ÖTÖDIK KÉP.
Ismét a fotografus-műhely. Ugyanaznap este. Félórával az előbbi kép után. Az udvaron, a hátsó ajtó körül állonganak összebujva, csoportban Hollunderné, a Hollunder fiú, Mari és Hugó. Juli balról áll, 4–5 lépésnyire tőlük, egyedül.
Hollunder fiú, aki most érkezett meg kívülről, kissé izgatottan adja elő a történteket. Már hozzák. A bőrgyárból kértek meg két munkást, azok hozzák tragacson.
Hugó. És orvos?
Fiú. A rendőr telefonált a központra, mindjárt kijön a rendőrorvos.
Mari. Még talán életben marad, szegény.
Fiú. Nagyon megszúrta magát, de azért még él, mert lélegzik. Még beszélni is tud, csak nagyon csöndesen. Sokáig feküdt úgy, eszmélete nélkül, de a tragacson magához jött.
Hugó. Ez a rázástól van, ahogy hozták.
Mari. Na eresszék be őket…
Utat engednek. Két munkás behozza Liliomot tragacson, amelynek négy lába van és amely körülbelül olyan magas, mint egy ágy. Leteszik balról, hátul, pontosan a rozoga kanapé elé, úgy hogy a feje balról esik, a lába jobbról, a munkások visszasompolyognak az ajtónál álló csoporthoz, majd kimennek. Juli úgy áll ott a színpadon, hogy most a tragacs mellett áll és Liliom arcát nézi, anélkül, hogy megmozdult volna. A többiek meghatva, a hátsó ajtó körül szorongnak. Bejön az első rendőr.
I. rendőr. Maga a felesége?
Juli. Én vagyok.
I. rendőr. A gyári orvos úr bekötözte és azt parancsolta, hogy ne vigyük a Rókusig, mert azt már nem bírja ki. Most nyugalom kell neki és várják meg a rendőrorvost, amíg jön. A csoportra néz. Békibe köll hagyni. Elmegy, a csoport utat enged neki. Szünet.
Hugó szelíden kifelé tolja a többieket. Kérem, az illendőség miatt most menjünk innen ki. Ne zavarjuk.
Mari Julihoz. Julikám, mit mondsz hozzá?
Juli ránéz és nem felel.
Mari. Julikám, nem köll semmi tőlem?
Juli nem felel.
Mari. Itt kint leülünk a padra, Julikám. Hollunderné és a fia, már Hugó felszólítására kimentek. Most Mari és Hugó kimegy. Juli leül a tragacs szélére és nézi Liliomot, Liliom a kezét nyujtja feléje. Juli megfogja a kezét. Még nincs egészen sötét. Jól látni őket.
Liliom kissé feltámaszkodik és csöndesen, tréfásan, de végül nagyon elfogódottan, dacosan beszél. Mostan én, fiam… már csak hogy épen meg akarom mondani… mint ahogy a vendéglőbe, mikor vége van a vacsorának, aztán ahogy mondja az ember… fizetni. Cáln. Hogy mi vót. Be lesz mondva az egész. Hogy hát rád ütöttem… hát hogy nem azért, mer dühös voltam… hanem, mer, hogy én nem tudom nézni, hogy sírnak… hogy bőgsz… aztán, mer én miattam bőgsz… meg hogy én csak azt tudom, ami a mesterségem… és én nem vagyok házmester… és én nem megyek vissza, fogdosni a lányokat… én köpök rájuk… tudod?
Juli. Igen.
Liliom. Meg hogy a Hózlinger… hát ő is tudja, hát gyöjjön ki a hintásné a Hózlingerral… ugyanazt a vicceket mondja, amiket én találtam ki… és tőle is fölveszik, hát úgy is jó… és hogy én nem tudtam rád keresni… se lakás, se ebéd… és én tudom, hogy te ezt nem érted… mert én tényleg egy disznó vagyok… de nem vagyok házmester… és gondoltam, lehetne Amerikába… tudod?
Juli. Igen.
Liliom. Hát, hogy én… nem akarok én bocsánatot kérni… eszem ágában sincs… ha akarod, csak mondd a gyereknek…
Liliom… a gyereknek mondd, hogy gazember voltam, csak mondd… ha van hozzá pofátok… csak mondjátok… én megpróbáltam, gondoltam, lehetne Amerikában… és ehhöz is semmi közöd, nem akarok én bocsánatot kérni… most már gyöhet tőlem a rendőrség… és ha a gyerek fiú lesz… akkor… vagy ha lány lesz, akkor… talán én még máma este látom az istent… hát én majd szólok, Julikám. Csak oda eresszenek hozzá… hogy ne úgy, mint itt Pesten… hogy már lent a portásnál megakad az ember… és ha gyön az esztergályos, hát csak… menj férjhez hozzá… ha van pofád, csak menj hozzá… mondd csak a gyereknek, hogy ő az apja… elhiszi, ha elhiszi… tudod?
Juli. Igen.
Liliom. Na és még hogy… megvertelek… hát te tudod, hogy igazam volt… és te neked nem kell arra emlékezni azért… nem muszáj, hogy neked is igazad legyen… hadd, hát mondd: legyen a Liliomnak igaza… mert én úgy se bánom, hogy kinek van igaza… az olyan mindegy… úgyis senkinek sincs igaza… de azér mindenki henceg… mer nem tudja…
Juli. Igen.
Liliom. Hát aztán most fogd meg a kezemet.
Juli. Hiszen mindig fogom.
Liliom. Hát szorítsd meg jobban. Úgy. Hát most mondja neked a Liliom… szerbusz. Szünet. Mondd te is szépen.
Juli. Szerbusz. Megemeli a kezét, Liliom csöndesen hátra hanyatlik, meghal. Szünet. Juli elereszti a kezét. Orvos az első rendőrrel belép, hátul.
Orvos. Jó estét. A felesége?
Juli. Igen, kérem.
Az orvos és a rendőr mögött lassan bejön Mari, Hugó, Hollunderné, a fiú, Muskátné, de tiszteletteljesen az ajtó körül maradnak.
Orvos Liliom fölé hajol és megnézi. Gyertyát kérek.
Juli a bódéból égő gyertyát hoz.
Orvos a gyertyavilágnál megvizsgálja Liliomot, aztán hirtelen otthagyja. Van itt tinta és toll?
Hugó szolgálatkészen öntöltőtollat ad neki. Öntöltő.
Orvos nyomtatványt vesz elő a zsebéből és miközben egy ott levő kis asztalon, a gyertya mellett ír, mondja. Hát, szegény asszony, a maga ura meghalt… vegye kérem tudomásul… a jó isten majd megsegíti… itt hagyom ezt az írást, ezt át kell adni azoknak, akik jönnek a királyi törvényszéki orvostani intézetből… most mindjárt intézkedem, hogy elszállítsák… Fölkel. Szappant kérek és törülközőt.
Rendőr. Már készítve van, kérem. A hátsó ajtó felé mutat.
Orvos. Isten megáldja, asszony.
Juli. Kezit csókolom.
Orvos és rendőr elmegy, a többiek lassan közelednek Juli felé.
Mari. Hát Julikám… isten nyugosztalja most már boldogult uradat… de neked, ha sértésnek nem veszed Marikádtól, neked bizony így jobb.
Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb.
Mari. Mit mondsz, Juli… mondom, neked jobb… fiatal vagy… majd gyön valami derék ember… igazam van?
Hugó. Igaza van neki.
Mari. Te mondd, Juli, hogy igazam van.
Juli. Igazad van, Marikám, te nagyon jó vagy.
A fiú. Itt van az a derék ember, az az esztergályos, most már megmondhatom… mindennap üzent valamit… egyszer ezt, egyszer azt… kérdezett magára…
Mari. És özvegy ember, két gyereke is van…
Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb. Mert ez rossz ember volt.
Mari. Bizony nem volt jó ember, úgy-e Hugó?
Hugó. Nem, asszonyság, itt mondom; hogy nem volt jó ember. Egy asszonyt nem ütnek.
Mari. Igazam van? Te mondd, Julikám, hogy igazam van.
Juli. Igazad van, Marikám.
A fiú. Az magának egy szerencse. Nem?
Hollunderné. Neki is jobb, neki is jobb.
Hugó. Visszakapta, kérem, a szabadságát. Hány éves?
Juli. Tizennyolc.
Hugó. Mi az? Gyerekkor. Igazam van?
Juli. Igaza van, Hugó. Maga nagyon jó.
A fiú. Ez egy szerencse. Nem?
Juli. Igen.
A fiú. Egy szerencsétlenség volt, ahogy eddig volt. Hiszen enni se lett volna nekik, ha a mamám nem engedi őket itt lakni a váróteremben. Ha most jön az ősz, meg a tél, ebben a faházban úgy se lakhattak volna. Nem?
Mari. Persze. Megfagytak volna, mint a madarak. Úgy-e, Julikám?
Juli. Igen, Marikám.
Mari. Esztendőre nem is fogsz rá emlékezni. Úgy-e?
Juli. Igazad van, Marikám.
Hugó. És ha valami kell, hát itt vagyunk. Most elmegyünk, de holnap reggel megint eljövünk. Gyere, Mari. Isten áldja meg. Kezet fog Julival.
Juli. Isten áldja meg.
Mari megöleli Julit, sírva. Nagy szerencse ez neked, Juli, én mondom, nagy szerencse.
Juli. Ne sírj, Marikám. Mari és Hugó elmennek.
Hollunderné. Csinálok egy kis fekete kávét magának, nem evett semmit. Aztán majd jöjjön át a házba, addig itt lesz a fiam. Elmegy a fiával együtt. A csoportból csak Muskátné maradt ott, aki most Julihoz lép.
Muskátné. Nem tetszik rossz néven venni, ha megnézem?
Juli. Magánál szolgált. Muskátné megnézi Liliomot.
Muskátné Julihoz fordul. Most már megbékélhet velem, asszonyság.
Juli. Nem haragudtam az asszonyságra.
Muskátné. Mégis… békéljen meg velem.
Juli emelt, egyhangú, nagyon erélyes hangon, szinte diadalmasan, a pontnál nem eresztve le a hangját. Nem békélek meg.
Muskátné. Hát én megbékélek magával, asszonyság. Mindenki szidja szegényt, csak mi ketten nem. Maga se mondja, hogy rossz volt.
Juli még emeltebb hangon, nagy, keserű diadallal, megint nem eresztve le a hangját a pontnál. De én azt mondom.
Muskátné. Megbocsátom magának asszonyság. Engem is megütött. Nem bánom. Elfelejtettem.
Juli az ezentúl következő feleleteket hidegen, az asszonyra rá se nézve adja. Röviden, határozottan beszél. Azt megteheti.
Muskátné. Ha valamivel segíthetem…
Juli. Nem köll.
Muskátné. Tartozom neki két korona hátralékkal.
Juli. Adta volna meg neki.
Muskátné. Csak mert úgy gondoltam, hogy amért szegény meghalt, hát asszonyság azért még hozzája tartozik.
Juli. Nem tartozok hozzája.
Muskátné. Jó, kérem. Ne vegye tolakodásnak, csak azér maradtam itt, mer csak mi ketten vagyunk a világon, akik szeretjük, hát tartsunk egymással.
Juli. Nem tartok az asszonysággal.
Muskátné. Akkor nem is szerette úgy, mint én.
Juli ráhagyja. Nem.
Muskátné. Én jobban szerettem.
Juli. Jobban.
Muskátné. Isten áldja meg.
Juli. Isten áldja meg. Muskátné elmegy. Juli a gyertyát Liliom fejéhez állítja a kis asztallal együtt és leül a tragacs szélére, az arcába néz Liliomnak.
Juli édes, forró, őszinte hangon… te csak most aludjál, Liliom… nekik semmi közük hozzá… ennek sincs semmi köze hozzá, a többinek sincs semmi köze hozzá. Még neked se mondtam meg soha… csak most mondom… bevallom… öreg, komisz, szemtelen fiú… komisz, durva, komisz, édes, drága… te csak most aludjál, Liliom… kinek mi köze a szegény cselédhöz… neked se mondom… nem mondom, amit igazán gondolok, mert kinevetsz vele… de most nem hallod Julikádat… őszinte, kedves, anyai szemrehányással, de nagy megbocsátással… nem volt szép, hogy megütöttél, mejjbe vágtál… fejemet ütötted… arcomat megcsaptad… itt hagytad Julidat… csúnyán bántál velem, nem volt szép… de most már te csak aludjál, Liliom… öreg, komisz, csibész fiú… én téged nagyon… mindegy, nem bánom… úgy szégyellem, úgy szégyellem, de most már megmondtam… úgy is tudtad… még is szégyellem, jaj de szégyellem… te csak most aludjál, Liliom…
Fölkel, bemegy balra a bódéba, becsukja az ajtót, aztán megint kinyitja, visszajön a színpadra, kezében egy bibliával. Leül a gyertya mellé és olvassa a bibliát, de oly halkan, hogy nem érteni, csak a duruzsolását hallani, amint sillabizál, mint a gyerekek.
Esztergályos megjelenik az ajtóban, hátul, de alig látni. Asszonyság!
Juli nem ijed meg a hangtól. Ki az? Ki van ott?
Esztergályos nagyon csöndesen. Az esztergályos.
Juli. Mit akar az esztergályos?
Esztergályos. Ha valamiben segítségére lehetnék… Itt maradjak?
Juli hálásan, melegen, de határozottan. Ne maradjon itt esztergályos.
Esztergályos. Holnap se jöjjek?
Juli. Holnap se.
Esztergályos. Asszonyság, nem haragszom meg érte, de érett ember vagyok, két gyerekem van, ne jöjjek hiába… ha valaha jönnék, hiába jönnék?
Juli. Hiába jönne, esztergályos.
Esztergályos. Áldja meg az Isten.
Juli. Áldja meg az Isten. Tovább olvas. Most bejön Ficsur, oldalogva, mint a kutya, odasompolyog a tragacshoz és nézi Liliomot, sőt a fejével int is neki. Juli abbahagyja az olvasást. Ficsur erre megijed, elsompolyog a tragacs mellé jobbra, leül és rágja a körmét. Juli feláll. Erre Ficsur is feláll és félelemmel nézi Julit, aki merőn rászegzi tekintetét. Eloldalog a hátsó ajtó felé.
Ficsur a hátsó ajtóból visszaszól, nagyon félénken, összeszorult torokkal, halkan. Csak mer az öreg fényképészné mondta, hogy készen van a kávé, menjen át.
Juli kimegy a hátsó ajtón, amelynek küszöbje mellett Ficsur tisztelettel félrevonul.
Ficsur az ajtóból még egyszer visszanéz Liliomra, lábujjhegyre állva, aztán elmegy ő is.
Most a nagy csöndben egyedül fekszik a halott. Kicsiny szünet után egyszerre a magasból, nagyon magasból 24 primhegedű uniszónó hangja egy ünnepélyes mennyből hangzó tételt játszik, amely a legmélyebb húron kezdődik. A tétel utolsó 4–5 taktusa előtt megjelenik a hátulsó kis ajtóban, a koromsötétségben két szép, magas férfi, fekete ruhában, vastag bottal, fekete, puha kalappal, fekete keztyűben, az arcuk bajusztalan, márványfehér, komoly és szelíd. Lassan bejönnek, az egyik megáll közvetlenül a tragacs előtt, a másik tőle jobbra egy lépésre. Lassan felülről szelíd, violaszín fény ömlik el az arcukon.
Első Liliomhoz. Keljen föl és jöjjön.
Második szerényen. A rendőrség.
Első kissé hangosabban, de mindvégig szelíd, lágy, halk, mély hangon. Hallja, hogy keljen föl? Nem hallotta?
Második. A rendőrség.
Első megérinti Liliom vállát, közelebb hajol hozzá. Keljen föl és jöjjön.
Liliom lassan, ünnepélyesen felül az ágyban.
Első atyai hangon. Azt hiszik, ezzel aztán rendben van minden.
Második emelkedő hangon, ünnepélyes szigorúsággal. Megszúrni magát, megállítani a szívét, itthagyni így az asszonyt, meg a testében a gyereket.
Első. Így könnyű is volna.
Második. Ha evvel minden rendben volna.
Első. Jöjjön, magának erről el kell számolni. Miközben mind a ketten lehajtják a fejüket és szemüket lesütik, nagyon halkan. Isten detektivjei vagyunk. Liliom nagyon ünnepélyesen, felfelé tartott arccal, nagyon megkönnyebbülten kiszáll az ágyból.
Első. Velünk jön. El kell számolni.
Második. Előre.
Első. Így könnyű volna embernek lenni.
Második halkan. Előre.
Liliom indul előttük, 2–3 lépést tesz, akkor megáll és rájuk néz, felsóhajt.
Első. Nincs annak olyan könnyen vége. Tudják a nevét most is. Emlékeznek az arcára. Tudják, mikor mit mondott. Mit hova tett. Milyen volt a nézése, a hangja, a keze fogása. Hogy kopogott a lépése. Amíg van, aki emlékszik az emberre, addig sok elintézni való van ám még. Drága fiam, te nem tudtad, az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik.
Második nagyon csöndesen. Előre.
Most ismét megzendül az előbbi tétel fenn a magasban, mind a hárman kimennek lassan, legelül Liliom, utána a két detektiv. Eltünnek, a színpad teljesen üresen és koromsötéten marad, az egy szál égő gyertyával, miközben az égi muzsika egyre távolodik a detektivekkel együtt, mintha útjukban kisérné el őket. Távozásuk után egyre halkabban szól, de végig zenéli ugyanazt, amit az imént. Az utolsó hang után egy pillanatra csönd, majd hirtelen.