Légy jó mindhalálig

Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca. Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát s szétlódította őket.

– Neetemán, – mondta.

– Ezt még meg fogjátok keserülni, kiáltotta véresen, nyálasan, ordítva Szegedi s Misire nézett – gyere csak arra mifelénk…

Misi iszonyúan meg volt szégyenülve s eszébe jutott, hogy Szegedi arrafelé lakik, ahol a tanítványa.

– De hát én mit csináltam, – mondta és sírt.

– Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak – mondta Gimesi s hozzáfogott összeszedni a könyveit.

– Neandertál, – kiáltotta Tannenbaum – Neandertál, Neandertál!

Azt senki sem értette, hogy Gimesi mért lett olyan dühös, kisebb volt Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az osztályba, előlment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben egész jó barátságba kerültek s hátul ment csendesen és szomorúan Misi. Akkor valaki éljent kiáltott Gimesire s a körüllevők nevetve azt mondták, éljen a köppincs!

– No ne marháskodjatok, – szólt Gimesi, de mosolygott és jól esett neki, bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppantcs, hanem köppincs, ez persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a latinóra s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibujni. Egyszerre csak gyanus lett neki, hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal, aztán Orczy odajött hozzá s igen határozottan azt mondta:

– Te Misi, kihúzták a számokat?

Misi lesütötte a fejét.

– Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az legjobban ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost és aztán úgy szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg nincs. Én szakember vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad, mint az üvegen.

De már csengettek s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt senki sem volt még a helyén, Gyéres tanár úr megállott felettük s keztyű volt a kezében, úgy intett, hogy: na mi az?… Lassan helyre kotródott mindenki.

A tanár felment a katedrára s kinyitotta az osztálykönyvet.

– Nem volt óra?

– De igen, tanár úr, – kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy: földrajz.

– Milyen óra volt?

Orczy felugrott s hangosan kiáltotta:

– Bocsánat, tanár úr, kérem…

Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket s reá nézett.

– Földrajzóránk volt.

– S a tanár úr nem írta be az órát?

– De igen, beírta. Beírta, tanár úr, kérem.

Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta. Orczy felsietett hozzá s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább volt beírva a földrajz.

Gyéres tanár úr mosolygott s megköszönte a figyelmet és Orczyt helyre küldte. Azt mondta:

– A tanár úr azt hiszi, hogy száz év mulva ez úgyis mindegy lesz.

Erre óriási nevetés lett s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:

– Százezer év mulva!

Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen nézett oda.

– Hogyan?

S Orczy felpattant:

– Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét, az emberiség… hogy az eszközök fejlődése csak százezer években figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.

Gyéres tanár hátraült a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:

– Naggyon kitünő…

Intett, hogy üljön le s mindnyájan hallgassanak el s akkor felszólította Szentét. Ez a legutolsó padban ült és semmi egyébbel nem foglalkozott, csak örökké labdát kötött.

Minthogy már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá s attól kezdve ott is maradt óra végeig s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon beszélhettek egy-egy szót.

– Hát hol a reskontó? – lökdöste oldalba Orczy a középső ujja bütykével Misit.

– Visszaadtam az öregnek, no.

– És nem emlékszel a számokra?

– Nem.

– Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!…

Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet »privát konverzációkat« folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen odahajlott Misihez.

– Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Rudolf bátyámnak mondtam, hogy én teszek a lutrira egy hatost s nyerek négy forintot és akkor veszek rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá, hogy: barátom, ha én lutrihoz nyulok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni, nem négy forintot, nem is ezeret, hanem pénzt!… Azért mondom, hogy te nem is tudod, miről van szó!…

Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség… Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja.

Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert utóvégre őmiatta verekedett meg.

Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált: – Fáj? – kérdezte tőle.

– Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy…

De nagyon rosszkedvű volt Gimesi s ő el is húzódott, félt, hogy megbántja a részvétével, csak a lelke párolgott felé.

Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá ment s neki mondta:

– Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből, hogy milyen számokat tett meg a lutrira.

– Mér, nyert? – kérdezte Gimesi.

– Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.

– Nem tudod? – mondta Gimesi s szemöldöktelen szemeit feltátotta, kis nedves, japános ferde szemei olyan keserves bizalommal néztek és csodálkozással.

– Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer ez olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig dögönyözöm, míg olyan puha lesz…

Misi azonban csak ült tovább, mosolygott s nem szólt. Jaj, sokért nem adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit…

– Mondod, vagy nem mondod! – kiáltott Gimesi.

– Haggyatok békén.

– Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó, – mondta Gimesi egyre idegesebben és egyre hangosabban, – nyertél vagy nem nyertél?

– Nem nyertem.

– Mondd meg a számokat!… De mondd meg!… Nem mondod meg… Hiszen én úgy kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle.

Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát s kezdte felülről rázni.

– No ne ostobáskodj, – mondta Misi olyan gyöngédséggel és szeretettel, szinte sírt tőle.

– Mondod, vagy nem mondod!

– Nem!!

Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét s odaütötte dühében az asztalhoz.

Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott!

– Nem mondod, nem mondod? – s Gimesi, mintha megőrült volna, elkezdte verni a fejével az asztalt. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott s könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a padból s lerepült a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit s látni lehetett, hogy levegő után kapkod; Misi igen megijedt érte és sápadtan s rettegve hajlott föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben felpattant s mint egy hörcsög ugrott neki s elkezdte a fejét verni, mint az elébb őtet Szegedi.

A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, negyedik ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az arcába, aztán átölelte s lerántotta a földre s érezte, ahogy a kis sovány nyakát a markába fogta s szorongatta és nyomta a földhöz, hogy azt hitte, mindjárt elszakad a körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre csépelt és karmolt, de ez semmi se volt, ő végre is rátérdelt a nyakára s mikor ott látta a térde alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy iszonyú dühvel és gyűlölettel s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a keze közt, mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla s be a padba, leborult a helyére és elkezdett kimondhatatlanul zokogni.

Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan válasszátok el őket. De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak verekedni, isteni flegmával vették őket körül s nevetés nélkül nézték, mi lesz.

– Ne bömbölj úgy, – morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de nem sírt.

Misi erőt vett magán s lecsillapodott.

– De min vesztek össze, – min vesztek össze, – kérdezte egyre kétségbeesettebben Tannenbaum.

– Fityfene tudja, – mondta A. Sánta s helyre ment s előkészítette a következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt, ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi!

Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajlott Gimesihez:

– Mi vót ez tulajdonképen?

– Hisz ez egy komisz paraszt, – mondta Gimesi és zsebkendővel nyomogatta a szeme alatt.

Misiben végig-végig vonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte a szívét.

Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez.

De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés volt. Minden ok nélkül csakúgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek is, káromkodtak is, ez a mai nap bolondok napja volt.

Akkor bejött Bátori tanár úr s megdöbbenve, villámló szemmel látta a pad tetején dulakodókat. Botjával, amely görbevégű tölgyfa bot volt, nagyot csapott az asztalra s arra az egész osztály olyan lett, mint a kezes bárány.

Egy pillanat mulva mindenki a helyén volt s kushadt és lapult. Bátori tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.

Misi is elfelejtette a bánatát s megdermedve nézett a tanár úrra, még mikor leültek is.

– Kezeket padra! – kiáltotta a tanár, – s mint a ropogó tűz csapták mindannyian a két tenyerüket a padra maguk elé.

Bátori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk mint egy oroszlán s mondta:

– Meglátom én… lesz-e rend…

Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor felállott, fogta a krétát, finoman papirba csavarta, a két ujja közé vette s azt mondta:

– A hár-mas… szabály!…

Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. Valamennyiüket megnyugtatta a tanár energiája, de ez egész órán úgy beszélt, mint egy bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen…

Az utolsó óra torna volt.

Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.

Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátulsó udvarra nyiltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól lehetett volna taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát.

Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt. Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú, Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet, kis barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy pofonváglak, akkor feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, vagy mintha ártani akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy a közrend oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában és feketezsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie, mert ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő szegényke olyan félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe egyformán tartozik. Most nagyon szeretné visszacsinálni, hogy év elején kicserélték a helyet, a tanár úr rendezte őket, hogy Tikos esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban ő szerelmes volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá se tud nézni, hát, mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a karját s előbbre húzta, úgy hogy mellé jőjjön. Tikos akkor nagyon orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána következett Simonffy Pisti, aki a debreceni polgármesternek volt unokaöccse vagy mije, hát amellett szívesebben volt, mint akárki mellett az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt, olyan kotnyeles, hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy kis pincsikutya, sok bátyja volt s óra közben sorra futotta az osztályokat, hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe s mindenütt bent lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat hordani a többi osztályból.

– Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?

– Mit? – állották rögtön körül.

– Csuka firkált a táblán, mikor bejött, az öreg baka rávágott a bottal, oszt aszongya: »hogy hijnak te gaz peniperda«. Ammeg aszongya: »Csuka…« – »Csuka! azt látom a szádrul… de a másik neved.«

Orczy odafutott hozzájuk s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, min nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő legjobban tudta, milyen nagy urak Orczyék hát habzsolva rögtön még egyszer:

– A vinbaka a nigybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán firkált, oszt aszongya neki, hogy hogy hijnak…

– Látom a szádrul, – mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.

– Aha.

– Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi együtt szoktunk menni a Kossuth-utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te, Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol?

Pisti kerekre nyitotta a szemét s tünődve mondta:

– Jár oda!

– Stimmt, – mondta Orczy. – Mikor jár?

– Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este, kiszagolni.

Orczy nevetett:

– Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny.

– Ki? Nagy Sándor?

– Igen, verset írt a Margitai Magdához; tegnap a jégen oda is adta neki: Úgy kezdődik, hogy:

azt mondta, hogy Gyérest kihijja párbajra.

– Nagy Sándor?

Orczy kuncogva nevetett s Misi tátott szájjal hallgatott.

Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:

– Sora-kozz!

Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl volt írva három nagy E betű s egyszerre megindult a sorakozás. Már félig-meddig úgyis sorba állottak.

– Egyenesen azt a sort!… Mi van ott!… Kinek van ott olyan nagy hasa!… Viii-gyázz!…

Mereven és katonásan állottak.

– Körbenjárás… iiin-dujj!… Egy-kettő, egy! kettő!…

Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.

– Vágjuk azt a bakkancsot!… Egy! kettő! egy! kető!… egykető, azt a fűzfánfütyölőjét. Fu-tó-lé-pés!… etyket, etyket, etyket…

Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre: Ájj!

Éppen a helyükre értek vissza: Pihenj…

Mindig ez volt az óra kezdete.

Misi borzasztóan únta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy butaság volt. Most felvonultak a bakhoz s át kellett ugrani az alacsony bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de ők kicsik, már fent maradtak a bak hátán s akkor érezni kellett a tanár mély megvetését.

A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt s olyan vastag válla, karja volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit sem mutatott meg, csak kommandírozott, szerette az erős gyerekeket, azokat külön dolgoztatta, az volt neki a jó tornász, aki hazulról vaskosan, erősen jött el, a többi kákabélűre rá se nézett. Kötelességből végigengedte azokat is a tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak bepiszkítják a nyújtót meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen! Azokat külön csapatba állította s külön gyakorlatokat végeztetett velük, még nevetett is velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette s nyolc év alatt sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna s mivel Szüts Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, megválasztották az öreg Zábráczky professzor nyugdíjba vonulása után tornatanárnak. Az öreg Zábráczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a két tantárgyhoz nem kellett semmi képesítés, sem képesség: ő még a régi világ embere volt… egy régi püspöknek a teremtménye…

Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel is összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak s fel sem bírt ugrani a tetejére:

– Na mi lesz! beszakadt a madzag! – kiáltotta Szüts Istók.

Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár:

– Még eccer!

Vissza kellett mennie s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi lendületet venni, ott maradt a bakhoz támaszkodva.

– Még eccer!!…!

Harmadszor is visszabandukolt.

– Fu-uss!

Nekiindult, de futás közben megcsendesedett s egyszer csak elszánta magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig sem.

Szüts Istók a száját is kitátotta!

– Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeeere csak!… – integetett neki begörbített ujjal. – Hogy megy az a virtus?… Hadd lássam csak még eccer azt a futást!

Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s megcsökönyösödött, ott maradt a helyén.

– Egy-kettő! – toppantott nagyot Szüts Istók.

Ő nem szólt és nem mozdult.

– Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg átrepül a nagytemplom gombján…

A szeme szikrát szórt s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen állott, hogy rátapos a gyerekre.

De Misi összeszorította a fogát s nem mozdult.

– Megtagadod az engedelmességet?!… Renitencia!!… ordított a tanár.

S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni.

Akkor Orczy kilépett a sorból s azt mondta:

– Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.

– Nem kérdeztem!

Orczy persze el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és szerencsétlenek védőjének fellépni, de itt nem volt első, itt tornaóra volt s Szüts Istóknak éppen annyit számított a suta lábaival, mint Nyilas Misi.

Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:

– Bocsánatot kérek; ami igazság, az igazság!

Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan. Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint másnak s finomabban van fésülve, szóval, hogy ez egy úri majom és ez úgy felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága kritikájának, hogy ez az úri fiú így mer vele packázni s most egyszerre reá fordult minden dühe.

– Gyer ide! – hörögte, szinte kéken a vérömléstől.

Orczy bátran s kihúzott derékkal lépkedett előre.

– Ide! – ordított Szüts Istók s a lába elé mutatott.

Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most egy pofon készül s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt háborodva és nem szerette volna megkapni…

De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak, egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.

Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem retirált.

Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet nem csinált, mint hogy rossz tornász, féreg… hát az utolsó pillanatban, mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy:

– Na hát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele az orrodat… úrfi… – s felemelte a kezét:… abban a pillanatban megpödörte a bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn szokás ráijeszteni valakire pofonigérő kézmozdítással, aztán bajuszpedrésre fordítani a tréfát.

– No… te giliszta… – mondta, – hát az ott ki fog állani. Ha beteg, menjen a pokolba… És most te fogsz helyette ugrani!… Ajn cváj…

Orczy az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott s szerencsésen megcsökött a bak előtt, nem bírt felugrani rá. Épúgy járt, mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.

– Na! Gratulálok! – mondta Szüts Istók. – Mi az istenharagjának küldenek nekem ide ilyen gilisztákat…

Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett s meglátta Misit, aki még most is a helyén állt:

– Ki a sorból!

Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre csak szédülést érzett s eltántorgott a falig, abba beletámaszkodott két tenyérrel s lassan elvesztette az eszméletét. Lezuhant a földre.

Szüts Istók csodálkozva nézte:

– Öntsetek egy pohár vizet a nyakába, – mondta – no Güzümiska, – kiáltott rá Simonffy Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte, ott van az asztalon, a szobámba.

Pisti futva szaladt be s mindjárt jött vissza egy félig tele vizespohárral. A kezét belemártotta s elkezdte fröcskölni vele a Misi arcát.

Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz volt, hanem pálinka.

Szüts Istók elvörösödött s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez kiment az eszéből.

A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de Istók elordította magát.

– Vi-gyázz!

Ez mindenre orvosság volt.

– Barta! Kelemen!… ültessétek le arra a kötélcsomóra.

Persze ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni s így Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, hogy a két előtornász leültesse Misit.

Barta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent az osztályban s most először életében maró megjegyzést tett Istókra:

– Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.

Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg falnak támasztotta s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem kavargott és szédelgett előtte s egész óra alatt ásítozott és hideglelős borzongást érzett.

Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek s akkor a szeme tele lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte.

Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:

– Én tudom, mi a baja… Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a számait.

– Ne beszélj! – mondta Orczy ámulva.

– Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem Sándor Mihálytól és barátom, csak a 22-őt nem húzták ki, a másik négyet kihúzták, úgy látom.

Orczy azt mondta:

– Hátha ellopták?… Nincs kizárva!…

Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt.

Szüts Istók odanézett s meglátta a rendetlenséget, mert torna alatt mindenkinek a helyén kell állani s várni, míg a hatvan gyerek után megint rá kerül a sor… Odanézett hát keményen s kitartóan s még mikor a helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte őket, kemény kutyakorbácsos pillantással.

Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit, amiért pártját fogta, hálából… Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz, mert hiszen ő csak egy komisz paraszt…

Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába s ő nyelte és pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve és szerette volna letenni a fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény… Szegény édesanya…

VIII. FEJEZET

amelyből kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha vele foglalkoznak, kivált mikor valami kellemetlenség áll a háta mögött: hagyják békén: jó ilyenkor haza és nagy gondokra gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis bajt.

Ebéd után leült a helyére s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy úr feküdt az ágyán s olvasott. Ő kihúzta a fiókját s eszébe jutott a megkezdett levél, amit a szüleinek kezdett írni, de már legalább egy hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette s kikészített tintát, tollat:

Ennyi volt a levél. Darabig nézte, nézte, csak ott ne volna az a de, akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az édesanyja szava: »fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak… Gondold azt, hogy az én szemem lát s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes.«

Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát s csüggedten nézte a levelet.

Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába s írni kezdett:

Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna úgy-e semmit.

Kint fujt a szél s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. Lekönyökölt az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben eszébe jutott, tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk az »András bátyám«, az édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon derék, jó ember, okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha prédikálna, mert pap szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép kongó hangja van, mindenkit túlkiált s mindig csak szépeket és jókat mond, mintha a katedráról mondaná a híveknek s ott volt egész télen náluk, mert nem volt állása, csak rakta a fát a tűzre s ott ült a kis széken, csak olvasott egész télen, regényeket olvasott meg újságot és gépészeti könyveket s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony nem ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, fél litert hozatott ővele a kocsmából s megitta, mondta néha: »Bertalan, gyere igyál egy pohár bort!« De az édesapja azt kiáltotta rá: »Dehogy iszok, akkor nem tudok dógozni!…« Mert ő egész télen szántalpat faragott s egyszer is egy ilyen rút zimankós időben kinn kínlódik egy nagy tőkével, amit el kellett ékekkel hasítani s ahogy ott birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja s látja az urát, hogy a rút időben hogy veszkődik szegény, hamar bemegy s azt mondja Andrásnak: »Ugyan te!… Van neked lelked!… El tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!… Ereggy segíteni neki!«… Arra az András bátyám megmozdul nehézkesen s kinéz a könyvből s azt mondja felduzmaszkodva: »Dehogy megyek! Eszem ágába sincs!«… Avval visszafeküdt a könyvbe s tovább olvasott. Kis idő mulva mérgesen felállt s elment hazulról.

Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából s odakint sírt, ő ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! ki is ment, legalább nézni! ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett s kékre fagyva didergett, mikor észrevette az apa s rákiáltott: »Mit vacogsz itt! takarodj be!« De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint rettenetes hideg volt s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más s ez még jobban fájt, mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: csend legyen! s meg is rázta a kis Ferikét.

Könny csordul ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg coetusában s lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajjon hogy vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük és a nagyanyja most is vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában és köménymagos levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből senki más nem kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón s olyankor tele van a szagával az egész ház s azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a nagyanya, mert gyomorbajos s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit a gyerekek esznek s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék… Ők ketten nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát s vagy jókedvű, vagy mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja magából kedvére, senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni kell az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra való, csak a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni szeretne és tanulni s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani, varrni a sok gyerekre s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház tele van a friss kartonok szagával… S enni is szeretne szegény jókat s pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha az ura bevágja az ajtót: »moslék, edd meg magad, amit főztél!…« Akkor ők megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal…

Soká ült itt a levél fölött s egészen elbágyadt, nem bírt ülni, szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de egy perc mulva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak egy kicsit gondolkozik a levélen s már aludt.

Azt álmodta, hogy az édesapja mondta: »No add csak azt a reskontót, megyek a pénzért«.

Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy tett hát, hogy keresi s ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját, a ládafiókot, a gépfiókokat, csakúgy ugrált a kis házban, minden pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte ingerülten:

– Tán elhattad, te bitang!

Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog, mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott s annál jobban ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott s nem lelte a reskontót.

– Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!… Na, hova tetted!

Erre ő megállott végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki piros barna arcával, nagy bölcs homlokával komolyan nézett rá s alig volt nála magasabb s csak nézett szép kék szemével erősen és komolyan:

Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:

– Nincs meg.

– Hova lett? Ki lopta el?

Ő alig hallhatóan kimondta:

– Böszörményi.

– Böszörményi?

– Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését és bedobtam a nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a reskontót és széttépte és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam, hogy mi az s azért nevet rajtam.

Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét s azt mondta:

– Jó, most megyek, kiköszörűlöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.

S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen s hallotta a fejsze sirítását, ahogy a köszörű fogta.

És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert tudta, hogy arra kell a köszörülés s iszonyúan rázta a hideg s már látta, hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagy piacon s nevetve jön és nem tudja, hogy most ketté fogják vágni s prémes sapka van a fején s akkor az édesapja emeli a fejszét s emeli olyan magasra, mint a nagytemplom gombja, hogy lecsapjon Böszörményire s akkor ő belekapaszkodik a karjába s torkaszakadtából kiáltja, hogy: Édesapááááám!…

Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az ágyon észrevegyen valamit.

De Nagy úr olvasott s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig.

Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte, ez mind megtörtént.

Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt, félt attól, hogy valaki most szót szóljon hozzá, hamar lesütötte a szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra olvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.

Nagy úr felült az ágyon s így szólt:

– Látja kis Nyilas, ez borzasztó… Tudja mit olvasok?… A magyar nemzet legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek.

Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne s kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.

– Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabi gyerek… Persze, maga nem tudja, mi az, – mondta Nagy úr – és én nem is fogom megmagyarázni: szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a szüleit s nem is mer utána járni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár mindent megtudna róla…

Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit, sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy szónyi sem otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne…

– Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne rajzolva.

Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nem igen ismerte ugyan még a szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat s boldog volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít s a saját életére is azt gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az egész életük.

– Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk: s nincs az egész világon sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket… Sem a nyelvünket, sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.

Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen nagy városban, ebben a nagy kollégiumban élnie s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha…

– Nem volt ez mindig így, folytatta Nagy úr, volt valaha messze az Uralban, a Volga mellett egy Magna Ungaria, Nagy-Magyarország, abban az időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor folytonosan összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborban született Konstantinos görög császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük s gyakran kaptak hírt tőlük.

Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet, azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult, amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek s nem fogják többet hírét hallani a történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett tőlük… De az nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy »őseink Ázsiából költöztek be ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete alatt«. Most azonban egy pillanat alatt valósággá, emberi történetté lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az ősember érzését s most egyszerre látta az ősmagyarokat, olyan ruhában, ahogy tavaly Törökéknél az ágya fölött volt a képen az Árpád pajzsra emeltetése.

– De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?… Hát IV. Béla király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik persze még pogányok voltak. El is jutott oda, sok viszontagság után. Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út… Onnan a Kaukázusba… Vegye elő a térképet, megmutatom.

Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt s kikeresték belőle Oroszország térképét.

– Igy ment le, talán Székesfehérvárról, a Duna mellett, talán csónakkal Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült s 33 nap alatt áthajóztak a Krimi félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan megint gyalog a Volgáig. De a Krimből kettő visszafordult, mert már nem bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább mentek. Valahol a Volgánál utólérte őket valami ragályos betegség s abban elpusztult az utolsó társa is, Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez ép ilyen hittérítő volt nálunk Julián előtt 200 évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek… Hát mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott s az megmagyarázta neki, merre menjen Nagy-Magyarországba… El is ment az úton, s másfél nap mulva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz… Nahát itt megörültek neki, házról-házra hijták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon, a messze elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg… és efféléket… De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az országotokba s mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom őtet s azt üzenem, hogy hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok s azok az egész világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak… Igy szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki… És úgy is lett, négy esztendő mulva a tatárok itt voltak s mindent kipusztítottak… Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába… Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat… Nem bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?… Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk és gyűlöltek.

Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia térképét.

– Nézze, valószinűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hún-avar népség… Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és a meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtetését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. Egypár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen is írott emlék. Úgy hogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni keveredéssel, az tette őket erőssé… És ki tudja, még régebben hány ilyen népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő szárazföld volt s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a víz fenekén… Mert azt tudja úgy-e, hogy a föld az belől tűz, ma is, csak egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a tetejére hányt föld, – látott már maga szénégetést?

– Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a beregi erdőn.

– Nahát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, a szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind megmozdul és befut az új sülyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők fedezték fel a csillagászatot is… Ez volt az özönvíz. Ami a legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett… No de ez nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fenn az emlékét. Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai »kirgiz steppén«, együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már itt volt a görögök korában… Megérti maga, amit én beszélek?

– Igen.

– Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az egész Görögországot, akkor itt is mindenütt, mintha csak megérett volna az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma, aztán a finn-ugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak s összetöri az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe s mindent felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. Megindultak a Góbi sivatag tatár népei s hozzáfogtak dúlni délfelé a gazdag Kínát, meg a turáni népek a a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az étvágyuk s most már ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették körül az egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki… De akkor már a tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül s előre mentek északra, a lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak maig a Jeges-tenger partjára… de alighanem a magyarok is kószáltak ott valahol, mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpád-házi király idejében írta le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan vidéken laktak, ahol örökös köd van s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az északi sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és csakugyan, ott három hónap az egész nyár… Honnan tudták volna ezt ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra szálló hagyomány a személyes tapasztalatra… Na, de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ… Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén… gondolták magukba s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le egész a Volga mellett… Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták: hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átusztattak a Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken s úgy akadtak a Meotisi ingoványokba, ez az itt e: a Krim félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a bessenyők s tovább szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek s itt vónánk maig… Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne…

Misi egészen elfelejtette minden búját-baját s hangosan felnevetett.

– Igaz is, – mondta Nagy úr mosolyogva – nem eleget verekedtünk annyi ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett az Északi Jeges-tengerig, le az Ural mellett a Kaspi-tóig, keresztül a Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta… Már negyvennégy éve béke van!… fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenbe mondják: a kéménybe korommal!…

– És erre, nyugatra nincs rokonunk? – kérdezte Misi.

– Nyugat-Európában? – kiáltott fel Nagy úr. – Hogy volna!… Itt laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek… A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind megölő ellenségünk!… Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és az angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a világon… Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és testvér észjárás… Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket… De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen átvettünk az ő műveltségükből, így jött be temérdek szláv szó, megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az édesanyja se ismerne rá… A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.

– De hát ez borzasztó, – bámészkodott Misi a térképen – semmi rokon.

– A rokonok?… Azokból pedig mi hasznunk?… Rokon volna a bolgár: de az elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett… Rokon volna a török: de az mohamedán s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak s ők is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédek, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.

Misi a foga közül tréfásan szólt:

– Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a te anyád, meg az én anyám: két asszony.

– Igy valahogy… – mondta Nagy úr. – A Magna Ungaria, amit még most is Jugriának írnak sok térképen, megszünt a tatárjáráskor. Az egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgy is kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz birodalom egységes volt és görög keleti vallású volt a cár s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban s a Volgánál a magyar ősrokonoknak… Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum… meg a sabartoiasfaloi… (Igy is hívták egy időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphyrogenetos, a magyarokat).

Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt belefestve; elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek köröskörül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind szájat tátana s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties lények módjára.

– Fenyegetik… – mondta rebegve.

Nagy úr is soká hallgatott:

– Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök csatatéren lakjanak… Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a bessenyők, jöttek a kúnok, jöttek a tatárok, a török, ezeket a magyar vagy beolvasztotta s megmentette tőlük Európát, vagy megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát, istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet, de hát ők veszkedhettek egymással s dolgozhattak a belső harcok közben s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt… Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk… mert ezek állandó hódoltságban éltek s voltaképen kiegészítő területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a jancsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket jancsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni s az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképen a Balkán élte ki magát mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság az mindig csak jégtörő és védőgát volt… De mi lesz a jövőben?… Az az egy bizonyos, hogy a mult érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat… sem a fajtánkat… Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló volna s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész emberiségnek haszna lenne…

Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak s egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana előtte kidagadó izmokkal ökölre s bajvívásra készen.

– Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?

– Szövetségben vagyunk? – kérdezte gúnyosan Nagy úr. – Nem vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.

– Ez is! – mondta Misi – tessék nézni, ez is itt lent! – s Románia félkörére mutatott Erdély mögött.

– Igen, – mosolygott gúnyosan a nagydiák – az is harapós, az is mar… Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet… Hanem az biztos, hogy… kutyamód körül vagyunk fogva… az ember csak azér nem bosszankszik, mert eszibe se jut… Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).

Igy politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben.

Tünődve nézték mind a ketten a térképet s keresték a szabadulás útját.

– Nincs más hátra, – mondta a nagydiák – muszály elvárni a sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban s lesz belőle egy-kettő-három, vagy négy ország… Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor, (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor (tudja, Jókai megjövendőlte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az ember). Egy szóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia kultúra; itt lesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom belső vára… Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható, a legnagyobb birodalom sem… De hát ezt maga nem érti öcskös…

A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak valóban már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak meggyőző fonala.

Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét, anélkül hogy a következőben össze ne foglalja:

– Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bujhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld… Érti? Hogy a külföldinek az, hogy magyar, ne azt jelentse, hogy ez is egy kis rabló a nagy rablók közt!… Hanem azt, hogy ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott rögtön teremtett!… Tanult és dolgozott… szeretett és boldogan munkálkodott!… Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!… Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!… A magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!… Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika…

Akkor csengettek odakint az udvaron s a nagydiák feltette a kalapját és kiment!

Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már elment.

Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme előtt.

Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.

Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait s valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett most semmire, csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjá született s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte s szinte büszke volt szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a példaképe már, hogyha ő egymaga keresztűl bír verekedni a bajokon, akkor az egész magyarság győzni fog…

Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyelte, habozott is, hogy ne tépje el, de elröstelte magát: úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.

Összeszorította a fogait s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol jövőbe s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból.

A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták s elment tanulni a füvészkertbe.

Szorgalmasan s buzgóan tanult s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt ütött az óra; félöt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett; csak akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öreg úrhoz, ez a mai délutánja olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez.

Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, a második s harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot, sem történelmet és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti s nem, hiába, nem.

Egyszer csak azt kérdi az öreg úr:

– Még most se húzták ki a számokat?

Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered és sápadt lesz… Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán egyet nyelt s így szólt:

– Még nem vót az újságba…

Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig nem látta.

– Nem vót?

– Nem!

– Énnye a tyúk kaparja meg… Mámma sincs benne?

Misi forgatta az újságot, nézte.

– Nincs, – mondta megkönnyebülve.

– Másikba sincs?

Azt is végignézte.

– Nincs.

– No, gyerünk tovább.

Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az öreg úr: mástól is kérdezősködni fog s akkor mi lesz.

Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát, már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról, szerette azt hinni, hogy elmult az egész… Hát istenem, elveszett az a cédula… honnan lehet azt többet előkeríteni… de mit törődik vele más… az csak az ő baja… meg az öreg úré…