajtott fővel folytatta:
– Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, amelyről semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott mondákban sem maradt fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év folyt le azalatt, míg az állatvilágnak utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira vihette, hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a későbbi világ számára:… Ilyen legbiztosabb jelek azon kő- és csontszerszámok, melyeken első tekintetre felismerhető, hogy emberi kéz által munkáltattak. Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív ékszerek, amelyeken látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben égettettek ki… S főként ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most beszélünk… S íme, ez ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg csalhatatlan pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs ép olyan veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények, mint a polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek, mint emezek.
Lehajtotta a fejét a kezére és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, Franciaországot, az osztályt, teljesen a saját gondolatai közt maradt, mert egy tanulmányon dolgozott Debrecen őskoráról s áttért arra:
– S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem szakemberek gondolnák: íme a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő- és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek még ma is használják a csürkölőt, ami nem egyéb, mint a juh lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik végén átfúrt csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s a parasztházakban mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd középszárnycsontjából készült, átfúrt végű gatyamadzaghúzó…
Erre a szóra váratlan kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró magánügyekkel, gombot cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan beszélgettek, nevettek, az írásbeli dolgozatokat forgatták, néhányan most készítették el a példákat a számtanórára.
– Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a csont- és kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón juttatják el tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve árujoknak. Mily ismert dolog a beretva s én magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás), hogy a fürdőkben az ottani borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián kőkéssel vakarják le a testről a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes röhögés), olyan kőkéssel, amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet összeszedni Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon érdekes lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan Kovácsvölgynek neveznek helytelenül… A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek kiosztattak s azóta Átkos földeknek neveztetnek…
– Nékünk van ott feődünk, – szólt egész hangosan egy cívisfiú.
– Egy helyen, ahol…
De felállt az előbbi jelentő fiú:
– Tanár úr, kérem…
– Mi, mi, mia? – ijedt fel az öreg úr s megint a füléhez nyúlt széttartott ujjú tenyerével.
– Tanár ur, kérem, Ondódi Lajos mondja, hogy nekik is van földjük az Átkoson.
Az öreg úr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:
– Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal megbontását, a magas homokdombnak a lapányra meredeken ereszkedő oldalát a szél szépen kinyalta…
Erre egy pillanat mulva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört ki, úgy hogy nem lehetett hallani a következő szavakat.
– Mi nyalt? Ki nyalt? – kérdezték itt is, ott is, heccelve.
– Hogy, hogy, he? – kérdezte az öreg úr, újra megtoldva komikusan a fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak buzgóan. Erre az öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját s így szólt:
– Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből és eladták parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy még azokat is átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd maig átkos főd.
A fiúkat ez nem érdekelte, az öreg úr mindig úgy beszélt, mintha magához való okos emberekkel tárgyalna.
Az általános zsibongásból felállt a jelentő s azt mondta:
– Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy ki nyalta ki?
Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant s vércsehangon rikoltott rá:
– Szëmtëlën ëmbër vagy, édes fiam! szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé!… Gyere ájj ide mëllém!
Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padba s mindenki viharosan kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen s rosszalólag csóválta a fejét.
A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát, elnémult s erőt véve magán, Misihez fordult s neki magyarázta, hogy ott a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél.
– Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a kőkorszakban is lakva volt.
Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott s érezte, hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól s egész kis lelke hálásan fonódott az öregecske felé.
Most felállott Orczy:
– Bocsánat, tanár úr kérem, szabad egy kérdést?
– He? Mi? – mondta a tanár.
S félfülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló, kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől ráesett a fény.
– Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak?
– Eh! – mondta a professzor. – Krisztus előtt hány évvel!… A Neolith-korból való! sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy hazánkban valahol a Palaeolith-korból való tárgy találtatott volna. A Neolith-kor, az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka.
– Igen, bocsánat, tanár úr kérem, de a Neolith-kor az mégis Krisztus előtt volt?
A tanár felemelte a kezét:
– Hol volt még akkor a Krisztus!… A Krisztus csak itt élt tegnap!… Mikor a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett bronzkorszakon, a rézkorszakon s benne voltunk a vaskorszakban. Különben is az ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott kőszerszámnak a csiszolásán valami változtatást tegyen, évezredeknek kellett lefolynia. Hogy lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam: Krisztus előtt hányban… S Krisztus maga! Ahogy az a kőbalta átalakult s a Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, épen úgy azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az emberiség őskorából, a kőbaltával.
Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot s kinyitott egy fiókot az asztalban.
– Itt van ez a darab kő… Egy kettétört kalapács, természetesen a lyuknál törött el; ez a kalapács foka… Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy ez már csak nagyon fiatal Neolithból jöhet… Legfeljebb három-négyezer éves… De hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a pattintgatott obszidiántól!… legalább százezer év van közöttük… Az emberiség kőkorszakát legalább százezer évre lehet tenni, vagy százötvenre, kétszázezerre…
– Krisztus előtt, vagy mostantól, – kérdezte konokul Orczy.
A tanár vörös lett hirtelen haragjában.
– Szamár vagy édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.
Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra s a kisdiákok hangos nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják, most ne nevessenek.
– Nézd meg ezt a követ, látod?…
– Igen.
– Látod, milyen finoman van ez csiszolva?… Ezt már szerszámmal csiszolták… Nos… Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám, ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen. Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való lyukat hagyott, hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel pattantgatta le a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk arra kellett, hogy az erős fogást biztosítsa… Míg rájött az emberiség arra, hogy jó lesz egy ilyen lyukkal segíteni magán: édes fiam: addig húszszor annyi idő eltelt, mint Krisztus születésétől mostanáig. A kérdésednek tehát jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet számítok, azt nem számítom sem Krisztus születésétől, sem az osztálykönyv mai dátumától, hanem…
– A világ teremtésétől, – mondta Orczy.
– A nagyapád halálától, – kiáltotta a tanár… Honnan számítom? – mutatott rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt s mohón itta a tanár minden szavát.
– Hát csak úgy… – mondta Misi vállat vonva.
– Hát csak úgy! – kiáltott a tanár, mind a két karját felemelve. – Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt mondjak… Eridj helyre…
Orczy meg volt sértve s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog. Mielőtt leült volna, odalesett a tanárra s látva, hogy az nem néz felé, grimászt vágott hátra és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta. Erre persze kis nevetés futott végig az osztályon.
Egyszerre csengő hallatszott.
A professzor elővette a noteszét s két centiméteres kis kurta plajbászát megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak.
Barta Imre felállott, úgy nézte.
– Nagyon jól van, édes fiam, – mondta, – helyre mehetsz.
Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.
– Ez már osztán mégis disznóság, – mondta Szegedi Feri, – egy szót se szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg.
Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba.
Szegedi ezt sértően mondta s félvállról Misire nézett. Misi hallotta a durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti…
Tannenbaum kelt a Misi pártjára:
– Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem mondott semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit na… – letette a könyveit s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva, felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.
– Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát, – ordította Szegedi.
Gimesi mint a paprika támadt rá:
– Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja a vállát, jelest kap: ez már így van.
– Összetartanak, jeles pad! – visította Szegedi s köpött feléjük.
Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant neki, mint egy kecskebaksi s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei szétrepültek s vékony kis fehér kezével a nyakát tépázta Szegedinek. Az pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s mivel a Gimesi haja mindig géppel volt lenyírva, csakúgy csattogott, csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg nem fájt.