Lila ákác

Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt. Barátom, ott ült az a lány a padon és nevetett: háhh, háhh! kacagott, barátom, át volt téve az egyik lába a másikon, egyedül ült ott és kacagott mint egy bolond. Az alléeban ollót játszottak valami kereskedősegédek meg üzleti lányok. Ha ismered azt a játékot. Egyik fától a másikig kergetik egymást és akit a két fa közt kézzel érinteni tudnak, az a fogó. Az kerget mindenkit addig, mig ő is meg nem üti valamelyiket. A lányok szaladtak jobbra balra mint a csikók és nagyokat sikoltottak közbe s a szoknyájuk olyan suhogást és zúgást tett mint a szél. A fiatalemberek éleseket sipoltak a szájukkal, kurjongattak és az automobill-tülköket imitálták szaladás közben. Igy csinálták: huijjj, juijjj… És hallani lehetett, amint a tenyerükkel megcsapják a fa derekát, mert az volt a jele, hogy már célnál vannak és az ütés rajtuk nem érvényes. És erős lélekzeteiket is hallani lehetett, ahogy a fánál állva maradtak, mint a kutyák heves lehellését hallani kánikulában. A hajukat folyton elzavarták a homlokukból a kezükkel. Mind hajadonfővel voltak ezek a fiatalemberek, nem is láttam a gyepen se sehol kalapot, biztos kalap nélkül jöttek ki a városból. Június vége volt, úgy emlékszem. A diákoknak meg fiatal hivatalnokoknak meg üzletből való fiatalembereknek szokásuk volt hajadonfővel járni a városban nyáron. Ezeknek a fiúknak tarka zsebkendők lógtak a szivarzsebükből és némelyiknek ezüst óralánc volt a kabát hajtókáján a gomblyukba fűzve s lement a szivarzsebbe s az órájuk, ha volt, az ott állott és ott ugrált a szivarzseb fenekén. A gomblyukban mindőjöknek valami sportjelvényük volt, egy kékkel futtatott acélgomb, akkora mint egy krajcár. Valami biciklista-szövetkezetnek a tagjai lehettek. Csak azért, mert az a gomb úgy ragyogott a napon, csak azért jut eszembe, különben nem néztem meg, micsoda jel volt a gombokon. Az a lány meg ott ült egy padon, nézte őket, hogy hogy püfölik egymást és lecsapta a két talpát a földre és összeverte a tenyerét, úgy nevetett nekik. Ihh, így nyerített. Volt egy fiú, az mikor fogó volt, olyanokat adott a lányok hátába, mint egy football-labda. Ilyenkor az a lány majd leesett a padról örömében.

Én ott jöttem és megállottam nézni, hogy ezek hogy játszanak. A botomnak dűltem és úgy állottam, mint a pizai ferde torony és néztem azt a hancurozó bandát. Én nyáron bottal jártam, télen meg bot nélkül. Elmajmoltam másoktól. Azelőtt télen is, nyáron is szoktam botot vinni. De úgy is volt már, hogy se télen, se nyáron nem kellett pálca. Érdekes, hogy az ember mindenben olyan lesz, mint a többiek. Azon a lányon, aki ott ült a padon, fekete selyemalj volt, valami vidéki hangulata volt, olyan uj volt, mintha aznap vette volna fel először. A blúza meg fehér volt, olyan semmi fehér nyári blúz volt, mintha csak ingujjban ült volna ott. A fején egy egészen lehetetlen szalmakalap volt, egy kis szamárság szalmából, ragyogott mint a napsütött barna zsindely szokott ragyogni és egy kis csinált virág volt azon a kalapon körül, árvácska vagy mi, fakó és petyhüdt volt, a művirág is tud hervadni, úgy látszik, csak virulni nem tud. A kalapról egy kis fehér selyemszalag csüngött le, de már sárga volt és úgy össze volt kunkorodva s az egész szalag, meg az egész virágos kis kalap oly züllött volt, mintha megázott volna s kihajították volna s a szeméten száradt volna meg. Félre volt a fején és úgy nézett a világba: nini, engem meg feltettek ide! felnyomtak erre a hajra, átszúrtak egy tűt rajtam, nahát itt vagyok. A könnyű blúzának az ujjai csak könyökig értek, könyöktől cérnakeztyű volt a lány kezén, de csak az egyik kezén ment fel könyökig a keztyű szára, a másik kezén le volt a csuklóig esve. A lábai, barátom, vékonyak voltak, mint egy fiúnak a lábai, az egyik térdig látszott, mert mondom keresztbe tett lábbal ült ottan. Kurta kis félcipő volt rajta, az ember azt hinné, tényleg, hogy egy nagy késsel elcsapnak a lábfejből egy darabot, hogy az ilyen rövid cipőt fel lehessen venni. Páris jutott eszembe, hogy ott ezt a vékony lábat néztem. Fekete harisnyája volt, ami lehetett selyem is így messziről, lehetett fil d’Ecosse is, amilyennek párját nyolc hatosával adták a Kovács Victornál. Egy fekete retikül feküdt a padon a lány mellett, vagyis inkább csak egy nagyobbacska pénztárca fogóval. Az egész nő azon a padon olyan könnyű volt, olyan egy semmi, hogy az ember azt képzelte, hogy ha egy ventillátor ott mellette működésbe jön, úgy elviszi a levegő onnan, mint egy összegyűrt papirszerviettet. És ott nevet, barátom, ott nevet magának, hogy úgy mondjam. Mint az élet! Mint a forrásvíz az erdőben folyik ugrálva lefelé s felkacag és felkacag. Mi közöm lehet nekem egy ilyen kis ligeti szeméthez, nem igaz? Hogy jön az emberhez egy ilyen kis, kis, nem is tudom minek mondjam. Azt hiszed azért állottam meg, hogy nézzem, vagy hogy őtet néztem? Dehogy, azt a játszó bandát néztem ott. Nem fáradtak el, pirosak voltak és a lányoknak összevissza volt a hajuk a fejükön, egynek a kontya a nyakába volt esve és ugrált a nyakára hátul és a lány folyton hátra babrált a kezével, de sohase bírta megigazítani, folyton szaladni kellett neki s mint egy őrült, olyanokat visított. Tudod, hogy egy asszonynál voltam akkor érdekelve. Azért sétáltam ott aznap is, csak látni akartam, mikor hazamegy a nyári Gerbeaudból.

Estefelé volt már, úgy hét után. Persze még egész világos volt, csak a Kereskedelmi Múzeum lett sárgább mint amilyen sárga, én nem tudom az alkonyattól valami izgatottságot kapnak a sárga falak és a vörös bádogtetőre is mintha virulás jött volna vagy mi. A zöld fák meg egyszerre úgy elkomolyodnak és mintha jobban látszanának a levelek a fákon ilyenkor, legalább is feltűnnek az embernek külön-külön a levelek. Olyankor a liget egy kicsit megcsendesedik, arról balról a vurstli vásárja, meg ott a Kereskedelmi Múzeum előtt a gyermekek zsinatja, meg annak a nagy szökőkútnak az erős locsogása, minden úgy halkulva jön elő, mintha hó esett volna a hangokra, vagy mintha szordinát tettek volna mindenre. Úgye? Ez a felhőktől lehet, esetleg. Kérlek, leültem arra a padra. Arra, amelyiken az a lány ült. Csak odamentem és leültem mellé. Lekönyököltem a két combomra és a két tenyeremmel nyomtam az arcomat és néztem ott a porba magam elé. Azt hihette, hogy gondolkozom valamin vagy pláne hogy búsulok ott neki. A bánat imponál jobban a nőknek vagy a gondolkozás? Vagy a közöny hat rájuk legjobban? Én különben nem akartam imponálni neki, egyáltalán nem törődtem vele, észreveszi-e, hogy odaültem a padra. A harisnyája egész átlátszó volt, átlátszott a fehér láb, közönséges cérnaharisnya volt, a legolcsóbb vacak ami kapható. Hintálta az egyik lábát a másikon. A szoknyája alatt egy kis fehér rész világított mindig elő, én nem tudom, téged is úgy izgat az ilyen fehérség a szoknya alatt? Engem egy pár pillanatig mindig úgy elkábít, akárkié, egy szobalányé is. A fehér alsója lehetett. Köhögött egyet. És megint köhögött épen úgy, mint az imént. Ehe, hn. Műköhej volt, olyan affektált. Elrúgtam egy pár kis kavicsot a lábom elől, mintha nem lett volna nekem mindegy, hogy azok a kavicsok ott vannak-e vagy távolabb egy húsz centivel. A fiakkerek jöttek már a Gerbeaudtól. Radics pianó játszott a kertben, mintha már elfáradt volna. Úgylátszott, az utolsó darabot adja le. Egy francia valcer volt: Ah, tu ne sauras jamais… Elment a Freistädtler arany batárja, elment egy autó meg egy autótaxi meg egy autó, ami sem nem autó se nem taxi, mert az autóügynök autója volt és elmentek a köz- és magánfogatok. Elmentek a közös huszárfőhadnagyok és egyéb főhercegek, meg a vezérigazgatók és a többi grófok és a tőzsdeügynökök és más angolok és a közgazdasági szerkesztők és más szellemi arisztokraták meg az orfeumi színészek és egyéb gentrygyerekek, az összes hím babák, azután az összes nőnemű gavallérok, te ismered őket, mindezeket a gentryasszonykákat, akiknek nincs uruk, meg a lipótiakat, akiknek két uruk is van és mind a kettő ott van a Gerbeaudban, az egyik is meg a másik is, csak egy pár heti távolság van köztük és a színésznőket, akiknek csak barát kéne, hogy otthagyják a színházat és a barátnőket, akiknek csak színház kéne, hogy tényleg kapjanak már egy barátot. És a nőket, akiknek színház és barát egyformán kéne meg a hastáncosnőket és egyéb Bécsből leereszkedett nehéz szőkeségeket, akik feltörték a kalapskatulyát, amit a Kärntnerstrassén vittek a karjukon, a modellt a saját fejükre tették és a skatulyát eldobták a Kärntnerstrassén. Utoljára két kezdő létművésznő jött ki a szép kerti kapun, konflisba ültek és elzörögtek a többi után. Spóroltak. Le lehettek csúszva.

Már nem játszott a pad előtt az a társaság. A csend meglepett és felnéztem. Mentek. Kanyarodtak kifelé egy úton a Stefánia felé, a lányok elől, a fiúk hátul. Egymás vállán volt a kezük és még hallottam, hogy egy Weiner-kuplét zümmögnek együtt, mintha amerikai fiúk lennének. A dadák nyomták a gyerekkocsikat előre és a bonnok és a cselédek húzták már magukkal a kis médiket és pubikat a diabolókkal és a nagy karikákkal. Az öreg negyvennyolcas gyepellenőr sétált a vastag bottal és kéksárga karszalagjával a virágágyak közt, még egy bokor alatt ült valami rongy ember, mint Anonymus, esetleg őneki is kell a reggeli lapokban szerepelni, mint öngyilkosnak a többi közt az elmúlt éjjelről.

A lánynak a feje felém volt fordítva. Észrevettem. Én is felé fordítottam a fejemet, arra ő elkapta az arcát. Egy kis grimaszt csinált, láttam. Sőt röhögni akart. Mi van itt nevetni való? A válla felugrott egy párszor, vinnyogott magában, mert dugdosta a nevetést. Rámragadt. Elkacagtam magam, kérdem:

– Mit nevet?

De szép volt az az ifjúság, mikor ott ültem a mellett a lány mellett. De szép volt az ifjúság. Milyen keserves volt, milyen stupid volt, milyen egy téboly volt, te, milyen rémes és milyen szép volt mégis. Csak nevet, barátom. Úgy nevetett, mint a gyerekek szoktak az osztályban az óra alatt, mikor úgy rájuk jön. Ilyen egy taknyos, gondoltam. A balkönyökömmel meglöktem egy kicsit a karját, jobbfelől ültem neki tudniillik.

– Mit nevetsz itt te?

Nem nézett rám.

– Hogy hogy ül itt – azt mondja. – Jó kis hangja volt, olyan új hangja volt, vagy milyen, meglepő. Mint egy csepp eső, ami az embernek az arcába esik.

– Hogy-hogy hogy hogy ülök itt? Hát hogy üljek? Hogy üljek itt neked?

Nevetett.

– Nem tetszik, hogy itt ülök?

– Hogy tegez itt! Hogy jön engem tegezni? – abbahagyta a nevetést, úgy szólt hozzám, hogy azért el volt fordulva közben.

– Te, valami van az orrodon – mondom neki. – Mutasd.

– Semmi köze – azt mondja. – Hogy mer engem tegezni.

– Köszönöm, jól. – Ez egy új találmány volt akkor Pesten – ez a »köszönöm jól«. A leány úgy tett, mint akinek a méltóságán sérelem esett.

– Itt letegezi az embert, hö – azt mondja, mintha valami harmadikhoz beszélne.

– Nézz már ide, te.

– Azér se.

– Hány éves vagy?

– Elmultam.

Ez is olyan vicc volt.

– Nem nézel erre? Mondd meg hány éves vagy.

– Va-agy? Hát te hány vagy? – Úgy tetszett neki, hogy vissza mert tegezni, hogy kacagott egyet utána. Le kellett inteni.

– Ne szemtelenkedj.

– C! – így tett és idefordult, hogy végigmérjen, feldugta az alsó ajkát és lenézett a cipőmre. Egész kedves arca volt, szép fehér szín. Ragyogott az orrahegye. Kék szeme volt, fekete haja.

– Elég szép fiú vagy – mondom.

– Mér nem mondta ezt reggel, most már sötét van. – És megint elkapta a fejét. Ezeket a válaszformákat ismertem az éjfélutáni világból. Ez is tudja már a nyelvet?

– Mondd, kérlek, hol szolgálsz?

– Hallja, uram, ha egy pofont akar, csak szóljon, – azt mondja és a szemem közé nézett, de nem állta meg, hogy ne nevessen és megint a másik oldalra csavarta a fejét.

– Szemtelen vagy. Feltünően szemtelen vagy. Hogy hívnak?

– Nem szoktam utcán át bemutatkozni.

– Most nem vagy az utcán, most a ligetben vagy. Bemutatkozhatsz.

– Ne legyen olyan kíváncsi, hallja, hamar megöregszik.

– Nem mondod meg a neved?

– Mit érdekli magát?

Komoly képet csináltam, mint egy tanfelügyelő.

– Nos, hogy hínak?

– Kérdezze meg tőle.

– Te hülye – mondom és egy fricskát akartam adni neki. Felkapta az orrát, aztán összehúzta a száját szemét és egy gesztust csinált, mintha szavalni kezdene:

– Jó uram, nem találja, hogy ön túlságosan bizalmas?

– Eredj el innen, ha ilyen buta vagy.

– Eredj el – zéderanda! Saját padja ez talán itt a sligetbe?

Sligetbe! Ez is benne van a műveltségében.

– Hol veszed ezeket a jó dolgokat? Kitől hallottad mondani, hogy sliget.

– Az Operába járok, ott hallottam. Mit szól!

– Távozz, édesem, nem lehet veled beszélni – mondom és felfelé legyintettem egyet, mint egy herceg, mikor a szabóját kidobja. Tényleg untam ott vívni vele. Mit érdekelt egy ilyen nemtudommicsoda. Csak azért bolondoztam egy kicsit vele, mert untam magamat és hát kérlek, elég jó kis bőr volt. Kellemes volt ránézni, csak úgy, mint mondjuk egy narancsra, mikor egyáltalán nincs is gusztusom narancsra. És olyan rossz hangulatban voltam, mikor a Gerbeaudból a kocsik elmentek. Úgy el voltam hervadva. Hova menjek?

– Hallja, dinsztelt úr, ne adja a bankot itten. Micsoda beszéd az hogy távozzak? A saját lakásáról kilökhet, akit akar. Engem innen ki nem lökhet. Zéderanda. Távozzon maga.

Elrántotta a derekát, felkapta a retiküljét vagy mijét és a térdére csapta. Kinyitotta, kivett egy kis tükröt, hátrahúzta a nyakát, én is láttam egy kicsit az arca fehérjét a tükörben. Meglöktem a karját. Kiesett a kezéből a tükör. Leesett a földre. Rózsaszín kaucsuk háta volt a kis tükörnek.

– Naa – azt mondja. – Finom egy modora van magának. Most vegye fel.

– Most mindjár, vagy még ráérek?

– Azonnal is ráér, édesem.

Nyögve hajoltam le.

– Öö, öreg csontjaim.

– Adja ide! – el akarta kapni.

Egy olyan bazári kis tükör volt. J betü volt rajta plajbásszal, csuszkáló írással.

– Mi ez itt?

– Kérem, adja vissza a tükröm.

– Előbb mondd meg, micsoda szám ez itt. Telefonszám? – Egy szám is volt a J alatt.

– Mi köze! – Ki akarta kapni a tükröt a kezemből. Odaütöttem a kezére. Csak éppen hogy csesztem. Megint odakap a tükörhöz. A körmére koppintottam a tükörrel. Elnevettem magam, őbelőle is kifutott. Teli volt a szája nevetéssel. Igy ment egy kicsit, mintha csak játszani akarnánk. A tükör ragyogott közbe köztünk, a tükör is nevetett.

– Na, ne üssön hát! Adja ide már!

– Ki ez a jé, mondd meg.

– Senkise. Dedektiv maga?

– Dedektiv, igen. Micsoda jé ez itten? Jenő?

– Hogy kitalálta. Milyen egy esze van!

– Egy fiú?

– Neem, majd egy leány!

– Ez meg a Jenő száma. Telefonja is van Jenőnek?

– Mit érdekli az magát. Hallja, adja vissza a tükröt.

– Nesze – mondom. – Nyújtottam. El akarta venni, visszakaptam. Megint:

– Na. Nesze hát. – Nyúlt, elhúztam a kezem. Elrántotta magát, kopogtatott a sarkával a földön, hallgatott, mint aki haragba van. Megint kínáltam a tükröt:

– Na, komolyan. Ne, vedd el. Tessék.

Egy darabig nem reagált, egyszer végre hitt a komoly hangban, odanyúlt. Ráütöttem a kezefejére. Grimaszt csinált.

– Nézze, ne játsszon itt velem.

Felvettem az erszényét, beletettem a tükröt. Egy puff, egy zsebkendő, egy kicsi parfümös tubus, egy korona, meg egy pár hatos, egy enyveshát és egy kulcs volt az erszényében.

– Mit nyulkál a ridikülömbe! – kikapta a kezemből.

– Mutasd azt a képet. Muti.

– Mit akar vele. Fogja. Nézze meg, milyen randa vagyok. – Ideadta az enyveshátat. Ő volt rajta meg egy fiú.

– Ez az a jé, ez itt melletted?

– Ez. Tetszem magának?

Megnéztem őket. A lány ebben az adjusztírungban volt a képen, ebben a kalapban, ebben a blúzban és ebben a selyemszoknyában, az erszénye a kisujjáról lógott lefelé, az egyik lábával lábujjhegyen állott, befelé nyomott térddel és a sarkát jól feltartva hátra, mint a divatlapokban állanak a modellek és mint a Dorottya-utcán ott Brachfeld mellett a kirakatban a bundában lefotografált művésznők állanak egy nagy lépcsőn, kicsit önmaguknak dülve, magosabbaknak tartva magukat és valami gőgöt és merengést, valami idegent szimulálva, szinte letagadva azonosságukat, valamit a távolból affektálva, Place Vendôme-i illetőséget vagy nem tudom mit. De nézni ez a leány olyan őszintén nézett ezen a vacak kis képen, olyan kíváncsian s egy kicsit ijedten, te, olyan valami meglepett ünnepélyességgel, mint a csoportképen néznek az intézeti lányok vidéken, akiket az évzáró ünnepélyen az udvarban fehérben és virágokban lefotografál a helybeli legelső fényirdász. J., vagy tegyük fel Jenő, ő egy vékony gyerek volt, keskeny karimájú Girardi volt a fejében hátratéve, hogy a választéka kilássék a kalap alól. Középen volt a haja kétfelé vasalva. Zsebkendő csüngött a szivarzsebéből és a gomblyukából neki is lánc ment a szivarzsebébe s szűk dupla gallérja volt és csinált csokor ugrott kétfelé a gallérnyílásból, Terézköruti chic, igen mély kivágású gigerli-mellénye volt és csíkos inge, felvasalt nadrágja és magassarkú félcipője s egy kis pálcát hajlított a földön maga mellett, olyan vékonyat, hogy elesett volna, ha rá akart volna támaszkodni.

Egy cigarettet is tartott az ujjai közt a pálca felett. Jenő kieresztette a szemét és eszesen és elszántan próbált előre nézni. Jenő az arca után lehetett szivaros fiú a Jardin de Paris-ban, páholyhoz vezető boy a Royal Vióban vagy liftes a Hungáriában, vagy még jobb esetben színinövendék és a legjobb esetben kezdő moziszínész és egyben ős turfbarát.

– Mit nézi annyit, adja már. Mit szól az arcberendezésemhez? Randa vagyok, nem?

– Csúnyább is lehetnél – mondtam neki, hogy egyszer gyöngéd is legyek.

– Ez egy olyan piszok kép. Adja, tegyem el. Nem szokok enyveshátat csináltatni. Ez a hólyag akarta, hogy álljak oda vele. De nem fogok rendelni. Tizenkettőt csinálnak két kroncsiér. Levelezőlapra csinálják rá az embert. Kell nekem? Azt hiszi, nekem kell levelezőlap evvel a hólyaggal? Még oda is megyek, igaz, megnézem a kirakatban, nem-e tettek ki vele. Majd még mutatom ott vele magam a kirakatba. Csipiszt.

– Micsoda fiú ez?

– Eegy.

Ebből értsek.

– Kedves pofája van – mondom.

– C, egy undok. Maga már azt hiszi, van vele valami.

– Nincs vele semmi?

– Frászt.

– Szeret?

– Pesten lenni. – Ez is egy olyan vicc volt. Szeret… Pesten lenni? – kérdi egy lány a fiútól. Az után hogy: szeret, egy kis pauza jön, mintha azt kérdezné: Szeret? Vagy ha komolyan kérdik a nőt: szeret? – arra is rácsapja a nő: Pesten lenni. Hogy szeretek Pesten lenni. Én úgy értettem: szeret ő téged? Szerettem a szívhez nyúlni, akárkivel beszélek. Úgy izgatott mindenkinek a szíve, úgy érdekelt, ki kibe van belebukva és ki hogy szenved és ki milyen boldog. Mindenkinek, aki szembejött velem, a mellére néztem, a baloldalra, ahol a szív van. Vajjon mi megy ott végbe? Egyszer, emlékszem, ültem a Kolegerszkiben és néztem a népet és a katonazene játszott és ott képzelődve, mintha minden kabáton és minden blúzon keresztül láttam volna egy nagy szívet, egy szívalakú tüzelő lampiont.

– Nem szeret téged?

– Össze vagyok veszve. Tegnap összevesztem.

– Jenővel? Min vesztetek össze?

Dühös lett.

– Hagyjon már. Mit kérdez!

– Nagyon unalmas vagy. Mér nem felelsz rendesen?

– Mit feleljek itt magának? Kicsoda maga?

– Mér vesztél össze Jenővel?

– Azt hiszi, énvelem olyan könnyen lehet.

– Nem értem. Énrám mondod?

– Á. Az a hólyag. Mert leadtam magam sétálni vele, hát már mindjár akart.

– Mit akart mindjárt?

– Nézze, édesem, ne faggasson, igen?

– Pssz. Te, mondd meg már a nevedet.

– Hagyjon békemet a nevemmel.

– Hát mást kérdezek.

– Na?

– Hogy hívnak?

Nevetett:

– Nagysád! Úgy hínak nagysád! Édes nagysád, kérem, legyen szivesss… – a kezével egy előkelő gesztust tett, mintha helyet mutatna egy nagysádnak.

– Te bolond. Mér nem mondod meg a nevedet.

– Nem értem, hogy lehet arra kíváncsi. Én nem értem, mit akarnak az embernek a nevétől.

– Én meg nem értem, mér ne mondanád meg, hogy hínak. Egész bátran megmondhatod, úgyis elfelejtem.

– Hagyjon, mit… hagyjon – úgy mondta: chagyjon!

Elfelejtettem közbe mondani, hogy a lámpák meggyulladtak már a ligetben. De még elég világos volt. Még jártak is az utakon, kocsik is mentek a Stefánián, a Hermina-úton meg valami hangos népek vonultak folyton, fütyölve és előre-hátra kiabálva egymásnak. Kőművesek vagy kövezők voltak, hazafelé menet. A Gerbeaud mellett a fasorban két omnibuszkocsis léptetett el két nagy dagadt lovon. Az állatokon lógott és hintált a nehéz szerszám. Egy bokor alatt a füvön egy szentjánosbogár gyulladt ki.

Megfogtam a lánynak a kezét.

– Mondd, mér vagy ilyen undok?

– Hagyja a kezemet – azt mondja. – Engessen. Engessen.

– Húzd le ezt a keztyűt.

– Hát még mit nem.

– Húzd le a keztyűd, hadd nézzem meg a kezedet.

– Mit akar a kezemtől.

– Meg akarom nézni a kezedet.

– Igy nem lássa? Engesse már el.

– Húzd le már, mindig így kéreted magad?

– Ne izéljen. Én már megyek. Hagyja a kezemet.

Megfogtam a másik kezemmel a karját, húzgáltam a keztyűjét lefelé.

– El fogja szakítani a keztyűmet. Én nem bánom, megfizeti.

Már lenn volt. Az ölébe dobtam. Tetszett, hogy hűvös a keze. Zongorára való nyúlánk ujjai voltak.

– Mit nézi, piszkos. Tudom hogy piszkos.

– A másik tisztább? Add azt, ha az tiszta.

A kisujján vékony aranygyűrű volt, csak annyi, mint mikor a cseresznye szárából kötnek gyűrűt. Egy kicsi hígzöld kő volt benne. Oroszországban szibirszkinek híják ezt a zöld követ.

– Hagyjon már, elmegyek. Engedjen elmenni.

– Maniküröztetni is szoktál?

– Ne nézze már. – Húzta a kezét, visszaengedte. – Tudom hogy csúnya.

A kiksz még rá volt ragadva a körmeire és a bőrvágás vékony aludt vérszín emlékei látszottak egy-két helyen a körmei fölött. Elnevette magát.

– Még csak kétszer lettem manikürözve. Barátnőm csinálta meg a kezet nekem.

– Ki az a barátnőd?

– Kíváncsi? Az egy artistanő. Nem ismeri? A kaszinóban van.

Nekem tudni kellett, hogy a kaszinó, ahol az ő barátnője van, az nem a Nemzeti Kaszinó, se nem az Országos Kaszinó, se nem a Lipótvárosi Kaszinó, se nem a Józsefvárosi Kaszinó, hanem az egy édes kedves kaszinó, hol nincs se politika, se kötelező öngyilkosság huszonnégy óra múlva a kártyaadósság miatt, ott csak bál van örökösen, zene, dal, szerelem, szeszelés, víg élet, francia világ: Casino de Danse.

– A kaszinóban? Hogy híjják?

– Hédi.

– Hédi?

– Hédi. Ismeri?

– Nem egy vastag?

– Az, vastag? Sőt egy nagyon sikkes alak.

– Fekete haja van.

– Áh. Tiszta vörös. Azelőtt gesztenye haja volt, most hagyta vörösre festeni.

– Akkor nem tudom.

Hallgattam. Sóhajtanom kellett. Én itt egy Hédiről beszélek, aki vörösre hagyta festeni a haját és akit nem is ismerek, egy ilyen lánynyal, akinek még a nevét sem tudom. És a fejem és az egész napom és az egész mindenem teli van egy nővel, akit most ismertem meg és akiről csak hallgatni szoktam. Meghallotta, hogy sóhajtok. Erre is volt egy olyan vicces kérdése:

– Mondja, kegyed talán breteg?

Nem is feleltem neki. Fogtam a kezét és néztem az aludtvér csípéseket a körmei sarkában.

– Mit sóhajtozik itten?

– Ásítottam – mondom és imitáltam egy ásítást, hogy igazoljam magamat. – Kérlek, ilyen buta nő mellett – mondom – muszáj ásítani.

El volt fordulva, láttam, hogy elnéz. Ő is sóhajtott.

– Hát te mit ásítasz?

– Hagyjon már – azt mondja – menni akarok.

Kedvetlen volt a hangja. Ki akarta szabadítani a kezét.

– Nem mégy még. Ülj csak itt szépen. Mondd már, te mi vagy? Otthon vagy még?

– Naa, bizonyisten, engessen.

Odahajolt, hogy a kezét jobban el tudja rántani. A szalag a kalapjáról az arcomhoz ért. Megkívántam hirtelen azt a tiszta fehér arcot. Meg fogom ezt a lányt itt csókolni. Egy ilyen csóknak a szívemhez semmi köze. Ettől még olyan boldogtalan lehetek, mint egy ház. Csak megcsókolom, aztán hadd menjen.

– Ijj, ne szorítsa a kezem. Ne tartson itt fel, tényleg micsoda eljárás ez, engessen menni.

– Te kígyó, még nem is ismerlek és már el akarsz hagyni?

– Jáj, az ujjam. Fáj, nem hallja? Mit gondol, majd itt ülök magával a sligetbe. Mi vagyok én?

– Én nem tudom, mi vagy. Hát mi a polgári állásod, áruld el már az istenért.

– Mit törődik avval. Az anyámnak a lánya vagyok.

– Te házilány vagy?

– Házi vagyok és kész. Úrinő vagyok, nahát. Jaj, nem engedi a kezeeem!

Dobolt egy pár taktust a két sarkával a földön.

– Hadd csókoljalak meg.

– Hooogyne.

– Akkor elengedlek. Hajolj ide, megcsókollak.

– Sietek!

– No.

– A kezem, hallja, én…

– Hadd csókoljam meg a szádat.

– Inkább ne.

– Nem engeded a szádat megcsókolni?

– Chaagyjon.

– Hát akkor a fogadat. Hadd csókoljam meg a fogadat.

Végre visszajött a nevetése, nem tudom, eddig hol volt eltévedve.

– Fogja, itt van.

Úgy csinált, mintha kivett volna egy fogat a szájából és nyújtotta.

– Ham – bekaptam egy ujját. – Most mind a két keze nálam volt. – Adsz egy csókot? – mondtam, úgy, hogy az ajkaim nem értek egymáshoz, mint aki borostyánszipkát tart a fogai közt és beszél.

Kirántotta az ujját a számból és rázogatta, mintha megégette volna.

– Ni, hogy megharapta. Fene egye meg.

– Boorzasztó. Mutasd.

– Nézzen ide, itt a foga helye.

Hozzáhajoltam, az orrom elé dugta az ujját. Megkaptam a balkezemmel a derekát, elengedtem a kezét, a másik kezemmel a két orcáját fogtam be, mint egy nagy harapófogóval és odahúztam a fejét a kalapom alá. Szájoncsókoltam. Nem tudta a száját olyan hirtelen összeszorítani, csak a csók alatt éreztem, hogy nyávogva erőlködik, hogy a száját behúzza. Meleg levegő jött az orrából az arcomba. Meg volt csókolva. Elengedtem. Felugrott, elfordult. Visszafordult.

– Disznó.

Képzelheted, mennyire megsértődtem. A szám vizes volt a szájától. Szívélyesen néztem föl rá. A kalapom hátrament a fejemben, úgy hagytam. Megláttam a ligeti tó hídján a világos lámpákat egy sorba mosolyogni. A híd alatt a fényes fekete vízen két hattyú lassan úszott, mintha mindig megállanának. Eltűntek. A fák sötétzöldek lettek. A csillagok fenn voltak. Villamoscsengetés hallatszott és autópuffogtatás. Éreztem valamit, azt, hogy élek és ez jó volt. A lány a kalapját ráncigálta a két kezével.

– Itt a bugyellárisod – mondom. – Itt ne hagyd.

– Most már boldog? – mondta dühében.

Boldog. Ha ezt a szót hallottam, mindig a szívembe ment a nyilallás és úgy lettem, mintha szédülnék, de nem a fejem szédül, hanem lejebb, a lelkemben szédül minden, mint egy kiállítás, ami elkezd forogni s elhomályosodik. Boldog. Direkt mosolyogtam, úgy néztem a lány kalapját. Úgy vehette, hogy büszke vagyok vele szemben és mulatok rajta. Ha az a nő, az a komoly, az az asszony, akitől semmim sincs, csak egy zűrzavar a gondolatvilágomban, ha ő kérdezné tőlem egyszer, de nem így butaságból, hanem valami nagyon komolyan és úgy, mintha ünnepnap volna, egy kis szalonspiccel, ragyogva vagy sírva, nem tudom, úgy mélyről és messziről és mégis a legközelebbről olyan hanggal, mint a zúgás a kagylókból, ha kérdezné tőlem: boldog?

A Gerbeaud felé néztem, sötét volt és hallgatott a vasrács, a fák álltak előtte, mint valami nagy szomorú bosnyákok és a pavillon tetejéről egy fekete tű mutatott az égre felfelé. Azon vettem magam észre, hogy az a lány ott előttem elkezd vihogni:

– Ni, hogy néz. Báá!

Igaz, ez is itt van. Már nem haragszik. Ebben a lányban annyi nevetés van, mint lé a barackban. Micsoda nő ez itt? Különben nem is érdekel.

– Adja a ridikülömet. Maga marad? Maga tán itt szok hálni?

– Nem haragszol már?

– Mitt haragudjak – mondta fölényesen és félrerántotta vállát. – Jön vagy marad?

Felálltam, odaadtam neki a kis tasakját.

– Én erre megyek – a Stefánia felé fordult. – Maga merre megy?

– Gyere, sétálj itt velem egy kicsit.

– Mit sétáljak, én nem szoktam itt este sétálni. Mi vagyok én?

Gondoltam, adok egy forintot neki, megérdemli.

– Kell két kroncsi?

– Két kroncsi! – kacagott egyet. – Nekem ne adjon.

– Nem kell pénz? Konflison mehetsz haza.

– Csak tegye el a pénzét, majd jól jön az magának. Nekem ne adjon pénzt, c, hallja!

– Hát négy kroncsit elveszel?

– Hagyjon engem a pénzével! Jön vagy nem? Én itt nem megyek tovább.

– Gyere már, csak az épületig meg vissza. Olyan szép most itt.

– Kikapok otthon.

– Még csak nyolc óra, mit akarsz.

Jött. Elmentünk az öngyilkos előtt. Még meg se moccant azóta, hogy odaült a padra. Ránk se nézett. Két másik padon ült már egy-egy áhitatos esti pár. Az egyik padon a férfi gázember volt, ahogy nevezik. Barna blúza ki volt gombolva és az ingmelle is nyitva volt, mert nem volt benne gomb. Merengett a nő mellett és ép egy gázlámpát talált nézni merengésében és úgy bámulta, mintha a legnagyobb újság volna neki egy ilyen gázlámpa.

– Ott a Műszinkör, ni – mondta a lány. – Ott voltam délután. Milyen egy hülyeségeket adnak ott, kár a pénzér, én mondom magának. Annyit röhögtem.

Elnevette magát.

– Most mi jutott eszedbe? Valami darabra gondoltál?

– Olyan hülyeségek. Én nem értem, hogy lehet olyanokat előadni. Mondja, látta maga már Bokori Pistát fellépni?

– Még nem láttam drágám. Legközelebb megnézem.

– Itt lép fel a Műszinkörben. Mint jassz és huszár szok kijönni. Hogy mennyi rózsát kap ez a hólyag, mikor kigyön. Úgy tapsolnak, mintha legalább is egy Sziklai lépne fel, de még ki se nyitotta a pofáját, mindjár ahogy kigyön, egy olyan tapsolást csinálnak azok a tyúkok és ott szaladgálnak a viráglányok, a kosár virágokkal, mondja, maga jár a Műszínkörbe?

– Én, ritkán.

– Tudja, hogy ott direkt vásárolnak virágot a tyúkok. Húsz vas egy csokor rózsa és telihajigálják a színpadot, ahogy kezd hátulról gyönni az a majom és elkezdenek bőgni ottan: Bokorii, Bokoriii… Én nem mondom, szép az alakja és higgye meg, csakis az alakjára buknak, mert a hangja az olyan, mint a handlénak, aki reggel zokog az udvaron minálunk.

– Neked nem tetszett Bokori?

– Frászt.

– Melyik színészre bukol?

– Én nem bukok színészekre. Hallja, olyan hülye nőnek néz engem? Bokori Pistáért milyen betegek azok a tyúkok, nahát!

Megint hihh, kiszaladt a jókedve.

– Mondd, egész nap így nevetsz?

– Én? Talán sírjak? Mit sírjak, nem igaz? Én úgyis csak meg fogom ölni magam.

– Mit csinálsz, te?

– Semmit. Én úgyis öngyilkos leszek. Csekélység.

– Micsoda hülyeségeket adsz itt elő!

– Azt hiszi nem? Azt hiszi nem is merek öngyilkos lenni? Azt hiszi?

Igy mondta: asziszi? S hencegősen a szemembe nézett. Néztem, mi van ennek a szemében. Két pici kerek kék eget láttam csak és egy-egy csillagot benne.

– Te marha nő, te. Hány éves vagy?

– Én, tizenhat. Most agusztusban leszek.

– Hát hogy beszélhetsz ilyen hülyeségeket, hogy öngyilkos leszel.

– Mért ne. Mit éljek én?

Semmi lehangoltság nem volt sem a szavában, se az arcán. Olyan volt, hogy mingyár a másik pillanatban nevetni fog. S nem nevetett. Nézett, őszintén, könnyen és elszántan nézett rám. Mintha összebeszélt volna valami túlvilági víg társasággal, mintha már mindenen túl volna ő, ami itt található, mintha elvégezte volna a világegyetemet, mintha a jégsarkok ismeretlensége s a bolygók programmja és a tengerfenék és a villamosság és a művészet minden produkciója és a népek minden álma s minden élvezet és minden csalódás a világon, az egész élet mind a kisujjában volna és mintha bepakkolt volna s ő mehetne már innen nyugodtan. Hogy tud ilyet kitalálni egy ilyen városi fű, egy ilyen vad kis konty, hogy jön az elő, hogy még alig szipákol itten a levegőből valaki, már kinyitja a száját halált mondani. Ez úgy meglepett, ez a buta fordulat, a bolond locsogás után ami jött belőle s csak mert egy ilyen nőt nem vehettem komolyan, hogy leadjam magam vele társalogni egy ilyen nagy dologról, mint az élet meg a halál, hát csak azért tettem magam, mintha viccnek venném a dolgot.

Én piszkáltam a pálcámmal a földön és leütöttem egy pár levelet a bokrok alján, pedig eszembe se volt a leveleknek ártani s ő már danolt ott mellettem, mintha nem is ő lenne, aki az imént azt mondta: megölöm magam. Danolt szórakozottan, hogy:

Emlékszel erre a barna valcerra? C’est la valse brune… meg a többi valcerra, amelyik jött Pestre, kék valse-ok és szőke és fekete és vörös és sárga valse-ok Párisból és dzsiggelni való hadari dalok és mindenféle bolondos zenék Londonból meg Newyorkból és egymásután végigszaladgálták a színházakat, a kabarét, az orfeumot, a kávéházi cigánybandát meg a bodegákat és a borozót hajnalban és a verklibe másztak és ott ugráltak még egy darabig és egyik a másik után elhallgattak egyszer és elvesztek a város muzsikájából örökre.

Rátettem a tenyerem a lánynak a vállára. Meleg volt a blúz alatt a bőre. Az influenza jutott eszembe, olyan melegsége volt a bőrének. A sárga múzeum hallgatott ott előttünk, a nagy ablakokban kékes világosságot csinált a hold, mert a túlsó oldalon is ilyen nagy ablakok voltak ezekkel az ablakokkal szemben.

– Ni, lila ákác – azt mondja. – Jaj szakítson nekem.

– Hol van?

– Ott a falon. Nem látja? Ott ni.

Tényleg láttam valami lilás virágot nagy levelek között. Oda volt a falhoz ez a fa vagy futóka vagy micsoda simulva. Én azt hiszem, nem is tudtam, hogy lila ákác is van. Amennyit én ákácokkal foglalkoztam itt Pesten az iskolában, meg a kávéházban. Ezt csak úgy felhozom, mert egy kicsit bántott, hogy ez a lány jobban ismeri a virágokat, mint én.

– Minek az neked?

– Szeretem a lila ákácot. Kedvenc virágom.

Odamentem a falhoz, lábujjhegyre állottam, téptem neki lila ákácot.

Megszagolta. Az orrom alá adta:

– Szagolja csak.

Odaszagoltam.

– Gratulálok – mondom. – Volt valami szaga, nem nagyon figyeltem rá.

– Tudja, hogy én imádom a virágokat? Szavamra, imádom!

Jó. Csak nem fogok ővele virágokról beszélgetni. Pedig az olyan szép lehet, este járni egy kertben nővel és a virágokról beszélni ketten, egy nővel. Ezt itt mellettem őrülten lenéztem. De azért megint a vállára tettem a karomat, úgy mint egy boát. Hagyta és aztán a hátát lesimítottam egyszer-kétszer. Odahajoltam az arcához. Csak úgy kívántam egy csókot megint, mint ahogy az ember be akar kapni egy szem szőlőt, amelyik a tányérján marad. Félrehúzta a fejét.

– Mit akar?

– Nem adsz egy csókot?

– Szépen!

– Látod, én adtam neked – mondom.

– Mintha én olyan nagyon kértem volna.

– Ha nem tetszik, add vissza.

– Jó, majd újévkor, csak ne hagyja elfelejteni.

Nem volt ott közel senki. Magamhoz kaptam, szorítottam a karommal a derekát. Épen összeillettünk.

– Nem csókolsz meg?

– Eresszen, már megint kezdi. Ne nyomjon úgy. Tyhjaj!

– Csókolj meg!

– Nahát szemtelenség – és húzta hátra a derekát és elhúzta a száját erőlködésében és így is olyan volt, mintha nevetne. A hold az arcát egész világosra festette ki. Szép tiszta piros szája volt. A nyakát is odahúztam a másik karommal.

– Csókolj meg!

– Mm.

Behúnyta a szemét. A szája be volt csukva. Szájoncsókoltam.

– Ááh, hogy nyálaz!

Félre tudta rántani a fejét. De nem szabadult.

– Csókolj vissza.

– Fuj, utálat – fuldoklott és a száját nagynehezen meg tudta törülni a karján.

– Csókolj vissza szépen.

– Hagyjon már – azzal odaütötte a fejét és megcsókolt. Mint egy madár. Csak épen az arcomhoz kapott a csőrével. – Na, engessen!

– Nem úgy. A számat.

– Kizárt dolog. Ne szorítson már.

– Mért nem csókolod meg a számat?

– Csak.

Farkasszemet néztünk közben és folyton éreztem az államon a lehelletét. És úgy együtt állottunk, mintha kötéllel lettünk volna összekötve és folyton csuszkált a cipőnk a földön, mert ő mindig menni akart, én meg nem engedtem. Észrevettem, hogy kétfejű árnyék van a földön mellettünk és hajlong, ahogy mi mozdulunk, mindig. Hű, barátom, ha akkor ott jön a vezér és látja, hogy az Előkelő Bank egy reményteljes ifjú tisztviselője ott tántorog evvel a kis ligeti nővel!

– Te buta, mért nem akarod a szám megcsókolni?

– Én csakis akit szeretek, annak csókolom meg a száját.

Elengedtem. Már nem is akartam. A csók már egy savanyú dolog volt, az se, egy ízetlen semmi. Úgy szégyeltem magam. Magam előtt, nem ő előtte. Éreztem, hogy a homlokom meleg. Biztos elpirultam. Hallani lehetett a cigányt a Wampeticsből.

A lány a karomra legyintett a virággal, azt mondta:

– Pá magának!

És elszaladt.

Úgy éreztem ott magam, mintha hirtelen ősz támadt volna s hideg és sár lenne. Alig vettem észre, hogy a lány otthagyott. Aztán utánaszóltam:

– Várj, hová mégy? Te.

A lány ugrott egyet futtában, visszafordult, de csak egy pillanatra, intett avval a virággal, mint egy zsebkendővel és idekiáltott:

– Viszlát!

És megint hallottam, hogy nevet és szaladt és kifordult a Stefániára.

*

Mondd, voltál már szerelmes? Ha engem kérdezel, én nem tudok neked igazán felelni. Én azt hittem akkor, szeretek egy nőt. Egy privátot. Egy úriasszonyt, amilyet mindig képzeltem. Most úgy látom, hogy csak akartam szeretni. Én még most se tudom, mi az a szerelem. Már sírtam nőért, nő után, nő miatt. Sírtam az összes nők miatt, mikor nekem egy se volt. Sokszor azt hiszem, ez a szerelem, ez, mikor nincsen szerelem és az ember szíve egy barlang, amely teli van tűzzel és köddel. De akkor, mondom, azt hittem, végre szerelmes vagyok. Forszíroztam magamban, hogy szenvedjek a nőért. Speciel ezért a nőért. Nevetsz. Jól van. Tudom, hogy te nem tisztelted ezt a nőt. Ma már én is tisztában vagyok vele. Igaz, mondtad, mikor rajongtam előtted, akkor, annak idején, hogy ne dűljek be neki, hogy csak annyit udvaroljak neki, mint egy jegyszedő-lánynak a moziban, még annyit se, elég lesz ha megmondom neki rögtön, mit akarok. De én nem azt akartam. Nem azt.

Arra csak úgy gondoltam, hogy mondjam neked? Bizony isten szégyelltem magam, mikor eszembe jutott, hogy a végén az a vágyam. Hidd el, zavart annak a képzelete. Azt mondtam magamban: én, én szerelmes vagyok, én szeretek. Az, aki phisice élvezni fogja azt a nőt, az egy állat. Az az állat is én vagyok, de az, amit én, az ember érzek, az nemcsak ez, sőt majdnem ennek az ellenkezője. Én a szívét, a szemét, a kezefejét, a hangját, a frizuráját, a nevét, a fogai világítását, a ruhája színét, a cipője formáját, a márkáját, a parfümjét, az életét szeretem. És azt, amit egy nőtől akarok, miután férfi vagyok, azt különben is úgy vettem, hogy az neki százszor édesebb mint nekem, mindig könnyek és ájulások közt lesz boldog velem. Láz és reszketés lesz mindig és csupa égő sikoly, amit eltapos az ajkaival a párnákban és nem hallik a tapétákon túl. Én azt a szót, hogy vágy, nagy betűkkel olvastam a versekben a Hétben és éreztem, hogy az én vágyam is nagy vével van bennem és hogy alapjában véve nekem is költőnek kellene lenni, mert olyan szentnek érzek mindent és olyan szépen tudok elképzelni mindent, amit szeretnék és mert úgy veszek mindent, ami az én ifjúságom, mintha husvét reggel felöltözünk, mikor a bank be van zárva. Tudod, hogy mikor egy délben azt mondtad nekem, hogy észrevetted, hogy az után a nő után mászok és én arra röhögtem, akkor hogy szenvedtem magamban! Hazamentem és lefeküdtem a díványra és azt hittem elbőgöm magam, oly csúnyán éreztem magamat. Mért kell nekem Pesten élni? Miért kell az emberek között lenni, akik állandóan látnak és akiknek hecc az, hogy én beleszeretek egy nőbe és akik azt mondják: mászik utána, mikor én szédülve járok egy Éva mögött, akinél a boldogságomat keresem, hátha őnála van deponálva. Ha ilyenkor el lehetne tűnni ebből a városból egy idegen városba, ahol senki nem ismeri se őtet, se engem nem ismer senki. Vagy ha Pest szétszaladna olyankor, mikor az utcán meglátom őtet, gondoltam, ha az utcák elúsznának és a bankok hirtelen messzire ugranának tőlem és eltűnnének összes ismerőseim és a lakosság, az egészet úgy ahogy van elfujná a szél valahová és egy erdő támadna körülöttünk és a madarak fütyölnének a fákon, úgy menne előttem ez a nő és én úgy érném utól és egy vadrózsát tépnék és azzal elébe térdepelnék és úgy néznék fel rá és mondanám: asszonyom!

Először úgy voltam en deux vele, hogy a Váci-utcán, a hölgyfodrásztól jött ki, én meg épen szembe mentem vele. Muszáj volt neki rámjönni. Majdnem szaladtam a járdán elébe s úgy tettem, mintha nem is látnám. Csak az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem és lerántottam a kalapom és hirtelen megálltam, mintha attól félnék, hogy belémütközik. Muszáj volt, hogy megálljon velem egy kicsit. Addig csak úgy köszöngettem neki, ő mindig mosolygott, mikor visszaköszönt, ahogy szoktak mindenkire mosolyogni addig a pár másodpercig, míg fogadják a köszönést, de aztán sietett tovább és én azt se tudhattam, hogy egyáltalában emlékszik-e hogy bemutattak egyszer neki és nem az van-e a fejében, míg visszamosolyog: ki lehet ez az alak?

Kivitt a Dunára. Szép őszi nap volt. Te is úgy szereted ilyenkor a korzót délben? Nincs az a nagy tömeg, ami májusban szokott lenni, ami szinte zabálja a szájával a napfényt és eszi egymást a szemével, mint egy éles penecillussal. Ez nem az én esetem. Ez a fruskák szezonja. Őszszel jobb népek vannak a korzón, több illúzióm van hozzájuk. Azt képzelem, ők is mind olyan szerelmesek a sárga levelekbe és emlékeken csodálkoznak és bánat jár a lelkében mindenkinek és úgy érzik a szeptember végének és a Dunapartnak a drága hangulatát, akár csak én. Az ember jobban érzi az életet őszszel, nem? A nők, azok szebbek ilyenkor, nekem legalább úgy tetszik. Nincs már rajtuk az a szemtelen fehér ruha, nem látszik át a lábuk szára a szoknyán, nem lehet azt a sötét hónaljukat észrevenni és nincs az a rémes izzólap ott a hónuk alatt és nem látni rajtuk azokat a kék meg rózsaszín csecsemőmasnikat az ingükön a blúzuk alatt. Én nem birom ilyenkor komolyan venni a nőket. Csak testet és fehérneműt látok bennük. Az őszi kosztümöket imádom.

A nőn egy kicsi fekete bársony francia kalap volt, a haja oldalt fel volt lapítva, olyan volt, mintha hozzá lenne ragasztva a fejéhez. Az akkor jött divatba. Szürke kosztümje volt, síma szoknyája és olyan kabátkája, mint a zsakett, gazdag fehér zsabóval és francia félcipője, fekete. Úgy éreztem magam mellette, mintha Párisban lennék egy parisienne-nel. Mit beszéltünk? Tudomisén. Semmit. Őrülten dolgoztam, hogy mulattassam. Feltálaltam neki mint egy pincér, amit tudtam, szinházról, válásokról, szerelmekről. Barátom, most ha úgy visszaemlékszem, azt hiszem oda se hallgatott. Folyton elnevette magát, túlhangosan, olyankor is, amikor nem volt semmi értelme hogy nevessen és közben állandóan nézett jobbra-balra, hogy köszönjenek neki az ismerősök. Mintha csak azért menne ott végig, hogy inkasszálja a köszönéseket. A fátyola alatt folyton megnyalta a száját. Ismered mikor a nők hirtelen körülnyalják a szájukat? és a szájuknak a két szögletébe is odakapnak a nyelvükkel, mint a kutyák. Ez olyan kiábrándító. Elkaptam ilyenkor a szememet, ne lássam. Neki is vannak ilyen szokásai? De viszont úgy ragyogott a szája a napon, olyan szép piros volt. Remek volt az a száj, barátom. Mikor fogom én ezt a szájat megcsókolni? Úgy feljött és olyan nagyot vert a szívem! Egy függöny mögött majd, vagy fák közt este, ha társasággal sétálunk és hátramaradunk egy percre. Vagy egy fiakkerben lehúzott függönyök közt, egy mellékutcán. Mit mondok neki majd, mikor megcsókoltam? Van egy olyan szép szó, amit egy csók után érdemes mondani? Azt mondom majd: szeretlek. Mielőtt megcsókolom is azt mondom majd: szeretlek. Azt hiszem, ennél fényesebbet nem lehet mondani. És nem is szabad egyebet mondani, hogy az ember meg ne bukjon. Izgatott voltam és büszke voltam, mert ott megyek mellette.

Úgy éreztem, hogy a napon legjobban mi vagyunk megvilágítva s minket néz mindenki. Nem tudtam mi szebb, egy rengetegben eltitkolva kettesben, vagy így az egész világ előtt elvonulni. Vagy hatszor végigment velem a Petőfi-szoborig és onnan vissza a Deliig. Azután lekísértem a Gizellára, a földalattihoz. Mikor elváltunk, lehajoltam, megcsókoltam a keztyűjét. Tolta fel az orrom alá a kezét, ahelyett hogy egy kicsit lefelé húzta volna. Én úgy vettem, hogy mutatni akarja, hogy szimpatizál velem. Visszamentem a korzóra. Leültem egy székbe, elnyújtottam a két lábam, hátratettem a fejem és behúnytam a szemem és a nőt néztem, magam előtt a sötétben. A nap sütött az arcomra. Olyan bizalmas ez az őszi napsütés. Olyan jó volt, mintha direkt a szívemre jönne a nap. Egész elfelejtkeztem a vendéglőről. A nő állott és járt előttem, én balról mellette a pálcámmal előrenyulkálva a flaszteren és egy-egy pillanatra eltűnt ez a kép és rózsaszín fodrok voltak a szemem előtt. A napsütéstől. És a fülem csengeni kezdett véletlenül. Oly furcsa volt, csak ezt az egy fájó hangot hallottam ott. De édes volt. Boldogság, mondtam magamban. Nem vettem észre, hogy Buchwaldné odajött és letépte a jegyet.

– Fiatal úr. Fiatal úr, tessék már jegyet váltani. Meddig álljak itten?

Kinyitottam a szemem, a barna jegyet néztem, meg a Buchwaldné bőrtáskáját. Benyúltam a nadrágzsebbe és azt mondtam neki merengve:

– Szakaszt.

*

Várjál kérlek. Szeretném neked nagyjából leadni az én históriámat evvel az Illetőnével, pedig nem szívesen foglalkozom a nőnek az emlékével. Még teelőtted is olyan nehéz nekem beszélni róla. Látod, ő nem is tudja, hogy nekem valami történetem van ővele. Neki csak egy kalandja van énvelem az életben és azt is, lehet, elfelejtette. De nekem mégis egy hosszú históriám van ővele, olyan, mintha vízírással volna leírva előttem, attól a perctől fogva, mikor a Vígben egy felvonásközben zene mellett úgy megtetszett nekem egy páholyban, egész addig a percig, míg kitettem a szűrit a szívemből. Hát kérlek, az egy szezonvégi előadás volt, mikor ott a földszinten állva a gukkeremmel beszíttam az arcát. Frédi ismerte a nőt, odajön, azt mondja: mit bámulod úgy, bemutatlak, ha akarod. Akkor nyáron bemutatott neki egy délután kinn a Gerbeaudnál. Akkor a nőt mindig avval a közhülyével lehetett látni, Bertókkal, a Tanügyiből, de hát kérlek, én abszolúte nem gyanakodtam. Csak nem fogja magát egy ilyen Frimmdiadalával szerettetni. Az összes minisztériumok nem tudnak ilyen hülyét produkálni, mint Bertók a Tanügyiből. Egyszerűen leintettem magam, ha eszembe mert jutni, hogy ennek a léniának, ennek a Bertóknak, ennek a hülyének sánszai lehetnek a nőnél. Akkor őszszel végre sétáltam egy délben a korzón a nővel. Ezeken a szép őszi napokon még ikszszer csatlakoztam hozzá a korzón. A nő minden délben kinn volt. Kezdtem háromnegyedkor meglépni a bankból, mert ha egy óra után mentem ki a korzóra s ha nem fogtam el rögtön a nőt, akkor el is passzoltam, mert a nő negyed-félkettőre már haza szokott menni. Amellett kérlek, az a nyavalyás Gergely bemondott az osztályfőnöknél, amért egy óra előtt kivontam magamat a forgalomból. Az osztályfőnök behivatott és azt mondta, hogy demoralizálom a levelezési osztályt, hogy melegen ajánlja, hogy gondoljam meg a következményeket satöbbi, kérlek, ilyen undok dolgok, mikor a boldogságra készülök! De gondoltam, ez már szenvedés a nőért. Őrült kedvem volt elveszteni az állásomat egy szép napjáért az életemnek! Különben Gergely urat beszüntettem és ha ott is maradtam néha egy óráig, azt csak azért tettem, hogy direkt elkéssem a nőt a korzón kóstolni, hogy fáj-e, hogy nem láttam és olyankor kijelentettem, hogy Gergely is hallja, hogy csak lustaságból vagyok még itt, elvben már félegykor távoztam, akinek tetszik, mehet rólam információkat adni.

A közhülye majdnem mindig ott volt a nővel a korzón és még egypáran, akik újabban ott lábaltak a nő mellett, az az összenőtt szemöldökű Pánczél, a Betonépítési főtitkára – ismered? – tudod hogy annak a monoklija körül van gummiarabikumozva, különben nem áll meg a szeme alatt? Szenzációs, szenzációs! Az zsenge ifjú korában valamelyik sötét kőnyomatosnál dolgozott és még mindig üvölti mindenre, hogy szenzációs! Meg Pereczky az a tehetségtelen piktor, aki a Biedermeier-korba svindlizi magát a kabátjával meg a nyakkendőivel, azután meg az a vad fekete huszárkapitány, akit biztos láttál már, aki messziről úgy hat, mintha szédületesen mulattatná a nőt, pedig alapjában véve egy szót se mond soha, csak nagyokat kacag minden ok nélkül és folyton kurjant: ej ha! Meg az a nagy bohóc, az a Sréth, aki odajön délben a városházáról a korzóra fehér gamásniban, mint egy gróf és az az élete, hogy minden szezonban lehódítja a legkönnyebb nőt a korzóról és úgy szerepel, mint a legnagyobb asszonytipró. Oly ideges voltam ott velük, kérlek, különösen ez tett idegessé, ez a Sréth. Hogy jön ő ehhez a nőhöz? Csak tudja talán a nő, hogy ki ez a Sréth, csak tisztában van vele, hogy ennek micsoda kritikán aluli asszonykákkal szokott dolga lenni? És folyton lefotografálta ott barátom. Folyton kapta ki azt a kodakot a hóna alól és ültette a padra a nőt és mosolyogtatta és figyeltette bele a lencsébe, mintha az a saját csábító szeme volna s már szavalt ott, hogy milyen nagyszerű lesz a felvétel, najjszerű, becsületszentségemre mondom nassáoasszoom ilyen felvételt még nem kapott. És hozta neki harmadnap azt a kis tucat amatőrképet ragyogva, mint egy zseni: csodás, gyönyörű, nassáoasszoom, becsületszentségemre nézzen ide! Oly kínos volt nekem tudni, hogy ez az üres alak a tárcájában tarthatja a nő fényképeit, hogy otthon kidolgozza az ilyen felvételeket, előhíja, fürdeti, retusálja, foglalkozik otthon a nő képeivel, én nem tudom, úgy bántott ez, mintha magával az élő nővel intézkedne.

Egypárszor azért olyan szerencsém volt, hogy nem járt senki mellette, mikor kimentem. Ilyenkor ahogy örültem, úgy meg is voltam ijedve, hogy most el kell kezdeni vele valami igazit diskurálni. Mit? Ha mint egy diák, úgy bele lettem volna ájulva, én avval kezdtem volna: asszonyom, mondok valamit: imádom. De hát még nem éreztem azt, hogy szerelmes vagyok bele. Még csak kezdtem menni a szívem felé, mintha egy alléeban elindultam volna és az allée végében ott állana egy berózsázott filagória s odabenn lenne a sötétben a szerelem. Vagy mintha mennék egy idegen városban az utcán este az opera felé, ahol még sohase voltam és előre képzelném az operát belülről egy csodaszép publikummal és a heves és illatos levegővel és köröskörül a bíbort és aranyat és a tűzszínben elalvó csillárokat és a sűrű meleg zenét, amit nem látni és az édes jajongást, őrjöngést, ami ott zokog egy olyan színpadon, mint az álom, olaszul vagy spanyolul, nem tudom, milyen drága forró nyelven. A nő megállott, mikor így meglátott elébe menni s olyan arca volt, mintha örülne nekem és adta a kezét:

– Maga az? Na mi ujság?

– Jó napot – mondom. – Hogy van?

– Szoszo szo. Mi ujság?

Én hogyha valakit kérdeztem: hogy van? – én titokba mindig valami érdekeset vártam hirtelen, nem érdekeset, hanem érdekesebbet annál, ami érdekes szokott lenni; a szívem ütött egy meleget és úgy drukkoltam, jaj ez most a mellemre esik és átölel és elkezd zokogni. Vagy megkapja két kezével a kezemet és behúnyja a szemét és mosolyog és valami szépet kezd beszélni, mintha álmában beszélne, vagy valami rémeset, mintha megőrült volna. Hogy van? – hiszen ez hallatlan, hogy ezt kérdi valakitől az ember. Mindig el voltam készülve, hogy az illetőben felrobban az élete s úgy kezdi: óh te, nem birom már ezt a forradást a nyakamon viselni, összerogyok, segíts! Vagy hogy: juhujjhh, úgy irtózom a haláltól, egész nap az van eszemben ma, nem tudom mért, te gyilkos felelj, mért kell meghalni nekem! Vagy: hagyjon, hagyjon, ne molesztáljon, én azt a szőke lányt ott ni azt csábítom jelenleg, olyan vagyok mint a szirup és mint a tűz a kazánban és vak vagyok és a karom egy todtsléger, menjen mert leütöm! Vagy: savanyút, savanyút, savanyú uborkát, oly nehéz a hasam, nem látja milyen lassan megyek, honnan jönnek ezek a szeplők ilyenkor, én úgy csodálkozom, ni mindenütt ég van, a szemem mindjárt kicsüng mind a kettő! Vagy: császármorzsa volt a tészta, most a nyelvemet forgatom és harapdálok és cuppangatok idebenn a számban, nekem ez a legjobb a világon és ha kitapogatok még egy mazsolát a lyukas fogamból, ezt nem adom a te jövődért. Vagy: nekem az édesapám öngyilkos volt és énnekem az a képzetem, hogy én is úgy fogom végezni, az egész családunk terhelt, én ezt nem értem.

Ne nevess ki. Vagy nevess ki, hisz komikus, hogy az ember így kipakolja a naivitásait. Én még most is olyan felelősséget vagy mit szoktam érezni, ha csak úgy alig ránézve valakire kérdezem: hogy van? Szóval a nő mindig azt mondta: Szszo szo. Vagy azt mondta: nna. Vetted észre, hogy sokan el szoktak nézni, mikor felelnek az embernek: köszönöm, csak, csak, középfinoman, lehetne rajtam segíteni. Már most mondd, mit feleljek annak a nőnek, akivel elkezdem a nagy dolgot, mikor úgy lezser, félig másfelé gondolva kérdi, mert a nyelvire ugrik neki magától:

– Mi ujság?

Hát mi ujság? Mit tudom én, mi ujság? Mit akar hallani tőlem? Hogy micsoda megterhelési blankettákat adtam ki gépírni Hedvig kisasszonynak? Vagy hogy mit olvastam az Uj Hirekben, amelyiket a Vigadónál leengedtem a kezemből a flaszterre? Érdekes az, hogy mit szónokolt Tisza? Érdekli őtet Tisza? Vagy hogy a Rózsa-utcában egy snellzider felborult és egy háztartásbeli nő összeégette magát, azt az ujságot meséljem neki? Vagy hogy milyen jó dolgot hallottam tegnap megint a Rémesék családi életéből? Kell nekem ujság és miujság? Van egyéb ujság énnekem, mint hogy az első úrinő megérkezett az életembe, itt van ni, itt lép mellettem, ilyen közel, a jobbkarom, amelyik az oldala mellett lógázik, horzsolódik az ő balkarjához, egyszer véletlenül és egyszer készakarva s olyan édes melegedés jön ettől a szívemre. És a ruhája szövetén át legfeljebb egy félcentire a bőre van, az a síma, fűtött fehér selyem bőr vagy milyen, krém vagy rózsaszín, te, hirtelen csak a keblét képzeltem el, hogy a mellemmel egy magasságban ott mellettem kifeszül a levegőbe mint a szobrokon, de inog, valami hallatlan diszkréten és gyönyörűen, attól hogy a nő lép és lép és az egész aktját végig nem is birtam elképzelni mellettem, egy fehér elvakulás volt a szememben, lázító és utána kis felhőbolyhok futottak össze a szememben, olyan volt ez nekem, mint a napba nézni.

Haah, felnyitottam a szám és a szabad levegőből akartam a szerelmet mellre színi, talán itt van a szerelem ebben a kimondhatatlan őszi levegőben.

– Mi ujság? – kezdi a nő – mit csinálnak a nők?

– A nők? – mondom. – Mit csinálnak? Többek közt nem érdekelnek engem.

– Magát a nők nem érdeklik? – Hallja! – Nevetett.

– Nem, engem mindig csak egy nő érdekel.

– Ezidőszerint például ki érdekli?

Alig tudtam kinyögni:

– Valaki. Egy asszony.

– Szép?

– Őrület! – mondom.

– Na és?

Nem akartam érteni.

– Na és mi van vele?

– Semmi. Sejtelme sincs róla, hogy nekem mennyire tetszik.

– Mért nem szól neki.

Megállott a szám. Rémes milyen zavarba jöttem. Észrevettem, hogy az ujjam közül leejtettem a cigarettát. Lenéztem és mintha fel akartam volna venni, de persze nem vettem fel. Most megmondjam neki, hogy ő az a nő? S mit mondanék utána? Itt mindjárt tönkretegyem magamat? Olyan izgalom jött rám, ami százszor rosszabb volt, mint amilyen jó volt. Abban a pillanatban nem birtam volna a szemébe nézni. Épen köszönni kellett valakinek és ez jól jött. Valami mást kezdhettem:

– Mondja, szimpatikus ez a Bertók magának?

– Rém hercig pofa – azt mondja.

– Én nem tudok vele mit beszélni.

– Ő egy hercig!

– Nem unalmas az, mikor olyan sokáig ott ül az asztalánál délután?

A nő makacs volt, mint egy vádlott:

– Ő egy hercig!

Oly elszántan mondta! Mi az, hogy egy hercig? Egy herceg, az igen! Hercig? És mit tud még? Nem szégyel egy ilyen felnőtt ember hercignek lenni? A nő, kérlek, előadta, hogy tavaly a Tátrában ismerkedtek meg, mindig ez a hercig Bertók vezette a bobot, ha láttam volna, milyen hercig volt azon a bobon és milyen jól állott neki az a fehér dresz! Senki nem tudott úgy kinézni a Tátrában! Sréthről meg azt mondta, hogy az fess. Mikor az ilyen szavakat hallottam tőle, hogy hercig és fess, undorodni kezdtem ezektől az uraktól, akik csak hercigek és fessek és oly fölöslegesnek kezdtem érezni, hogy ők a világon vannak, pedig mit vétettek ők nekem, nem igaz?

Hidd el, olyan nehezen ment nekem az ilyen diskurzus, amit alapjában véve nem is énvelem folytat a nő, hanem egy alakkal, akit megismert csak úgy kutyafuttában, mint a többit. Nem is én beszélek itt vele, mert csak úgy felveszem a nyelvemre, mint egy grammofonlemezre, amit gondolok hogy más diskurálna vele, akárki. Engem mindig fárasztott emberekkel is a sablon beszélgetés, amiben bankdolgok vannak meg politika, vagy pletyka, vagy lóverseny, vagy valami gyilkosság, vagy cigaretta, vagy viccek, vagy akármi, csak nem az élet, az én életem vagy az ő élete, akivel szembenézve beszélgetek. Milyen butaság minden más, milyen erőszak a tüdőn! Kérlek, ott a korzón, ahogy mindenféle kis idegenségeket beszéltem a nővel, közbe a fülembe jött a vízről egy hajó kürtölése, vagy a propeller csengetése, mikor odafordul a hídhoz, meg az eszcájgzengés a Pilzeni terraszáról, meg egy sarkantyú, amelyik elzenél mellettem, vagy egy cigánygyerek cinicinije, aki odaáll a pasasoknak muzsikálni, meg egy hulláma az elsétáló lányok duruzsolásának és ez valami olyan volt bennem, hogy én nem is a nővel beszélek itt, hanem ezekkel a hangokkal és mind ez a hang mondott nekem valamit, nem tudom már mit. Egyszer, mikor elvált tőlem félkettőkor, felfordítottam a kezefejét és megcsókoltam a keztyűjében azt a kis ovál fehéret, amennyi kinn volt a tenyeréből. De utána rosszul éreztem magamat, mert azt mondtam magamban, hogy ez egy olyan tempó, amit másoktól majmolok el és ez könnyű és ez vicc, ami nem illik és aztán mégis már valami abból, amit nem úgy akarok én elérni, hogy az csak a fizikum diadala és boldogsága legyen. Egy szóval, nem ízlett a szívemnek az, ami a számnak és a kiváncsiságomnak ízlett és elintéztem magammal, hogy ezt a frivol kézcsókolást nem teszem többet.

Mikor hideg lett az ősz és csak a székek ültek üresen a korzón, éreztem a hiányát ezeknek a déli lógásoknak a nővel. Egyszer október végén direkt kimentem ebéd előtt a korzóra s egyedül sétáltam el vagy hatszor a Hanglitól a Lloyd-palotáig meg vissza. Furcsa, te, ilyenkor kezdenek ott koldusok mászni, késő őszszel, mikor már nincs publikum. Pechjük van, gondoltam. Nyáron nem emlékszem, hogy ezeket a rongyos embereket láttam volna a korzón. A leveleket láttam leesni a fákról a flaszterre, valami kis zsörtölődést lehetett hallani a csendben a fán, mikor egy ilyen száraz vörös levél a galyakon át lebukfencezett. Elhasznált és kidobott vén alkalmazottakra gondoltam a levelekről. A miniszterelnöki palota oly érdekes sárga volt, oly tiszta s néma, mint egy emlék. A Várbazár oldala azokkal a rőt lombozatokkal, mintha gobelin lett volna, melyre bánat van komponálva. Lenn a Dunán csak egy hajó ment, az is üresnek látszott. Jól esett bebeszélni magamnak, hogy ez mind énnekem, vagy énmiattam van így, ez a hallgatás és üresség és ezek a levelek és azok a szép komoly szinek Budán és próbáltam magamat egy finom regénybe beleképzelni, ahogy valahol egy külföldi városban megyek így őszi napon egyedül egy drága nővel a fejemben, aki nem az enyém. Az eget is megnéztem, különben is mindennap legalább egyszer körül szoktam az eget nézni. Az ég szürke charmeuse volt mindenütt és amint néztem fel, egyszer csak úgy jött, hogy a nőnek a szemébe is nézek, abba a két nagy sikos és lágy barna szembe, melyek mindig vizeseknek látszottak egy kicsit, lázas nedvességgel futtatva, mintha sírásba akarnának borulni vagy mintha épen elhagyták volna a könnyezést. Ez a két szem most olyan álmosnak látszott előttem és aztán mosolyogni kezdtek belém a bámuló szemfehér közül sötéten és tükrösen és mélyen és úgy meglepett az a gyönge barna udvara a két szemnek és oly szomorú s izgató volt és közben kérlek a tiszta szürke eget is láttam és hogy a nőnek a két szemét is láttam, ez így együtt megfoghatatlan volt nekem, oly nyomasztó szép, nem tudom neked kimagyarázni. A vasrácson volt a két könyököm, nem is vettem észre, hogy a fejem lehajlott és a két arcom a két tenyeremben van. Behúnytam a szememet és kinyilt a szám és hallottam, hogy kimondom magamnak a nő nevét: